A(z) Sámánok mint botanikusok – Wade Davis cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Sámánok mint botanikusok – Wade Davis (1995)
A kanadai Wade Davis etnobotanikus antropológiában és biológiában szerzett jártasságot. Éveken át vezetett kutatásokat különböző országokban; az Amazonasnál és az Andokban tizenöt bennszülött társadalmat tanulmányozott. A sámánokat kutatóknak és intellektuális előkelőségéknek tekinti, és dialógust sürget sámánok és tudósok között a trópusi erdők tönkretételének megfékezésére.
Az etnobotanika legnagyobb gazdasági potenciálja alighanem a népi gyógyászatban rejlik. A gyógyszeripar növényi eredetű termékeiből származó teljes éves bevétel világviszonylatban jelenleg meghaladja a 20 milliárd dollárt. Ezeknek a gyógyszereknek a jelentős részét először a hagyományos népi gyógyászatban fedezték föl. A sámánok, a varázslók, a füvesemberek és a boszorkányok készletei olyan kritikus gyógyanyagokat tartalmaznak, mint a pilokarpin, digitoxin, vincristin, emetin, physostigmin, atropin, morfium és rezerpin. A trópusi Amerika erdői scopolamint, kokaint, kinint és d-tubocurarint teremnek. A daganatellenes hatással rendelkező növények nem kevesebb mint 70 százaléka a trópusi erdőkben található.
Ezeknek az életfontosságú gyógyanyagoknak gazdag kínálata azonban a trópusi flóra egy kicsiny szegmenséből érkezik. Az Amazonasnál a növények mindössze 1 százalékát tanulmányozták alaposabban, és noha meglepő, a 90 százalékot még csak felületes vegyi vizsgálatnak sem vetették alá. Bármilyen gyakorlati stratégiát dolgozunk ki ennek az „élő gyógyszergyárnak” az alaposabb megismeréséhez, az etnobotanikai kutatásokról semmiképpen sem feledkezhetünk meg. A teljes flóra elemzésére tett kísérlet az amazonasi indiánokkal való konzultáció nélkül logisztikailag lehetetlen, intellektuálisan pedig egyszerűen nevetséges lenne.
Ám ahhoz, hogy az etnobotanikusok e hagyományos ismeretanyagról képet alkothassanak annak érdekében, hogy a fenyegetett esőerdők megóvását racionalizálják, az új gazdagság forrásai kutatásánál jóval többet kell tenniük. A trópusi esőerdő ezerarcúságával, formáinak, alakzatainak, szövetszerkezeteinek végtelenségével olykor mintha gúnyt űzne a nyugati tudósok terminológiájából. Amikor az emberek évezredekkel ezelőtt ezekbe az erdőkbe behatoltak, először is alkalmazkodtak a körülményekhez, majd ennek nyomán kultúrák százai bukkantak fel, melyek komplexitásukban versenyre keltek még azzal a sűrű vegetációval is, melyből ők maguk születtek. Ezek az emberek az élve maradáshoz föltaláltak egy életformát, és mivel az erdő átalakításához nem rendelkeztek technológiával, ezért inkább a megértés útját választották.
Az amazonasi indiánok intellektuális teljesítményei azt sugallják, hogy az etnobotanika végső kihívása nem pusztán a természetes produktumok azonosításában és kivonatolásában rejlik, hanem sokkal inkább az erdővel való együttélés alapvetően másfajta módszerének a fölfedezésében és kidolgozásában. Vegyük például a kelet-ecuadori vaoranikat! Sok amazonasi csoporthoz hasonlóan a vaoranik mind pszichológiailag, mind kozmológiailag az esőerdővel azonosítják magukat. Tekintve, hogy táplálkozásuk jelentős részben ettől a környezettől függ, kivételesen érzékeny természetértőkké váltak. Ami igazán meglepő, az a biológiai kapcsolataik értelmezésének kifinomultsága. Nemcsak arról van szó, hogy olyan összetett fogalmi jelenségeket ismernek, mint a beporzás vagy a gyümölcsdiszperzió, de az állatok viselkedését is értik, és pontosan megjósolják. Előre tudják az összes ehető erdei növény virágzásának és gyümölcsérésének ciklusait, ismerik a legtöbb erdei állat kedvenc táplálékát, sőt talán még azt is megmondják, melyik állat hol tölti az éjszakát. A vaorani vadászok az erdei állat vizeletének szagát negyven lépés távolságból megérzik, és pontosan azonosítják az állatot.
