Nagygombákkal kapcsolatos hiedelmek

A gombák az emberiségnek épp olyan régi kísérői, ismert segítői, mint a növények. Mégis sokkal kevesebb a velük kapcsolatos történeti adat, mint a növényekről szóló. Az emberiség tudatában és hagyományaiban élő jelenlétüket egy régebbi tudomány – a kultúrantropológia – és két viszonylag új, az etnobotanika mintájára keletkezett etnomikológia (alapítói James Arthur és Robert Gordon Wasson) és a mikoterápia – a gombákkal való gyógyítás tudománya – tükrözi jelenleg. A mikoterápia úttörője a nyugati kultúrkörben a Vetter János professzor által is többször méltatott Lelley János professzor. A hiedelmek témája elsősorban a két első tudomány körébe vág.

Miután az etnomikológia a gombáknak a különböző kultúrákon és népcsoportokon belül elfoglalt helyzetét próbálja felderíteni, az anyagában nagyon sok a vallási utalás. Ez mindenekelőtt a gombák tudat- és viselkedésmódosító hatásával függ össze. WASSON (1963) első, azóta klasszikusnak számító cikkét, amelyben a Védák könyveiben említett, istenség és ember között közvetítő növényi szubsztanciát, a „szómá”-t, az Amanita muscaria-val azonosítja, hamarosan számos másik követ- te. Az Amanitaceae – a galócák – körüli hiedelemcsoporttal Zsigmond Győző oly behatóan foglalkozott a Clusianá-ban (ZSIGMOND 2001), hogy itt fölösleges is lenne tovább részletezni. Legfeljebb néhány részlettel bővíthetném amúgy is gazdag anyagát.

ARTHUR (2003) a kambodzsai Angkor Vat templom szerkezetét kőből való fenyőerdőhöz hasonlítja, ahol a fák alatt teremnek a „gyümölcsök”. Nem kevesebbet állít ezzel, mint hogy az épület keletkezésének idejében – ez a 12. század második felére tehető – az építők előtt a fák és gombák együttélése, a mikorrhiza, már ismert tény volt! A Szóma/Amrta néven tisztelt légyölő galóca valóban savanyú talajon, fenyvesben szeret élni. Ugyanott: az Angkor Vat-i ábrázolásokon szereplő tejtenger (mai értelmezésben a Tejút ábrázolása) a jó és a rossz harca miatt örvénylik. Vászuki, a kígyókirály, egy hegy köré csavarodik, s két oldalról egy-egy csapat istenség, illetve démon húzza. Ez a kavargó mozgás hozná létre az Amrtát, az iste- nek halhatatlanság-elixírjét.

Az ázsiai kultúrákban a tudatmódosító hatást máshol is főként az Amanita muscaria-val hozzák, többé-kevésbé jogosan, összefüggésbe. Közép-Amerikában más fajok kapták meg ugyanezt a szerepet. WASSON (1963) szerint a spanyol hódítás előtti amerikai kultúrák emberei az „istenek húsa” (teonanacatl) néven ismerték a tudatmódosító vagy hallucinogén hatású gombákat. A spanyol hódítók ezeket a kultúrákat és velük együtt a „pogány” növény- és gombaismeretet tűzzel-vassal üldözték. A néprajztudomány megszállott úttörői, mint a hódítás idejében élt Bernardino de Sahagun, azonban megőrizték feljegyzéseikben a teonanacatl szerepét. A későbbi századokban azonban feledésbe merült a téma, sem kultúrtörténeti, sem botanikai munkák nem említik. A Hugo Bernatzik szerkesztésében (BERNATZIK 1939) megjelent háromkötetes kultúrantropológiai műben az azték és más közép- amerikai kultúrákat német alapossággal ismertetik, de kultikusan vagy másképp fo- gyasztott gombákról szó sincs.

