A(z) Ayahuasca beszámoló – Lelkek indája cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Lelkek indája – beszámoló az ayahuasca-ról
Dél-amerikai sámánok drogról, festményekről és hallucinációikról
Hat hónappal az 1. fejezetben leírt ibogain kalandom, és három hónappal a Lewis-Williams professzorral való találkozásom előtt öt hetet töltöttem Peruban, bennszülött indián sámánok társaságában, az inkák nyelvén ayahuasca-nak nevezett szent növényből készült hallucinogén italt iszogatva. Az ayahuasca összetett szó, amelynek szó szerinti fordítása: „a halál indája“, de egyes fordításokban a „lelkek indája-ként” szerepel. Az elnevezés az afrikai iboga-hoz sokban hasonlít, a dél-amerikai cserje azon feltételezett képességére utal, hogy fogyasztóit átrepíti egy igen meggyőzően spirituálisnak és túlviláginak tűnő valóságba, ahol az illetők igen gyakran elhunyt őseikkel találkoznak. Mivel én eltökéltem, hogy tesztelni fogom azt a hipotézist, amely szerint az emberiség első vallási elképzeléseit, valamint az ezeket megjelenítő barlangművészetet pszichoaktív növények által gerjesztett látomások ihlették, ezért valósággal lázba hozott a hír, amikor megtudtam, hogy az Amazonas vidékén él egy indián törzsi sámán, aki rendszeresen lefesti ayahuasca-látomásait.8 Bizonyos sámánok, mint a híres Pablo Amaringo, vagy unokatestvére, Francisco Montes Shuna, már nemzetközi hírnévre tettek szert ayahuasca ihletésű művészetükkel – az utóbbi művész egy festményével részt vett az angliai Cornwallban rendezett Eden Projectben, az előbbi gyűjteményes kiállításokat rendezett New Yorkban, és nagynevű művészeti könyvekben jelent meg.9
A tudósok előtt már ismert, miért hoz létre látomásokat az ayahuasca. Azért teszi ezt, mivel két legfontosabb növényi alkotórésze közül az egyik bőségesen tartalmaz N-dimetil-triptamint (DMT-t), egy rendkívül erős és gyorsan ható hallucinogén anyagot, amelyet igen kis mennyiségben az emberi agy is kiválaszt, bár általában nem pszichedelikus dózisban. Annak ellenére, hogy testünkben is jelen van, a DMT mind tiszta formájában, mind az
ayahuasca-főzetben jelen lévő oldatként 1/A osztályba sorolt illegális kábítószernek minősül az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, birtoklása komoly börtönbüntetést vonhat maga után. Ezzel szemben az Amazonas vidékén, ahol az ayahuasca évezredek óta a bennszülött indián kultúra szerves része, a szer nem illegális; épp ellenkezőleg: Peruban, Brazíliában, Kolumbiában és Ecuadorban a szabad vallásgyakorlás joga védi a fogyasztóit. Ezek a helyes és becsületes jogszabályok, valamint a helyi közösségekben curanderos-ként (gyógyítóként) dolgozó bennszülött sámánok viszonylag könnyű elérhetősége elégséges oknak bizonyult számomra, hogy ayahuasca-szeánszaim túlnyomó részét az Amazonas perui szakaszán végezzem el. Egy ülésen azonban Brazíliában is részt vettem egy modern szinkretikus kultusz, az úgynevezett Uniao da Vegetal (UDV) tagjaival. A kultusz szentségként kezeli az ayahuasca-t, és élővé teszi a látomásos kinyilatkoztatás ősi sámánisztikus hagyományát egy egyébként teljesen „normális”, középosztálybeli, művelt brazil polgárokat magában foglaló – és villámgyorsan bővülő – közösség számára.
Számos olyan növény terem szerte az Amazonas mentén, amely ugyanazt a DMT-t tartalmazza, amely az ayahuasca rendkívüli látomásos erejét adja, a bennszülött sámánok pedig minden ilyen növényt ismernek. Az egyik legszélesebb körben felhasznált növény a Psychotria viridis.
