A(z) Varázsgomba nyomai a kereszténységben – A Szentgomba Misztériuma cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.

Varázsgomba nyomai a kereszténységben – A Szentgomba Misztériuma

Összeállította: E.Katolnai (http://kepeskeresztenyseg.blog.hu)

Entheogén: Az ‘en’ jelentése: belső, ‘theo’ isten, isteni, ‘gen’: generálást jelent; önnönmagában isteni, a belső lényegében mennyei: eszmélet, ami istent az egyénben megjeleníti.

Minden ősi kultúrvallás alapjának összetétele egyetemesen ugyanazon indítékokból született, kialakulásában pontosan egyező tényezők, fenomének, eszmélések játszottak közre Három ilyen motiváló elemet lehet megkülönböztetni, melyek az emberiség fejlődésével sarokkővé váltak a vallásokat alakító bölcsek munkásságában. Ezek közül az első különleges jelenség a termékenység (fogantatás), az új élet szüntelenül ismétlődő teremtése volt, melynek szerves részét képezte a természet újjászületése, a megtermékenyülés ‘áldása’, a közvetlenül észlelhetetlen szikra lángra lobbanása az új élet kezdeténél. A második ragyogó jelenség, ami az ősi társadalmak emberét elkápráztatta az égitestek mozgása volt, de különösen az életet adó nap újjászületése; minden hajnalban és minden év téli napéjegyenlőségének idején. Az égen úszó mennyei égitestek állandóan változó alakzata megelevenítette a fantáziát; a csillagokat csillagképekbe csoportosították, majd a konstellációkat megszemélyesítették, hogy azok pozitív és negatív hősökké válva képesek legyenek visszavetíteni az ember küzdelmét, félelmét és győzelmét. Az emberi kíváncsiság és a megismerés utáni vágy eljuttatta az embert környezete vadon növő növényeinek kipróbálásához és hamar rájöhetett, hogy egyes növények fogyasztása olyan állapotba helyezi, melyben közvetlenül képes megélni a transzcendentális síkon történő istenséggel érintkező kapcsolatot. A sajátságosan mágikus, tudatot megváltoztató, mámorító tulajdonságokkal rendelkező növényeket kiemelt tiszteletben részesítették, ugyancsak megszemélyesítették és a termékenységi, valamint az asztrális csodákkal egyetemben mítoszok, regék gazdag sokaságát építették reájuk. Az összes ősi kultúrvallás sarokkövét ez a három – racionálisan nehezen magyarázható – fenomén képezte, ezekből épültek ki az ősvallások kezdetleges ösvényei, mikor az ősi bölcsek először igyekeztek tanításokba foglalni az általuk megtapasztalt tudást.

A mágus, sámán, misztikus, gnosztikus elnevezések egyazon fogalomkörnek nevei, melyek mögött ugyanaz a bölcs alakja áll, hiszen mind ugyanazon ösvényen haladt melyet entheogén növények díszítettek mindkét oldalról. Csak felületes eltérések léteznek köztük, mivel mind egyazon spirituális hagyomány követői – vagy úgy is mondhatni: rajongói – voltak, akik az etnobotanikai ismeretükkel forradalmasították emberiségünk szellemi fejlődését. A különböző mágikus-misztikus kultúrák karaktere szinte teljesen azonos, univerzálisnak mondható hiedelemrendszerrel rendelkeztek, ami az emberi lélekre vonatkozóan sokkalta fontosabb vonatkozást rejt magában, mint a tételes vallások kétértelmű törvényei, csacska történetei. A mágus sokrétű botanikai tudása a szentnövényekben lelte meg először az istenét, rajtuk keresztül ‘repült’ fel a mennybe, általuk ismerte meg önmagát, még mielőtt tudatában az antropomorf elképzelések megfogalmazódtak volna. Még mielőtt háza, szentligete, szentélye lett volna, isten először a szentnövényekben jelent meg, ezeken keresztül ‘szólt’ az emberhez, megjelenésével kinyitotta szemét, biztosította a mennyek látását és megértette velük az örök élet lehetőségét. Az entheogén növények kultusza évezredeken át első számú meghatározója volt minden misztikus, rejtett-titkos irányzatnak, és habár a középkori alkímia egy gyenge utánzata volt csupán a korábbi korok mágustudományának, mégis ugyanannak a kultúrjelenségnek volt folytatása.

Évszázadokkal vagy talán évezredekkel a kereszténység korát megelőzően olyan titkos kultikus csoportosulások jöttek létre, akik egy szentnövény, az Amanita muscaria (légyölő galóca) csodáját tisztelték. Már maga a gomba megszületése, világrajövetele szentséges rejtély volt az ősi népek szemében, hiszen azt senki nem ültette, nem magról nőtt, megjelenését nem lehetett megjósolni sem egy meghatározható időhöz vagy egy megjelölhető helyhez kötni. A talajt nem ásta, nem törte senki meg, ezért a földanya szűzön teremtette, miután az éjszaka folyamán a hímelvi isten villámával és esőcseppjeivel – a mennyei spermiummal – testét megtermékenyítette. A szentgomba péniszre emlékeztető formája a termékenység tökéletes szimbólumát foglalta magában, mert a gomba kalapjának a közepén lévő, belső (alsó) része a megtermékenyített vulvát képezte, amiben falloszként torkollik a gombaszára. Képletesen, hím és nőelvi szimbólum szent csatlakozásának tekintették a két részre bontható gomba egybetartozását, mely képletben a szentnövény önmagát termékenyíti meg. Egyszerre hímelvi és nőelvi, míg ugyanakkor hermafrodita. Ám a legmélyebb misztériumot a szentgomba elfogyasztása nyújtotta, a páratlan spirituális élmény; a kozmikus utazás, a látomások tombolása. A szentgomba segítségével a beavatottnak lehetősége nyílt az addig megtanult, kitapasztalt kultúrán, érzékelésen kívül lépnie, túlemelkednie az ismert tér-idő dimenzióin és olyan érzésmámort átélni, melyet a szentkönyvek elbeszélései képtelenek voltak nyújtani. Mikor eljött az ideje, hogy írásban örökítsék meg a szent extázis elkülönült valóságát, csak részekben, töredezett kifejezésekkel, burkolt utalásokkal voltak képesek megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Legtöbbször legendákban, népmesékben rejtették, szőtték bele a kimondhatatlan élmény üzenetét, mitológiai hősök, démonok történeteibe ágyazták a kulcsszavaknak számító elnevezéseket, fákat, növényeket személyesítettek meg, de különösen a szentgombát ruházták fel mitikus nevekkel, jelképes szójátékok sokaságával.

A szentgombát az isten manifesztációjának tekintették, húsát az isten testének, nedűjét az isten italának tartották, de nagyon bölcsen elhallgatták, titkosították annak szakrális fogyasztását, az abszorbeálás menetének szabályozását. Minden entheogén növény fogyasztásánál rendkívül fontos az egyén lelki alkatának kiegyensúlyozottsága; hogy gonoszság, harag, idegesség, türelmetlenség ne jellemezze, mert az ilyen kedélyállapottal rendelkező egyének csak ijesztő, rossz, negatív élményt kapnak a növénytől. Nyugodt, vidám, bizakodó tulajdonságokkal rendelkező személyt az entheogén növény egyféleképp ‘megáldja’, megjutalmazza, kellemes, örök életre szóló élményt nyújt számára. Ezért a szentgomba rituális elfogyasztásának részeként fontos volt a beavatott egyén lelki alkatához szabott, ahhoz alkalmazkodó felkészítés, ami nélkül a gomba pszichedelikus hatása akár pánikrohamot, szellemi/fizikai rosszullétet is eredményezhetett volna. Bevett gyakorlat volt, hogy a misztériumkultusz vezető bölcsei pszichológiai technikák segítségével először a megfelelő lelkiállapotba hozták a beavatottat, majd a gomba elfogyasztása után segítették, irányították transzcendentális extázisát. Mindig a beavatást végző ceremóniamester biztosította a módosult tudatállapotba révült beavatott élményének zavartalanságát, különleges tudását arra használta fel, hogy a beavatottnak ne legyen kellemetlen, ijesztő tapasztalata. Nem egy futó bolondos hóbortról volt szó, hanem évszázados – vagy talán több évezredes – transz-kulturális jelenségről, mely hagyomány nyomait meglelhetjük az ősi népek mitológiában, vallástanításokban és művészeti ábrázolásokban.

Hosszú századokon keresztül, minden évben nagyszabású misztérium ünnepeket tartottak Demeter és Perszephoné termékenység-istennők tiszteletére, Görögország legszentebb helyén, az Athén közelében lévő Eleusziszban. A többnapos ünnep többek közt színházi játékokból, tömeges szertartásokból, képletes megtisztulásból és az arra érdemeltek legfelsőbb beavatási ceremóniájából állt. A beavatottak az entheogén növénykészítmények hatása alatt a halhatatlanság és az újjászületés misztériumát élték át.

Az Eleusziszban megtartott misztikus ünnepek beavatásitala, a ‘kükeon’ összetételét csupán találgatni képes a klasszikus világgal foglalkozó tudomány, de azt a Demeter-himnuszból tudhatjuk, hogy az bor, alkoholos ital nem lehetett. Szentségi jellegét tekintve valószínűtlen, hogy összetétele csupán a liszt, víz és csombormenta leveleinek keverékéből állt volna. A titkos dolgokat felfedő szakrális italkészítmény ‘javát’ a fertőzött anyarozs penészében található természetes hallucinogén jelenthette, melyet kontrollált adagokban adtak hozzá a kükeonhoz.

1938-ban Albert Hofmann az LSD hatóanyagát, az anyarozs penészéből kivont lizergsavból állította elő. Demeter, Perszephoné és Dionüszosz között fennálló gazdag kultikus, rituális kapcsolat nem tekinthető véletlennek, mindhárman reprezentánsai az entheogén kultusznak.

„Októberben tartották a híres dionüszoszi fesztivált, az Ambróziát, október volt a leggazdagabb, legtermékenyebb gombaszezon. A mágusok ősidők óta tudták, hogy más bódítószer fogyasztása nélkül az Amanita muscaria hatása kellemes látomásokban részesíti használóját, de borzasztó rémképeket nyújt azoknak, akik nem tisztelték kegyességét és részegen fogyasztották el. A klasszikus görög kort megelőzően, a misztikus illumináció istene, Dionüszosz kultusza már létezett Mükénében, mint egyedüli megszemélyesítése a skarlátszínű szentgombának, az Amanita muscariának. Egyes hagyományok szerint a szentnövény eredetileg Ázsia közepéből, a Himalája magasabb régióiban növő nyírfaerdőből származott. A Himalája lejtőin növő szentgombát, a Védikus bölcs (isten), Agni népszerűsítette és terjesztette el mindenfelé, és neki köszönhetően került át kultusza görög földre. Miként Dionüszosz volt Ambrozia, úgy Agni volt a Soma képletes alakja.” Írja többek között Robert Graves (Mushrooms and Religion), majd rámutat, hogy a görög kutúra kutatói helytelenül mindig bornak mondják a dionüszoszi szakrális italt, holott az Ambrózia itala szőlőlét sosem tartalmazott.

