A(z) Inuit sámánizmus és az inuit sámán (1900-as évek eleje) cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Inuit sámánizmus és az inuit sámán
A sámán személye
Knud Rasmussen: Új emberek (részlet; 1905)202 – A sámánok
A sámán olyan ember, aki bizonyos kiképzés útján megtanult kapcsolatba lépni egy vagy több szellemmel, amelyek természetfeletti képességeit alkalmazni tudja; ilyenformán közvetítővé válik az emberek és azon erők között, melyeknek beleszólásuk van az emberi sorsba.
Nem mindenki lehet sámán; mert a szellemek nem szolgálnak bárkinek; sajátos hajlamra van ehhez szükség és egyfajta elhivatottságra. Amikor egy ember egy utazás alkalmával, amelyre egyedül indul, éneket hall, amely esetleg egy szellemtől származik, vagy életszerűen szellemeket lát, akkor érzi magát elhivatottnak arra, hogy angákork legyen.
Általában a legjobb vadászok lesznek sámánok, csak olyan férfiak, akik képesek tiszteletet kelteni maguk iránt földijeik között. Egyébként soha nem gyakorolnak semmilyen vezető szerepet a törzsükben, kivéve amikor valamilyen veszély fenyeget. Minden szálláshelyen találni egy, időnként több angákork-ot. Ezek eléggé titoktartóak a maguk mestersége tekintetében, és minden kérdést leggyakrabban tréfával űznek el. „Menj csak ki a sziklák közé, és tanuld meg magad!” – mondják; vagy azt a választ kapjuk, hogy „Nekem fogalmam sincs a szellemek hívásáról, csupa csalás és hazugság az egész!” – amikor mások jelenlétében tudakozódunk. De ha az ember el tud menni velük kettesben, lehetőleg vadászat alkalmával, és meg tudja nyerni a bizalmukat, akkor már nincs kifogásuk az ellen, hogy egy kis felvilágosítást nyújtsanak, persze azzal a feltétellel, hogy hallgatást fogadunk „a nagy tömeg előtt, amely nem tud semmit a rejtett dolgokról, olyan hitetlen és gúnyos.” Ehhez járul egyébként az is, hogy a különböző sámánok szeretik lekicsinyelni egymást, mert mindegyikük érthető módon arra támaszt igényt, hogy az egyetlen prófétának tekintsék. Ez az oka annak, hogy mások hitetlenségével szemben ironikus megjegyzések mögé bújnak. Tudják, hogy a többiek mindazonáltal valószínűleg gondolnak majd még rájuk, a „kevés hitelűekre,” amikor balszerencse vagy betegség dönti romlásba az embereket, és teszi érzékennyé a gondolkodásukat. Ezért még a fiatal sámánok is mindig kihasználják az alkalmat az első, egész jövőjükre és pozíciójukra nézve döntő szellemidézésre, amikor földijeik bizonytalanságban érzik magukat.
A következőkben egy sámán elbeszélését idézem arról, hogy miként nyert hatalmat első segítő szellemei fölött. Az elbeszélő egy, a korábbiakban gyakran megnevezett férfi, akit Odarknak hívnak. Körülbelül 25 éves, és a törzs legügyesebb vadászainak egyike. Ezt a vallomást, amely igen jellemző egy angákorkokra itt szó szerinti fordításban adjuk vissza:
Sámán akartam lenni, és mentem is a sziklákhoz, messze ki a sziklákhoz, nagyon messze, és ott is aludtam rajtuk. Látok rajtuk két sziklaszellemet, kettő volt ott, két nagy sziklaszellem, magasak, olyan magasak, mint egy sátor. Szellemdalokat énekeltek, folyamatosan szellemdalokat énekeltek, az a két nagy sziklaszellem. Egy szót sem vettem ki; csendben maradtam, míg azok szellemdalokat énekeltek; szégyelltem magam, és nem mertem beszélni hozzájuk.
A rákövetkező napon hazamentem; akkor egy kicsit voltam csak szellemhívó, csak egy nagyon kicsit voltam szellemhívó. De a többi embernek semmit sem mondtam erről; szégyelltem erről beszélni, mert még csak egy nagyon kicsit voltam szellemhívó.