Az aztékok kultúrájában a gombák védője Tlaloc, az Esőisten volt. Őróla Bernatzik ugyan említést tesz, de tiszteletének részleteiről nem szól. Talán a szépirodalom messzebb segít. Passuth László „Esőisten siratja Mexikót” című regényének hősei Tlaloc leszármazottainak vallják magukat, s a transzállapot elérése vagy akár csak feszültségoldás céljából mézben főtt apró gombákat majszolnak (PASSUTH 1974). Wasson hálával említi Roberto R. Weitlaner nevét: ő volt az első, századunkbeli fehér ember, aki Mexikóban felfigyelt a teonanacatl-ra, 1936-ban. Lánya később három más antropológussal együtt vett részt egy gombafogyasztó szertartáson. A kultikus gomba példányait később egy botanikus hozta át Cambridge-be, ahol azonosították (Psilocybe caerulescens Murr. var. mazatecorum Heim). Más kutatók a Stropharia és a Panaeolus fajok képviselőit ismerték fel a hallucinogének között. A második világháború után a kutatások megszakadtak, egészen addig, míg a Wasson házaspár, akik addig csak Európában és Afrikában foglalkoztak az etnomikológiával, tudomást nem szereztek a 16. századi feljegyzésekről, és felelevenítették a témát.

Ekkor derült ki, hogy a régi hagyományoknak a jelenkori mexikói indián lakosság körében folytatása van. A kultikus növényeket és gombákat ma is használják, csak épp a keresztény vallás alakjait hívják segítségül az alkalmazáshoz; gyakran épp a templom tövében árulják őket. A szertartási gombákat a Psilocybe, Stropharia és Conocybe faj összesen 14 képviselőjével, valamint több alfajjal azonosították. Hamarosan a kémiai hatóanyagaikat is sikerült szintetizálni.

Wasson – talán Sahagun történetének kapcsán – felhívja a figyelmet egy olyan törvényszerűségre, amely mint ilyen csak nemrég került elő. Nevezetesen arra, hogy a kereszteződő kultúrák egyes elemei látszólag kiolthatják egymást. Richard Dawkins írt először a nem-genetikai replikátorok, a mémek szerepéről, és a meghatározást azóta csak tovább pontosította. Szerinte „a mémek az agy információtartalmának egységnyi részei” (DAWKINS 1989), tehát mint ilyenek, a társadalom viselkedésmintáinak, szokásainak, hiedelmeinek reprodukciós egységei. Sokszorozódá- suk és terjedésük a génekéhez hasonló szabályokhoz kötött; e szabályok leírására és tanulmányozására már új tudományág, a memetika született (DAWKINS 1989, LYNCH 1996).

Memetikai szabálynak számít, hogy az adott mém-poolba beszabaduló új állomány gátló hatást gyakorol a régebbire. Egy dominanciába jutó mém tabuhatást gyakorol a körülötte lévő hasonlókra. A spanyol hódítók saját ismereteik erőszakos terjesztése érdekében alacsonyabb rendűnek tartották az elsősorban szájhagyomány útján továbbadott, gazdag természetismerettel rendelkező indián kultúrát. Wasson hálásan említi meg, hogy Weitlanernek, aki az indián falvak lakosságát nem az „alacsonyabbrendűeknek” szóló megjátszott barátsággal vagy kenetességgel, hanem egyenrangúként és valódi érdeklődéssel közelítette meg, sikerült megszereznie az évszázadokon át fennmaradt, pontos információt. A recesszív természetismereti mém, bár a domináns spanyol fenotípus hosszú ideig elfedte, változatlanul tovább élt, és a megfelelő beavatkozás hatására elő is került.

Afrikai leletek bizonyítják, (ARTHUR 2003), hogy az ember már a kőkorszakban is használt hallucinogén gombákat. Az algériai Tasszili sziklarajzai között gyakran fordul elő gombaábrázolás, ahogy a mai Líbia, Csád és Egyiptom területén is. Ezek feltehetően akkor keletkeztek, amikor ezeket a területeket még dús növénytakaró borította. A kutatók feltételezik, hogy akkoriban a művészi alkotáshoz ihletnyerésre használták a művészek a hallucinogént. Itt is, ahogy az amerikai kultúrában, kikövetkeztethető a gombakultusz (gombafogyasztás) és a viselkedésmódosulás közötti összefüggés ismerete.