A Psychotria viridis cserje a Rubiaceae család tagja, leveleinek főzete pedig pszichotropikus mennyiségű DMT-t tartalmaz. Akár ebből a növényből, akár a másfél tucatnyi más ismert forrásból vonják ki a DMT-t, mindenképpen lesz egy áthidalandó probléma. A monoamine-oxid, egy a gyomrunkban természetesen jelen lévő enzim igen hatékonyan pusztítja a DMT-t, vagyis a szer szájon át bevéve teljesen hatástalanná válik. Itt lép be a képbe a főzet másik fontos összetevője – maga az ayahuasca inda. Tudományos nevén a Banisteriopsis caapi, a hatalmas őserdei lián, a Malpigia család tagja, tartalmazza azt a monoamine-oxid gátlószert, amely igen ügyesen kikapcsolja a gyomorenzimet, s ezáltal lehetővé teszi, hogy a Psychotria viridis levelekből (vagy más növényekből) kioldódó DMT kifejtse a hatását10Jeremy Narby antropológus megfogalmazásával:
Adva vannak tehát ezek az emberek, akik mindenféle elektronmikroszkóp segítsége nélkül kiválasztják az Amazonas-vidéki mintegy nyolcvanezer növényfaj közül azokat a cserjeleveleket, amelyek hallucinogén agyhormonokat tartalmaznak, majd összekeverik egy olyan liánnal, amelynek hatóanyagai semlegesítik azt a gyomorenzimet, amely egyébként gátolná a hallucinogén hatást. Teszik mindezt azért, hogy módosult tudatállapotba kerüljenek. Ez az egész úgy néz ki, mintha ismernék a növények molekuláris tulajdonságait és elegyítésük művészetét is. Amikor pedig megkérdeztem őket, honnét tudják ezeket a dolgokat, azt válaszolták, hogy tudásuk közvetlenül a hallucinogén növények elfogyasztásából származik.11
Richard Evans Schultes, híres néprajzkutató-botanikus ugyanezzel a problémával szembesült:
Az ember elcsodálkozik, hogy primitív társadalmakban élő, mindenféle kémiai és pszichológiai ismeretet nélkülöző emberek miképp jöhettek rá egyáltalán arra a megoldásra, hogy egy monoamine-oxid-gátló anyaggal aktiváljanak egy alkaloidát. Puszta kísérletezéssel? Valószínűleg nem. Ahhoz túlságosan sok példát találunk.12
Dél-amerikai utazásomat lényegileg ez a történelmi rejtély motiválta. Közeli és meghitt kapcsolatba kerültem a vidék vallási elképzeléseivel és vallásos művészetével. A szemek már a létezése is biokémiai rejtély, és ellentmond a valószínűség minden törvényének, a sámánok pedig, akik használják, azt állítják, hogy átviszi őket egy túlvilági birodalomba, ahol nagy hatalmú szellemi lényekkel találkoznak.
A következő oldalakon saját látomásaimat mutatom be folyamatos elbeszéléssé szőve. Tíz alkalommal vettem részt ayahuasca-szeánszokon Peruban és Brazíliában, egyszer pedig Európában. Nem számított azonban, hogy hol ittam meg a főzetet, rendkívüli hatása minden alkalommal meglehetősen gyorsan ugyanabba a komplex, belső összefüggésrendszerében konzisztens és rendkívül különös univerzumba vitt el.
Az inda és a levél
A nagy sámánt, Francisco Montes Shunát kísérem el egy erdei tisztásra, ahol az ayahuasca-t főzik. A földön halomba hordva már ott hever egy adag feldarabolt ayahuasca inda, amely egyébként a magas fákról lecsüngő liánszerű kúszónövény. Francisco kiválaszt több nagyobb darab indát – mindegyik körülbelül karvastagságú lehetett -, amelyek három-négy, párosodó kígyókként szorosan összefonódó szálból állnak. Ezeket a nagy darabokat 22, egyenként kb. 30 centiméteres darabra vágják. Ezután a közeli bokrokról leszedünk körülbelül háromszáz friss zöld Psychotria viridis-levelet. Végül a huszonkét liándarabot egy nehéz fabunkóval összezúzzák – módszeresen pépesítik az indákat, főként Francisco, bár három darabnál (meglehetősen szakszerűtlenül) én is besegítek.
Ahogy az indákat összezúzzuk, feltárul a növény belső része, amely egyszerre igen rostos, mégis lédús, színe vörösben játszik. Francisco vastag réteg pépesített indát helyez egy nagy vaslábas aljára, erre halmozza rá az összes Psychotria viridis-levelet, majd újabb réteg következik az összezúzott indákból. Ezután az egész halmot leszorítja két, átlósan kitámasztott bottal, és több liter hideg forrásvízzel önti fel, amíg a folyadék teljesen ellepi a növényeket. A leendő főzet egy éjszakán keresztül ázik.
Másnap reggel nyolc óra körül visszamegyek megnézni a főzet elkészítését. A folyadék akkor már két órája forr, bugyogva a lassú tüz felett. Az első levet végül egy másik vaslábasba fejtik le, és újra friss vizet öntenek a levelek és indák fölé. Ezt háromszor ismétlik meg. Aztán az egész hatóanyagban gazdag, többliternyi főzetet átmerik a második lábasba, majd addig forralják lassú tűzön, mígnem egyliternyi koncentrált ayahuasca főzet marad. Az indákat és a leveleket, miután feladatukat betöltötték, egyszerűen elhajítják.
Elkezdődik a szertartás
A szertartást mindig este kilenc és tíz óra körül kezdik. Az esőerdő sűrű, bársonyos sötétje mindent elborít. A helyszín lehet egy kicsi, szerény kunyhó Iquitos távoli végében, vagy egy templom Sachamanában, amelyet Francisco Montes alapított, esetleg egy tanyaépület az Amazonas mellékfolyója mellett, vagy csupán egy erdei tisztás a dzsungelben.
Néha egyedül vagyok a sámánnal; általában azonban a feleségem, Santha is velem van; de gyakran jönnek emberek a helyi közösségekből is, akik szeretnének csatlakozni az iváshoz.
