A(z) Természetes anyagok a hagyományos és a modern orvoslásban cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Dr. Babulka Péter – Természetes anyagok a hagyományos és a modern orvoslásban 1.
A gyógynövények használatával a világ minden országában találkozhatunk, de lényeges különbséget tapasztalhatunk, ha iparilag fejlett vagy kevésbé fejlett, harmadik világhoz tartozó ország gyógynövényhasználatát vizsgáljuk.
Az iparilag fejlett országokban a gyógynövények jelentős részéből egy vagy több hatóanyag kinyerése után korszerű gyógyszereket állítanak elő. Emellett jelentős szerep jut a szárított gyógynövényeknek, az illóolajoknak, a gyógyteakeverékeknek, az ún. gyógytermékeknek és az indikációval nem jelölt, de enyhébb fokú gyógy-, illetve betegségmegelőző hatással bíró, „kozmetikumként” és/vagy „élelmiszerként” forgalmazott gyógynövényalapú készítményeknek. Az esetek legnagyobb részében hatóságilag ellenőrzött termékek kerülnek felhasználásra, azonban nem lehet lebecsülni az öngyógyítás keretein belül felhasznált, saját gyűjtésből származó gyógynövények és a házilag készített gyógyszerformák szerepét sem.
Az iparilag kevésbé fejlett, fejlődő országokban a gyógynövényeket többnyire ipari feldolgozás nélkül, házilag készített gyógyszerformában (gyógytea, szeszes-vizes kivonat, tapasz, kenőcs stb.) a „hagyományos orvoslás” gyakorlatának megfelelően hasznosítják (Attisso, 1983).
A gyógynövények iránti fokozódó érdeklődést az egyes országokban különböző tények motiválják. Az iparilag fejlett országokban a természethez való visszatérés igénye, a túlzott méretű kemizáció, a gyógyszerártalmak, az elszemélytelenedett, „futószalagszerű” gyógyítástól való fokozatos elfordulás váltotta ki a természetes gyógymódok iránti érdeklődést. Ma már jól ismert az a tény, hogy minden 5.-10. kórházi ágyat iatrogén ártalmak következtében bekerült beteg foglal el. Sajnos az orvostudományban elért szép eredmények és nagymértékű fejlődés, illetve a hatékonynak vélt gyógyszerek és orvosi beavatkozások ellenére számos betegség (pl. AIDS, arthritis, Alzheimer-kór, rákbetegségek stb.) gyógyítása nem tekinthető megoldottnak. Emellett sok országban társadalmi méretű problémát jelent az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet, a dohányzás, a depressziós betegek és az öngyilkosságok magas arányszáma. Mindezek mellett szemtanúi lehetünk annak is, hogy olyan betegségek ütik fel fejüket Európa egyes országaiban, melyeket már elfeledettnek hittünk (pl. vérhas, kolera), nem beszélve arról, hogy vannak országok, ahol e betegségek százával szedik áldozataikat.
A harmadik világ országaiban a gyógynövények és az egyéb természetes eredetű anyagok széles körű használata szükség által diktált tényező, hiszen az esetek többségében a nyugati világ kínálta, fejlett technológiával előállított korszerű gyógyszerek csak az uralkodó elit és/vagy egy nagyon szűk réteg számára érhetők el.
Ennek oka pedig az, hogy számos kevésbé fejlett országban a szükségletet kielégítő méretű gyógyszerimport oly nagy terhet róna az adott ország költségvetésére, mely nemcsak az egészségügyre szánt, hanem a más területek pénzkeretét is felemésztené (Grynaeus, 1983).
Ezen országokban az egészségügyi ellátás javításában nagy szerepe lehet a hagyományos gyógyszerkincsnek. Éppen ezért több harmadik világbeli országban is alakultak a WHO támogatásával működő kollaborációs központos, amelyeknek fő célja az adott ország gyógyszerkincsének (gyógynövényeinek, állati és ásványi eredetű „gyógyszereinek”) számbavétele. További cél, hogy a gyógyszerkincs ismeretében viszonylag egyszerű technológiával – de ennek ellenére a legalapvetőbb higiéniai, hatóanyag-standardizálási, stabilitási és egyéb elvárásoknak megfelelő -, társadalmilag és kulturálisan egyaránt elfogadható gyógyszerformákat állítsanak elő, melyek a hagyományos orvosok és bábák bevonásával nagymértékben segíthetik a kérdéses ország egészségügyi alapellátását (Bannermann és mtsai, 1993).
A gyógynövények megítélése napjainkban
A korszerű fitoterápia, mint alternatív terápiás lehetőség, Európa több országában jelentős szerepet tölt be a gyógykezelésekben, ennek ellenére a klasszikus orvostudomány képviselői között igen sok ellenzője akad. A fitoterápia legerőteljesebb ellenzői a fitoterápiás készítmények hatásait egyszerűen placébó hatásnak minősítik. A fitoterápia szélsőséges pártolói viszont a szintetikus gyógyszerek helyettesítésére törekednek, megfeledkezve a gyógynövény készítmények esetleges nem kívánt mellékhatásairól, teljes mértékben biztonságosnak és hatásosnak vélve alkalmazásukat (Reuter, 1991).
E kettősség, a szélsőséges nézetek hirdetése a laikusok körében is megfigyelhető. A két szélsőséges nézet között feltétlenül szükség van egy tudományosan megalapozott, a kor követelményeinek megfelelő fitoterápia mind az ambuláns betegellátásban, mind pedig a klinikai gyakorlatban történő elterjedésére, amely azonban nem nélkülözi az évszázadok, illetve az évezredek során összegyűlt empíriás ismeretanyagot sem.