Ez azonban nem minden kultúrában alakult hasonló mintára. Először is, a szokásostól eltérő, szétszórt, álmatag, felpörgetett vagy túlságig agresszív viselkedést van, ahol transznak, istenektől vagy démonoktól való megszállottságnak tulajdonítják, de természetesnek veszik, hogy ezen állapotok eléréséhez szükséges a kémiai segédeszköz (bizonyos szer, növény, gomba) fogyasztása. Másutt azonban ezeket a viselkedés normális velejárójaként kezelik, és semmiféle szer fogyasztásához nem kötik, hanem, ha jól értettem, a korosztály sajátságaként fogják fel (SPENCER 1965).

Az Észak-Kenyában élő szamburu törzs férfiai 15 és 30 éves koruk között nőtlen harcosként (morán) élnek. SPENCER (1965), aki e szokást leírja, hozzáteszi, hogy ez tulajdonképpen kényelmetlenül hosszú serdülőkort jelent. A moránok bizonyos körülmények között – szerelmi csalódáskor, beavatási szertartáson, csoportok közti vetélkedéskor stb., hajlamosak mozgásviharral, reszketéssel kísért transzba esni. Ezt ők maguk és a környezetükben élők nem misztikus eseményként, hanem termé- szetes, mondhatni férfias reakcióként fogják fel, és nem hozzák összefüggésbe szerfogyasztással. Az új-guineai abelam törzsbeliek közül ugyancsak a nélkülöző agglegények szoktak „süketségbe”, vagyis mozgásviharos, agresszív megnyilvánu- lásokkal kísért állapotba esni, és a környezetük ehhez semmi misztikus magyarázatot nem fűz. Új- Guinea más részén ugyanezt a viselkedést „gombaőrület”-nek hívják. Mindkét összefüggés a néphit részét képezi.

A régi Európában talán az eleusziszi misztériumok keretében használtak tudat- módosító szereket – de erről már sokan írtak (további érdekes részletek Mircea Eliade és Robert Graves munkáiban). Mindenesetre a történelmi áttekintésekben a gombák főként, mint kultikus segédanyagok, a hétköznapi tudaton túli állapot (megszállottság, transz, a bármilyen istenekkel való szótértés) eszközeiként fordulnak elő. Esetleg, mint ugyancsak a hindu kultúrában, a nemi szervek vagy nemi érintkezés – tágabb értelemben a teremtés – jelképei. Mindenképpen legendás – vallásos, kultikus – szerepük van.

Nálunk Közép-Európában, ha ilyen funkciójuk volt is, az általam ismert írott dokumentációban nincs nyoma. Misztikus vagy tudatmódosító alkalmazásuk nem ismert. A hétköznapi hiedelmekben, a lejegyzett szájhagyományban azonban nagyon is jelen vannak. Például, amikor élőlényként, emberkeként hivatkoznak a nagygombákra, mint a német gyermekdalban:

„Ein Männlein steht im Walde ganz still und stumm.
Es hat von lauter Purpur ein Mäntlein um.
Sag, wer mag das Männlein sein,
Das da steht im Wald allein,
Mit dem purpurrotem Mäntelein?

Das Männlein steht im Walde auf einem Bein,
Und hat auf seinem Haupte schwarz Käpplein klein.
Sag, wer mag das Männlein sein,
Das da steht im Wald allein
Mit dem kleinen schwarzen Käppelein?”

Ezt a dalocskát gyerekkoromban én is ismertem, de a teljes szövegét Gubi Magda kolléganőm szívességéből (már nincs köztünk) kaptam. A bíborköpenyes emberke minden bizonnyal Amanita muscaria névre hallgat, de a fekete sapka viselőjének személyazonosságát nem tudtam kideríteni Ladislav Hagara könyvének (HAGARA 1987) forgatásáig. Ott láttam, hogy a Leccinum griseum (jelenlegi neve: Leccinum pseudoscabrum = sötét érdestinóru) gyertyánfák alatt növő példányai éppúgy feketének tűnő kalapot viselhetnek, mint a Russula undulata (jelenlegi neve: Russula atropurpurea = feketésvörös galambgomba) fiataljai (ez utóbbival lehet, hogy találkoztam már szlovákiai túrákon, de akkor nem ismertem fel).