Dionüszosz számtalan képen pöttyös állattal, (leopárd/párduc) van ábrázolva, mely azért is furcsa, mert Mükénében vagy Trákiában ezek az állatok nem őshonosak. A talány egyszerű magyarázatát a szentgombák pöttyeinek átvitt értelmű azonosításban találhatjuk meg, mely azonosításban a pöttyös/foltos természeti jelenségek, alakok szintén a gombát képviselték.

A pöttyökkel díszített kis állat természetesen szimbolikus lény, ami az Amanita gomba kinézetét mimikálja, miképpen a mítoszban, mikor a menádok széttépik és felfalják az erdőben talált pöttyös állatkákat, mely toposzban igazi állat húsának evése helyett úgyszintén az entheogén gomba rituális fogyasztásának kultuszát jelenti. Az ókori görög ivóedényeken sűrűn előforduló – pöttyös állatot felajánló menád – motívumát helytelen úgy értelmezni, hogy a dionüszoszi rituáléban élő állatokat aprítottak az áldozati edényekbe, mert mint azt tudjuk: a legtöbb misztikus irányzat vegetáriánus volt és elvetették az állatáldozást.

Ha az emberi kultúra hajnalán előfordult a rituálisan, frissiben megölt állat nyers húsának evése (omofágia), annak a későbbi misztikus hagyományba bekerült párhuzamait mindig metaforikus leírásként, ábrázolásait pedig képletesen kell értelmezni. A mítosz elbeszélésében rejtett, feláldozásra ítéltetett párduc/leopárd testében a beavatott minden probléma nélkül felismerte az ‘üzenetet’, míg a többi ‘tudós’ gusztustalan, véres orgiát vizionál, amivel becsapja magát és olvasóit is.

A misztikus istenek az újjászületéssel, örök élettel kapcsolatos elképzelések középpontjában állottak, ezért hatáskörüket, a több síkon megmutatkozó elsődlegességüket helytelen úgy leredukálni, kicsinyíteni ahogy pl. Dionüszosz lényegét egyszerűen a bor, részeges mámor, ittas orgiák isteneként határozzák meg. Az ilyen töpörödés hiányosan elfogult, mert mint minden meghaló-feltámadó isten, így Dionüszosz is elsősorban termékenységi (fallosz, növény) istenség volt, továbbá Oziriszhez vagy Orfeuszhoz hasonlóan az alvilág urának szerepét ugyancsak beteljesítette, miközben napistenként szimbolizálta a kozmosz legfényesebb égitestét is. Nem véletlen esett minden üdvözítő isten születésnapja a téli napfordulóra, december 25-re. A szent növények által tapasztalt élménysorozat kifejezéseit nem köthették pl. a háború vagy a tenger istenéhez, hanem az átélt megdicsőülést szintén a misztikus isteneknek tulajdonították, miáltal a beavatottak számára a szentgomba azonosult a megváltást hirdető misztikus istennel – jelenesetben Dionüszosszal. A szüntelen elmúlás és újjászületés körforgásában az ember a saját jövőjét (hallhatatlanságát) alátámasztó bizonyságot kutatta, olyan értési formát akart megélni, mely túltekint a mások által közölt racionális vagy képletes elbeszélésen, és saját tapasztalásban, belső világosság által gyújtott élményben óhajtott rálelni arra. A ókor embere Ozirisz vagy Orfeusz feltámadásának példaértékű csodáját elhitte, elfogadta, de ez még nem volt elég a teljes megértéshez, minthogy a fesztiválok, színjátékok lelkileg felemelték, szellemileg felfrissítették, de jelentősen nem hozták közelebb a misztérium megéléséhez. A teljes misztikus átérzést, megértést az entheogén növények fogyasztásával tették lehetővé, mely az élvezetek extázisában beteljesedett mennyei utazással volt azonos. Az entheogén növények között a szentgombák nyújtották azt a legtökéletesebbnek számító transzcendentális úton szerzett tapasztalatot, melyben végre, a teljes mindenségében érthették meg a misztikus isten feltámadását, miközben átlátták a saját hallhatatlanságuk örökkévalóságát. Dionüszoszhoz hasonlóan, a többi meghaló-feltámadó isten, mint Mithras, Ozirisz az entheogének által előidézett ‘módosult’ tudatállapot megszemélyesítő istenévé váltak, azaz már nem egy leírás legendás figurái, hanem egy állapotot érzésvilágát jelentették. A legfelsőbb beavatásban részesült misztikusok számára a vallásosság csúcsát megszemélyesítő hős égi-földi, csodás cselekedetei elveszítették jelentőségüket és az ‘isten’ lényegileg azonosult a szentnövény hatása által nyert elragadtatással.

A madridi ‘Museo Arquelogico’ anyagában lévő ókori vázán pettyes szarvasok által húzott díszszekéren Dionüszosz látható egy menád társaságában. A piktográfiában járatlan vallástudósnak nem sokat jelent a jelenet mondanivalója, esetleg a bal alsó részen látható pettyes nyulat magyarázzák ide-oda, anélkül, hogy a rajta lévő apró foltokat megemlítenék.

Azokban a szakadár zsidó csoportosulásokban, ahol a személyhez kötött, közvetlen isteni erőkkel történő érintkezést a szentnövények segítségével élték meg, az entheogént az egyetlen zsidó misztikus figurához, a messiási küldötthöz, Józsuához kötötték. Nem történelmi alakként, hanem egy megélhető, átélhető jelenségként értelmezték személyét, melyen keresztül olyan titkos, rejtett eszmélés válik valóssággá, mint, amiket a szentiratok sokasága próbált számukra elbeszélni. Az ilyenfajta értelmezés természetesen csak azok számára létezett, akik az ősi mágus hagyomány alapján Jézust, Dionüszosz Somájával és Mithras Haomájával azonosították. A legfelsőbb beavatás kegyében sosem részesült többség számára egészen más Jézus-képzet alakult ki, melyben egy történelmi dráma véres áldozatának fizikai feltámadása jelentette (volna) az emberi megvilágosodás megfoghatatlan élményét. Az entheogén növények kultikus fogyasztása körüli hagyománynál fontos annak megértése, hogy rituális gyakorlata mindig szűk körökben mutatkozott meg csupán; jelensége nem volt általános társadalmi/vallási jelenség, ezért lehetetlenség ismeretét széles körben kivetíteni. Értelmetlen lenne minden ódában, rapszódiában, vallásos értekezésben annak nyomait keresgélni, mert csak egyes misztikus csoportok tekintették Dionüszoszt a Somával azonosnak, miként nem mindenki értette, fogadta el a Mithras követők közül istenük Haoma voltát sem. Dionüszosz a többség szemében fallosz isten és részeges orgia patrónusaként maradt meg örökre, míg a legfelsőbb misztériumában beavatottak számára a szentgomba csodálatát is megszemélyesítette. Mithras katonaistenként védte, óvta híveit, kozmikus bikaölőként igazi hős volt, mennyben és földön csillogtatta hatalmát, de áldásos megváltását csak a Haoma szakrális befogadásán keresztül volt képes kifejteni.

K. Möhlenbrink és C. Watzingen közlései nyomán írja Allegró: „A Közel-Kelet ősrégi templomai meglepő hasonlósággal azonos formájúra épültek és szerkezeti felépítésük a női nemiszerv mikrokozmoszát vetítette vissza. A templomok mindig három részre tagolódtak; a veranda (portikusz), mely a vagina alsó részét, egészen a szűzhártyáig reprezentálja; a nagyterem (átrium), mely a hüvelynek felel meg; és végül a méh (uterus), mely a templom legszentebb belső része volt. A pap csúcsos süvege vagy a későbbi turbánszerű fejfedő a hosszú köpennyel párosulva a péniszt szimbolizálta. A pap ünnepélyes bevonulása a templomba a penetráció aktusát foganatosította, míg a pap leborulása az oltárra (klimax) magát a ‘szent’ fogantatást képesítette meg.”
A hármas tagoltság átöröklődött a későbbi zsidó templomépítészetbe, ahol az épület három egymásba nyíló helyisége; előcsarnok (‘ulám), csarnok (hékál), és a szentek szentje alkotja (I. Király 6, 15-22)

A Mithras templomok, szentélyek (néha barlangokban kiépített) belső kialakítása semmilyen más templomra nem hasonlítanak. A hosszúkás alakúra épített templombelsőben, térd és derék magasságban, a két oldalsó fala mentén – párhuzamosan két pódiumszerű platform futott végig –, sokszor teknőszerű mélyedésekkel kialakítva, melyek a beavatottak fekhelyeként szolgáltak. A templom végében a misztikus isten domborműve (relief) díszelgett vagy néha a két sor pódium között, a templom közepén állott Mithras szobra. A szakrális lakoma elfogyasztása után a beavatottak ezekben a mélyedésekben feküdtek bele, hogy átadják magukat a közös spirituális élmény extázisának. Többféle beavatási szertartás és lakoma létezett, de a legfontosabb beavatási fokozat lakomáján a hamoa-soma kultikus elfogyasztása jelentette a gnózis megszerzését, a páter vagy pater-patrum irányításával.

Az ősi Mithras kultusz asztali áldozásában a megáldott kenyér mellett a mámorosító pszichedelikus növény, a Haomának levét vízzel keverve szolgálták ki a hívőknek, ami azt jelenti, hogy a Mithrasztikus eucharisztiában egyáltalán nem volt bor. Vér meg pláne nem.

A gnosztikus vallás vagy éppen mozgalom lényegének pontos meghatározásával sokan, sokféleképp foglalkoztak és minden leírás normatív megközelítése szerint a gnoszticizmus középpontjában a tudás (gnózis) áll; egy sajátos, titkos tudás, melynek elnyerése segítségével a beavatott igaz ismerőjévé válik életnek, halálnak – sőt – magának istennek is. Olyan spirituális elhivatottsággal bíró emberek, akik számára a meglévő állami vallások tételei hiányosan üresek voltak, rendszeresen csatlakoztak misztikus rendekhez a legfelsőbb titkos tudás elnyerésében reménykedve. Mivel a gnosztikus beavatási szertartások leglényegesebb mozzanatairól semmi feljegyzés nem maradt fenn, ezért a beavatás lényegéről, a gnózis átadásáról, a gnózis megkapásáról jobbára csak spekulatív elméletek és hipotézisek születtek. Mi képezte a gnózis lényegét? Ki is számított gnosztikus beavatottnak?

A kereszténységet jóval megelőző korok misztikus csoportosulásainak – szekták, ha úgy tetszik –, a szent növények biztosították a magasabb látásmódból származó tudást, ugyanazt a tudást melyet a későbbi gnosztikus beavatottak nyertek el a beavatási szertartáson elfogyasztott entheogén által nyújtott teljességélménytől. Ezért a szent misztériumot megismerő gnosztikus ‘atyák’ eszmeisége és misztikus ‘pogány’ elődeik valláselképzelési között nincs semmi lényegi különbség; csupán külsőségekben, mint szertartások, tanítási rendszerek, viselkedési szokások különböztek egymástól, de a misztikus tudás lényege (szubsztancia) mindenhol azonos volt. Az eltérő tanítások felszínén, mint egy külső máz mindenhol egy meghaló-feltámadó isten legendája állt, aki a misztikus eszmék példaértékű megtestesítését képviselte. A hozzávezető út első szintjén (hülikus) a tanuló megismerkedik a misztika középpontjában álló, hős ‘Isten-Fia’ történeteivel; a csodás tetteivel, tragikus halálával és feltámadásával; Ozirisz szétdarabolása, Dionüszosz ‘fára’ emelése, Orfeusz visszatérése az alvilágból, Attisz harmadnapos feltámadása; az egymás feletti mennyek, démonok, emanációk leírásai, mind egy célt szolgáltak: egyfajta ‘megtörtént’ mintát nyújtottak arra, hogy létezik az örök élet, az üdvözülés beteljesedhet.