Egy másik alkalommal ismét elhatároztam magam egy kis kirándulásra a sziklákhoz nyúlvadászat végett, amikor kedvem támadt nyúlhúsra. Fölmentem egy nagy sziklára, és amikor fölértem rá, lefeküdtem aludni. Nem voltam álmos, csupán lefeküdtem.
Ott fekszem egy kicsit, fekszem és újra hallom a sziklaszellemek énekét; az a két nagy volt, akiket már korábban is hallottam. Az egyikük most elkezd beszélni, hozzám beszélni, kér tőlem egy köteg fát. Éppen csak hallottam, hogy énekelt, és hogy hozzám szólt; de én magam nem szóltam semmit. Amikor lementem az emberekhez, most se meséltem semmit abból, amit láttam. De kivágtam egy köteg fát, egy igen szép köteg, tiszta fát.
Amikor harmadszor hallottam a sziklaszellemek énekét, akkor nem jártam a szikláknál, akkor otthon voltam. Most ők kerestek fel engem, most már egyre inkább és inkább kezdtem szellemhívóvá válni, de az emberek nem tudtak róla semmit. Amikor újra láttam a szellemeket, egy nagy kutya szaladt utánuk, egy tarka kutya, az is a segítő szellemem lett.
Csak akkor mutatkoztam meg szellemhívóként, amikor sok ember megbetegedett. És sok betegen segítettem. A segítő szellemeim ismerik a gondolataimat és a szándékomat, és segítenek nekem, amikor parancsolom. Egyszer nagyon megbetegedtem, és akkor elvesztettem szellemhívó-erőm egy részét. A segítő szellemeim elkezdtek megvetni, megvetetettek engem, mert megbetegedtem.
Most már ismét nagy szellemhívó vagyok. Még a feleségem is képes hallani a szellemeket, amikor jönnek hozzám, s én tudom, hogy mikor fognak megbetegedni emberek, és tudom, hogy vajon az állapotuk jobbra fordul-e. Látod, Mekro talán meghal az év második részében, de talán én tudok segíteni rajta. Mekro beteg lesz.
– Megmondtad a férjének?
– Nem, még nem; nem tudom, megmondjam-e; de én tudom ezt, a segítő szellemeim megmondták nekem.
– Tudsz rajta segíteni?
– Igen, talán; végül is szellemhívó vagyok, és segítő szellemeim megteszik a kívánságomat; de sokan vannak rajtam kívül, akik sokkal nagyobb szellemhívók, mint én.
A szellemtisztelet a sarki eszkimók között nagyon leegyszerűsödött, ha az ember összeveti azt a kelet-grönlandiakéval vagy a most megkeresztelkedett nyugat-grönlandiakéval. Közelebbről, a sarki eszkimók már nem vágynak annyira a hasbeszélő művészet után, amely oly magas fokban növeli az izgalmat a kelet-grönlandi szellemidézéseknél, ahol az ember például sok hangot hall egyszerre szólni a sámán szájából, egy földalatti kórust vagy lármázó szörnyeket.
Az is hosszú, kínosabb tanulás volt, melyen a keletieknek kellett keresztülmenniük, mielőtt ki mertek volna állni honfitársaik elé . Egyebek mellett hagyniuk kellett, hogy egy gyermekszerű szellem felszívja őket, amely csak azután köpte ki őket darabonként, hogy jól megrágta őket. Ha a jelölt ezt a procedúrát egy öreg angákork szeme láttára ki tudta állni, akkor szabályos szellemidézőnek nyilvánították; s akkor képessé vált arra, hogy felrepüljön a mennybe, és hogy lemerüljön a tenger feneke alá.