Gyógynövények jelentősége a számok tükrében
Földünkön különböző becslések szerint 250-500 ezer magasabb rendű, azaz virágos növényfaj él, és ezek mintegy fele a trópusokon található. Richard Spruce, a 19. században élt angol botanikus, aki éveket töltött Amazóniában, például e vidék flóráját 140 ezerre becsülte. Mások szerint viszont itt „csak” 70 ezer növényfaj található (Aikman, 1974, 1977; Blumenthal, 1992; Farnsworth, 1983; SCRIP WORLD International News, 1986; Svendsen és Scheffer, 1982).
A trópusi esőerdők gyógynövények kutatását érintő szerepével és más egyéb kérdésekkel következő tudományos mellékletünkben részletesen foglalkozunk, itt csupán az a tény kerül – gondolatébresztőként – kiemelésre, hogy a trópusi esőerdők jelenlegi mértékű pusztítása, mely évente 3 Magyarországnyi területet jelent – számos előre már látható és annál több előre nem látható veszélyt rejt magában. E pusztítás azon túlmenően, hogy az évszázad végéig több ezer, részben gyógynövényfaj kihalásához vezethet, tovább emeli a kisebb- nagyobb lélekszámú, hagyományos közösségekben élő őserdei népek halottainak számát, mégpedig életterük megszüntetésének, a folyóik elszennyezésének és az odahurcolt betegségeknek köszönhetően. Példaként említhető, hogy az amerikai indián őslakosság száma az európai hódítások egy évszázada alatt 100 millióról 10 millióra zsugorodott (Borsányi, 1992). Az indián közösségek száma napról napra fogy, többjüket ma a kihalás
veszélye fenyegeti. E természettel szoros összhangban élő népek kipusztulásával pedig olyan tudásanyag vész sírba, mely részben az ökológiai egyensúly fenntartására, részben pedig a gyógynövények használatára vonatkozik. Ezen ismeretek elveszítése önmagában is pótolhatatlan, és ehhez még felbecsülhetetlen értékű kulturális veszteség is társul.
Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint a harmadik világ országaiban élő lakosság mintegy 70-90%-ának egészségügyi alapellátását hagyományos orvosok látják el (SCRIP WORLD International News, 1986). A hagyományos orvoslásban alkalmazott növényfajok számát mintegy 25-50 ezer fajra becsülik. Néhány ország, illetve földrajzi tájegység hagyományos orvoslásban használt növényfajainak becsült számát az 1. táblázat tartalmazza. A fentebb említett két számadatot összevetve napjainkban mintegy 3 milliárd embert érintve több tízezer gyógynövényfaj „klinikai előkísérlete” folyik, melynek tapasztalatai nem becsülhetők le.
A gyógynövények gyógyszergyártásban és a modern medicinában betöltött szerepének érzékeltetésére álljon itt néhány adat, melyek további kutatásuk szükségszerűségét is kellően megvilágítja.
Az 1970-es években az Egyesült Államokban egy olyan felmérést végeztek, melyben az 1959 és 1973 között mintegy 1,5 milliárd, vényre kiadott gyógyszert értékeltek, és megállapították, hogy mintegy 25%-uk tartalmazott magasabb rendű, azaz virágos növényekből készült kivonatot, illetve egy vagy több növényi hatóanyagot (Farnsworth és Bingel, 1977).
A receptre kiadott gyógyszerek több európai országban mintegy 60%-ban, a Kínában és a dél-ázsiai országokban, valamint Indiában kiadott gyógyszerek pedig mintegy 80%-ban tartalmaznak növényi hatóanyagot.
A hagyományos orvoslásban alkalmazott gyógynövények szerepe tűnik ki abból az ugyancsak az Egyesült Államokban készített tanulmányból, mely a gyógyszerkönyvekben hivatalos növényi hatóanyagokat vette számba. Megállapították, hogy a forgalomban lévő gyógyszerekben 119 olyan növényi hatóanyag található, melynek kiindulási anyaga virágos növényfaj volt. A 91 növényfajból kinyert vegyületeket 62 különböző indikációs területen alkalmazzák, és e vegyületek többségét- mintegy – 90%-át – ma is közvetlenül a növényekből nyerik ki.
A tanulmány szerzői emellett arra is választ kerestek, hogy milyen kapcsolat van a terápiában alkalmazott növényi eredetű hatóanyagok és a hagyományos orvoslásban használt növények kutatása között. A növényi hatóanyagokat 3 csoportba sorolták.
Az első – 78 hatóanyagot tartalmazó – csoportba azok a hatóanyagok kerültek, melyeknek felfedezését és ezt követő ipari méretű előállítását közvetlenül a hagyományos orvoslásban alkalmazott növények tudományos értékelése eredményezte. Az e csoportba sorolt növényi hatóanyagokat a modern orvoslás ugyanarra a célra használja, mint a hagyományos orvoslás a hatóanyagot szolgáltató növényt.
A második – 10 hatóanyag felhasználását ismertető – csoportba azok a vegyületek kerültek, amelyeknek felfedezése és a hagyományos orvoslásban használt növények között közvetett kapcsolat áll fenn. Ez azt jelenti, hogy például a hagyományos orvoslásban először a piros gyűszűvirág (Digitalis purpurea L.) levélkivonatainak ödémákat megszüntető, szívelégtelenségre kedvező hatását ismerték meg, ma mégis inkább e növény rokon fajából, a gyapjas gyűszűvirágból (Digitalis lantana Ehrh.) előállított gyógyszereket használják a szívelégtelenségben szenvedő betegek millióinak kezelésére.
A harmadik csoportba azok a növényi hatóanyagok kerültek, szám szerint 31, amelyeknek terápiás alkalmazása nem áll kapcsolatban a hagyományos orvoslásban alkalmazott növényekkel.
E számadatok azt tükrözik, hogy a gyógyszerkönyvekben hivatalos, és a vizsgálatban szereplő növényi hatóanyagok 74%-ának felfedezését közvetlenül vagy közvetve a hagyományos orvoslásban alkalmazott növényi orvosságok vizsgálata eredményezte (Farnsworth és mtsai, 1985). Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a hagyományos orvoslásban alkalmazott gyógynövények vizsgálata jó kiindulási alapot ad új gyógyszerek előállításához.
