A(z) D-lizergsavamidok: hajnalka magok és a Stipa Robusta cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
D-lizergsavamidok: hajnalka magok és a Stipa Robusta
Hajnalka magok (Ipomoea Violacea)
A bódulatban betegségek okaira derítenek fényt vagy jövendölnek a “közvetítők” – a szeánsz során megjelenő elbűvölő badu-win vagy két fehérruhás kislány… A hajnalkamagok modern rituáléja már keresztény elemeket is magába fogadott. Egyes nevek – Semilla de la Virgen (A Szűz füve), és a Hierba Maria (Márianövény) a keresztény és a pogány elemek egyesülésére utalnak, s világos jeleit mutatják annak, hogy a Turbina (Rivea) corymbosa-t és az Ipomoea violacea-t isteni ajándéknak tekintik.1
Amikor a hódító spanyol barbárok végigsöpörtek Mexikón a XVI. és a XVII. században, valóságos megszállottsággal irtották a helyi barbárok kultuszait, és saját rideg kereszténységüket erőltették helyükre. Noha töredékesek az ismereteink a Kolombus előtti mexikói vallási szertartásokról, s ezek többnyire egy-két, a szó szoros értelmében vett szívszaggató ceremónia leírására szorítkoznak, tudjuk, hogy a pszichedélikus növényeknek fontos és kiemelt szerep jutott a bennszülött tanokban. Ha ezt az adatot egybevetjük e vallásoknak az emberáldozatra utaló jellegzetességeivel, biztonsággal levonhatjuk a következtetést, hogy az ősi mexikói teológia kialakításának és kifejeződésének legfontosabb szerepeit a képzeleti világ legsötétebb Arkhónjai játszották – ahogy megtették ezt (különböző mértékben) a világ más nagy vallásai esetében is.
A katolikus hódítók a törvények érvényesítéséhez az Inkvizíció eszközeit alkalmazták, hogy beültessék enteocid képzeteiket az indián lélekbe, amihez képest a mai drogháború szinte játszótéri légpuskacsata.
Mivel a találékonyság felváltva segíti az elnyomót és az elnyomottat, nem meglepő, hogy a spanyolok nem voltak képesek az indiánok pszichotróp anyag használatát véglegesen megszüntetni, mert ügyesen elrejtették előlük.
Az Inkvizíció évkönyveiben gyakorta emlegetett enteogén, az ololiuqui benszülettek általi használatának elfojtása különösen bonyolultnak tűnt a conquistadorok számára. Az ololiuqui nahuatl nyelven kerekded tárgyat jelent, s a coaxihuitl, vagyis kígyónövény magjára utal. A Convulvaceae családjába tartozó kúszónövény Mexikó déli részének kiszáradt folyómedrei mentén található. Noha a magok nevét (a magban van a legtöbb hallucinogén alkaloid) gyakran hibásan az egész növényre alkalmazzák, ez a névzavar a modern kor eredménye. A hódítások idején ugyanezt a nevet adták annak a lénynek, aki a hiedelmek szerint a magban lakozott, és aki a magok elfogyasztása után mutatta meg magát imádóinak.
Az ololiuqui, a gombához és más varázsnövényekhez hasonlóan sokkal többet jelent, mint pusztán a természetfelettivel való kapcsolatot. Maga volt az istenség, az imádat tárgya, s a falusi sámánok, gyógyítók, sőt még a közönséges emberek is tiszteletteljesen megőrizték titkos házioltáraikban, a korai gyarmati időkben. Szent kosarakban és más felajánlási tárgyaikban jól elrejtőztek a magok, s imákkal, kérelmekkel szólították meg őket, szent áldozati ajándékokkal, füstölővel és virágokkal köszöntötték. Az ololiuquit nyilvánvalóan hímnek tartják. Még emberi alakban is megjelenhetett azoknak, akik a szent teából ittak.2
A spanyol inkvizíció mexikói főtisztjei között volt Ruiz de Alarcon, aki naplót is írt az ololiuqui kiirtására tett kísérleteiről. Mivel ez az ember Anslingeréhez hasonló hévvel vetette magát az ügybe, az indiánok tarthatatlan helyzetbe kerültek: vagy belső istenük arkhóni haragjával, vagy koruk spanyol urainak kegyetlen és különös büntetéseivel kellett szembenézniük.
Alarcon panaszai szerint az indiánok mindig újabb utakat-módokat ötöltek ki, hogy meghiúsítsák a klérusnak, és magának a Szentszék nyomozó küldöttjének a törekvéseit. Titkos helyekre rejtették az ololiuquit, s nem is csupán azért, mert féltek a felfedezéstől, és az Inkvizíció büntetésétől, hanem azért is, mert attól tartottak, hogy az ololiuqui maga büntetné meg őket, ha megengednék, hogy az idegenek kezének érintése megszentségtelenítse. Többnyire úgy tűnt, hogy az indiánok számára sokkal többet
nyomott a latban az ololiuqui jóindulata, mint a klérus neheztelése és büntetései. [Ahogy Alarcon mondja:] Ez nem ugyanaz a félelem, amely az igazság szolgái láttán és a megérdemelt büntetés miatt fogja el őket, inkább az a fajta rettegés, amely az ololiuqui, és a hiedelmeik szerint benne rejtőző istenek miatt él bennük. E tekintetben a tisztelet, melyet tanúsítanak oly zavaros, hogy kigyomlálásához Isten segítségét kell kérnünk.