A Révai Nagy Lexikona (RNL 1911) szerint német és angol eredetű a nálunk is használatos „boszorkánykör” vagy „gyűrű” elnevezés is. „Az angol és német nép hite szerint a tündérek és boszorkányok lejtik ily helyeken éjjeli táncaikat s ők tapossák ki a gyűrűket”. Mindenesetre annyira közkeletűnek számít, hogy legna- gyobb mesélőnk, Jókai Mór is beleszövi regényei egyikébe. „A kiskirályok” c. művében írja: „Piros virággombú lóhere és ezüstlevelű pimpó (potentilla) nőtt közös pázsittá, ami körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben (a népmonda szerint ott táncoltak a tündérek karéjban)” (JÓKAI 1885).

A 20. századbeli magyar, nagygombákkal kapcsolatos hiedelmeket több csoportra lehet osztani. Az első a gombák eredetére, keletkezésére vonatkozik. Honnan vannak, hogyan nőnek? Erre vonatkozó hiedelmek találhatók a Gömör néprajzáról írott 1987-es ismertetésben. Zsupos Zoltán névtelen adatközlőitől a következőket gyűjtötte: „A gomba az erdőben víz által jön fel, és egy éjjel megnő.” „A gomba éjszaka nő, nappal abszolút semmit” és „Csak éjszaka. Csak mikor a nap lenyugszik, este 8 órától, reggel nyolc óráig” (ZSUPOS 1987).

Nyilassy Judit gyűjtéséből: „Gyökere a gombának nincs, csak úgy nyő ki talán a föld párázattyábul.” (NYILASSY 1951). Lajos Árpád gyűjtése: „Mennél több köd van, annál több a gomba. Mer a gomba a ködtül van, teccik érteni?” Továbbá: „Tavaszi a harmatgomba is. Ott van, ahol a marha legel. Szinte a ganajátul nyő. Na- gyon érdekes. Ahol a tehén hugyozik, ott nő sok.” (LAJOS 1965). Ismét Gömör nép- rajzából a boszorkánykör-legenda más változata: „Ahol tavaszkor bejárnak a szarvasok, van azoknak tánchely, ilyen sík hely. Ott nő a táncos gomba. Amikor a szarvasok elszabadulnak a hegyekből, csinálnak maguknak tánchelyet. Azt a szarvas táncolta – úgy mondják.” A Mura-völgyi Licén a gombászni menők Péternek kiabálnak az erdőn: „Vess, Péter, gombát!” (ZSUPOS 1987). Szomolyán így tartják: „Eső, eső, eső, hogy átázzon a főd. Akkor hajit az erdő egy párát, akkor ez meg penésszé válik, és így gyön ki a gomba a fődbü” (LAJOS 1966a, b). Gömörben a termőtest megszemlélése is befolyásolja a termést. „A gomba gyorsan nő nagyon, de ha meglátja az ember és otthagyja, az már nem nő meg” (UJVÁRY 1985).

A hiedelmek nagy csoportja vonatkozik a mérges gombák felismerésére, elkülönítésére. Rég ismertek az ezüstkanál, hagymaszelet és kékülés próbái. Dr. Moesz Gusztáv írja az 1940-es Új Kincseskönyvben: „Nem igaz, hogy a gombaételbe helyezett ezüst evőeszköznek vagy hagymának sötétedése biztos jele volna a mérgességnek. Nem igaz, hogy a csípős íz vagy a színes tej, vagy a gomba színváltozása a vágás felületén elárulná a mérges tulajdonságot.” (MOESZ 1940). A kéküléspróbá- nak Markazról (HATALYÁK 1947), Somogyból (TILESCH 1961), Somosról (BÁRCZI 1947), Nagykapornakról (SZOLNOKY 1951) is van adata. Vajkai Aurél Cserszegtomajról gyűjtötte a következőket: „Legtöbb rossz gombának gyűrűje van. A mérges gomba, ha eltörik, megkékül. Amelyik gomba nem megbízható, azt leforrázzuk.” (VAJKAI 1941). Balatonarácson a szentgyörgygombáról mondják: a májusi pereszke ősszel mérgező. Valószínűleg azért, mert összetévesztik a később megjelenő gyilkos galócával, döggombával – véli Tilesch Nándor gyűjtő (TILESCH 1961).  Zengővárkony-Nagypallról: „Ha a sárga meg a keserű gombának a csutája vékony, akkó rossz, aki jó, azé vastag, meg mikor eltörik, megkékül, a jó gomba az nem.” (NYILASSY 1951). Ugyanonnan: „akit a csiga megcsíp, az nem rossz gomba, azt meg lehet látni, hogy egy kis darabot lecsípett róla, mer a csiga is eszik a gombából.”