Ezt támasztja alá a természetes eredetű anyagok farmakológiai vizsgálata terén több mint 20 éves tapasztalattal rendelkező Marvine Malone véleménye is: „Annak az esélye, hogy a hagyományos növényi gyógyszerek vizsgálatának eredményeként új gyógyszert vagy gyógyszer hatóanyagának prototípusát lehessen előállítani, lényegesen kedvezőbb, mint a szintetikus vegyületek esetében.” Számokban kifejezve ez annyit jelent, hogy a közlést megelőző néhány év/évtized tapasztalatai alapján körülbelül minden századik, hagyományos orvoslásban alkalmazott növényi orvosság botanikai, kémiai, farmakológiai és klinikai vizsgálata ad reális esélyt egy gyógyszer előállításához és modern terápiában való felhasználásához. Szintetikus vegyületek esetében ugyanez az arány kb. 23.000:1 volt (Malone, 1983).
Említést érdemel még az is, hogy a széleskörűen alkalmazott mintegy 120 növényi hatóanyag mellett legalább 100-féle kivonatnak (például nadragulya, beléndek, maszlag, ipekakuána, ópium, édesgyökér, macskagyökér, aloé, rebarbara, kaszkara, podofillum stb.) és több tucat illóolajnak (például japán menta, borsmenta, eukaliptusz, ánizs, szegfűszeg, fahéj, citronella) van terápiás és kereskedelmi jelentősége (Husain, 1989).
Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, felfedezésük időrendi sorrendjében kerül néhány gyógynövény, illetve növényi hatóanyag ismertetésre, melyeknek többségét évtizedek vagy évszázadok óta nem tudunk szintetikus úton előállított, nem természetes eredetű orvosságokkal helyettesíteni.
- 1773 – William Whitering birminghami orvos-botanikus felfedezte, hogy a piros gyűszűvirág levélkivonatainak ödémákat megszüntető hatása van. Ezután 10 éven keresztül vizsgálta a növényt, majd 1785-ben „Beszámoló a rókakesztyűről” című könyvében a saját magán végzett kísérletek és a mintegy 200 beteg kezelése során szerzett tapasztalatai alapján leírja, hogy a „Digitalis erős hatást gyakorol a szív mozgására, ami eddig egyetlen más gyógyszernél sem volt megfigyelhető; e hatás gyógyítás céljára felhasználható.” E felfedezés jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha arra gondolunk, hogy emberek 100 millióinak élete függ a Digitalis-készítményektől.
- 1806 – Friedrich Sertürner a nyers, félérett mák (Papaver somniferum L.) tokjának nedvéből egy alkaloidot izolált, melyet az álom istene (Morpheus) után morfinnak nevezett el. E felfedezéssel megteremtette az alkaloidkémia alapjait. A növényből ez ideig több mint 25 alkaloidot izoláltak, melyek közül a terápiában legjelentősebbek: a fájdalomcsillapító morfin, a köhögéscsillapító kodein és a simaizom-relaxáns papaverin.
- 1817 – a Brazíliában honos Cephaelis ipecacuanha (Brotero) A. Richard növény gyökeréből emetint állítottak elő, ami hosszú időn keresztül az amőbás vérhas (Entamobea hystolitica) fertőzés specifikus gyógyszere volt. Antiamőbás drogként jelentősége a jónak bizonyuló, szintetikusan előállított készítményeknek köszönhetően csökkent, azonban az e készítményekkel szemben kialakult rezisztens törzsek miatt ismét érdeklődés tapasztalható az ipekakuána-gyökérdrogok iránt. Az ipekakuána gyökere emellett köptető hatású szerként is széles körben alkalmazott.
- 1820-as évek – a kínafa (Cinchona sp.) kérgéből kinint állítottak elő, ami a malária egyik specifikus gyógyszere volt. Jelentősége egy időben lecsökkent, majd a szintetikus készítményekkel kialakuló rezisztens törzsek miatt jelentősége ismét nőtt. A kínafából izolált másik alkaloidot, a kinidint az auriculáris fibrilláció kezelésére használják.
- 1860 – a Dél-Amerikában honos Erythroxylon coca Lam. leveleiből kokaint vontak ki, melynek származékait napjainkban is használják a nyálkahártyák helyi érzéstelenítésére a szemészetben, a gégészetben és az urológiában.
- 1885 – a kínai orvoslásból ismertté vált és legalább 4000 éves múltú, legendás hírű Ma Huangból (Ephedra sinica Stapf) efedrint izolálnak, melynek származékait szimpatikomimetikumként és antiasztmatikumként hasznosítják a terápiában.
- 1899-ben az őszi kikerics (Colchicum autumnale L.) magjaiból kolchicint izoláltak, mely köszvényes rohamokat megszüntető specifikus hatással bír.
- 1918 – a rozsüszög vagy ismertebb nevén anyarozs (Claviceps purpurea [Fr.]Tul) aktív anyagainak izolálását a Sandoz cég kezdi meg. A rozs kalászain élősködő gomba szaporító képleteiből készített kivonatokat az asszíroknál és az ókori kínaiaknál a bábák a szüléskor jelentkező vérzések csillapítására használták. Az e drogból kinyert hatóanyagok fontos kiindulási anyagai a méhre ható, vérnyomáscsökkentő, migrénes és idegrendszeri panaszok kezelésében használatos gyógyszereknek.
- 1930 – marha-mellékvesekéregből kortizont izoláltak, de az alacsony kinyerési fok miatt a kutatás a növényvilág felé irányul, ahol a Dioscorea-fajok jó szteroidforrásnak bizonyultak. E növényfajok a szteroid vegyületek kinyerésének évtizedek óta biztos forrásai.