A sámán szinte mindig valamilyen jellegtelen nyugati ruhába öltözött, falusi férfi. Semmi különlegeset nem vennénk észre rajta, ha elhaladna mellettünk az utcán, viszont rengeteg mindent tud az őserdő gyógynövényeiről, illetve hogy miképp lehet őket hasznosítani az emberek javára. Gyakorló ayahuasquero-ként valószínűleg gyermekkora óta fogyasztja a szent főzetet, és gyakorta tesz utazásokat a természetfölötti birodalmába, ahová az ayahuasca nyit kaput, vagyis valóban mestere minden különös tapasztalatnak, amellyel itt találkozhat az ember. Már réges-rég találkozott saját „spirituális állatával”, aki a látomásos túlvilágon csatlakozott hozzá, hogy védelmezőjeként és kalauzaként szolgáljon a transzállapotban, illetve hogy segítse látnoki és gyógyítói hivatásában. Egyes esetekben a sámánnak több „hatalomtárgya” is van – például kvarckristályok, egy mágnesezett vasdarab, egy nyaláb toll, bizonyos apró fa-, csont- vagy agyagszobrocskák, amelyek kiegészítő támogatást nyújtanak a szellemvilágban vívott harcában.
Bárhol tartottuk is a szertartást, bármilyen sámán vezetésével, mindig egy lényegileg hasonló eljárást követtünk.
A sámán a szent dohányból sodort hatalmas cigarettából pöfékel, és füstfelhőt fúj maga és az ivók feje fölé, majd füstöt fúj az ayahuasca-t tartalmazó üvegbe is. Aztán idéző szavakat dörmög, a levegőt suhogtatja néhány lombos ággal, majd egy Agua Florida nevű olcsó parfümöt permetez szét. A sámán sokszor megköszörüli a torkát, és kiköp. Ezután kezdődik az karos, egy ősrégi, már feledésbe merült időkből továbböröklődött – kántálásból és suttogásból álló – dal éneklése, amely bevonja a körülöttünk lévő szellemeket az általunk formált körbe.
Ilyenkorra már általában az ayahuasca kitöltése óta több mint fél óra eltelt. Egyes esetekben – például Brazíliában – nagy poharakban hozzák ki az erősen felhígított főzetet. Ennél jóval gyakoribb, hogy az ayahuasca-t ismételt forralással olyan sűrű, sötét, viszkózus folyadékká főzik, mint amilyet Francisco Montes Shuna is készített, majd apró csészékben szolgálják fel.
Legelső szeánszom alkalmával egy középkorú nőt figyelek, aki halott férje szellemével akar találkozni. Egyet kortyol. Szünet. Belenéz a csészéjébe. Aztán a maradékot egy húzásra megissza. Minden résztvevő ugyanazt a piszkos bögrét használja, a sámán pedig minden egyes alkalommal gondosan felméri az illetőt (testsúlyát? auráját?), mielőtt kitöltené az adagot. Minden alkalommal kivehetetlen szavakat suttog a bögrébe, mielőtt átnyújtaná a résztvevőnek. A kitöltött adag minden esetben nagyjából egyformának tűnik – körülbelül egy dupla whiskynek megfelelő mennyiség lehet.
Én következem. A sarkamon ülök a sámán elé kiterített gyékényen. Felmér engem is, kitölti a standard ayahuasca adagot a csészébe, belesuttogja a kivehetetlen szavakat, majd átnyújtja nekem.
Óvatosan belekortyolok a rettentő ízű folyadékba – olyan erős, keserédes és sós, olyan sötét, koncentrált és anyagszerű, hogy az már taszító. Kakaó, orvosság és erdei rothadás disszonáns ízét érzem kavarogni a számban. Ráadásul határozottan az az érzésem támad, hogy valami félelmetes és nehezen megfogható dolgot ittam meg- „élő lelket”, ahogy a régi mítoszok emlegetik-, amely a főzet puszta anyagában és energetizált testességében fejezi ki jelenlétét.
Újra az ajkamhoz emelem a csészét. A sámán által kitöltött folyadék mintegy kétharmada még megmaradt, amelyet most egy kortyra felhajtok. Az erős, keserédes ízt azonnal rohadás és orvosság utóíze követi, amely ökölcsapásként éri a gyomromat. Megrázkódom. Hányni fogok? Vagy összecsinálom magam? Hallottam, hogy az efféle kényelmetlenségek mindig az ayahuasca kockázatai közé tartoznak, amely felülmúlhatatlan hallucinogén képességei mellett rendkívül erős és hatékony hashajtó is (az Amazonas vidékén közszájon forgó számos beceneve közül az egyik a La Purga – a meghajtó). Az ayahuasca fogyasztói körében igen gyakori a hányás és a hasmenés, az embernek egyszerűen meg kell birkóznia ezekkel a mellékhatásokkal. Kissé bizonytalanul érzem magam, ezért megköszönöm a sámánnak az italt, és visszabotorkálok a helyemre.
Geometria és hálók
Telik az idő, én azonban nem követem nyomon. Feltekert hálózsákomból párnát rögtönözök a fejem alá, és mostanra már azt érzem, hogy igen erős gyengeség uralkodik el rajtam. Izmaim önkéntelenül elernyednek, lecsukom a szemem, és a látomások özöne minden előzetes harsonaszó nélkül, váratlanul megindul. A látomások egyszerre geometrikusak és élők, olyan fényeket látok, amelyek nem hasonlítanak semmilyen eddig látott fényre – sötét fények, a legmélyebb foszforeszkáló ibolyakékek és vörösek pulzáló, örvénylő mezői bukkannak elő az éjszakából, földöntúli mintázatok és színek, naprendszerek forognak, spirális galaxisok mozognak… Hálókat és különös, létraszerű struktúrákat látok. Látomások tűnnek elém, amelyekben mintha többszörös rácsos hálókat látnék egymás mellé és egymás tetejére helyezve, hogy aztán egy hatalmas ablakmintákba rendeződjenek. A képek ugyan hangtalanul öltenek formát előttem egy ősinek tűnő légüres és határtalan térben, mégis elképesztően különös és egyedi minőséggel rendelkeznek. Úgy érzem őket, akár a dobpergést – mintha valódi funkciójuk valami más dolog eljövetelének hirdetése lenne.