A csiga mint minőségellenőr másutt is előfordul. Gömörben úgy tartják: amit a csiga és a pondró megeszik, azt ember is megeheti (ZSUPOS 1987). Kishutáról származó adat: „Amelyik gombát a csiga nem eszi, az keserű, nem jó. Bolondgomba háromféle van: légygomba (nyírfában nő, pettyes, fehér), disznótinóru (ha elvágják, eltörik, mindjárt kék), esernyőgomba (magos gyökerű, hosszúszárú, a szárán van egy kis karika nyőve)” (BAKÓ 1951). A gomba alakja, habitusa is szolgálhat a hiedelmeken belül megkülönböztetésre. Bukovinai székely községben, Andrásfalván gyűjtött adat szerint: „Amelyiknek a teteje nyálkás volt, vagy hegyes volt a kalapja, mérges gombának számított. Amejiknek nem vót a teteje hegyeskés, s nem vót nyálkás, s lehetett hántani, az vót a szelíd.” (FÁBIÁN 1970). A zengővárkony-nagypalli gyűjtés kimeríthetetlennek látszó anyagából: „A rossz gombát meg lehet ismerni a formájáról. Ami olyan fehér högyös, az nem jó, meg ami szántóföldön van, az se jó. Az erdőn ami van, az jó, meg a gyöpön.” (NYILASSY 1951). Ugyanonnan: „A jó vargánya barna, a rossz meg sárga”. Egy további színváltozás adat Juhász Ferenc evangélikus tanítónak Lébény népi gazdálkodásáról írott gyűjteményében szerepel. „A mérges gombát arról ismerik meg, hogy megfeketedik. Ha valaki mérges gombát evett, hánytatják”. (JUHÁSZ 1940).

Innen vezet az út a hiedelmek harmadik csoportjához. Mi a teendő a mérgező vagy gyanús gombával? Hogyan hárítható el a mérgezés? Egyesek szerint elővigyázattal: „…van úgy, hogy egymás mellett találok egy pirospöttyöst, meg egy vargányát, ezt én nem vöszöm föl, hanem eltaposom mindakettőt, másnak se hagyom ott” „…ha oan közel bujtak ki, talán meg is mérgezhette a másikat.” (NYILASSY 1951). Nagybarótról származó vélekedés: „Azt mondja az Erdei tanár úr, hogy a bolond- gombát is meg lehet enni, csak meg kell forrázni.” (GYIMESINÉ 1952). Szolnoky La-jos gyűjtése Nagykapornakról, 1951-ből: „Én azt mondom, hogy nincsen rossz gom- ba és jó gomba, minden gomba egyforma, csak jól meg kell mosni, meg kell forráz- ni és a leforrázott vizet ki kell önteni. Minden gomba jó, csak előtte jól le kell forrázni.” (SZOLNOKY 1951).

Igen veszélyes hiedelem ez! Magam 2001. szeptember 22-én, a Mikológiai Társaság kamaraerdei terepgyakorlatán találkoztam vele közvetlenül, amikor az Idősek Otthona parkjában a gyepen nőtt tömérdek gyapjas tintagombát (Coprinus comatus) szedegettük. „Aztán a kucsmagombát ne felejtse el jól leforrázni!” intett egy barátságos idős házaspár.

A forrázás másik változata az, hogy fedő nélkül kell főzni a gombát, „hogy a mérges párája elmenjen”. Upponyi adatközlő mondta ezt a pöfetegről és a „kozi” gombáról (LAJOS 1965). Gömörben az óriáspöfeteget fogyasztás előtt sós vízben főzik takaratlan, hogy a föld mérge, a gáz kimenjen belőle. Úgy tartják, hogy 2–3 perc alatt kipárologja a mérges gázt magából (ZSUPOS 1987).