- 1940 – a 16. századi német orvos-botanikusról, Leonhard Rauwolfról elnevezett kígyógyökér (Rauwolfia sp.) első aktív komponenseit izolálják, melyet több tucat egyéb alkaloid kinyerése és szerkezetük azonosítása követ. A Rauwolfia serpentina (L.) Benth. gyökereit az indiaiak mintegy 3000 év óta alkalmazzák sikerrel többféle betegség, például az elmebaj és a holdkórosság kezelésében. A Rauwolfia-fajok gyökereinek egyik fő alkaloidja, a reszerpin vérnyomáscsökkentőként ismert.
- 1950-es évek: a daganatellenes hatású anyagok kutatása terén az érdeklődés középpontjába kerül a madagaszkári meténg (Catharatus roseus [L.] Don.), melynek leveleiből a gyermekleukémia és a Hodgkin-kór kezelésében napjainkban jó eredménnyel alkalmazott vinkrisztint és a vinblasztint izolálják (Aikman, 1974, 1977; Husain, 1989).
E kiragadott példák meggyőzően igazolják, hogy a gyógynövényeknek mind a gyógyszergyártásban, mind pedig a terápiában jelentős szerepük van. Ezt erősítik meg a 2. sz. táblázatban foglalt adatok is (Farnsworth és mtsai, 1985; Husain, 1989; Kinghorn és Balandrin, 1993).
Növényi gyógyszerek kutatása
Az új növényi gyógyszerek kutatására alapvetően két lehetőség kínálkozik. Az egyiket az ún. screen-vizsgálatok adják, melyeknek célja, hogy nagyszámú növényi mintát (egy-egy nemzetséghez, növénycsaládhoz, vagy egy-egy kisebb-nagyobb tájegységhez tartozó növényfajnak különböző részeit) kémiai és farmakológiai vizsgálatoknak vetnek alá abból a célból, hogy bizonyos terápiás hatás jelenlétét kimutassák, továbbá azért, hogy a hatásért felelős anyagot izolálják és szerkezetét meghatározzák.
E kutatási stratégiára példaként említhető az az expedíció, melyet a bostoni Harvard Egyetem botanikaprofesszora, a neves Amazónia-kutató, Richard Evans Schultes vezetett.
Az expedíció célja az Amazonas-medence nyugati partvidékén található hallucinogén, mérgező és gyógynövények kutatása volt. Ehhez a Scripps Oceanográfiai Intézet (La Jolla, Kalifornia) egy olyan kutatóhajót bocsátott rendelkezésre, melyen lehetőség volt a frissen begyűjtött növények és a hagyományosan alkalmazott növényi orvosságok azonnali kémiai és farmakológiai vizsgálatára (Aikman, 1977).
Az egyik legnagyobb szabású, dollármilliókat felemésztető kutatási programot az egyesült államokbeli Marylandben működő Nemzeti Rákkutató Intézetben (National Cancer Institute – NCI) indították el. Az intézetben 1960 és 1986 között mintegy 35 ezer növényfajt érintve közel 100 ezer növényi kivonatot teszteltek rákellenes aktivitásra, elsősorban P-388 egér- leukémiatesztet használva. Megközelítően 2000 kivonat bizonyult potenciális értékűnek, közülük néhány tucat a klinikai kísérletekig jutott el, azonban egy sem bizonyult elég hatásosnak és biztonságosnak ahhoz, hogy a gyógyszerpiacra bekerülhessen (Aikman, 1974, 1977; Farnsworth, 1990; Kinghorn és Ballandrin, 1993).
A program sikertelenségének okát inkább a program hiányosságaiban (pl. kevés és nem megfelelő tesztrendszerek, nem megfelelő növényi részek, növényi kivonatok, oldószerek, adagok stb. használata) kell keresnünk, mintsem a gyógynövények hatástalanságában.
Miután ma már legalább 200-féle rákbetegség ismert, érhető, hogy a vizsgálatsorozat nem hozhatott jó eredményeket. Ugyancsak említést érdemel az a tény is, hogy a gyógynövényeknek a kísérlet során jól érezhető egyéb hatásait (például nyugtató-altató hatást) sem regisztrálták. Mindezek alapján e nagyszámú növényfajt „nem kielégítően vizsgált” fajoknak kell tekintenünk (Farnsworth, 1990; Kinghorn és Ballandrin, 1993).
Az NCI felülvizsgálva korábbi programját és értékelve annak pozitív és negatív tapasztalatait, egy lényegesen hatékonyabbnak tűnő programot indított el. Ennek keretében mind természetes eredetű (növény, állati, ásványi), mind pedig szintetikusan előállított vegyületek vizsgálata kezdődött meg 65, az emberi szervezetben daganatos megbetegedést előidéző tumorteszttel szemben. A daganatellenes hatás vizsgálata mellett tanulmányozzák a vegyületek HIV ellenes hatásait is. A -20°C-on tárolt több tízezer anyag bioassay-vizsgálatát a legkorszerűbb technikával, laboratóriumi robotok segítségével végzik. Ily módon lehetőség van évente több millió minta vizsgálatára és értékelésére.
Az új növényi eredetű gyógyszerek kutatásának másik lehetősége a hagyományos orvoslásban alkalmazott növényi orvosságok, illetve gyógynövények interdiszciplináris (botanikát, kémiát, farmakológiát, toxikológiát, néprajzot, orvostörténetet stb. érintő) vizsgálata. E kérdéskörrel a trópusi esőerdők kutatásának kapcsán következő számunk tudományos mellékletében még foglalkozunk.
A hagyományos orvoslásban alkalmazott és a különböző screen-vizsgálatokon keresztüljutott gyógynövényekre és azok hatóanyagaira vonatkozó etnobotanikai, néprajzi, fizikai, kémiai, farmakológiai, toxikológiai és klinikai vizsgálatok eredményeit adatbázisokban tárolják. A 3. táblázatban néhány jelentősebb adatbázisról közöl alapinformációkat (Chadha és Gian Singh, 1991; Farnsworth, 1983; Leyoli, 1993). Ezen adatbázisokban tárolt információk hatékony segítői a különböző, új és növényi gyógyszerek előállítását célzó kutatási programoknak.