A második szinten (pszükhikoi) az írott és szájhagyomány általi tanítások rejtelmeibe mélyedve próbáltak elfogadható magyarázatokat nyújtani, hogy kiküszöböljék az egymás mellett meglévő hagyományok sokszor széthúzó tanításait, a hihetetlen ellentmondásokból adódó problémákat, miközben a tanítás lényege egyre inkább áthelyeződött az elméleti anyag ismertetéséről, a lelkigyakorlatok rendszeres művelésére, mint meditáció, légzőgyakorlatok végzése, mantrák ritmusával történő révülésre, mely praktika a belső szikra lángra lobbantásra volt hivatott.
A harmadik sík, a spirituális kibontakozás legvégsőbb állomása a ‘pneumatikoi’ állapot, a gnózis befogadása, abszorbeálása, miáltal a beavatott elnyeri a végső titkok ismeretét, meglátja istent, eggyé válik a világmindenség ősszellemével s megérti saját halhatatlanságát.

Természetesen többféle beavatási szertartás létezett, volt ami csak szimbolikus színjátékokban, ünnepélyes körmenetekben, több napos fesztiválokban mutatkozott meg, és volt olyan hatáskeltő, színpadias külsőséggel megrendezett tömeges, tömegpszichózison alapuló szertartás, ami emelkedett, örömteli lelkiállapotot nyújtott a résztvevőknek. De létezett egy, a legfontosabb, legtitkosabb beavatási szertartás, ami kizárólagosan a gnosztika magját, velejét képezte, egy olyan átélés, minek páratlan élménye örökre megmaradt a beavatott lelkében és az értelemmel felfogható belső világában. A nagy kérdés mindig megválaszolatlanul ismétli magát. Miből állt a beavatás, a gnózis tulajdonba vétele? Miben nyilvánult meg az eucharisztia szentsége, milyen összetételt tartalmazott a szertartáson elfogyasztott ‘étel’ és szent nedű?

A krisztusi elképzelések váltakozó ismeretében a történelmi variáns meglehetősen kései irányzat, melynek tökéletesítésén évszázadokon keresztül fáradoztak a valláscsinálók. Ebben az igyekezetben ismételten átírták az alapot szolgáló alexandriai misztikus szentiratgyűjteményeket, szándékos kizárás sorsára juttatták azokat a passzusokat, melyekben szentnövényekre, azok élménye megtapasztalására utaltak. Ezért az Újszövetségben még a nagyító segítségével is csak nehezen találni olyan halvány utalást melyekből az entheogén kultusz ismeretére lehetne következtetni. Két példát említenék, melyekben a szentnövény ismerete kiviláglik. Az elsőben mindjárt felvetődik a kérdés: vajon milyen mennyei ajándék megkóstolásáról beszél a szerző, ami megvilágosította fogyasztóját: „Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részesévé lettek a Szent Léleknek …” (Zsid. 6:4.) A másik, mikor Péter I. az élő köveket említi, de előtte valaminek a megízleléséről mondja: „Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr”. Az ‘élő kő’ lehet bármennyire képletes, mégsem lehet a követ megízlelni, hacsak nem az Amanita gomba kezdetleges még ki nem fejlődött apró ‘teste’ a kő, mely élő is és mint szakrális entheogént – „az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott becses kőhöz.” (Péter I. 2:4.) – a ‘követ’ meg is ízlelték. Mindattól függetlenül, hogy az Újszövetségben csupán közvetett utalást lehet találni az entheogén kultusz ismeretére, mégis a legfelsőbb misztikus beavatást megélők Jézus lényegét éppúgy azonosították a szentgombával, miképp más korok, más kultúrák bölcsei tették ugyanazt a saját respektív megváltóikkal. Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy a különböző spirituális szinten lévők között Jézus is különböző elvárásokat teljesített vagy testesített meg; napisten, csodatévő gyógyító, forradalmár, ám elsősorban a felkent megváltó volt, aki üdvözülést nyújthat követőinek. Az új időszámításunk kezdete körül alakuló jézusi elképzelések másképp voltak felfogva, megélve a misztikus megismerést keresők között, mint a vallásalapításban érdekelt, hülikus szinten ragadt csoportok tagjainál. A szentnövény szakrális fogyasztása megértette a beavatottal, hogy az adott megváltó isten elbeszélésfolyamatánál fontosabb az a lényeg, hogy Dionüszosz a Somával, Mithras a Haomával és Jézus a szentgombával azonos.

Kultúrfejlődésünk folyamatában a miszticizmushoz mindig a többségtől eltérő, fejlett lelkiséggel rendelkező individuumok, különös elhivatottsággal bíró egyének fordultak, belőlük lettek a táltosok, mágusok, sámánok, és nem volt ez másképp az ókorban sem. Az ókori mágusok – hasonlóan a mai misztikusokhoz – nem törekedtek domináns hatással lenni társadalmuk ‘hivatalos’ vallásosságra, zártkörű csoportjaik inkább elkerülték a nyilvánosságot. Mindig az abszolút kisebbséget képviselték. Attól függetlenül, hogy nem rendelkezünk korhű feljegyzésekkel, pontosan körülírt beszámolókkal a szentnövények használatát illetően, mégis az entheogén kultusz jelenlétét egészen a középkor végéig nyomon lehet követni. A hagyomány hajszálvékony vonala évszázadokon keresztül a kolostori misztika homályában burkolózva élt tovább, életbetartására mindig akadtak hajlamos individuumok, akik megértették, hogy vannak akik a térdepeléssel messzire lépnek, de a célba csak azok érnek, kiket tanítottak a szentnövények. Akárcsak ma, a misztériumok megismerésére törekvő egyének eszmeisége, spirituális törekvése, a bárdolatlan, lelkileg alulfejlett többségnek, az ókorban is üresen csengett és mivel a szent misztériumokat megélő bölcsek (mágusok) meggyőződésük intézményesítésére soha nem törekedtek, így a társadalomban az őket megillető helyet a tételes vallásokkal szemben megőrizni nem tudták. Nem ők írták az Újszövetséget és a korai atyák sem köreikből kerültek ki, de a több évezredes gazdag entheogén hagyomány a féltékeny szemek elől elrejtve szinte láthatatlanul folytatódott tovább az ortodox kereszténység dogmatikus évszázadaiban, hogy képzőművészeti ábrázolások képi nyelvén hagyja ránk üzenetét; volt, létezett ilyen ismeret, tudás, és létezett az abból fakadó misztikus tudatosság is.

Kultúrfejlődésünk folyamán az entheogén növényeket, gombákat a misztika rejtelmeit kereső bölcsek az ismereteik átadása folyamatában, a könnyebb megértés érdekében jobbnak látták a meseszerű kifejezésmódba ötvözni; megszemélyesítették, legendákkal, csodás dolgokkal ruházták fel az általuk kiemelt tiszteletben tartott növényeket. Sokszor a már népszerű termékenységi hősök, mitikus alakok nimbuszához kapcsolták allegorikus tanításaikat, így számos hősnek, fogalomkörnek bővült, gazdagodott az ismertető vonása, mitológiai sokszínűsége. Ezek a nehezen kifejezhető tanítások, ha rejtetten is de megfogalmazódtak olyan mítoszi alakokban, mozzanatokban, jelképekben mint; aranygyapjú, kozmikus tojás, Phőnix, Ozirisz fallosza, Hórusz szeme, filozófusok köve, Szent Grál kelyhe, élet fája, örök élet forrása stb. Ünnepi játékok, színházi előadások, szakrális rituálék sokaságában nyert kifejezést a szentnövények tisztelete, egészen az ókor végéig.

Az entheogén tradíció évezredek óta létező jelensége szabadon gyakorolható misztikus megnyilvánulás volt, mindaddig, míg az idő múlásával, a tételes vallások hatalomra nem kerültek. Kultuszuk ellen erőszakosan fellépő erő nyomására a legfelsőbb titkos beavatás rituáléja egyre inkább illegalitásba kényszerült. Az entheogén tradíciót képviselő bölcsek, mágusok ellen minél erőszakosabban lépett fel a hatalom, annál inkább elrejteztek, amivel párosulva egyre inkább elvontabb kifejezésformákkal tudatták ismeretüket. A kereszténység esetében egy feloldhatatlan ellentmondást találni a szentgomba szakralitását illetően, mert egyrészt szigorúan tiltották és gorombán üldözték a látomásokat előidéző növények használatát, másrészt a rendszeresen előforduló képi ábrázolások a varázsgombák kultikus tiszteletéről tanúskodnak.

A keresztény vallás makulátlan tisztaságát védeni hivatott tudós egyházfik egyöntetű határozottsággal utasítanak el mindenféle utalást, mely a szentgomba és a kereszténység közötti kapcsolódást feltételezi. Felháborítónak és nevetségesnek bélyegzik még a gondolatát is az olyan feltételezéseknek, hogy a keresztény hagyományban bármikor is ‘kábítószerezés’ fordult volna elő. John. C. King (A Christian View of the Mashroom Myth) az egyik ilyen hivatásos védelmező, irományában ismételten leszögezi, hogy a kétezer éves kereszténységben még halvány nyomát sem lelni a kábítószereknek, vagy annak használatára utaló direkt vagy indirekt kötődésnek. King azon keresztény tudós-fajta tipikus képviselője, aki a biblián és az ahhoz simuló irodalmon kívül eső kultúrköröket, vallásirányzatokat hiányos felületességgel ismeri, minek szomorú valóságát olvashatjuk ki irományából, mikor pl. az eleusziszi misztériumokban képtelen észrevenni a kultikus szentnövények központi fontosságát, használata kiemelt rendjét. Ezek után senki nem csodálkozhat, hogy a keresztény tudós sosem hallott Aquileia híres Bazilikájának padlózatát díszítő mozaikképekről, mert ha hallott volna, akkor nem gúnyolódott volna eképpen: „Ha a kábítószeres gomba használata tényleg előfordult volna a kereszténység hosszú történelmében, akkor az lenne a világ legjobban eltitkolt csodája, hogy az ilyen sokáig rejtve maradt mindenki előtt.” Nem maradt rejtve semmi, csak a felfuvalkodott ostobák képtelenek a dogmák sorompóin áttekinteni.