Figyelmemet kezdem egy adott képre vagy inkább belső vizuális mezőm egy adott pontjára összpontosítani, ahol az egybefonódó geometrikus minták figyelmesebb vizsgálódást követően egy kígyóbőr részletének bizonyulnak – egy gigantikus méretű és szemmel láthatóan élő kígyó bőrének -, az állat feje és farka azonban kívül esik a látómezőmön. Ráközelítek a képre. Ki tudom venni az egyes pikkelyeket és azt is, ahogy átfedik egymást. Négyszögletes pikkelyeket látok, szélükön fekete, ablakszerű szegély. Minden egyes négyszög közepén kör van. Újabb ráközelítés. A körök bíborszínűek, tűzijátékként pörögnek, és túlvilági sötét fénnyel ragyognak, amelyet máris kezdek megszokni itt. Itt? Hol az az itt? Miért nem létezik a hétköznapi életben az a hely, ahol ezeket a színeket látom?
Még közelebb. Egyetlen pörgő körre koncentrálok.
Mi ez? Feldereng az ismerősség érzése, aztán minden világossá válik. Az a pávatoll irizáló „szeme”… Egy spirális galaxis, amely az ür sötétjében örvénylik és forog…
Aztán a sámán újra elkezdi kántálni az icaros-t. Hangja először nagyon halk, de aztán erősödik… erősödik. Másfél órának tűnő idő után a levegőt betölti a dallamos kántálás és suttogás, olyan, mintha óriási szárnyak suhognának, én pedig azt veszem észre, hogy teljesen feloldódom ebben a hangvilágban.
Valami érdekes dolog veszi kezdetét. Meglehetősen simán, mintha egy automata sebességváltó kapcsolna át, a minták és a földöntúli színek, a geometrikus lüktetés és a kavargó fények mind a kántálás ritmusára kezdenek lüktetni. Olyan érzésem támad, hogy éteri szintekre emelkedek fel – mintha igaza lett volna a régi gnosztikusoknak abban, hogy a valóság több, egymásra rakódó rétegből áll, a legdurvább anyagtól a tiszta szellem felé haladva.
Teljes látómezőm átalakul, kevésbé statikus és kikristályosodott, inkább folyékony és organikus érzést kelt. Váratlanul úgy érzem magam, mintha éjszakai merülésen vennék részt. Felnéztem a kristálytiszta óceán fenekéről, és bíborszínű medúzák hatalmas tömegét láttam a felszínen lebegni. Olyan sokan voltak, hogy úgy tűnt, mintha egyetlen érzéki, lüktető szövetté állnának össze, és ahogy most megfigyelem, mindegyiken egy medúza hullámzó „szoknyája” alján fénylő gyöngyök gyűrűje látható, mintha apró űrhajók leszállófényei lennének. Ahogy a kántálás és a suttogás erősödik és halkul, ez a hatalmas ismétlődő minta lassan és méltóságteljesen a fejem fölé siklik, közben úgy váltakoznak rajta a fények, mintha egy jól összehangolt son et lumiére-t látnék.
A lenyűgöző látomások mellett teljes mértékben földhözragadt érzéseim vannak. Néhányszor igen erős hányingert tapasztalok, úgy tűnik azonban, hogy a legrosszabb részén már túl vagyok, és egyelőre semmi sem utal arra, hogy magam alá fogok csinálni. Ha pedig kinyitom a szemem, a látomások azon nyomban eltűnnek, mint a vámpírok a napfényben.
Nyugtalanító érzés megtapasztalni, hogy csukott szemmel határozottan szokatlan univerzumot, míg nyitott szemmel teljesen szokványos anyagi világot látok, illetve hogy korlátozott mértékben képes vagyok váltogatni ezt a két valóságot – pislogok: hétköznapi, pislogok: nem e világi, és így tovább. Ugyanakkor azt is érzem, az ésszerűség és a józanság újra előtérbe tolakszik, és a természetfeletti immanencia, amely mind ez idáig az élményeimet jellemezte, máris halványulni és gyengülni kezd.
Az órámra pillantok. Hajnali egy körül jár az idő. A látomások már akkor is gyengék és akadozók, ha lehunyom a szemem. Száz százalékig visszatértem a földre, józan vagyok, racionális, nem készülök párhuzamos dimenziókba látogatni.
Elértem az előszobába, és láttam a tapétáját. Ez az események reális értékelése. Bekötöttem a biztonsági övemet, és kigurultam a kifutópályára, de nem tudtam elérni a felszállási sebességet. Ott álltam az érzékelés kapujában, de nem tudtam belépni rajta.