3. táblázat Néhány ismertebb gyógynövény és természetes eredetű anyag kutatására létrehozott adatbázisok (megj.: az adatok a cikk elkészülésének idejére vonatkoznak, azóta bővültek)
NAPRALERT (Natural Products Alert)
(College of Pharmacy, University of Illinois at Chicago)
A természetes eredetű anyagok kutatására és az ezzel kapcsolatos információk (orvostörténeti, etnobotanikai, kémiai, farmakológiai, klinikai) tárolására létrehozott adatbázis 1975-től működik. Jelenleg több mint 100.000 könyv és cikk adatait tartalmazza. Számos, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által szorgalmazott kutatás (rákellenes anyagok, természetes fogamzásgátlók, bilharzia kezelésére használható növények, AIDS-ellenes természetes anyagok stb.) munkáját támogatta. Az adatbázis több, mint 103.000 vegyületre, 43.000 élő szervezetre vonatkozó adatot tartalmaz. A hatóanyag izolálásokra és farmakológiai kísérletekre utaló adatok száma 667.000.
MEDFLOR
(College of Pharmacy, University of Illinois at Chicago)
A NAPRALERT adatbázis logikai modelljének, szerkezetének és információinak felhasználásával nemrégiben létrehozott etnobiológiai adatbázis.
COMPUTERIZED DATA BASE ON CHINESE MEDICINAL PLANTS
(Chinese University of Hong Kong)
1860 kínai gyógynövény faj hagyományos alkalmazásáról, kémiai anyagairól és hatásáról szolgáltat információt.
MAPIS
(Publication 3 Directorate, CSIR, New Delhi)
Az adatbázis a mintegy 50 országban 22 nyelven megjelenő és 600 folyóiratot érintő információs szaklapnak, a Medicinal and Aromatic Plant Abstract-nak számítógépes változata.
DATA BASE ON THAILAND MEDICINAL PLANTS
Thaiföldi gyógynövények hatóanyagait és a hatásukkal kapcsolatos információkat magába foglaló adatbázis. A feldolgozott gyógynövényfajok száma eléri a 2000-et.
PHARMEL 2
(Université Libre de Bruxelles)
Az afrikai országok hagyományos orvoslásának gyógynövényeit számbavevő adatbázis (növénynevek, alkalmazásmódok, betegség/tünet elnevezések, mágikus eljárások stb.), mely ezideig mintegy 3000 afrikai gyógynövény hagyományos alkalmazására vonatkozó adatait öleli fel.
Összefoglalás
Az alternatív gyógymódok és köztük a fitoterápia iránt megnyilvánuló fokozott igény, a növényvilág ez idáig fel nem tárt és legalább 400 ezerre becsült vegyülete, valamint a hagyományos orvoslás óriási ismeretanyaga azt sugallja, hogy a 21. század orvoslásában a gyógynövényeknek és a fitoterápiának a jelenleginél is nagyobb szerep kell hogy jusson. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy folytatódjék a növényi hatóanyagok és azok hagyományos alkalmazásmódjainak kutatása. Ahogy Norman Farnsworth, az Illinois Állami Egyetem farmakognózia professzora válaszolt egy a növényi anyagok kutatásának folytatását felvető kérdésben: „Csak egy bolond hagyja figyelmen kívül a világ gazdag növényflóráját, hiszen az olyan gyógyszereket ad nekünk, mely nemcsak a világ lakosságának hasznos, hanem magának a bolondnak is.”
Természetes anyagok a hagyományos és a modern orvoslásban 2.
A természetes anyagok kutatásának tárgyalásakor gyakran esik szó a hagyományos orvoslás szerepéről. Miután napjainkban igen gyakran kell szembenéznünk az egyes terminus technicusok különböző – és sokszor helytelen – értelmezésével, ezért fontos tisztázni azt, hogy mit is értünk hagyományos orvoslás alatt. E szakszó értelmezése körül az utóbbi években elég sok vita merült fel, miután a témakör mind a társadalomtudományokban, mind pedig az orvostudományban egyre nagyobb érdeklődésre tart számot. Általánosságban a törzsi, illetve a falusi társadalmakban élő közösségek népi gyógymódjait, valamint az olyan klasszikus civilizációk orvoslási rendszereit értik alatta, mint az indiai, kínai, azték. Ez utóbbiak hagyományos orvosláshoz történő sorolását egyes szerzők (Said, 1982) nem fogadják el, ennek ellenére a szakirodalomban szinte kivétel nélkül a „hagyományos kínai orvoslás” megnevezéssel találkozhatunk. Mivel nem célunk a kifejezés pontos definiálása, ezért hagyományos orvoslás alatt összefoglalóan valamennyi fentebb említett orvoslási formát értjük. Ennek tisztázása azért is nélkülözhetetlen, mert napjainkban igen gyakran – és helytelenül – „hagyományos orvoslás”-nak nevezik az ortodox/akadémikus/modern orvoslást, ha szembe kívánják állítani a természetgyógyászattal vagy alternatív orvoslással.