A keserűgombát néhol szeretik, máshol nem. Aki eszi, juhtúróval vagy szalonnával süti meg. Bernecebarátiból származik ez a különleges „kezelési utasítás”: „A keserűgombát tűzön szoktuk megsütni az erdőbe, de amikó kivesszük, akkó nem szabad mingyán levágni az ajját, mer akkó abba megy a keserűsége”. (ERDÉLYI).

A nagygombákkal kapcsolatos hiedelmek, mendemondák, – a többé-kevésbé igaznak elfogadott, „jólértesültség” alapján elhitt és közszájon forgó információs egységek, mémek – ma is folyamatosan alakulnak, keletkeznek. Ha az ember egyedül vagy csapatban gombászik, jó magyar szokás szerint csakhamar előterem a „jobbanértők” serege, és kéretlenül is ontja, kínálja az éppen aktuális folklórelemeket. A kékülés- és ezüstkanálpróbával nem találkoztam – gondolom, ez az évek kemény felvilágosító munkájának köszönhető, mert ilyen ómódi hiedelemmel magára valamit is adó „tudós” nem állhat elő. Gyakran hallom viszont azt a szabályt, hogy a gomba csak késsel aratható, a tönk csonkját benne kell hagyni a földben, mert abból hajt ki a következő gomba. Néhol a tönköt apróra vagdalva el is ültetik, hogy jövőre, mondjuk, gazdag vargányaültetvény keletkezzen a helyében (ezt Szlovákiában, az Alacsony-Tátrában hallottam, de az adatközlő engedélyét nem kértem).

Az emberiség génkincse mellett a mém-állomány is állandóan módosul, változik. A krónikás feladata a sokszínű anyag megörökítése mellett az is, hogy az új mémeket elkapva begyűjtse és hozzátegye a meglévőkhöz. Ezt próbáltam tenni a Kertészeti Egyetemen tartott 2005-ös gombakiállításon is, amikor a fáradt kollégák helyett a pénztárban ülve a belépődíj mellett információkat is szereztem. Innen származnak a következő gyöngyszemek: „vehetek-e shii-take blokkot, ha a lakásban parketta van? A spórák szétszóródnak, és megtámadják a fát, hiszen a shii-take gomba fán él!” Továbbá: kaphat-e az ember a garázsban növesztett csiperke spóráitól Candida-fertőzést? (Ezt már nem bírtam, és megpróbáltam elmagyarázni: az elefánt nem egy óriási baktérium, és az egysejtű meg a kalapos gombák nem azonosak).

A mai gombahiedelmek egy része ilyen módon származhat a szupermarket- típusú „gyorséttermi” ismeretterjesztésből. Más része tekintélyszemélyek útján öröklődik. Az erdélyi túravezető örömmel üdvözölte a ráncos fenyőgomba (Rozites caperata) példányait, amelyeket később az esti pörköltben el is fogyasztottunk. Dolgom akadt azonban a későbbi utakon azokkal a jobbanértőkkel, akik a hasonlóság alapján néhány susulyka fajt próbáltak „ő mondta” alapon becsempészni az ételbe.

Sajnos, most vettem észre, mekkora fába vágtam a fejszémet. Az élő, keletkező mémek regisztrálása és nyomon követése állandó feladat, és nincs vége. Az egysejtű gombák, például a divathős Candida albicans körül burjánzó hiedelmek megérnének egy külön misét. De miután most csak a nagygombákról van szó, zárom a cikket egy ugyancsak a Néprajzi Múzeumból származó magyarózdi találós kérdéssel: „Fejéregyház félábon áll” (HORVÁTH 1980).