Maga a szellemidézés is sokkal nagyobb apparátussal zajlott le, kioltott lámpák mellett, száraz, merev bőrre mért ütések zajánál, ami misztikus, mennydörgésszerű hangot keltett. Magam is találkoztam és hosszabb ideig együtt is éltem egy kelet-grönlandi szellemhívóval, aki egyszer azt állította, hogy egy szörny fogai között „szellemkeményedett” (andehardetet) meg. […]
A sarki eszkimók szellemhívói ezekkel összevetve igen szerények és különösebb hivalkodás nélküliek. Azt állítják, hogy a nagy sámánok mind kihaltak. Valamikor lehetséges volt náluk is a mennybe szállni és a tenger alá menni szellemi utazásra; az ember ki tudott bújni a saját bőréből, és újra föl tudta venni azt; és lehetséges volt sok ember füle hallatára, kioltott lámpák mellett szellemeket hívni a házakba tanácskozásra, pontosan úgy, mint a keleti parton.
Mostanra mar az öregekkel együtt kihalt e tudomány; a legutolsó sámán Szagdlork volt, akit a korábbiakban említettünk.
Bar az ő szellemidézésük csendesebb, és tudományuk nem olyan fejlett, mint a régi időkben, azért még most is ugyanúgy uralkodnak a segítő szellemeik fölött, mint azelőtt. A szellemidézések télen a házakban folynak le, félig kioltott lámpák mellett, nyáron pedig a sátrakban, fény mellett. A szellemek felidézésére okot szolgáltathat egy betegség, egy hosszan tartó vihar vagy a rossz vadaszat.
Amikor egy angákork a „megszállottság” állapotában van, akkor úgy liheg és nyög, mintha az ájulás közelében lenne, elkezd egész testében remegni, hirtelen felugrik a padlón, s megszólaltatja a monoton szelleméneket egy olyan szöveggel, amelyet ama speciális esetre improvizál, mellyel foglalkoznia kell. Az éneket egyre hangosabban és hangosabban énekli, s ahogy a szellemidézés előrehalad, a sámán egyre vadabbá válik a maga gesztikulálásában és kiabálásában. Liheg és nyög, mintha őrült erők költöztek volna belé, és gyakran olyan benyomást tesz, mint akit egy súlyos hatalom tart megszállva.
Inuit életszemlélet lélekképzetek és sámánizmus
Knud Rasmussen: Mítoszok és sagák Grönlandról 1: A kelet-grönlandiak (részlet; 1921)203
Az eszkimó életszemlélet
Nem tudok semmit; de az élet folyton olyan erők elé állít, melyek erősebbek nálam. Sok család tapasztalatai bizonyítják, hogy élni nehéz, és hogy mindig a kikerülhetetlen lesz a férfi és a nő végzete. Ezért hiszünk a gonoszban.
A jót nem kell az embernek megfontolnia, mert az önmagában véve jó, és nem igényel semmi imádatot. Ezzel szemben a gonoszt, ami a nagy homályban leselkedik reánk, fenyeget minket a szélviharon és orkánon keresztül, és becsempészi magát hozzánk a hideg és nedves ködökben, nos, a gonoszt távol kell tartani az utaktól, amelyeken járunk.
Az emberek oly kevésre, igen kevésre képesek, és még azt sem tudjuk, hogy vajon igaz-e az, amiben hiszünk. Az egyetlen, amit bizonyosan tudunk, az, hogy aminek meg kell történnie, megtörténik.
Ez egy idős kelet-grönlandi válasza, szó szerint leírva, úgy, ahogyan elmondta, amikor az életről és annak rejtélyeiről kérdeztem őt. Ez a sötét és fatalista életszemlélet különös ellentétben áll azzal az élénkséggel, mely még ma is minden nap jellemez minden eszkimó lakóhelyet.
A sámánok
A sámánok papok, rejtett dolgokon gondolkodó emberek, a betegek gyógyítói és ápolói, közvetítők az emberek és a természetben lévő szellemek között.
Egy szent tudomány révén – melyet hosszú és nehéz, akár sok évig is elnyúló tanulási időszak során sajátítanak el – nyílik fel a szemük mindaz iránt, amit a hétköznapi ember nem képes meglátni.
Földijeik tisztelik is őket, mindenki engedelmeskedik nekik, sokan félnek tőlük, ők pedig vallási és táplálkozási előírások útján próbálják meg fenntartani a régi, örökölt szokásokat.