Jóllehet még elég rettenetesnek és ijesztőnek tűnik a küátás, igaz, hogy a főzet ízének még a puszta gondolatára is émelyegni és öklendezni kezdek, mintha mustárgázt lélegeztem volna be, eldöntöm, hogy újabb csészével iszom belőle.
Kimegyek a szabadba, vizelek, majd újra visszamegyek, leveszem a cipőmet, és néhány korty vizet iszom. Az ayahuasca ivás komoly megpróbáltatás – egyetlen részletében sem egyszerű dolog. Még sincs más választásom, csakis a kitartó próbálkozás, másképp soha nem értem meg ezt a rejtélyes anyagot. Számos olyan esetről hallottam, ahol az első két-három ayahuasca szeánszot minden különösebb élmény nélkül átélő emberek csak harmadik-negyedik próbálkozásuk során kaptak menettérti jegyet a párhuzamos világba.
Újra odacsoszogok a sámánhoz, és közlöm vele, hogy úgy érzem, készen állok a második dózis bevételére. Kitölti nekem a szokásos mennyiséget a csészébe, majd belesuttogja a szokásos kivehetetlen szavakat, mielőtt átadná nekem, hogy megigyam.
Arra készülök, hogy egy hajtásra kiürítem, végül is elég kis mennyiségről van szó. Az ital azonban megint csak ijesztőnek tűnik, olyan, mintha egy összeturmixolt varangyot szolgálnának fel egy csészében. Ösztönösen visszaborzadok tőle, habozni kezdek, majd egy puhatolózó kortyot iszom, pontosan úgy, mint előzőleg. Van valami különleges és leírhatatlan az amazonasi ayahuasca ízében. A lélek indája. Az istenek megavasodott orvossága… Hátrahajtom a fejem, és egy húzásra felhajtom a maradék főzetet.
Ahogy visszabotorkálok, hogy újra elfoglaljam helyem a padlón, azon töprengek, hogy az előző adaggal a szervezetemben -amely valószínűleg nem ürült még ki, mindenesetre nem hánytam ki – vajon jogosan remélem-e, hogy a második adag megteszi a hatását. Annyit máris tudok, hogy a válasz legfeljebb „talán” lehet, és valóban, az ayahuasca hatása nemcsak emberenként, de naponként, sőt óránként is más és más.
Körülbelül negyven perc múlva újra megindul a képek áradata -felbukkannak a geometrikus ábrák, a hálók, a létrák és az ablakok, a spirálok, az űrben pörgő horogkeresztek, a vadul cikázó vonalak, a földöntúli színekben játszó kaleidoszkópok – én pedig újra ott találom magam az ayahuasca világának előszobájában. Miként előzőleg, a hangok és a látomások most is maguktól összehangolódnak, és az egész szcéna hipnotikusan lüktet. Most is képes vagyok ráközelíteni a tárgyakra, most is ugyanazt a gigantikus kígyóbőrnek tűnő dolgot látom, amikor pedig közelebbről megnézem, ugyanazok a négyszögletes pikkelyek tűnnek fel előttem, amelyek mindegyike az előzőekben is látott kavargó, irizáló szemet foglalja magában.
Egy ideig semmi különös nem történik. Aztán váratlanul, minden bevezetés nélkül cikcakkos vonalak, gúlák és halotti maszkok tűnnek fel előttem. Együk jön a másik után, mintha röviden felvillannának a legerősebb reflektorfényben, szinte kiugranak a sötétségből, majd újra eltűnnek. Ez az ayahuasca előszobájába tett második látogatásom nagy fináléja. Ahogy a látomások halványulnak, visszatérnek a hétköznapi valóság képei, tudatomat ismét teljes egészében betölti az anyagi világ.
Kígyók, fénytündérek, egy fogadalmi templom és egy dühös természetfeletti lény víziói
Második szeánszom alatt, amikor a geometrikus ábrák és minták özönét hatalmas mennyiségű kígyó borítja el, már tudom, ezúttal másképp zajlanak majd a dolgok. A kígyók igen nagyok, testük fejtől farokig teljes terjedelmében tisztán látható. Uralkodó színeik a barna és a sárga különböző árnyalatai.
Számítottam a felbukkanásukra. Mielőtt az Amazonashoz utaztam volna, átrágtam magam a témával foglalkozó könyveken, és megtudtam, hogy a világ minden részéről származó és különféle kultúrákban felnövekedett emberek rutinszerűen találkoznak kígyókkal ayahuasca utazásaik során. A sámánok szerint azért van így, mert az ayahuasca szelleme, akárcsak az inda maga. kígyó formáját ölti magára. Látomásomban a kígyók egybefonódó kerekek és spirálok mintájába rendeződnek, aztán egyetlen hat almás masszává olvadnak össze, végül párokra szakadnak, a párok pedig úgy fonódtak egymás köré, mint a DNS dupla spirálja.
Olyan erős hányinger tör rám, hogy odakint a sötétben hányok. Az öklendezés testem legmélyéig megráz, tetőtől talpig elönt a jeges veríték, végül csak az öklendezés marad. Négykézláb a földre ereszkedek, nekiesek a kunyhó egyik tartóoszlopának , aztán meggondolom magam, amikor azon kapom magam, hogy egy hatalmas mérges pókkal nézek farkasszemet.