Az első képen egy piros színű gombákkal teli áldozati edényt látni, mely gomba nem lehet más, mint az Amanita muscaria. Mellette (egy oszlop választja el a két ábrát) csigákat ábrázolt a mozaikművész, ami elgondolkodtató, mert a csiga egy hagyományban sem szerepelt kultikus állatként, még kevésbé reprezentálhatja a keresztény szenteket vagy a keresztény szellemiséget. Igaz, az Aquileia Bazilika mozaikjai, és más hasonló korú templomok, kápolnák díszítőképei között találni madarakat, különböző állatokat, de csiga nemigen fordul elő. A csiga, az Amanita muscarai miatt került a képbe, mert az éti csigát rátették a frissen leszedett gombára, hogy azok addig lakmározzanak rajta, míg a gomba rothadásnak nem indul. Utána a csigákat megsütötték és szakrális vacsorán azokat elfogyasztották. A csigák valójában segítőként ‘játszottak’ közre, mert szervezetük semlegesítette a gombába lévő a mérgeket, melyek kellemetlen, zavaró mellékhatásként léphetnek fel az emberi szervezetben. Így a módosult tudatállapot extázisát nem zavarta a gombafogyasztás mellékhatásaként megjelenő hullámokban feltörekvő hideg-meleg rázkódás, a remegés nélküli megremegés, az éles ‘fémíz’ zavaróan ható váltakozó érzése. A csiga metabolizmusában lejátszódott folyamatnak köszönhetően a gomba mérgei nem erőltették meg a gyomrot, kellemesen nyugtatóhatásúak voltak az idegekre, minek következtében az egész élmény tartalmasabb és élvezetesebb lett. Ennek a hagyományát rejtette képekben a művész, de üzenete csak a beavatottak számára bír értelemmel, míg a King-féle tudálékosoknak csak a felkészületlen félrebeszélésre futja.

Ezsdrás, negyedik könyve 14 fejezetében olvassuk: „A következő napon, íme, egy hang szólt hozzám, mondván: ”Ezsdrás, nyisd ki szájadat és idd meg, amit én adok neked inni.” Akkor kinyitottam a számat, és íme, egy teli poharat kínáltak nekem; olyasmivel volt tele, mint a víz, de a színe olyan volt, mint a tűznek. Elvettem és ittam; és amikor megittam, a szívem megtelt értelemmel, és mellkasomban megnövekedett a bölcsesség, mert szellemem visszanyerte emlékezetét; És megnyíltak ajkaim, és nem voltak többé bezárva.” (38-41) Természetesen sokféle válaszfélét lehet felvetni, hogy mi is volt Ezsdrás poharában, de azt jó ha tudjuk: a szárított Amanita muscariát fogyasztása előtt vízben megáztatják. Ázás közben rózsaszín, barnás színű anyagot bocsájt ki magából, amely megszínesíti a vizet. A vízben feloldott enyhe potenciájú hatóanyag látomásokat képes előidézni.

A mustármagról és a mustárnövényről írja Máté: „Amely kisebb ugyan minden magnál; de amikor felnő, nagyobb a veteményeseknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain.” (13-32) Mihez hasonlít a mennyek királysága – kérdik Jézustól –, aki a gnosztikus Tamásnak így válaszol: „Egy mustármaghoz hasonlít, ami kisebb minden magnál. Ha pedig (olyan) földbe esik, amit megműveltek, nagy ágat hoz, s az ég madarainak ernyőjévé válik.” (Tamás Evangéliuma, 20.) A bibliát keresztül-kasul magyarázgató teológusoknak már régóta problémát jelent egy olyan mustárnövény magyarázata, ami ‘fává lesz’, és minek ágain a madár fészket rakni képes, mert a mustárnövény rövid tenyészidejű, vékonyágú és jó ha megnő egy méteresre. A sok felesleges okoskodás helyett inkább a szójátékot illett volna meglátniuk, mivel a szemita ‘khardelá’ (mustár) hangtanilag összecseng az ‘ardilá’ (gomba) szóval.

A Nag Hammadi-i Kódex legidősebb irata lehet a Tamás Evangéliuma, minek keletkezési idejét helytelenül két évszázaddal későbbre, a III. sz. közepére tüntetik fel, holott a mű jóval megelőzi a kanonikus evangéliumokat. Az egészében gnosztikus szerzemény (logiongyűjtemény) mondanivalójával már sokat foglalkozott a vallástudomány, magyarázataikban mindig szem előtt tartva az Újszövetség harmóniájával egybecsengő kötődést. Muszáj felhívni az olvasók figyelmét, hogy a Tamás Evangéliuma magyar fordítása botrányosan félrevezető, ezért mindenkinek az angol vagy a német szövegeket ajánlanám. A másik gnosztikus iratban – ‘Tamás Apostol Cselekedeteiben’ – szintén pontatlan fordítások rontják néhol az eredeti értelmet.

„Amikor megettétek a halottat, élővé tettétek őt.” (T. E. 10.) Ennek a mondatnak még kannibálok közt sem lenne sok értelme, ám ha a gomba halott testét fogyasztja valaki, akkor az kifejtett hatása által a halott test ismét ‘élővé’ lesz abban, aki azt magához veszi. A mágusok teofógiája sosem tartalmazott emberi (vagy állati) húsevést, mivel a mágusok az istenit a szentnövényekkel, de kiemelten az Amanita gombákkal azonosították, és így a keresztény eucharisztia (hús-vér elfogyasztása) gyökereit inkább abban az archaikus primitív szokásban kell keresni, mikor a győztesek rituálisan fogyasztották a legyőzött ellenség húsát.

A gazdag díszítésű Canterbury Zsoltároskönyvet (psalterium), a Canterbury Katedrális megrendelésére készítették 1180-ban, és jelenleg a párizsi Bibliotheque Nationale tulajdonában van. A páratlanul szép könyv képanyaga magáért beszél, sok magyarázat a megértéséhez nem szükséges.

Tamás Apostol Cselekedetei : „Amint ott ettek és ittak, koszorúkat meg illatszert hordtak körbe közöttük, és mindenki vett az illatszerből; ez az arcára kente, az a szakállára, amaz pedig testének más részére. Az apostol pedig megkente fejebúbját, egy keveset orrlikaira tett, egy csöppet a fülébe is, aztán fogait is megérintette vele, s gondosan bekente a szíve tájékát is. A felszolgált koszorút meg, amelyet mirtuszból és más virágokból fontak, a fejére tette, aztán fogott egy nádszálat, és a kezében tartotta.” A királyi lakoma részletét megörökítő néhány mondatból nehéz lenne entheogén kultikus használatára következtetni, ám ha a fordítás pontatlanságát kikorrigáljuk, akkor talán érdekes meglátásokra nyílhat lehetőség. A magyar fordításban lévő ‘illatszerek’ szó az eredeti latin szövegben az ‘unguerre’ kifejezés, mely magyarul nem illatszer, hanem gyógyír, balzsam, kenőanyag jelentéssel bír. A keleti, de különösen az indiai kultúrában volt szokás az entheogén növényekből (pl. maszlag, beléndek, nadragulya) készített kivonatok olajjal, mézzel, mirhafűvel stb. keverése általi pépes anyag elkészítése. Az így nyert anyagot felkenték a test különböző részeire, hogy a bőrön keresztül felszívódva éreztessék áldásos hatásukat. Az ősi hagyomány megmaradt egészen napjainkig a gimnoszofista hinduk körében, akik valamikor az eredeti Brahman kasztot képezték. Mivel az emberi testet fedő bőrfelület a fej tetején a legvékonyabb és a legérzékenyebb, ezért a leborotvált – vagy középen kiborotvált – ‘fejbúbjára’ nagy előszeretettel kenték fel az entheogén balzsamot (gyógyírt). A keresztény papok fején kiberetvált felület (tonzúra) is ennek a hagyománynak eredeti értelmét vesztett kopírozása lehet. Mithras és Dionüszosz papjai pont a növényi pépek felkenésének megkönnyítése végett borotválták fejbúbjukat, míg Ozirisz papjai teljesen kopaszok voltak. A fejtető balzsammal kenése átöröklődött a keresztény szertartások rendszerébe, de a keresztények ‘szentolaja’ eredeti értelmét elveszítve már semmilyen entheogén hatóanyagot nem tartalmazott.

A másik félrefordított szó, a Tamás Apostol Cselekedetei magyar szövegében: a ‘nádszál’. Mert nem akármilyen közönséges nádszálról van szó, hanem a pontos eredeti kifejezése a ‘Calamus’ (kálmos vagy más néven sárga nőszirom) hallucinogén afrodiziákum tulajdonságokkal rendelkező kultikus növény volt, melynek kivonata a TMA-2 hatóanyagát tartalmazza. Az ‘aromás nád’ megnevezés ugyancsak használatos a Calamusra, ám megtévesztő lehet az entheogén hasznosítás figyelembevétele nélkül.

Jonathan Ott, ‘Pharmacotheon: Entheogenic Drugs’ c. könyvében olvasni: az ókori görögök és egyiptomiak tisztában voltak a Calamus entheogén tulajdonságával, az egyiptomiak bódító füstölőt készítettek belőle, melyet Dioszkoridész egyiptomi tömjénnek, ‘khupi’ nevezett. Angliában, a nagy depresszió évei alatt elterjedt a Calamus használata, enyhén bódító hatása miatt (rágcsálva nyerték ki nedűjét) népszerű és aránylag olcsó drognak számított. Az amerikai indiánok is ősidők óta ismerték, szertartásaikban rendszeresen használták. Továbbá szintén helyesnek tekinthető a Calamus afrodiziákumként való meghatározása, mert ez is egy olyan pszichoaktív hatást jellemez, mely része lehet a fokozott élvezeti elragadtatásnak.

Az apokrif irat himnuszában – amit az apostol az egybegyülteknek elénekel –, a szent kétszer is említi az ambróziát: a fény lánya „ki ambróziájával táplálja az alatta levőket”, és a szolgálók, akik „táplálékul uruk ambróziáját kapták.” A Calamus nádszálat, talán mint egy szimbolikus jogart, entheogén jelképként tarthatták kezükben a szakrális vacsorán résztvevő mágusok.

Az édenkerti jelenetben még a meztelenséget szemérmesen eltakaró Ádám, Éva – a szokásos fügefalevél helyett – kerek, (a gomba kalapja felülnézetből ábrázolva) gombát formáló valamit tartanak kezükben. A freskón látható ábrák megértéséhez senkinek sem kell éveket járni az egyetemre, és a sajátosan ábrázolt édeni gombafát fenyőfának tekinteni komolytalan felkészültségre utal. Mert pontosan ezt akarja elhitetni, az ikonográfia tudománya nagymesterének tartott, Erwin Panofsky, és mint zsidó származású, hithű keresztény csudásan próbálta meg kimagyarázni a Plaincourault freskó gombáját: „A freskón látható növénynek nincs semmi köze a gombához, a halovány hasonlóság véletlen vakesetnek számít. A Plaincourault freskó csupán egy kiragadott példa a vidéki, ‘provinciális stílusú’ templomdíszítés egyéni kifejezésformáiból, mely konvencionálisnak számított a román stílusban és a gótikában. Az itáliai fenyő impresszionista tolmácsolását látjuk a növényben, melynek sematikus egyszerűsített alakját évszázadokon keresztül ismételték. A késő ókortól a középkor végéig több száz változatban maradtak fenn az eredeti hűségüktől eltért növényváltozatok, melyeknek semmi köze nincs a mikológiához. A mikológusok nem veszik figyelembe, hogy a középkori művészek soha nem a természetből merítették témájukat, hanem korábbi műalkotásokat másoltak. A többszöri másolás során elkövetett hibák sorozata miatt az eredeti fa felismerhetetlenné vált és ezért tartják néhányan gomba alakúnak.” Tehát ha figyelemben vesszük a bugris mesterek tehetségtelenségét és fenyőfának nézzük a Plaincourault freskó gombáját, akkor tényleg nagyon nehéz olyan ábrázolást találni, mely a szentgomba tradíciójára utalna. Sajnos azt elfelejtette megmagyarázni a nagynevű professzor, hogy a ‘korábbi’ műalkotásokat, az eredeti formákat készítő mesterek (akikről a későbbiek ‘másoltak’), miért pont az itáliai fenyőt tekintették az édenkerti tudás fájának? Hát a sok alul informált vidéki piktor nem tudta, hogy a fenyőfának egyetlen részét sem lehet megenni, mert annak nincs ehető, megkóstolható gyümölcse? Vagy talán inkább Panofsky próbál homályosítani, a hamisan gazdag apológiai hagyományoknak megfelelően?