Általában osztoznak embertársaik sorsának minden részletében, néha jó vadászok, néha közepesek, és mint mindenki más, ők is ki vannak téve az élet kisebb-nagyobb gondjainak; egyáltalán sohasem veszik körül önmagukat valamiféle kultusszal ama pillanat előtt, melyben ilyen vagy olyan okból sámándobot kell a kezükbe venniük, és felemelkednek a földről a menny tereibe, ahová senki sem követheti őket. Ekkor munkálkodhatna azon, hogy meggátolják a gonosz tevékenységét, mely az emberek ellen irányul, és így embertársaik szemében a jóság legmagasabb rendű formáját gyakorolják; vagy pedig a sötétség segítői lesznek egy gonosz cél szolgálatában, és rosszat hoznak embertársaik fejére.
Zsákmányállatokat szereznek oly módon, hogy rossz fogás idején szellemi utazásra kelnek, le a Tengeranyához; légi utazásra indulnak a bosszúálló Hold-emberhez, vagy kieszközölik az időjárás megváltozását az Azoknál, akik az időjárás urai; és felkeresik a „Halottak Országát” a mennyben vagy a tenger alatt, hogy tudomást szerezzenek arról, ami az élet után vár az emberekre a világon.
Amikor egy lakóhelyen olyasmi történik, ami kívánatossá teszi egy szellem segítségül hívását, akkor a sámán hívja a segítő szellemeit. Előbb azonban különböző előkészületeket kell végrehajtani. Először kifeszítenek egy állatbőrt a kunyhó belsejében a kis bejárati lyuk elé, amelyen át az ember a bejárati folyosóról bejön a kunyhóba; azután eltakarják az ablakokat, és végül leterítenek egy bőrt – amely éppúgy, mint az összes többi, melyeket szellemidézéskor használnak, új és használatlan – a padlóra a bejárati lyuk elé. Ide helyezik a sámánt meztelenül, csak a maga egészen kicsi ágyékkötőjébe öltözve. Amint leült a bőrre, hátrakötik a kezét egy erős bőrövvel, a fejét pedig szilárdan rögzítik a nyakával együtt elöl a lábához, úgyhogy teljesen képtelen mozogni. Ezután leteszik mellé a sámándobot a dobverőkkel együtt, és minden lámpát kioltanak a házban.
Azt szokás hinni, hogy a sámán kezében lévő dob maga misztikus erők birtokában van, amelyek segítenek fölidézni a szellemeket; ezért megelevenedhet egy szellemidézés alatt, és szabadon körbelebeghet a kunyhóban, anélkül hogy maga a sámán megérintené. Azt mondják, hogy amikor egy ügyes sámán tart szeánszot, akkor a dob a lámpák kioltása után rögtön szólni kezd. Ha meggondoljuk, hogy a sámán szorosan hátrakötözött kézzel fekszik, és szüksége volna némi időre ahhoz, hogy kioldozza a kötelékeit, akkor ezt arra utaló jelnek tekinthetjük, hogy a dobban magában lévő erők lépnek működésbe, vagy még ama szellem is, mely a dobot szolgálja.
Számon tartanak ezenkívül bizonyos helyzeteket, amelyeket a dobnak döntő pillanatokban el kell foglalnia. Amikor egy sámánnak légi utazásra kell indulnia, akkor a dob fogójának a nagylábujján kell nyugodnia abban a pillanatban, amikor a sámán elszáll a házból. A dob és a dobverők mégis hátramaradnak, a dobverők továbbra is dobolnak, és teljes erőből dolgoznak, mintha egy láthatatlan kéz ilyenkor is ugyanúgy folytatná a dobolást.