IRODALOMJEGYZÉK

• ARTHUR, J. (2003): Mushrooms and Mankind: The impact of mushrooms on human consciousness and religion. – The Book Tree, San Diego, 108 pp.
• BAKÓ F. (1951): Vegyes néprajzi gyűjtés. Kishuta, p. 82. Adatközlő: 37 é. Kishutai kisparaszt, azelőtt drótos. – Országos Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattár (a továbbiakban ONM/EA) 2994. Közlem., Clusiana 46(1), 2007
• BÁRCZI B. (1947): Baromfitenyésztés szokásai. Salgótarján, Somos (Nógrád-Sáros m.). – ONM /EA 000444/10.
• BERNATZIK, H. A. (szerk.) (1939): Die grosse Völkerkunde. Band 3. – Bibliograph. Inst., Leipzig.
• DAWKINS, R. (1989): A hódító gén. – Gondolat Kiadó, Budapest.
• ERDÉLYI Z.: Az erdő néprajza. Bernecebaráti, Kemence (Hont m.). Adatközlő: Gyenes István. – ONM/EA 4208.
• FÁBIÁN M. (1970): A vadnövények felhasználása, vadfogás és halászat Andrásfalván. Adatközlő: Ónodi Imréné. – ONM/EA 16.891.
• GYIMESINÉ S. E. (1952): Gyűjtögető gazdálkodás anyagának gyűjtése Nagybaróton, V. Adatközlő: Csengei Lajosné. – ONM/EA 3847.
• HAGARA, L. (1987): Atlas húb. – Vydavatelstvo Osveta, Martin, 467 pp.
• HATALYÁK D. (1947): Adatok a gyűjtögetéshez. Markaz (Heves m.). – ONM/EA 961 (1, 2.)
• HORVÁTH I. (1980): Magyarózdi toronyalja. – Magyar Helikon, pp. 354–356.
• JÓKAI M. (1968): A kiskirályok. – Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 215.
• JUHÁSZ F. (1940): Lébény népi gazdálkodása. – ONM/EA 3463.
• LAJOS Á. (1965): Erdei gyűjtögető gazdálkodás alapjai. Uppony, B.A.Z. megye. Adatközlő: Patvaros Pálné. – ONM/EA 7906.
• LAJOS Á. (1966a): Erdei gyűjtögetés (főleg gombászás). Bánfalva, Mályinka, Borsod-Abaúj-Zemplén megye II. Adatközlő: Cifra Tamás és Cifra Tamásné. – ONM/EA 7907.
• LAJOS Á. (1966b): Erdei gyűjtögetés. Szomolya III. Adatközlő: Bene Legény Sándor. – ONM/EA 7911.
• LYNCH, A. (1996): Thought contagion. How belief spreads through society. The New Science of Memes. – Basic Books, New York, 208 pp.
• MOESZ G. (1940): Gombamérgezések. Új Kincseskönyv. Gyakorlati Tanácsadó. I. köt. – Magyar Királyi Természettudományi Társulat, Budapest, pp. 386–391.
• NYILASSY J. (1951): Gazdálkodás. 60 cédula: Zengővárkony, Nagypall (Baranya m.). Adatközlők: Szili Józsefné, Alsó Kulcsár Jánosné, id. Apari János, özv. Szűcs Józsefné, Kovács Józsefné. –ONM/EA 2518. 1–2.
• PASSUTH L. (1974): Esőisten siratja Mexikót. – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
• RNL (1911): Révai Nagy Lexikona. 3. kötet. Béke–Bruttó. – Révai testvérek Irod. Int. Rt., Budapest, 796 pp.
• SPENCER, P. (1965): The Samburu: a study of gerontocracy in a nomadic tribe. – Routledge and Keegan Paul, London, 341 pp.
• SZOLNOKY L. (1951): Nagykapornak. – ONM/EA.
• TILESCH N. (1961): Az erdő néprajza. Erdei gyűjtögetés. (Balatonarács). – ONM/EA 12904.
• UJVÁRY Z. (1985): Gömör néprajza sor. Debrecen, I. köt. p. 32. – ONM/EA D. 59882.
• VAJKAI A. (1941): A gyűjtögető gazdálkodás Cserszegtomajon. – Néprajzi Múzeum Értesítője 33: 231–258.
• WASSON, R. G. (1963): Notes of the present status of Ololiuhqui and the other hallucinogens of Mexico. – Botanical Museum Leaflets, Harvard University 20: 161–193.
• ZSIGMOND GY. (2001): Galócák (Amanitaceae) a magyar néphagyományban. – Mikol. Közlem., Clusiana 40(1–2): 123–145.
• ZSUPOS Z. (1987): Dél-Gömör gyűjtögető gazdálkodása. – In: Gömör Néprajza sor., X. köt. Debrecen, pp. 34–42. – ONM D. 53560.