Kitisztult a fejem. Visszamegyek a kunyhóba, elfoglalom helyem a körben, és lehunyom a szemem. Meg több kígyó, visszatérnek a geometriai minták. Váratlanul két, fehér lényből álló lény pattan a szemem elé. Viszonylag aprók. 90-120 cm magasak, egymás mögött és mellett állnak, én csak felsőtestükéi látom, deréktól lefelé nem láthatók. Fehér arcuk neonként ragyog, hozzávetőlegesen szív alakú, nagy, boltozatos homlokuk és keskeny, hegyes álluk van.
Orrlyukuk és szájuk, ha van egyáltalán, csupán keskeny hasíték az egyébként sima arcukon. Szemük teljesen fekete, pupilla nem látszik rajtuk.
Úgy tűnik, valami dolguk van velem. Kommunikálni szeretnének. A kommunikáció vagy kommunikációs kísérlet telepatikusnak tűnik, valami miatt azonban nem megy végbe. Mohóságot és… frusztrációt érzek részükről.
Újra jön a hányinger, igazán erős, én pedig újra a kunyhón kívül vagyok, újabb elnyújtott hányás- és öklendezésroham következik. Egy fatörzsön ülve felnézek a csillagokra. Az a különös érzésem támad, hogy megszállt apám szelleme, mintha valahogy belém került volna: összeolvadt velem és a tudatommal.
Egy másik látomásos éjszaka teljesen máshogy kezdődött. A mértani alakzatok és létrák kezdeti rohama után egy épület belsejében találom magam – hatalmas épület, bejáratánál kicsit az ókori Egyiptomban épült Edfu-templomra emlékeztet, az ajtó azonban egy teljesen más térre nyílik. Rendkívüli arányokkal rendelkező, fantasztikus építészeti szerkezetet látok. Webkameraszerü látószöggel rendelkezem, tetszés szerint tudok körbepásztázni, illetve bármely pontra ráközelíteni. Felrepülök a hatalmas kupolába, megvizsgálom a mennyezetet díszítő egybefonódó cirádák mintáját. Aztán újra erőt vesz rajtam a hányinger, és a látomások eltűnnek.
Amazóniai tartózkodásom ötödik éjszakáján egy őserdei tisztáson ittam ayahuasca-t. Az indiánok supay chakra-nak, az „ördög farmjának” nevezik az ilyen természetesen kialakult tisztásokat. Két ideiglenes padot állítottak fel egy hatalmas, ősrégi fügefa mellett, mi szúnyoghálók alatt fekszünk függőágyainkban a tisztás szélén. Leszáll a sötétség, körülvesznek minket az éjszakai őserdő hangjai. Körülbelül este nyolc óráig várunk a szertartás kezdetével.
Látomásaim – amelyek most igen enyhék – körülbelül 45 perc elteltével kezdődnek. Az erdei talajt borító többezernyi halott levél kísérteties ragyogása felerősíti az álomszerű állapotot. Ha kinyitom a szemem, ezt a valódi őserdőt látom a derengő talajával; ha behunyom, egy másik erdő jelenik meg – fák, virágok, hajtások erdeje, amelyeket tűzvonal vesz körül, és tesz idegenszerűvé.
Újra látok kígyókat is, ezúttal nem nagyon nagyokat, viszont mindegyik nagyra tátja a száját. Aztán apró bábu jelenik meg az őserdő nagyra nőtt növényei között. Mérete és alakja egy törpéé, viszont fehér neonfényben ragyog. Úgy mozog, mint egy dróton mosatott bábu. a bábjátékos azonban kívül esik a látómezőmön. A bábu át táncol a magas fák között.
Reggel Don Alberto, a sámán elmondja, hogy a chakra szelleme velünk volt, egész idő alatt a fügefa mögé bújva figyelt minket. Nyilvánvalóan nem tette boldoggá, hogy rókázunk – és még ennél is rosszabb dolgokat végzünk – a chakra előtt. Don Alberto azonban megnyugtatott minket, hogy közbenjárt az érdekünkben, és mindent elrendezett a dühös természetfeletti lénnyel. …
… Félig ember, félig állat
Utolsó perui ayahuasca szeánszomat Don Leonceo, a 74 éves shipibo indián sámán tartotta az Iquitos melletti őserdőben lévő tambójában. A szokásos összetevők – Psychotria viridis-levelek, Banisteriopsis caapi-indák – mellett az ő ayahuasca főzetébe belekerült a datura, egy másik közismert hallucinogén növény is, és a főzet íze leírhatatlanul undorító volt.
Egy sor kisebb és a legkevésbé sem félelmetes látomásom van. Néhány kígyót látok, többször egy sor zöld piramis képe terül ki előttem hosszú, elvékonyodó csíkokban. Mintha ezek felett a csíkok felett repülnék. Látok még gömböt, négyszöget, háromszöget és egy sor kígyót vagy aligátort, szájuk tele van fogakkal.
Ma éjszakai látomásom egyetlen és legemlékezetesebb aspektusa – érzésem szerint – néhány másodperc alatt bontakozik ki. Úgy tűnik, egy nagy és meglehetősen sötét szobában vagyok,
amelynek egyik oldalán nyitott ajtó áll. Az ajtón keresztül dől be a fény, ha benézek, gyönyörű, tágas erkélyt látok, amely hatalmas tóra vagy folyóra, de az is lehet, hogy tengerre néz.