A háttér díszítését szolgáló központi részen a piros alapon, fehér pöttyökkel mintázott Amanita muscaria kalapját láthatjuk – felülnézetből. Ádám és Éva kezében tartott ‘gyümölcs’ fehér színű, formára színezésre pontosan a háttér pöttyeivel egyezik, de így a kézben tartva, a friss – még kifejletlen – gombagubót jelképezi. A tudás fáján lévő ‘gyümölcsök’ színe jelentősen eltér a kézben tartott „tiltott gyümölcstől’.

„Jézus mondta: Boldog, aki azelőtt lett, amikor még nem volt. Ha tanítványaimmá lesztek, és hallgattok a szavaimra, ezek a kövek fognak szolgálni nektek. Ugyanis van öt fátok a Paradicsomban. Nyáron, télen nem mozdulnak, leveleik nem hullanak le. Aki meg fogja ismerni azokat, nem ízleli meg a halált.” (Tamás Evangéliuma, 19.)
A fiatal, friss gombagubók fogyasztása bevett gyakorlatnak számított a mágusok körében. Nyersen történő evése nem volt nehézséges, mint a kifejlett gombák nehezen rágható, nyelhető húsa esetében, puha, zsenge textúrája a könnyű fogyasztás mellett problémamentesen emészthető volt. Általában mézbe mártva fogyasztották, és habár hatása elmaradt a fejlett szentgomba teljességélményétől, mégis kellemes látomást biztosított. A pogány és keresztény ikonográfiában az apró, fehér kő/kavics – mint azt a fenti Hildesheim templomának mennyezeti képén is látni – sokszor az Amanita muscaria gubóját reprezentálja.

A tanácstalan keresztény ikonográfia kényszere almát csinált a csodás gyümölcsből, holott átvitt értelemben, az terménye lehetett a fának még úgy is, ha nem közvetlenül a fa gallyából nőtt ki. Granach a legjobb tudása szerint a keresztény ábrázolóművészet szabályait követve olyan fát festett, mely méltó lehet az Édenkert magasztos szépségéhez, de botanikailag beazonosíthatatlan. A vöröses-sárgás fénytől izzó, szinte már lángoló gyümölcsök sejtetik, hogy nem közönséges gyümölcsről van szó, és így az azt termő fa sem lehet átlagos, mindenhol növeszthető fa.

Az Édenkert fája

Jézus keresztre feszítése után a legismertebb bibliai történet Ádám és Éva bűnbeesése, kiűzetésük a Paradicsomból, mert megkóstolták az Édenkertben lévő tiltott gyümölcsöt. Maga a történet egyszerű, könnyen követhető; képletesnek tekinthetjük az egész édeni kertet, a gyümölcsöt, a gonosz kígyó kísértését, a bűnbeesést szinte mindent kivéve – a tudás megízlelésének, megkóstolásának üzenetét. Mint annyi minden dolog a bibliában, így ez a történet is csak látszólagosan tűnik harmonikusnak, alaposabban olvasva ‘A tiltott fa’ fejezetében számos furcsa ellentmondást találni, mint amilyen az isten figyelmeztetését, annak végzetes következményéről, ha Ádám hozzámerne nyúlni a tudás fáján termő gyümölcshöz: „De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” A súlyosan tiltó figyelmeztetést a később teremtett asszony is gyorsan megtanulta, maga mondja a kígyónak: „De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg ne illessétek, hogy meg ne haljatok.” Ádámék ettek a tiltott gyümölcsből, mégsem haltak meg, tehát az isten vagy rosszul tudta, vagy szándékos gonoszságból kiindulva feleslegesen fenyegetőzött. Mózes első könyvében az entheogén növényt megformáló fát, ‘tudás fájának’ és az ‘élet fájának’ nevezik, egy növényről van szó, de valójában két különböző elnevezést adnak ugyanannak. A Tudás fájáról evett, mert a szabad akaratából eredően enni akart az ember, de az élet fáját az isten kerubokkal őriztette így azt megkóstolni képtelen volt. „Imé az ember olyanná lett, mint miközülünk egy …” (3:22) Ennek a mondatnak a judaizmus vagy a keresztényideológia szemszögéből nincs értelme, mert Jehova világosan kifejti, hogy ők az istenek – többesszámban – többen vannak, tehát a zsidók és a keresztények istene nem egyedüli entitás. Más szóval ezen az egy mondaton a zsidó és keresztény monoteizmus érvényét vesztette. Mert kikről is beszélt többesszámban Jehova? Testvéreiről, szüleiről, netán magáról az emberről?

A régi kultúrák emberei a szűkebb környezetükben pompázó faóriásokat az élő természet örök időktől létező szépség és tartósság szimbólumának vélték, tisztelték, becsülték szépsége, magas kora, méltóságteljes megjelenése és sokféle hasznosságáért. Ki ne hallott volna az ‘égigérő fáról’, a ‘világfáról’ az ‘élet fájáról’, melyek toposza minden ősi nép regevilágában fontos helyet foglal el. Mágikus, spirituális jelentőségük, sajátságos kultuszuk, tovább gazdagította, nemesítette ezen népek valláselképzeléseit, és az antik ábrázolások sokasága a szent fák kiemelt tiszteletéről tesz bizonyságot. Társadalmak összetétele, műveltségi fokozata alakulhatott, fejlődhetett, de a szentfák tiszteletét változatlanul megtartotta az egyik generáció a másik után; reményüket, vágyaikat félve suttogták oltalmában, mágusoktól tanult mantrákat, varázsszövegeket ismételtek vég nélkül alatta, lábához virágokat téve áldoztak és felemelő örömünnepeket tartottak lombjai alatt. A szentfákat soha senki nem tekintette istennek hanem, mint az áldásos természet mindent túlélő teremtvényét tisztelték – de nem imádták –, melynek mágikus ereje van, és hitték, hogy a benne ‘lakó’ titokzatos lény képes védeni, óvni a hozzá fohászkodót. A szentfa környékét, lombjait ezért szellemek és tündérek sokaságával népesítette be az emberi képzelet, láthatatlan lényekkel, akik vigasztalni, segíteni voltak képesek az odazarándokoló reménykedőket. A természet emberének a szentfa lombja alatt volt a templom, oltár helyett a kidudorodó gyökérre tehette áldozata jeléül szolgáló virágát, mágikus tárgyat, amulettet, fagyöngyékszerét.

A több száz vagy akár több ezer éves különös tiszteletben tartott faóriások mellett léteztek olyan fák, melyek a megfelelő környezeti adottságainak köszönhetően – időről-időre – olyan termést, ‘gyümölcsöt’ produkáltak, minek megjelenésformája, alakja, színe, de főképp az elfogyasztás utáni hatása mély nyomot hagyott elődeink lelki és képzeletvilágában. Az isten ajándékának vélt különös termés sokfelé és több fa alatt, mint; tölgy, nyír, bükk, fenyőfélék alatt nőhetett ki, de léteztek egyes ősfák, ahol rendszeres megjelenésük garantált volt.
Apró, szabad szemmel nem látható spórák esőhöz hasonlóan szemerkélnek szét a gomba körül, hogy egy új folyamatban folytassák létüket. A föld felszíne alatt láthatatlan fonalakká állnak össze, amit micéliumnak (gomba tenyészteste) nevezünk. A micélium behálózza az otthont adó fa gyökerét, azon élve fejlődik tovább, ám az otthont adó fának mégsem parazitája, hanem tökéletes szimbiózisban léteznek együtt, mely létformát a taxonómia ‘mikorrhiza (gombagyökér) szimbiózisként’ határoz meg. A parazita élősködik az otthont nyújtó gazda testén, nedvét elszíva bántja, sőt képes elpusztítani (pl. fagyöngy, farontó gombák), míg a gombagyökér teste harmonikusan él a sajátságosan ‘választott’ fával. A gomba tenyészőteste behálózza a gyökeret, elősegíti a talaj minőségét, felszívja a felesleges nedvességet, és Dr. Robert W. Poole megállapításával csak egyetérteni lehet: „Nagyon is lehetséges, hogy a fákkal mikorrhizát képező fungi nélkül sok fa nem fejlődött volna ki, és a ma ismert egyes erdőtípusok teljesen hiányoznának.” Érdekességként említeném, az Oregon államban található Malheur Nemzeti Erdőgazdaság területét, ahol a föveny alatt kb. egy méter mélyen több mint ezer hektár kiterjedésű micélium húzódik, mely földünkön az egyik legnagyobb összefüggő organizmusnak számít. Mikor eljön az ideje a gomba tenyésztestéből az egyik pillanatról a másikra apró, piciny gombák kezdenek el nőni az ősi fák lombozata alatt, és tisztes távolságból nézve a sok piros labdacs pontosan úgy nézhet ki, mint mikor a gyümölcsfa alatt virul a sok lehullott gyümölcs. Átvitt értelemben a fák alatt megjelenő gombák a fák gyümölcseinek tekinthetők, hiszen gyökerei segítik létrejöttjüket.
Az örökzöld fenyőfa egyes fajtája az Amanita gombákkal való együttélése újból és újból különleges természeti csodával lepte meg a régi világ emberét; a tűlevelek közt – ahol szinte semmi nem képes nőni – először apró fehér, tojás alakú ‘kavicsok’ bújnak elő a semmiből, hogy kifejlődésük után élénkpiros, narancssárga színben hívják fel magukra embernek, állatnak figyelmét. A mágus mikor meglelte a friss gombákat, leszedte és felaggasztgatta ugyanannak a fának gallyai ágában fogva száradni, és ezek a feldíszített zöld fák, a hófehér gombaszáron pirosló, aranyló gombáktól feldíszítve lenyűgöző látványt nyújthattak a lemenő nap fényében. A mágusok feldíszített fenyőfája, a későbbi kultúránkba, mint karácsonyfa került be, de amíg a mágus fája megmaradt élő, ismételhetően feldíszíthető fának, addig a kivágott ‘keresztényi’ díszfa halálra ítéltetett. Milyen érdekes, hogy az otthonainkba becipelt karácsonyfa díszítő színei is jobbára fehér, piros és arany színekből tevődnek össze. A mágus gombával díszített fenyőfája és a karácsonyfa közti analóg összefüggés elhanyagolása legalább olyan felületesség, mint figyelmen kívül hagyni a sámán és a télapó közötti hasonlóságokat.