A sámándob mágikus erejét fejezi ki az is, hogy azon az estén, amelyen egy sámán először mutatja be nyilvánosan a tudását a vele egy helyen lakók előtt, a dob a sarkához fog lebegni, és ott is marad. Ennek az lesz a hatása, hogy mintegy letépi a fátylat az illető szeme elől, minek folytán ő megláthatja azt, amit más emberek nem láthatnak. Ahogyan a sámán növekedik a maga művészetében, a dob a szeánszok során mindig egyre feljebb helyezkedik el a teste mellett, és azt mondják, hogy azon az estén, amikor a válla magasságába emelkedik, leomlik minden akadály a sámán előtt, és ő minden vidéket úgyszólván egyszerre lát maga előtt körben, úgyhogy képessé válik minden eseményt követni, ami csak a Földön történik.
A sámándob egy fakarikából áll, amelyre egy medve húgyhólyagja vagy egy csuklyás fóka (Cystophora cristata) összevarrott belei vannak felfeszítve. A dob bőrét használat előtt benedvesítik, úgyhogy zengő hangot ad, amint egy fa vagy csont dobverővel ráütnek a fakeretére.
Abban a pillanatban, amikor teljesen sötét lesz a házban, megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá a sámánon, akinek a szellemidézést tartania kell; sőt, egyesek közülük azt mondják, hogy olyan szorongás szállta meg őket, hogy azt hitték, belehalnak. Ezzel egyidejűleg megszólal a dob, és gyakran a jelenlévők feje fölött lebeg, messze bent a fekvőhely fölött; időnként úgy tűnik, hogy hangok érkeznek felülről, egy, a tetőgerenda alatti helyről, máskor viszont a dobverő lent dolgozik a padlószinten vagy inkább alatta.
Szellemidézéskor a ház mindig dugig tele van. A jelenlévők szétszóródnak az egész házban, a sámánról pedig azt szokás gondolni, hogy a maga helyén ül. Az egész hallgatóság szelleménekeket énekel, hogy odahívja a segítő szellemeket. A sámán mindeközben nyög, mintha csak hatalmas erőkkel küzdene, mígnem az ember végre, nagy sokára hallja, amint az első segítő szellem nagy lármával bejön a folyosón keresztül; és ugyanebben a pillanatban elhallgat a jelenlévők éneke.
Több segítő szellem is érkezhet a folyosón keresztül; hallható, amint kiabálnak és sikoltanak, hol jó távolról, hol bent a házban, ahol súlyos, hatalmas testekhez illő léptekkel trappolnak fel-alá a padlón; érezni lehet, amint mások zajtalanul lebegnek a ház terében, úgyhogy az ember csak a leheletüket érzi; egyesek nők módjára, magas hangfekvésben beszélnek, mások férfias, mély basszusban. A sámán és a szellemek sajátságos szellemnyelven fejezik ki magukat, amelyet csupán a beavatottak értenek.
A sámán-fajta a kelet-grönlandiak között ma csupán múló idők emléke. Minden arra irányuló kísérlet, hogy kapcsolatban maradjanak a természettel és annak misztériumaival, tiltottnak minősült a kereszténység bevezetése óta. Ezért mindaz, amit erről össze tudtam gyűjteni a kelet-grönlandiak közötti tartózkodásom során, csupán hagyomány azzal kapcsolatban, ami valaha létezett. A sámándob most már soha nem fogja verni a taktust a komor énekekhez, amelyek elhallgatnak, amikor a szellemek kaotikus és rettegett csapata közeledik. Éppen ezért a legnagyobb emberi és tudományos jelentőséggel bír az, hogy e törzset harmincöt évvel ezelőtt egy olyan ember kereste föl, mint Gustav Holm, akinek volt alkalma és képessége akkor végezni ilyen természetű kutatásokat, amikor ez a törzs még teljes mértékben a maga természeti állapotában volt.
A jelen könyvben mindent el kell mondanunk, ami a grönlandiak sajátos képzeteivel s felfogásával kapcsolatos. Éppen ezért érdekes lesz itt idézni Holm kapitány leírását egy szellemidézésről, hogy megmutassuk, miként látta a sámánságot egy éles elméjű és kritikus gondolkodású fehér ember, s hogyan hatott az őreá.