Az erkély bal oldalán, közvetlenül a nyitott ajtó mellett váratlanul egy alak jelenlétére leszek figyelmes. Lenyűgöző szobor, körülbelül 180 cm magas, szemmel láthatóan egyetlen tömb zöld kőből – talán jádéból – faragták ki.
A szobrász rendkívül részletesen kidolgozta a finom köpenyt, az övet, az övre akasztott tárgyat (talán kardot?).
Első pillantásra ez a döbbenetes szobor mindössze egy ártalmatlan, élettelen faragásnak tűnik. Szeretném jobban szemügyre venni, ezért kicsit ráközelítek, hogy az arcára is vethessek egy pillantást. Meglepetésemre a szobor félig ember, félig állat. Teste egy erős, szép izomzatú emberé, de krokodilfeje van, akár Sobeknek, az ősi egyiptomi krokodilistennek. Váratlanul észreveszem, hogy a „szobor” él: élő teremtmény, egy természetfeletti kapuőr. Ebben a pillanatban a lény szeme elfordul, és rám néz: felfigyel rám.
Tekintete intelligens, ahogy felmér, valamiféle ravaszságot is érzek benne, mégsem fenyegető. Mi ez a szobor, ez a jádelény? A látomás halványul…
A sámánizmus megérkezik a külvárosokba
Perut elhagyva Santhával Brazíliába repültem, így részt vehettem az Uniao de Vegetal (UDV) egyik szeánszán, amelyet Ilha de Guarantiba csodálatos szépségű körzetében tartottak, mintegy egyórás autó útra Rio de Janeiro központjától.
Antonio Francisco Fleury lesz a mestere – a szertartásvezető. Tekintélyes, értelmes tekintetű, hatvanas éveiben járó úriember, szürke bajusszal. Körülbelül száz ember gyűlhetett össze. Családi eseményről van szó, amelyen a karon ülő csecsemőktől a tinédzsereken át a hetvenéves nagyszülőkig minden korosztály képviselteti magát. Az UdV a gyerekeknek is engedélyezi az ayahuasca-(vagy ahogy ők nevezik: cha, azaz tea) fogyasztást, 14 éves kortól havonta egyszer, 18 éves kor felett havonta kétszer.
Ez egy láthatólag jómódú, középosztálybeli csoport, amelynek tagjai között sok diplomás ember, orvosok, jogászok, ügyvédekés építészek is vannak. A templom egy erre a célra szentelt villa, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a tájra. A villában konyha, étkező és nyitott belső udvar, illetve egy nagy terem található, ahol az ayahuasca (egész pontosan Banisteriopsis caapi, Psychotria viridis és víz) főzete készül. Maga a templom egy nagy, négyszögletes, mintegy százfőnyi gyülekezet befogadására alkalmas terem, ahol mindenki kényelmes ülőhelyet találhat magának.
Az egészben a gyülekezeten uralkodó, rendkívül barátságos, támogató, szerető és józan atmoszféra a legmegdöbbentőbb. A szigorú kábítószer-tilalomhoz szokott nyugati ember számára elég meglepő tapasztalat látni ezeket a felelősségteljes, udvarias embereket és családokat, akik azért gyűlnek össze, hogy igen erős hallucinogént fogyasszanak – és teszik mindezt saját mélyen filozofikus vallásuk legelemibb szentségeként. A szeánszra mindenki egyenruhát vett fel, amely a hierarchiában elfoglalt helyüket mutatja. A férfiak fehér öltönyt és cipőt viselnek, a nők narancssárga kosztümöt. Mindenkin nyakig gombolt, rövid ujjú ing van. A legalacsonyabb (belépésnél kapott) rangot a bal szivarzsebre hímzett fehér UdV betűk jelzik. A következő rangfokozat a Councillor (tanácsnok), amelyet fehér UdV és narancssárga CDC betűk jeleznek. A magasabb rangokat aranycsillagok jelzik, a hierarchia csúcsán a mestere áll, jelvénye az egy csillaggal díszített kék ing. Az egyszerű látogatók civil ruhájukat hordhatják.
A cha-t a központi asztal asztalfőjén elhelyezett nagy üvegtartályból osztják ki. A mester dönti el – részben a testsúly, részben más tényezők (múltbéli tapasztalatok?) alapján -, hogy mennyit kapnak az egyes emberek. A cha kiosztását a rangsor elejéről kezdi (első a mestere), utána következnek a tanácsnokok, majd le egészen a kezdőkig, végül a hozzám hasonló látogatók zárják a sort. Mindannyian sorba állunk, hogy megtöltsék a poharunkat, és megvárjuk, amíg mindenki kap, majd a mestere szavára mindenki kiissza a poharát. A cha híg, színe a túl sokáig áztatott tejes teáéra emlékeztet. íze a megszokott rettenet, és legalább öten azonnal ki is mennek hányni.
A többiek leülnek. Az egyik tanácsnok felolvas az UdV alapjául és filozófiájául szolgáló számos szöveg egyikéből. Egy másik tanácsnok állva marad, és bizonyos pontokat megmagyaráz. Egy harmadik tanácsnok himnuszokat énekel.