A hagyományos orvoslás modern gyógyszerkutatásban betöltött szerepét lapunk múlt havi számában megvilágítottuk, de vajon milyen kapcsolat áll fenn az etnobotanika (népi növényismeret) mint tudomány és a gyógyszerkutatás között? Az etnobotanika szót először 1896-ban Harshberger használta, de nem adott magyarázatot arra, hogy mit is ért alatta. Két évtizeddel később Robbins,- Harrington és Freire-Marreco definiálta az etnobotanika fogalmát, mégpedig oly módon, hogy abból sok mindent napjainkban is elfogadhatunk. E szerint az etnobotanika a kezdetleges kultúrájú társadalmakban a növényi élet minden fázisával kapcsolatos ismeretek tanulmányozásával és értékelésével, valamint a vegetációnak az emberi életre, a szokásokra, hiedelmekre és az e társadalmakban élő emberek történelmére kifejtett hatásaival foglalkozik. Schultes 1941-ben a definíciót leegyszerűsítve adott annak az előbbinél szélesebb – nem csak a „primitív” társadalmakra leszűkítő értelmezést: ember és az őt körülvevő vegetáció közötti kapcsolat tanulmányozása (Schultes, 1990). Ennek megfelelően az etnobotanika egy interdiszciplináris – több tudományterületet magában foglaló – tudomány, mely elsősorban a néprajzzal és az antropológiával áll szoros kapcsolatban, de a gyógyításban használt növények értékelésekor e kapcsolat kiterjed a kémiai és farmakológiai tudományokra is. Az etnobotanikai kutatómunka során feljegyzett gyógynövények mindenképpen értékesek a gyógyszerkutatás számára. Az etnobotanika mint önálló tudomány kialakulására nagy hatással voltak azok a botanikusok, akik egy-egy földrész vagy ország vegetációjának tanulmányozásakor jegyezték fel a növények használatával kapcsolatos tudnivalókat, illetve az antropológusok és a néprajzkutatók, akik ugyancsak megismerkedhettek a növénynek a különböző népek életében és kultúrájában betöltött szerepével.
A hagyományos orvoslásban használatos, természetes eredetű anyagok nemcsak elméleti, hanem gyakorlati – farmakológiai, klinikai – értékelése egy új, ugyancsak interdiszciplináris tudományág megszületését hozta magával, amelynek neve etnofarmakológia. A kifejezést először 1967-ben használták, amikor is „Pszichoaktív anyagok etnofarmakológiai kutatása” címmel San Franciscóban rendeztek nemzetközi szimpóziumot. A tudományterület két kiváló szaktekintélye, Bruhn és Holmstedt szerint az etnofarmakológia a különböző kultúrákban hagyományosan alkalmazott biológiailag aktív anyagok feltárásával és értékelésével foglalkozó interdiszciplináris tudomány. Alaptudományai a botanika, a farmakológia és a kémia. Az értékelő munkában ezek mellett olyan tudományágak is részt vesznek, mint például a farmakognózia (gyógynövényismeret), az etnológia (összehasonlító néprajz), az archeológia (régészet), a nyelvészet, a történelem, az összehasonlító vallástan, a toxikológia (méregtan) stb. Az új tudományterület célját az igen gazdag tudásanyag mielőbbi megmentésében, dokumentálásában, vizsgálatában és előítéletektől mentes értékelésében határozták meg.
Az első adat- és növénygyűjtéstől a növényből izolált vegyület gyógyászati alkalmazásáig az „etnofarmakológiai” kutatás a Jáva szigeti lakosság által használt, Strychnos fa gyökérkérgéből készített nyílméreg használatának elemzéséhez fűződik, amelyet tudománytörténeti érdekességként is érdemes röviden vázolni.
Leschenault de La Tour, Luis Theodor (1773-1826) botanikusként és természettudósként Jáva növényvilágát tanulmányozta, és 1805-ben ismerkedett meg a helyi lakosok által Upas Tieutiénak nevezett nyílméreggel. Ezt úgy készítették el, hogy egy bizonyos (ma már ismert) növényfaj gyökérkérgét lehántották, majd vízben – más anyagokkal együtt – hosszabb ideig főzték. Ezután a levet dekantálták, és tovább forralták, amíg sűrű, masszaszerű anyaghoz nem jutottak. Ebbe kihegyezett bambuszt mártottak, majd azt egy csirkébe lőtték. Az állat 2 perc múlva elpusztult. Leschenault a növényből és a gumiszerű anyagból mintát vitt Párizsba. Itt a botanikus Jussieu (1748-1836) a növényfajt a Strychnos nemzetségbe sorolta, és rámutatott egyrészt a Szent Ignatus- babbal, másrészt pedig a Nux Vomicával való rokoni kapcsolatra. Ez utóbbi 1683 óta volt ismert hányást és görcsöket előidéző hatása miatt. Ezt követően az anyagot két kísérletező kedvű orvosnak, Francois Magendinek (1783-1855) és Alire Raffeneau-Dellile-nek (1788-1850) adta oda, akik különböző állatokon (baromfin, nyúlon, kutyán és lovon) ugyanazokat a jellegzetes tüneteket, hatásokat észlelték: az állatokon eleinte semmit nem lehetett észrevenni, majd néhány perc után erős izom-összehúzódásokat és erőteljes görcsrohamokat tapasztaltak. A mellizomzat hirtelen összehúzódásának eredményeként fulladás, majd az állatok pusztulása következett be, rendszerint öt percen belül. Azt is megállapították, hogy a készítmény fő hatáspontja a gerincagy. E kísérlet a farmakodinámia mérföldkövének tekinthető. Ma már tudjuk, hogy e két kutató által leírt hatás a sztrichnin kiváltotta jellegzetes tünetekkel azonos. A készítmény értékelésében továbbmenve, Pelletier (1788-1842) és Caventou (1795-1877) először a Strychnos nux vomicából, majd pedig az Upas tieutiéból izolálták a hatásért felelős sztrichnin nevű alkaloidot (Holmstedt, 1991). Az etnofarmakológia segítségével tehát – ahogy azt egy tudománytörténeti példán keresztül láthattuk – értékelhetőek a hagyományos orvoslásban gyógyítás céljára alkalmazott növényi, állati és egyéb eredetű anyagok, és ezek az eredmények a gyógyszerkutatásban, illetve a gyógyászatban jól hasznosíthatóak.
Trópusi esőerdők – az új növényi gyógyszerek kimeríthetetlen tárházai
Az utóbbi néhány évben egyre több olyan tanulmány, cikk jelenik meg, amely a trópusi esőerdőkkel, pusztításukkal és a védelmükre kifejtett erőfeszítésekkel, a genetikai tartalékok megőrzésével, illetve az ott élő népek kultúrájának és életterének megmentésével foglalkozik.