A mágusok, ha csak tehették szívesen öltötték magukra szentgombájuk színezését, miképp azt a képen is látni. Télapó öltözékében csak a piros és a fehér szín dominál, kivéve csizmáját – mely fekete – mint a szentgomba legalsó része, a bocskora. A télapó társa mindig az őt repítő szarvas, a keresztény krampusz képzete értelmetlen elkorcsosulásnak tekintendő. A rénszarvas szent állata, és társa volt sámánnak, de ugyanakkor – az Amanita muscaria imádatának köszönhetően – fogyasztói vetélytársa volt az embernek, és ilyen értelemben a gombát befaló és elbóduló szarvas révülése párhuzamot alkothatott a sámán ‘utazásával’. Ennek az asszociációnak átvitt értelmű folytatása lehet a télapó és a rénszarvasok mennyei repülése. A rénszarvasok igen messziről képesek meglátni a zöldes-szürkés tájban pirosló Amanita gombákat, és akkor mind szalad, hogy nehogy véletlenül lemaradjon a fenséges lakomáról. A rénszarvasok, mikor meglelik, addig eszik, falják a gombákat, míg elgyengülve el nem heverednek, mély extázisba esve. A kutatók megfigyelték továbbá, hogy a rénszarvasok a gombalakomákat követő napokon szinte harcolnak egymással vizeletük újrafogyasztásáért és a kibocsájtott vizeletet ismételt nagy kedvvel fogyasztják el újra meg újra. A lelkes etnográfusok még azt is megfigyelték, hogy a szibériai rénszarvas tenyésztők kicsiny fókatömlőkben gyűjtik az Amanita gomba hatóanyagaitól (iboténsav, muszcimol, muszkarin) telített vizeletüket, és annak szagával csalogatják vissza a csordába az elbitangolt szarvasokat. A rénszarvas több kilométerről is megérzi a gombás vizelet szagát, melynek ellenállni képtelen. Felvetődik a kérdés: ha a rénszarvas ilyen nagyon imádja az Amanita gombákat, akkor közeli rokona, a magyarok szent állata, a gímszarvas miért ne szeretné, miért ne fogyasztaná? Ebben az esetben az állat gombaszeretete részét alkothatja a szarvas szent állatként való tiszteletének.

A kéményből leereszkedő télapó originált motívumát szintén a sámán hagyomány azon mozzanatában lelhetjük meg, mikor a kegyetlen téli hófúvások miatt a szibériai vadász-gyűjtögető családok sátrai, jurtái bejáratát eltorlaszolta a hó és csak a sátor/jurta tetejének nyílásán lehetett közlekedni. A kegyetlen zord, téli bezártságban az egymástól elzárt családokat sokszor ezen a nyíláson leereszkedve látogatta meg a sámán, zsákjában rendszeresen, a szárított szentgomba lapult. Ez volt az igazi ajándék, az örömünnep, melynek szakralitása kiszínezte, melegségbe borította a téli sivárságot. A szentgomba elfogyasztása után ugyanolyan pirospozsgás lehetett a sámán orcája, , mint a képekről ránk mosolygó télapó sugárzó ábrázata.

A sámán szentfájának bekerülését a keresztény otthonokba megelőzte a keresztényi fanatizmus egyik sajátossága, a más kultúrák által tiszteletben tartott természeti csodák, az idő nélküli szent fák kivágása, elpusztítása, hogy gyökerestül irtsák ki a természetvallás minden aspektusát. A sötét középkor folyamán, évezredes tiszteletet, szeretetet övező ősi fáknak baltával esett neki, a lelki problémákkal küszködő, sok elmebeteg zelota, akiket később – pusztításuk jutalmaként – szentté avatott a Katolikus Egyház. Tekintsünk bármily korra, bármelyik évszázad emberére, a természet által ajándékba kapott szépet, hasznosat, jót elpusztítani romlott szellemiségre és zavarodott elmére vall. Csak olyasvalakik lehettek képesek ilyesmire, akik agyát egyfajta degenerált fanatizmus öntötte el. Mivel a szent fák tisztelete az egyetemes emberi örökségünk részét képezi, ezért érdemes néhány példát felhozva rámutatni a szentfákat irtó erőszakos papokra.

Sajnálatosan sok magyar szerző – ahelyett, hogy szégyellné –, büszkén emlegeti, mint egy pozitív tényt, a Tours-i Szent Márton, Savariai (Szombathely) születését. Pedig a hetyke büszkélkedés gyorsan elpárologhat, ha rávilágít valaki Márton másik, valódi képére; a fanatikus gyűlölködőre, a favágóra. A többi koraközépkori szenthez hasonlóan Márton életéhez is csodás cselekedeteknek vélt hazugságok kötődnek, mint pl. mikor Galliában a ligugéi kolostorban buzgó imával feltámasztott halálából egy meg nem keresztelt hittanulót. Másik halott feltámasztásában egy Lupicinus nevű jómódú polgárnak fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával. De nem a csodás tetteiért vagy önzetlen jószívűségéért avatták szentté Mártont, hanem a minimális toleranciát hiányoló kártékony tevékenységeiért. Bűnlajstroma között szerepel a gyönyörűen és mesterien megépített több száz éves műemlékek szétverése, antik művészeti alkotások elpusztítása, és azért a sok gazemberségért avatták szentté, amit bandájával Galliában művelt. Nevéhez kötődik többek közt az amboisei pogány templom lerombolása, de bandájával szintén végigtarolta Angers és Lemans megyéket, mindenhol a tőle eltérő meggyőződésű embereket üldözve, szentélyeiket, templomaikat lerombolva, szentligeteiket felperzselve, szentfáikat kivágva terjesztette bosszúálló sátánistenének romboló ideológiáját. Edward Gibbon Sulpicus Severus, ‘Toursi Márton Élete’ című művéből idéz: „Galliában, Tours püspöke Márton megszervezte és mindig az élen járt szerzetesekből álló csapatának, bálványokat, pogány szentélyeket, templomokat, oltárokat romboltak le, zúztak széjjel, de még a pogányok szent fáit is kivágták, hogy azok alatt ne lehessen többé szertartásokat gyakorolni.”
A másik hírhedt, elvetemült favágóról, Bonifácról már korábban említést tettem. Bonifác a tipikus mindenre kapható, erkölcstelen keresztény-ügynök alakját személyesítette meg, mert miképp arra emlékszünk: Bonifác személyesen vett részt az utolsó Meroving király, Childerik valamint felesége és két gyermeke elintézésében. Bonifácot is kezében baltával ábrázolják, és feljegyezték róla, hogy amikor Hessenben egy gyönyörű ősi tölgyfát vágott ki keresztény istene kielégítésére utána, büszkén felállt a tönkre és arrogánsan megkérdezte az elé térdepeltetett hesszenieket: „Hol van most a mindenható istenetek hatalma, mert láthatjátok most, az én istenem erősebb a tieteknél.”

Megemlékeznék még egy eltorzult jellemű, gonosz favágóról, a X. sz. második felében garázdálkodó ‘farkasjáró’ Wolfgangról, aki azért jött hazánkba, hogy a magyarok szent fáit kivágja. Wolfgang a Harz hegységben levő einsiedelni monostor szerzetese volt, akit egy másik szélhámos, Szent Ulrik szentelt pappá 971-ben és a következő évben, első missziójára Magyarországba küldték. Ismeretlen okok miatt Pilgrin, passaui püspök hamarosan visszarendelte s magához hívatta. Káros tevékenysége jutalmaként, hamarosan az elhunyt Mihály regensburgi püspök helyét nyerte el, annak a Regensburgnak lett a püspöke, ahol 18 évvel korábban Bulcsut és Lehelt felakasztották. A képen, az egyik kezében pásztorbotot, míg a másikban baltát tart, mellyel a magyarok szent fáit volt hivatva kivágni.

Ezek a durva lelkű ostoba fickók, nem látták az ősi fákból áradó szépséget, korukat nem becsülték, nem értették, hogy milyen fontos ökológiai szerepet töltenek be, hogy mennyi kis állat, madár, bogár élete van azokhoz kötve; csak a bosszú, a harag és a féltékenység hajtotta őket, mint Jehova istenüket a bibliában. Szó szerint követték sátánistenük parancsát: „Pusztára pusztítsátok el mindazokat a helyeket, hol azok a nemzetek, akiknek ti urai lesztek, szolgáltak az ő isteneiknek a magas hegyeken, a halmokon és minden zöldellő fa alatt. És rontsátok el azok oltárait, törjétek össze oszlopaikat, tűzzel égessétek meg berkeiket, és vagdaljátok szét az ő isteneiknek faragott képeit, a nevüket is pusztítsátok ki arról a helyről.” (Mózes V. 12:2-3) Kártékony rongálásuk mind a mai napig tiszteletreméltó cselekedet maradt a szélsőséges keresztények szemében. Természetesen minden vallási indíttatású megnyilvánulást ki, meg át lehet magyarázgatni, így a gyakorlott apologétáknak nem okoz különösebb gondot a szentfákat pusztító vallásőrültek kimosdatása sem. Az ilyesmi ‘szerecsenmosdató’ magyarázatokra ragyogó mintát találhatnak azon lelki toprongy vallásvezetők mentegetőzéseiben, akik az állatkínzók védelmében emelik fel szavukat. Ezek a vallásvezetők a változó világunk elvárásait figyelmen kívül hagyva, a könyörtelen aljasságot elfogadhatónak propagálják, kihangsúlyozva, hogy joguk van az állatokat megkínozni, mielőtt elveszik életüket, és ezt a jogot sátánisteneiktől (jehova, allah) kapták. Az állatok rituális megkínzásáról lemondani nem óhajtanak, mert annak mellőzése sértené a magasröptű érzékenységüket. A keresztény apologéták számára, a testvérvallások (zsidó-muzulmán) vezetőitől származó heves mentegetőzés mellett igazán könnyű feladatnak tűnhet a természeti csodákat pusztító lator-szentek védelme.

De visszakanyarodva az entheogén jelenség vallási kapcsolódásához … A rituális gombafogyasztásnak szentségi jellege magába fogadta a beavatottak zártkörű közösségét, de a misztikus szertartásokon kívülálló, tételes irányzatok követőinél a szentgomba által nyújtott teljességélmény elmaradt, helyét más tartalmú, placebo-szerű transzcendencia töltötte ki. Ennek a más irányba haladó módosulásnak tudhatóan, a keresztényi misztika lényegi, szertartásbeli eszközei is megváltoztak, így az eucharisztiában is placebo vette át a szentnövény tudást nyújtó hatóanyagát: a gomba húsából ostya, nedűjéből pedig bor lett.

Az entheogén divinációja egy másik képletes ószövetségi kifejezésben, elnevezésben mégpedig a mennyei mannában fogalmazódott meg. Az ember a tudatlanság pusztájában bolyong mindenhol a sivárság, az élettelen puszta veszi körbe; éhezik, szomjazik a tudásra, a lelki világosságra, de a kies sivatagban nem terem számára semmi. És mégis van remény, mert a mennyei kenyér, a megkóstolható, megehető entheogén manna megsegíti, kivezeti kilátástalanságából.

„Mikor pedig a harmatszállás megszűnék, imé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók mint a dara a földön.” (II. 14.) Izrael fiai nem értik mi az, ám Mózes megmagyarázza: „Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.” Megtudjuk továbbá ha a ‘manna’ kint marad a napon, akkor elrohad és férgek mennek belé. Mi más lehet az apró, gömbölyegnek kinéző ehető valami, ami a forró napon elrohad? A frissen ‘kinyílt’ gombát, ha nem szedik le, és a forró napon marad akkor az valóban enyészeté lesz. De hát mi is a manna? A manna mennyei kenyérként került be a köztudatba, ám a bibliában leírtak szerint a ‘kenyér’ megnevezés félrevezető: „Kiomol vala a nép, szedik vala a mannát, és őrlik vala kézimalmokban, vagy megtörik vala mozsárban, és megfőzik vala fazékban, és csinálnak abból vala pogácsákat …” (Móz. IV. 11:8). Milyen kenyér az, amit lehet nyersen, frissiben is fogyasztani, amit nem sütnek meg kemencében, hanem fazékban főzik? Az isten eledele átkerült az Újszövetségbe is.