A következő idézetet az Etnológiai vázlat az Angmagsszalikerekről c. művéből vesszük:
Végre előjött Szanimuínak. Úgy járt, mint aki álmodik, mint egy mártír, se jobbra, se balra nem nézve, és leült a padlót borító bőrre. A lapos követ és a dobot pontosan meghatározott helyre tette. A haja egyben hátra volt kötve, és egy rézpánt volt a homlokára nyomva. A férfi, aki a rézpántot készítette, most megkötözte az angákorkot [sámánt] egy hasonló pánttal a kezétől a könyökéig, és úgy rácsavarta azt, hogy annak keze egészen elkékült. A sámán e procedúra alatt úgy nyögött és zihált, mintha valami ellenállhatatlan hatalom nehezedett volna rá. Amikor a segítő férfi látta, hogy érdeklődéssel követem a karok megkötözését, patetikus hangon közölte velem, hogy láthatom, hogy a megkötözöttnek lehetetlen volna kibogoznia a kötelékeit. Helyet mutattak nekem ott egy, a padlóra helyezett bőrön, ahol a leghidegebb volt ülni, miközben a többiek lassanként felmásztak a deszkaágyakra. Ezután kioltották a lámpákat, először azt, amelyik legmesszebb, bal oldalt volt az angákorktól, azután sorjában mindig az ahhoz legközelebbit, úgyhogy a jobboldalt legmesszebb lévő aludt ki legutoljára.
Rögtön kiáltások hívták a szellemeket: „Goj! Goj, goj, goj!” – hol egy hang szólt, hol több, hol a ház egyik oldaláról, hol a másikról. Ezalatt az angákork erősen nyögött és zihált. A bejáratot eltakaró bőr hirtelen zörögni kezdett, mintha erős szél mozgatná. A dob elkezdett verni, először lassan, de fokozatosan egyre gyorsabban. Most mindenféle csörgő, fütyülő, zörgő zaj és lárma következett, néha úgy, ahogyan egy üzemben szokott lenni, néha úgy, ahogyan a lokomotív fújtat, és néha úgy, mintha nagy, repülő lények lennének jelen. A legborzalmasabb lárma közepette időnként megrázkódott az ágy és az ablaktábla. Időnként az angákorkot lehetett hallani, amint valami nagy túlerőtől elnyomva liheg, siránkozik, sikoltozik, suttog; időnként viszont szellemeket lehetett hallani, amelyek némelyikének durva, némelyikének vékony, másikának selypegő vagy fütyülő hangja volt. Gyakran hallottunk egy ördögi, gurgulázó és gúnyos kacajt. E hangok néha fentről hallatszottak, néha a föld alól, néha a ház egyik végéből, néha a másikból, a házon kívülről, néha pedig a folyosóról. A „Hoj! Hoj! Hoj!” kiáltás mintegy a legtávolabbi mélységben veszett el. A dob elképesztő ügyességgel működött, gyakran úgy, hogy körbement a házban, és különösen elidőzött az én fejem fölött. A dobhoz gyakorta dal szólt, amely időről-időre eltompult, mintha csak az alvilágból hangzott volna. Gyönyörű női ének volt hallható időnként a háttérből. Egy fülsiketítő, recsegő, csörgő és fütyülő zaj után hirtelen teljes csönd állt be: most jött be a rettenetes szörny, Amórtortok. Neki, mint említették, fekete karja van, és akit megérint, az elfeketedik, és meg kell halnia. Súlyos léptekkel járt körbe a házban és az ágyakon, s azt üvöltötte: „A-mó! A-mó!”Mindenki a legtávolabbi sarokba menekült az ágyakon attól való félelmében, hogy a szörny esetleg megérinti őt. Különösen nálam időzött el, a fülembe bömbölt, és megpróbálta kitépni alólam a bőrt, amin ültem, hogy odapenderítsen egy sarokba a többi néphez, de csak a bőrt sikerült darabokra tépnie. Ezután a lény után jött egy másik, amelyik úgy visított, mint egy róka, és a tartok204 útján kijelentette, hogy olyan szag van, mintha kavdlunakok [fehér emberek] lennének jelen, és igen körülményesen vizsgálódott nálunk. Egyébként nem értettem semmit a szellemek nyelvéből.