A trópusi esőerdők (területük kb. 9 millió km2) a földfelszín mindössze 7%-át borítják, ebből 5,1 millió km2 esik Amerika, 1,9-2,1 millió km2 Ázsia és mintegy 1,8 km2 Afrika trópusi területeire. Ezen területek jellemzői: fagymentesség, 24 oC-os évi átlaghőmérséklet és évente legalább 2000 mm csapadék. Az erdőket sűrűn és több lombkoronaszintben hatalmas méretű – 30 m magasságot is meghaladó – fák és fás liánok alkotják. A trópusi esőerdők növényfajainak gazdagságára jellemző adat, hogy 1 hektárnyi területen legalább száz olyan fafaj található, amelynek átmérője eléri vagy meghaladja a 20 cm-t. Mérsékelt égövi területeken ez a szám általában 10-12, és csak nagyon kivételes esetekben éri el A 35-öt. A trópusi esőerdők és a mérsékelt égövi vegetációs zónák erdei között a virágos növényfajok számában megmutatkozó óriási különbségre jó példa, hogy amíg Costa Ricában 52 000 km2-nyi területen mintegy 8000 magasabb rendű, azaz virágos növényfaj található, addig Nagy Britanniában 244.000 km2-en mindössze 1443 faj él.
A gyógynövények és az új növényi gyógyszerek felkutatásában a trópusi esőerdők jelentősége nemcsak az igen magas fajszámban, hanem a biológiai diverzitásban – sokrétűségben – is keresendő. A trópusi növények igen sok farmakológiailag aktív és érdekes anyagot szintetizálnak. Ennek oka részben az, hogy e területeken él a legtöbb állat- és növényfaj (becslések szerint legalább 2,5 millió), melyek között a túlélésért folytatott harcban a növények – helyhez kötöttségük révén – defenzív vegyületek egész sorának előállításával veszik fel a versenyt. Ezek közül egyesek mérgezőek, mások pedig a növényevő állatok számára kevésbé vonzóak. E vegyületek többsége terápiás szempontból figyelmet érdemlő (Soejarto és Farnsworth, 1989).
A trópusi erdők biodiverzitását jól érzékelteti például az is, hogy a Dél-Amerika északnyugati részén élő, a szivarfafélék családjába (Bignoniaceae) tartozó mintegy 200 faj közül legalább 75-öt (38%) használnak különböző célokra a hagyományos orvoslásban. Ha ezt a számadatot extrapoláljuk, akkor az újvilág trópusain várhatóan mintegy 40.000 növényfajnak van gyógyászati szempontból valamilyen értéke (Gentry, 1993).
Az újvilági trópusok gyógynövényeivel az európaiak a felfedezések korában kezdtek megismerkedni. A kínafa (Cinchona officinalis és más Cinchona-fajok) az első olyan növényi orvosságok között volt, melyeket az Újvilágból az Óvilágba szállítottak. Maláriaellenes tulajdonsága miatt Európában olyan értékessé vált, hogy az ára az ezüstével vetekedett. 1570 és 1800 között Ecuador, Peru és Kolumbia kikötőiből óriási mennyiségben indítottak útnak kínafakéreg szállítmányokat Spanyolországba és Európa más országaiba. Ez pedig az újvilági trópusok gyógynövényfajainak első „ökológiai válságát” idézte elő. A spanyol királyi család számos expedíciót küldött e vidékekre, hogy a kérget szolgáló kínafa-fajokat, azok előfordulását és változékonyságát tanulmányozzák. A fajok elkülönítésében az őslakosok nagy segítségükre voltak a kutatóknak. Ennek eredményeként sikerült különbséget tenni kevés alkaloidot tartalmazó és csekély terápiás értékkel bíró, illetve a gyógyászati szempontból értékes kínafák között. A megoldást végül a termesztés hozta meg; Indiában, Srí Lankán és Délkelet Ázsiában hoztak létre ültetvényeket a szükségletek kielégítésére.
Azt, hogy a természetes anyagok/erőforrások kimerítése súlyos következményekkel jár mind a környezetre, mind pedig a helyi lakosokra, jól példázza a kaucsuk kitermelésének esete. Volt egy olyan időszak, amikor a brazíliai kaucsukfából (Hevea brasiliensis) nyert kaucsuk iránt oly mértékű volt a kereslet, hogy a rabszolgatartás idejére emlékeztető koncentrációs táborokat hoztak létre Amazónia délnyugati részein a kaucsuk kitermelésére. Itt századunk első évtizedeiben azokat az őshonos lakosokat, akik nem tudták a kaucsukgyűjtés napi normáit teljesíteni, végtagjaik megcsonkításával vagy levágásával büntették. Ezen embertelen korszaknak intő példaként kell állnia valamennyi trópusi gyógynövénykutatási program előtt (King, 1992).
A trópusi esőerdők nagymértékű pusztításának következményeiről korábban már beszéltünk. Mindezeket figyelembe véve pozitív kezdeményezésként értékelhető, hogy a gyógynövények hagyományos alkalmazásával foglalkozó kaliforniai gyógyszergyár, a Shaman Pharmaceuticals, Healing Forest Conservancy néven egy olyan nonprofit szervezetet hozott létre, amelynek alapító okiratában kettős célt fogalmaztak meg: 1. gyógynövények biológiai diverzitásának fenntartása; 2. egy olyan együttműködési rendszer kialakítása, amelynek célja, hogy mindazok az országok, amelyek a gyógynövények gyűjtésében részt vesznek és azok hagyományos alkalmazásával kapcsolatosan információt szolgáltatnak, részesüljenek az ezek alapján készült és forgalmazott növényi gyógyszerek eladásából származó profitból. Az így kapott pénzeket a kérdéses országok a trópusi esőerdők védelmére, biodiverzitás-kutatásokra, genetikai tartalékok megőrzésére, természetvédelmi területek létrehozására és oktatásra fordíthatják (King, 1992). Hasonló értelmű szerződést írt alá a Costa Ricában bejegyzett, ugyancsak nonprofit szervezet, az INBio (National Biodiversity Insititute) és a neves amerikai gyógyszergyártó vállalat, a Merck&Co. (Reid és mtsai, 1993).