Az első óra javarészt csendben telik, számba vesszük látomásainkat és gondolatainkat, bár időnként a gyülekezet valamelyik tagja jelentkezik, hogy kérdéseket tegyen fel, amelyekre valamelyik tanácsnok válaszol. Néha mások is hozzászólnak.
A szeánsz későbbi szakaszában a gyülekezet több tagja is (egyenként) az asztalhoz járul, és beszél a gyűlés résztvevőihez. Vannak, akik a szeánsz alatt tapasztalt látomásaikról és gondolataikról ejtenek szót, mások a legújabb eseményekről vagy elméletekről számolnak be, amelyek mélyen megérintették őket. Az egész esemény hangulata komoly, őszinte, spirituális és filozofikus.
Néha visszatérő melódiákat játszanak le CD-ről. Időnként a vezető tanácsnok himnuszokat énekel.
A szeánsz este 9-től körülbelül hajnali 1.20-ig tart. En 9.20-kor iszom meg a főzetemet, 9.45-re jó látomásaim vannak. Az első óra – 10.20-ig – érzésem szerint egy pillanat alatt elszáll. Látomásaim ismerősek és pozitívak – talán fényesebbek (kevesebb „sötétség látható”), mint az előzőeknél. Nagy kígyókra emlékszem (újra!), hatalmas, egymást és a fák ágait körbefonó, világos színű boákra. Újra látom a piramismintákat is, amelyek valamiféle rácsozatot vagy keretet építenek fel.
Az este legjobb része akkor jön el, amikor újra megpillantom a Peruban már látott egyiptomi istennőt – ezúttal a látómezőm bal oldalán. Először elrejtőzik az árnyékok között. Közelebbről is szemügyre veszem, és egy karcsú nőalakot látok, aki kék maszkokat tart az arca elé – az egyik maszk egy pálcára van erősítve. Aztán elveszi az arca elől a maszkot, és mielőtt elenyészne, egy pillanatig tisztán látom az arcát. A lány olvasztott arany színében ragyog.
Ahol a lehetetlen valósággá válik
Ha meg kéne neveznem az ayahuasca hatása alatt fellépő látomásaim egyetlen meghatározó minőségét, akkor a víziók – teljesen függetlenül attól, hogy mennyire túlvilágiak voltak – megdöbbentő „valóságosságának” érzését emelném ki. Elég meglepő volt olyan valószínűtlen dolgokkal találkozni, mint amilyenek a „fénylények”, a jaguárrá átalakuló értelmes óriáskígyó, a hibrid krokodilember vagy az én „idegeneimhez” hasonló rovaremberek-különösen, ha figyelembe vesszük, hogy normális esetben az ehhez hasonló lények gondolata meglehetősen távol áll tőlem. Ugyanakkor a velük való találkozást – minden idegenségük dacára- a bizonyosság és a szilárdság megmagyarázhatatlan aurája vette körül, s ez kétszeresen is zavaró és elbizonytalanító volt.
Néhány hónappal a David Lewis-Williamsszel lezajlott találkozás előtt az Amazonas vidékén szerzett tapasztalataim máris kezdtek meggyőzni a professzor érvelésének erejéről. Ha őseink a felső paleolitikum idején pszichoaktív növényeket fogyasztottak – és látni fogjuk, hogy alkalmas jelölteket bőven találunk a jégkor idején, amelyek ayahuasca szerű hatást idézhettek elő13 -, akkor, mivel idegrendszerünk megegyezik az övékével, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy őseink is az enyémhez hasonló tapasztalatokat élhettek át (természetesen nem minden egyes apró részlet egyezhetett, az általános atmoszféra azonban nagy vonalakban alighanem hasonló volt).14 Kezdett nagyon valószínűvé válni számomra Lewis-Williams hipotézise, miszerint a hallucinációk teremthették meg a természetfeletti lények és világok létezéséről, illetve a halált túlélő „lélekről” szóló korai elképzeléseket. Tulajdonképpen hol máshol találkozhattak volna őseink elsősorban ilyen ideákkal, ha nem a látomások világában, ahová minden korszak és kultúra sámánjai mindig is megtették a maguk „spirituális utazásait”.
Ezekben a látomásokban, ahogy azt már én is megtapasztaltam, félig ember, félig állat hibridek, fénylények, átalakulások és holtakkal való találkozások egyaránt lehetségessé válnak. Valóban az efféle találkozások bizonyítékai lennének a felső paleolitikumbeli Európa barlangjainak mélyén a vallás születését dokumentáló festmények – ahogy azt Lewis-Williams állítja?
A szerző megjegyzése: Saját ayahuasca látomásaim előtt soha nem láttam egyet sem Pablo Amaringo festményei közül Csak később nyílt alkalmam, hogy felfedezzem saját látomásaim és a perui sámán számos munkája közti hasonlóságokat, akinek a képeit ebben a fejezetben is bemutattam illusztrációként, hogy alátámasszam azt a megdöbbentően hasonló képvilágot és egyforma „párhuzamos világokat”, amelyekről a világ különböző tájain és kultúráiban élő, ayahuasca-t ivó emberek számoltak be. A 23. fejezetben még közelebbről is megvizsgáljuk ezt a kérdést.
Jegyzetek
Részlet Graham Hancock: Természetfeletti című könyvéből