Amikor az ember a környezet iránti érzékenység ilyen félelmetes fokával találkozik, akkor óhatatlanul is felbukkan benne a kérdés: vajon az etnobotanikai közösség elég figyelmet fordít-e ennek a tudatosságnak az értékelésére? Az etnobotanikusok a sámánban kétségkívül felismerik az intellektuális kiválóságot, és helyesen körvonalazzák a sámántevékenység kísérleti jellegét. Mégis, ha megpróbálunk ezekkel a fölfedezésekkel számolni, akkor az óhatatlanul is alkalmazott kitétel ez lesz: „Kísérletezz és tévedj!” A terminus elfogadható, és bizonyos folyamatokra vagy transzformációkra okkal alkalmazható, más szinten azonban mégiscsak egyfajta eufemizmusra utal, mely az amazonasi indiánokkal kapcsolatos tudatlanságunkat hivatott leplezni. Vegyünk csak például két jól ismert amazonasi preparációt – a nyílvessző vagy mérgezett dárda kuraréját, illetve a hallucinogén ajahuaszkát. Az előbbi elvileg különböző kúszónövény faj okból származik (chondrodendron, abuta vagy curarea), és az utóbbi is kúszónövény Banisteriopsis faj). Az aktív hatóanyag mindkét esetben a kéregben található.
Ami ezekben a preparátumokban ismeretelméleti szempontból lenyűgöző, az a kidolgozottságuk, mégpedig azért, mert számos eljárást feltételeznek, s ezek vagy rendkívül összetettek, vagy pedig olyan produktumot eredményeznek, melynek a használata a feltaláló számára korántsem magától értetődő. A kurare esetében a kérget lehántják, és tölcsér formájú levélbe préselik, melyet két vadászlándzsa közé felfüggesztenek. Hideg vizet szűrnek át rajta, és a cseppeket egy cserépedényben összegyűjtik. Ezt a sötét színű folyadékot lassú tűzön fölhevítik, majd addig forralják, amíg a főzet be nem sűrűsödik. Aztán lehűtik, és később újra fölmelegítik, mígnem a felszínen egy ragacsos habréteg képződik. Ezt eltávolítják, a dárda- vagy nyílhegyeket a ragacsos főzetbe mártják, majd tűzön óvatosan megszárítják. Az eljárás hétköznapi. A ráeszmélés azonban, hogy ez a látszólag ártalmatlan szubsztancia, mely egy köteg erdei liánból származik, izomba beadva halálos méreg lehet, mondhatni megrendítő.
Az ajahuaszka esetében a tulajdonképpeni előkészítés kifinomultsága az, ami lenyűgöző. A szert különböző módon lehet elkészíteni, de általában a növény száráról friss kérget hántanak le, és órákon át főzik, mígnem sűrű, kesernyés folyadék keletkezik belőle. Az aktív hatóanyagok a B-karbolinok, harminok és harmalinok, melyek szubjektív kihatásai az első izoláció után azt sugallják, hogy telepathint tartalmaznak.
Lényeges, hogy az ajahuaszka pszichoaktív hatásai kisegítő növények hozzáadásával drámaian megnövekednek. Ez sokféle helyi készítménynek a fontos jellemzője, és részben ezzel magyarázható, hogy különböző vegyi összetevők viszonylag kis koncentrátumban is erőteljesen hatnak egymásra. Az ajahuaszka esetében a szokásos hozzáadott keverék két cserjének a leveleiből (Psychotria viridis és P. carthaginesis), valamint egy kúszónövényből (Diplopterys cabrerana) áll. Mind a három növény tartalmaz tryptamint, amely orálisan inaktív ugyan, hacsak monoamin oxidáns gátlószerek nincsenek jelen. A Banisteriopsis caapiban található B-karbolinok pontosan ilyen gátlószerek, ennek folytán hatnak a tryptaminra. Az eredmény egy hatalmas szinergiaeffektus; az egész vegyület biokémiai változata nagyobb lesz, mint a részecskék összege.
A kísérleti eljárás, mely eredetileg ezeknek a morfológiailag különböző növényeknek a manipulációjához és kombinációjához, valamint azok egyedi kémiai tulajdonságainak fölfedezéséhez vezetett, sokkal mélyrehatóbb annál, mint amit a „Kísérletezz és tévedj!” kitétel sugall. A minta, melyet bármely kutató – és sámán, aki ezt a címet feltehetően kiérdemelte – a természetben megfigyel, kognitív konstrukcióktól és szellemi összegzésektől függ, ugyanakkor kulturálisan megformált gondolatokat és értékeket tükröz. A természet iránti fogékonyság a dél-amerikai indiánoknak nem veleszületett sajátossága. Nagyfokú alkalmazkodóképesség következménye ez, amely a fejlődés folyamán rendkívül szakszerű észlelési technikákhoz vezetett. Ez az alkalmazkodóképesség a természetet és az univerzumot átfogóan vizsgáló szemléletből fakad, mely az embert a nagy egész elválaszthatatlan elemének tekinti.
A sámánt ez a páratlan kozmológiai perspektíva teszi képessé arra, hogy a maga természetességével az
Amazonas erdejének bonyolult egyensúlyát felfogja. Egy másik világnézet, mellyel kapcsolatban az emberi faj ez idő szerint meglehetősen megosztott, ezt az erdőt pusztulással fenyegeti. Az etnobotanika új szintézisének legfontosabb hozzájárulása talán éppen az lehet, hogy aktívan előmozdítja a dialógust e két világnézet között. A népi bölcselet ilyen módon mérsékelni és irányítani tudja azokat az elkerülhetetlen fejlődési folyamatokat, melyek ma a Föld nagy részén kíméletlenül végigsöpörnek.