Profilok a természetes anyagok kutatásában
A növényi és más természetes eredetű anyagok kutatásában mint említettük, komoly szerep jut a szűrővizsgálatoknak és a hagyományos orvoslásban alkalmazott gyógynövények értékelésének (ez utóbbit lásd az etnofarmakológia tárgyalásánál). Emellett további lehetőségként kínálkozik az is, hogy egy növényből izolált kémiai anyagból szerkezetmódosítással a kiindulási anyagnál hatásosabb és kevésbé toxikus anyagot nyerjenek, illetve attól eltérő hatású anyagot állítsanak elő.
Az 1.sz. táblázatban néhány (ismertebb) gyógyszergyár kutatással kapcsolatos, tájékoztató jellegű adatait adjuk meg, melyek jól érzékeltetik a vizsgált természetes anyagok skáláját, a terápiás szempontból legérdekesebb kutatási területeket és a gyárak feldolgozási kapacitásait.
Alternatív gyógyászat – „növényes alternatívák” a gyógyászatban
Azokban az országokban, ahol a természetgyógyászat/ alternatív gyógyászat megfelelő jogi keretek között működik, ott fontos szerepet kap a fitoterápia, azaz a gyógynövények, illetve azok hatóanyagait tartalmazó készítmények terápiás alkalmazása. Az akadémikus orvoslás keretein belül a fitoterápia óriási ellenállásba ütközik, térhódítása – pontosabban alternatív terápiás lehetőségként való elfogadása – igen lassú. Mindez annak ellenére történik, hogy a szintetikus gyógyszerek és bizonyos biztonságosnak ítélt terápiás eljárások alkalmazása, számos felmérés tanúság szerint, egyáltalán nem tekinthető megnyugtatónak. Az alábbiakban néhány, az Egyesült Államokban végzett felmérés adatait ismertetnénk, mert az eredmények hazánkban éppúgy, mint az európai országokban, figyelmet érdemlőek.
Az 1976 és 1985 között az FDA (Food and Drug Administration) által forgalomba hozatalra engedélyt kapott, receptköteles gyógyszerek több mint feléről (198-ból 102) derült ki, hogy súlyos mellékhatásokat idéznek elő. Ezt követően alkalmazásuk körülményeit felül kellett vizsgálni, illetve forgalmazásukat be kellett tiltani.
Különböző becslések szerint az évente mintegy 68 millió receptre kiadott, nem szteroid gyulladásgátló gyógyszer mellékhatásainak eredményeként 200.000 gasztrointesztiális vérzést és mintegy 10.000-20.000 halálesetet kell tudomásul vennünk.
A kórházban kezelt betegek 3-8%-a szenved kórházban szerzett bakteriális infekcióktól, és az itt kapott fertőzések évente 100.000 életet követelnek.
A bypass műtétek (melyek költsége kb. 15.000 USD) 44%-át fölöslegesnek tartják, helyette megfelelő terápiás megoldás lehetne diétával és mozgásterápiával kombinált gyógyszeres kezelés. A naponta (!) több mint 10 millió dollárt felemésztő, szükségtelenül elvégzett bypass műtétek évente mintegy 14.000-28.000 halálesettel járó áldozatot szednek (Duke, 1993).
Mindezek alapján elgondolkodtató, hogy a gyógyszerengedélyeztető hatóságok által biztonságosnak és hatásosnak ítélt gyógyszerek terápiás alkalmazásakor ilyen súlyos következményekkel is szembe kell néznünk.
De kérdésként vetődik fel az is, hogy megbízhatóak-e azok a vizsgálati és értékelő módszerek, melyeket a gyógyszerkutatásban napjainkban alkalmaznak? Vajon nem volna-e érdemesebb a gyógyszerkutatás pénzforrásainak legalább egy részét a hagyományos orvoslásban alkalmazott gyógynövények vizsgálatára fordítani?
Minden bizonnyal hasznos lenne az is, ha az új gyógyszerek klinikai vizsgálatakor, a placébókészítmények mellett a fitoterápiás készítményeket is tanulmányoznák, hogy egy adott kórfolyamat kezelésében korrekten meg lehessen állapítani: vajon egy szintetikus gyógyszertől avagy egy standardizált fitoterápiás készítménytől várható-e kedvezőbb eredmény.
Sajnos klinikáinkon gyakran tapasztalhatunk ellenállást, tartózkodást olyan fitoterápiás készítmények alkalmazásával szemben is, amelyek ártalmatlanságát és hatásosságát kielégítő toxikológiai, farmakológiai és klinikai vizsgálatok eredményei is alátámasztják.
Összefoglalás
Ahhoz, hogy mind az akadémikus orvoslásban, mind pedig a természetgyógyászatban megbízató alternatíva lehessen a fitoterápia, a gyógynövények minél teljesebb mértékű megismerése (orvostörténtei, botanikai, néprajzi, kémiai, hatástani, toxikológiai, klinikai) nélkülözhetetlen. A farmakológiai és klinikai vizsgálatok során megfelelő módszerekre, helyes kérdésfeltevésre van szükségünk. Az eredmények kritikus és szélsőségektől mentes értékelése ugyancsak elengedhetetlen. Ez egyaránt vonatkozik a gyógynövényes készítményeket gyártókra és a termékeik forgalomba hozatalát engedélyező hatóságokra.
Duke (1993) gondolatait elfogadva: „a tapasztalatilag bevált hatású gyógynövénykészítményeket mindaddig ártalmatlannak kell tekintenünk míg ártalmasságukat nem bizonyítottuk”
Irodalomjegyzék: a szerzőtől megkérhető.
Megjelent a Természetgyógyászat magazin 1995. márciusi számának Tudományos mellékletében