… „Bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret.” Ez a kijelentés szerint kétféle kenyér (manna) létezhet, de csak egy olyan van, ami az ‘igazi’ életet (tudást) adja. Jézus elmagyarázza, ha valaki nem kóstolja meg a (manna) testét, nem issza nedűjét, az nem ismeri az életet: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak …” (Ján. 6:56) „Én vagyok az életnek ama kenyér; aki hozzám jő semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem meg nem szomjúhozik soha.” (Ján. 6:35) Nagyon sokféle, változatos leírás látott napvilágot a mennyei kenyér, Jézus teste, az eucharisztia ostyája helyes értelmezésére, de a megfoghatatlan és homályosan elvonatkoztatott síkú, átvitt értelmezést javasló dolgozatok hiányosan magyarázzák a test és vér lényegiségét, mert elhallgatják az entheogén eredetét. Ha nem növényi ‘hús’ és nedű az eucharisztia eredeti étele-itala, akkor egy olyan rituálé végbemenését láthatjuk, ahol a képletes szentség emberi testből kinyert eledel, ami egyfajta kannibalizmust jelent. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.” De ha az emberi húst-vért behelyettesítjük a szentgomba húsával, folyékony nedvével, akkor mindjárt teljesebb értelmet kapunk. A gomba az égből szállt alá, nem magról hajtott ki és nem fának, növénynek termése: „Én vagyok az a kenyér, amely a mennyekből szállott alá.” Aki átéli a szentgomba elragadtatását, abban a kozmikus utazás extázisa örökké benne él, azt elfelejteni sosem lehet, miképp nem lehet elfelejteni az első csókot sem: „… Aki engem eszik él én általam.” Ezeket a verseket, bölcseleteket mára már teljesen kificamította eredeti értelmükből a keresztény hamisság avval, hogy felszámolta az ősi szakrális áldozás szertartását, szubsztanciáját száműzte, megtagadta majd originál eledelét és italát behelyesítette a jellegtelen ostyával és borral.

Az édenkerti történet másik fontos szereplője a kígyó …
János Evangéliumában olvassuk: „Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.” (13:18). Hogyan emelheti fel Jézus követői közül az áldozati szentségből részesült beavatott, a sarkát Jézus, vagy bárki más ellen? A beteljesülendő ‘írás’ a Zsoltárok Könyvére utal: „Még a jóakaróm is, akiben bíztam, aki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” (41:10) Az Újszövetségben megadott Zsoltár vers nagyban hasonlít a János versrészletre, de más szövegkörnyezetben van beágyazva, a hozzákapcsolt történetet nem lehet párhuzamban állítani. Az összefüggés az ‘ette kenyerem’ kifejezés képletes indítékát olyan passzusban kell keresni, ami összefüggésben van az eucharisztia kenyerével, és a kígyóval. A jézusi kenyeret, helyesen meggondolva az édenkerti tiltott gyümölccsel lehet beazonosítani. Ekkor máris rálelni az egyébként nem sok értelemmel bíró versrész magyarázatára: „És ellenségeskedést szerzek közötted és asszony között, és az ő magva között: az neked a fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (I. Mózes, 3:15) János versszakaszában Jézus, – mint a Manicheus doktrínában – azonosul az édenkerti kígyóval: az első ember párnak a kígyó adta a tiltott gyümölcsöt, míg az eucharisztia kenyerét Jézus szolgáltatta ki tanítványainak. Tehát a tanítvány, akinek Jézus átadta az ‘Éden’ tiltott gyümölcsét (eucharisztia kenyere), ha haszontalanul éli meg azt, akkor a tudatlanságában képes rálépni sarkával, a kígyót megszemélyesítő Jézusra.

Szent Grál kelyhe:
Az Amanita gomba fejlődése utolsó szakaszában teljesen kifordulva ‘kinyílik’ és kalapja teteje homorú félgömböt alkotva kehelyformát ölt. A gomba kelyhe összegyűjti a hajnali csapadékot, harmatot, kiszáradt kalapbőre a nedvesség hatására megpuhul és festékanyagot ereszt ki magából, mely rózsaszínűre, pirosra festi a benne lévő vizet. A víz oldásának köszönhetően kevéske muszcimol és muszkarin hatású anyag is keveredik a vízhez, minek elfogyasztása gyenge, de kellemes látomásélményt nyújthatott. A kívül fehér lemezborítású, belül piros színű kehely tartalmazta azt az elszíneződött folyadékot, amiből a kereszténység ‘szent vért’ (santa sangre) próbált csinálni, az utolsó vacsora áldozati kelyhe pedig Szent Grál serlegeként került be a középkori Grál-költészetbe. Habár a Szent Grálról szóló történetek nem egységesek, mégis jobbára egyeznek ahhoz az apokrif irodalomban felvázolt elképzeléshez, miszerint Jézus ebből a kehelyből ivott az utolsó vacsorán, és keresztre feszítése után Arimathiai József ebbe fogta fel a sebeiből kifolyó vért.

A királyi asztalt lovagok (Parsifal, Galahad, Bors) és dámák ülik körbe, az asztal közepén színarany serlegben az áldozati ital helyett Jézus meztelen vérző teste látható. A kép magyarázatában az entheogén figyelmen kívül hagyása zavart szimbolikát vetíthet elénk, mert a Szent Grál serlegébe helyezett áldozati Jézus – piros, fehér színekkel megfestett – testét nem lehet italként elfogyasztani, még akkor sem, ha azt szenteltvízzel hígítják. A helyes értelmezésben az Amanita muscaria kehelyként kifordult formája (Szent Grál) maga Jézus, aki azonos a gombaserlegben összegyűlt harmat elszíneződött pszichoaktív nedvével.

A középkori keresztény misztika valahogy túlélte a legsötétebb időszakok szellemi elnyomását és ha haloványan is, de megtartotta az entheogenek ismeretét, tovább ápolta a szentgomba kultuszát. Ilyen témájú direkt feljegyzés természetesen nem íródhatott, hiszen az inkvizíció éberen rajtatartotta szemét a herbalikát ismerő gyógyító-ápoló szerzetesrendeken, árgus szemmel figyelték, hogy azok a látomást okozó növények megtapasztalása által nehogy véletlen rátérjenek az eretnekek útjára. A Szent Antal Rend azon kevés szerzetesrendek közé tartozott, kik között előfordult az ősi gnózis hagyományának tisztelete, a rejtélyes tudás megtestesítésének enigmatikus praktikája. Két festőóriás tanúskodik a Szent Antal Rend entheogén-gnózis ismeretéről.

Mathias Grünewald az Isenheim-i Szent Antal kolostorának kórházkápolnája számára 1514 körül készítette el oltár-festményegyüttesét, melyek nagyméretű forgópontos táblákra lettek festve. Az antonita szerzetesrendet a XII. sz. végén alapították, gyógyítás és betegápolás végett. A rend az egyiptomi, IV. században tevékenykedő ‘Remete’ Szent Antalról kapta a nevét, életrajzát (Vita di St. Antonii ) először a vele kortárs Athanáz rögzítette.

Szent Antal az első keresztény misztikusok közé tartozott, aki a sivatag magányába vonulva sikeresen követte Szent János nyomdokait, remeteség viszontagságaiban átélte Jézus kísértését az ördög által, végigszenvedte a démonok kínzását, átesett a testi-lelki gyötrelmeken, kínzásokon. A tengernyi megpróbáltatás után a rendíthetetlen hitének köszönhetően meggyógyult, és lehetségessé vált előtte mások gyógyítása is. Ezért a remete védőszentté vált a kísértés, és betegségek ellen, de ugyanakkor olyan védőszent lett, aki a betegség és nyavalya előidézője, okozója is lehet. Ennek a paradox elképzelésnek tudhatóan nevezték el róla az anyarozs mérgezés fájdalmas betegségét Szent Antal Tüzének. A Szent Antal tüze elnevezésű betegség a középkorban a nem kellően tisztított, az anyarozzsal nagymértékben szennyezett gabonaliszt okozta. A látszólagosan járványszerű, tömeges mérgezés formájában megjelenő betegség okát sokáig nem ismerték és azt túlvilági büntetésként, démonok által előidézett átokként értelmezték.

Grünewald oltárképei az antonita gyógyító folyamat fontos részét alkotta; a betegeket az oltár elé vezették, lelkük és testük megkönnyebbülését, fájdalmaik csökkenését remélve a képekből áradó misztikus erő hatásától. A festő stílusa nem reneszánsz, és nem hasonlít a halványuló késő gótikára sem, inkább egy sajátos misztikumtól áthatott művészi eljárás kifejezése, melyben az isteni illuminációt, a sötétségből kitörő fenség igazát képesíti meg. A festmények szimbolikája zavarba ejti a szemlélőt, miközben szeme előtt szinte egybefolyik az erőszakos borzalom és a szelíd, angyali békesség. A kilenc panelből álló képegyüttes minden darabja mestermű, melyben a kirobbanó fényözön keveredik az üres sötétséggel; az árnyék és fény dramatikus váltakozása, a vörös és élénk piros színek állhatatos használata még drámaibb tónust nyújtanak az amúgy is szorongást keltő jelenetekhez.

Egy kép azonban békességet, bölcsességet, szinte már édenkerti harmóniát tükröz a nézőre, melynek csendes nyugodtsága jóérzéseket nyújthatott a betegségtől és fájdalomtól meggyötört szemlélőnek.

Jeromos a nála 120 évvel korábban élő Athanáz munkájától (Szent Antal Élete) felbuzdulva megírta a Remete Szent Pál életrajzát (Vita Beati Pauli), amiben beszámol Pál és Szent Antal között történt találkozóról. Jeromos szerint Szent Antal 90 éves korában felkereste a sivatagi oázisában az akkor 110 éves Remete Szent Pált. A találkozás népszerű története több változatban került be a középkori hagiográfia korpuszában, és a későbbi reneszánsz képzőművészek egyik kedvenc témája lett. Az isenheimi oltárfestményen a két szent egy olyan idillikus környezetben, képzeletbeli tájban beszélget, mely nagyon messze eshetett a betegségekben szenvedő nyomorultak realitásától. És mégis a két szentéletű remete nyugodt, méltóságteljes alakja, az állatok szelídsége, a növények sokfélesége egy magasabb rendű spirituális szintet sugalmaz, olyan álomképet, melyek szelíd valósága relaxációt nyújthatott a beteg lelkének. A festmény apró részleteiben látható, hogy a monostori misztikában milyen fontos helye volt a herbárium ismeretének, a gyógynövények kultiválásának, valamint észrevehető az entheogén gomba ismerete is, amiből következtetni lehet gyógyászati hasznosítására. A növénytan ismerői (W. Kühn, Issler) számos gyógynövényt voltak képesek beazonosítani az antonita herbáriumból; vasfű, tárnics, útifű, fehér lóhere, gamandor, pántlikafű, árvacsalán, boglárka, tönkölybúza, mák: melyeket Grünwald megörökített festményén. Ezek a gyógynövények mind részét alkották a Szent Antal-tüze betegsége gyógykezelésének, és mind megtalálhatóak voltak a középkori gyógyító-ápoló szolgálatot tévő monostorok herbáriumában, de különösen példa erre az 1457-ben, Mainzban megjelent ‘Hortus Sanitatis’ növénygyűjtemény, melyből hiteles képet kaphatunk az antoniták növénytani jártasságáról. A Szent Antal Rend gyógyító receptjei elvesztek ezért a kolostoraik számára készített festmények maradtak csupán gyógynövényismeretük bizonyítására.