Kutuluk, a házigazda ekkor megkérdezett engem – valószínűleg a tartok kérésére – hogy vajon nem volt-e elegem aznap estére a jelenésekből, mert akkor a többivel lehet várni egy másik estéig. Miután a jelenések körülbelül egy órája tartottak, és fojtogatóan meleg volt a házban, nem tudtam elutasítani az ajánlatot, amit közöltek is a tartokkal. Ő azonban nem tudott olyan gyorsan eltávozni; a visszaút lassú volt, és közel sem olyan lármás, mint a megérkezés. Hosszabb idő múltán valaki megkérdezte, hogy ne gyújtsuk-e most már meg a lámpákat, mire Szanimuínak a saját, természetes hangján válaszolta, hogy tartok]*, még mindig jelen van. A kérdező azonban feltételezte, hogy már elment; hiszen ezért nem szól már a dob. Szanimuínak erre azt felelte, hogy „valakinek kézbe kell vennie a dobot, mert a tartok nem akar dobolni.” Nem sokkal ezután mégis újrakezdődött a dobolás, és a visszaút az állatbőr zörgése és elhaló ének közepette lezajlott. A lámpákat a kioltáséval ellentétes sorrendben meggyújtották, s mindenki úgy ült ott, mint a szeánsz előtt. Az angákork izzadságban fürödve ült ugyanazon a helyen, mint a szeánsz elején. A keze ugyanolyan módon volt hátrakötve, de közel sem olyan jól, mint korábban.205
Az itt idézett leírás úgy mutatja be a sámánt, mint aki az egész szellemidézés alatt bent tartózkodott a házban; ha azonban a feladatok megkövetelik, hogy a sámán távolabbi helyekre tegyen szellemutazást a segítő szellemei társaságában, akkor egy segítő szellemnek vissza kell maradnia a házban a sámán helyett, és nem szabad elhagynia azt, mielőtt a szellemutazás véget ér.
A sámánok e szellemutazás alkalmából hosszú utazásokat tesznek meg az égi tereken keresztül; vannak, akik úgy vélik, hogy ennek során lelkük és szellemük elszakad a testüktől, amely hátramarad, míg mások feltételezik, hogy a sámán teste is elutazik; de ehhez lehetőleg szárnyakat kell erősítenie a lapockacsontjára. Különösen betegség esetén szoktak a sámánok ilyen szellemutazásra menni. […]
Legelőször is az izgalom és eksztázis állapotát kell fontolóra vennünk, a félelmet és borzadást, amelybe a sámántanítvány önmagát helyezi, amikor magányos helyeket keres fel a sziklák között, hogy kapcsolatba lépjen a természetfelettivel. Ilyen módon bizonyára hajlamot fejleszt ki magában a hallucinációra, melyet azonban nem beteges tünetnek fog fel, hanem szellemek szent adományának. Tudja, hogy bizonyos dolgokat látnia kell, de ez a tudat nem működik szabályozóerőként a számára; csak akkor támadnak látomásai, amikor már felizgatta magát az éhezés és a magány révén, a félelem s a reszketés által.
Amikor a sámánok később szellemeket idéznek, akkor hasonló módon szuggerálják nemcsak önmagukat, hanem a hallgatóikat is, úgyhogy azok minden kritika nélkül elhiszik, hogy a sámánszeánsz során valóban a természetfeletti erőkkel lépnek kapcsolatba.
Jegyzetek
202 K. Rasmussen: Nye mennesker, Kobenhavnog Kristiana: Gyldendalske Boghandel, 1905,160-171. Az „Új emberek” cím az akkortájt újra felfedezett, ún. északi-sarki eszkimókra utal, akik Grönland északnyugati partvidékét lakják.
203 K. Rasmussen: Myter og Sagn I-III, Kobenhavn: 1921-1924, vol. I, 9-21 és 22.
204 A tartok sámánt személyesen szolgáló, nagy szellem, amely „nem látható, de annál jobban hallható;” Holm: Ethnologisk Skizze af Angmagssalikerne, 121-124.
205 Uo., 124-126.
Részlet a Szellemhívók és áldozárok című könyvből