A festmény további alapos vizsgálata olyan rejtett részleteket tárhat fel, melyek századokon keresztül elkerülték az ikonológia mesterségét űző szaktekintélyek figyelmét. Pál lábai előtt egy behunyt szemű szelídített őzsuta emeli fejét – farával, mintha Pál lábaihoz dörgölőzne –, míg Pál elmutat a messzeségben éppen csak látható szarvasbikára. A tisztás szélén legelésző szarvas előtt a zöld fövenykörnyezettől eltérő pirosas-barnás növényen legelészik, mely minden valószínűség szerint az Amanita muscariát jelképezi. (Hiszen a szarvas, ha csak pusztán füvet legelészne, akkor a művésznek értelmetlen a fű színétől elütő piros, barna szín alkalmazása.) Szent Antal kelyhet formáló jobb keze felett, a fa homályában fehér pöttyökkel megszórt, piros kalapos gombákat festett a mester. Az egész szinte alig látszik, beleolvad környezetébe, mint a sűrű erdő lombjai alatt az árnyékban meghúzódó igazi gombák.

„És hollók hoztak néki kenyeret …” (I. Kir. 17:6)
A festmény bal-felső sarkában a holló látható, szájában viszi a mennyei mannát a két szentnek. A manna piros és aranysárga színű, mint a kifejlett Amanita muscaria.
Az emberen és a szarvason kívül a harmadik lény, ami szívesen fogyassza az entheogén amanitákat az a holló.
Az egyiptomi mitológiában ‘holló kenyerének’ hívták az Amanita muscariát. C. Ratsch, (Dictionary of Sacred and Magical Plants), valamint Alishan’s Haybusak (On Reindeer and Amanita) c. könyvében szintén a varázsgomba fogyasztójaként említi a hollót. Mitrhas misztériumaiban az egyik beavatási fokozat elnevezése a ‘corax’ holló volt, de a szertartásokon résztvevő segítőket is hollónak nevezték. A hollót továbbá Apolló napisten madarának tartották és érdekes módon az ég csillagképén a holló együtt van a serleggel és a kígyóval.

Csak érdekességként említeném, hogy a magyar pásztorkunyhók előtt felállított ‘látófán’ rendszerint a másik szentgombát fogyasztó állat, a holló ült. A táltos, a látófát elfoglaló madár segítségével volt képes asztrális utazására, révüléses repülésére. A holló kiemelt megbecsülését láthatjuk, hogymint a Hunyady család totemállata bekerült a magyar heraldika hagyományba.

Szent Antal mellett lévő szikla aljában szintén az Amanita gombát festette a mester, mely gombafajta részese lehetett az antoniták ápoló-gyógyító kezelésnek. A formásan megfestett fehér pöttyös piros gomba szerényen búvik meg Szent Antal köpönyege mellett, ezért könnyen elkerülheti a szemlélődő figyelmét. A középkor embere nem értette a hirtelen kitörő járványok, nyavalyák természetét, kiváltó okait, így a sokszor borzalmas tragédiákkal járó ‘Szent Antal Tüzének’ elnevezett, látszólag járványszerű mérgezést sem foghatta fel; hogy miért csak egyeseket súlyt, míg másokat elkerül. (Az antoniták meglehetősen későn jöttek rá a betegség forrására.) Az egyszerű emberek, de még a papok, diplomás orvosok mind meg voltak győződve a negatív transzcendentális, túlvilági sötét erők közreműködésében, melyek végeredményben az igazi kiváltó okok a megmagyarázhatatlan járványokra, betegségekre. Előfordult, hogy sok esetben az isten büntetésének tekintették az anyarozs mérgezést, ám ez még sem volt általánosan elfogadott szemlélet, hiszen ártatlan gyermekek és szentéletű népeket ugyanúgy megtámadott a szörnyű kór, mint bűnösöket. Démoni közvetítéssel működő betegséget az isteni hatalom megidézésével, a mennyei magasztosság megtapasztalásával kellett ellensúlyozni, és ezért volt szükség a gyógyítás részeként a beteg fájdalomtól meggyötört, halálfélelemtől felkorbácsolt lelkivilágának helyreállítása az isteni látomásokat nyújtó entheogénekkel. A gonosz erők ellen bevetett harcban ezeknek a varázsfőzeteknek ugyanúgy gyógyító, nyugtató hatással kellett lennie, mint az oltáron álló gyönyörűen megfestett képeknek.
Az antonitákkal kapcsolatos oltárképeken nem lehet véletlen műve a szentnövények ábrázolása, miképpen arról megbizonyosodhatunk Hieronymus Bosch művészetében.

A Hieronymus Bosch Szent Antal megkísértése (1505-1506) című lisszaboni triptichonja (szárnyas oltárkép) szintén az antoniták alapos herbárium ismeretéről tanúskodik. A szárnyas oltár eredetileg a Szent Antal-rend kórháza megrendelésére készült és a hatás fokozása végett, a mester a kép bal-felső sarkában belefestette a liszaboni antonita kórház leégését.
Képei magyarázatára számos értelmezés született. Az értelmezések szinte egymást felüllicitálva keresik a lehetséges magyarázatokat erre a máshol nem található elvont világábrázolásra, melyben a túlvilági lidérces részletekben hemzsegve váltja egymást a rémisztő, humoros, emberi elmével követhetetlen kinézésű groteszk figurák és a rémálomszerű jelenetek sokasága. A Szent Antal megkísértése c. triptichon középső táblaképén a remete az antonita szerzetesek csuháját viseli, vállán az azóta már híres tau betűvel. A térdeplő szent mögött egy kerek asztal körül furcsa társaság verődött össze mintha egy misztikus szeánszra készülődnének, melynek része a felajánlott ital, és a szerecsen tányérjában felszolgált antropomorf áldozati figura.

A kinagyított részleten egy szárnyas alakot látni, aki egy korsó-szerű valamin lovagol. Az alak feje helyett egy tüskés valami van, ami két különböző növény terméséből és virágjából áll. A virág, vagyis a fej felső része mezei aszal, az alsó része pedig egy tüskésbuzogány a maszlagfej (datura) tövises termésburka. Mellette egy patkányféle állaton a mandragóra gyökerére emlékeztető alak ül, oda nem illő pikkelyes hüllőfarokba torkolt lábbal.

A nadragulya, más néven maszlag, vagy a ‘rokon’ beléndek egy rendkívül veszélyes, erőteljes pszichoaktív anyagot tartalmazó entheogén, melynek fogyasztása ijesztő rémvilágba repítheti a hozzá nem értő próbálkozót. A hozzáértő, óvatos fogyasztás ellenben olyan rejtett élménysorozatot nyújthatott használójának, amit más úton megtapasztalni lehetetlenség. A maszlagfélék csoportjához tartozó növények alkaloidokban gazdag leveléből kenőcsöket készítettek, minek segítségével páratlan mennyei utazásra nyílt lehetőség. Levelét, virágát továbbá megfőzték, teaként fogyasztották, de különböző módozatokban sokszor a gyökerét is felhasználták.

A másik kinagyított részleten zöld lepellel részben letakart mandragóra alak ül egy lekopasztott madárra hasonlító szörnyetegen. Jobbra – homályosan egy szarvasbika van festve, mely szarvasagancsos (sámán-táltos) szimbólum Bosch képein többször megjelenik.
A mandragóra minden jelentősebb antik kultúrában széles körben elterjedt, ősidők óta ismert entheogén tulajdonsággal rendelkező gyógynövény. Az egyiptomiak is megemlítik mint afrodiziákumot és altató-nyugtatót. A korabeli leírások mint mérgező növényt tartották számon, de tisztában voltak azzal is, hogy levele, bogyója eltérő tudatállapotot, látomást okoz. Figyelemre méltóan Plinius az életuntság ellen javasolta. A középkorban számos hiedelem kötődött hozzá: szelleműző és varázserőt tulajdonítottak neki. Az emberi alakra hasonlító gyökere különösen megragadta a képzeleterőt és a termékenység jelképeként tartották számon. A középkori gyógyítók – borban áztatva – gyakran alkalmazták altatóként, fájdalomcsillapítókként, és Bosch a bizonyíték arra, hogy az antoniták is hasznosítoták gyógyításuk rendszerében.

Bosch legismertebb mesterműve, a ‘Gyönyörök Kertje’ c. triptichonjában mindenfelé kisebb-nagyobb piros, gömbszerű növényi bogyókat látni, melyek ugyancsak a nadragulya – még meg nem feketedett – éretlen ‘termését’ ábrázolja. A kép kinagyított részletében, az aljában látható misztikus madár egy ilyen bogyóval eteti a kitátott szájú embereket. A madár égi küldöncként értelmezve adja a lelki táplálékot, ami nem más mint a varázsnövény mámorító extázisa. A madártól közvetlen balra, a Szent Antal megkísértése c. képen ugyancsak a sajátságosan megfestett mezei aszal virág és a maszlagfej tüskés-buzogányának párosítását láthatjuk.

A maszlag, nadragulya és a mandragóra évezredek óta ismert, entheogénként, szentnövényként voltak tisztelve, és habár helytelen használatuk betegséget, sőt halált is okozhatott, a mágusok mégsem mondtak le kultikus fogyasztásukról.

Keressztelő Szent János c. képén a szent mellett pompázó fantázia növény levele megegyezik a maszlag (datura) levelével, az abból kinövő száron ábrázolt apró, sötét bogyók pedig szintén a burgonyafélék családjába tartozó nadragulya (belladonna) termését ábrázolja. A növény leveleiből a tiltott tudás misztikus szépsége sugárzik a szemlélő legszívesebben megtapintaná, hogy részese lehessen valami varázslatnak.

És még egy művészi üzenet a középkorból, a szentgomba helyes értelmezését illetően:

Dieric Bouts Éliás próféta a sivatagban c. festményén az ‘elrejtezett’ (alvó) szent feje mellé odafestette azt a varázslatos eledelt, amit az angyal adott néki: A bibliában – Éliás esetében – „szén között sült pogácsának” mondják az angyali szentmannát, de amint azt Bouts képén is látni, az nem más, mint a varázsgomba. Más nem is lehet, hiszen az ószövetségi szöveg világosan megírja az angyali eledel fantasztikus erejét: „… és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel …” (I. Kir. 19:8)

Tanulmányomhoz felhasznált irodalom:

• James Arthur, ‘Mushrooms and Mankind’
• Dana Larsen, ‘The Psychedelic Secrets of Santa Claus’
• Clark Henrch, ‘Magic Mushrooms in Religion and Alchemy’
• Jan Irvin-Andrew Rutajit, ‘Astrotheology and Shamanism’
• Carl A. Ruck, ‘The Appels of Apollo’
• Jonathan Ott, ‘Pharmacotheon’

Sámánok és Entheogének - Sámánok és az általuk használt pszichedelikus növények (ayahuasca, salvia, psilocybe, peyot,...) bemutatására irányuló híroldal