Mint sokan másoknál, akik elhivatottságot éreztek “Isten munkájának végzésére”, Alarcon írásaiban is a totalitariánus elme örökösen unalmas stratégiái tükröződnek vissza. Hatalmas tüzeket gyújtott a falvak főterén, ahol minden összegyűlt bűnös szeme láttára eltüzelték a coaxihuitl liánt ololiuqui-magjaival együtt:
Mindannyian végignézték, ahogy parancsomra a fent említett mag egész általam gyűjtött mennyiségét elégették, és azt is elrendeltem, hogy ha legközelebb találnak a növényből, úgy azt is el kell égetniük.4
Nem kellett több egy ilyenféle vizsgálatnál ahhoz, hogy az ololiuqui használói a föld alá húzódjanak vissza. Ott rejtőztek több, mint négyszáz évig, amíg R. E. Schultes, a harvardi etnobotanikus min-den kétséget kizárólag meg nem határozta az ololiuquit a Turbina, más néven Rivea corymbosa nelni hajnalkafaj magjaként, s úgy tűnik, hogy újra felfedezték állandó alkalmazását az oaxacai indiánok körében is. Még további huszonöt évbe került, amíg Albert Hoffman, az LSD-25 (D- lizergsav-dietilamid) svájci felfedezője elkülönítette az ololiuqui pszichoaktív alkaloidját, a d-lizergsav-amidot (ergin, vagyis LA-111). 1960-ban történt ez, ugyanakkor, mint amikor egy másik hajnalkaféleség, a Badoh Negro fogyasztását fedezték fel mexikói gyógyítók körében. Noha a két faj közül a Badoh Negro a hallucinogénabb, nagyjából az ololiuquihoz hasonlóan alkalmazták.
1965-ben még egy, a Convolvulaceae családba tartozó fajra bukkantak: az Argyreia nervosa-ra, vagyis a hawaii törperózsa-ra. Eddig ez bizonyult a leghatásosabbnak az ilyenfajta hallucinogén növények között, lekörözve a többi növényt háromszoros lizergsav-amid koncentrációjával. Érdekes, hogy ezt az eredetileg indiai származású rózsafafajtát mai tudásunk szerint nem használják sámáni célokra.
E felfedezések egyike sem jelentett volna sokat, kivéve az etnobotanika berkeiben, ha nem esett volna egybe az 1960-as évek világméretű pszichedélikus forradalmával. Ennélfogva nem kellett hozzá sok idő, és a nyugatiak is elkezdtek kísérletezni a hajnalkamagok pszichotróp hatásával. Eme hallucinogének iránti kezdeti érdeklődést részben onnan származtathatjuk, hogy a hajnalkamagok nem törvényellenesek, nem töri ránk az ajtót az Inkvizíció, mert egy-két Mennyei kék nyílik a teraszkorlátunkon. Ez a biztonságérzet mára azonban elmúlt, mivel jogilag a mai napig sem egyértelmű a hajnalkamagok helyzete, noha mostanság a törvényalkalmazás részéről nem mutatkozik nyomás.
A Convolvulaceae-család magjainak hallucinogén használata egy időben oly komollyá vált, hogy mind az európai, mind az amerikai rendőrségnek lépéseket kellett tennie a dísznövénytermesztésen kívül eső használat ellen.5
Tudomásom szerint még mindig nem illegális a hajnalkamag, de mivel a magok valóban tiltott anyagot tartalmaznak, törvényellenes őket megenni. A magokon túl azonban sok hajnalkavirágfaj levele és szára is tartalmaz lizergsavamidot. Más szóval termeszthetjük ugyan a növényt, de ha bármennyit is lenyelünk belőle, könnyen bajba kerülhetünk – szürreális egy jogszabály, sohasem hallottam arról, hogy alkalmazták volna.
Mindazonáltal tovább működik az Inkvizíció. Mivel állítólag megijedtek, hogy Amerikában több millió ember lesz hajnalka-junkie, a magokkal kereskedő társaságok (valószínűleg a DEA, a Kábítószer-ellenes Ügyosztály nyomására) állítólag kellemetlen hánytatóanyaggal borították be a magokat. Akár igaz ez, akár nem, bármilyen hajnalkamag-fogyasztás olyan kellemetlen, legyen szó kezeltről vagy kezeletlenről, hogy kétszer is meg kell gondolnunk, vajon meg akarjuk-e valaha ismét tapasztalni. Az irodalom hemzseg az efféle utalásoktól, például tipikusnak tekinthető a következő idézet:
A magok használatát kísérő görcsök, hányinger és gyakori hasmenés adtak tápot annak az utcai hiedelemnek, hogy vagy maguktól volt bennük sztrichnin, vagy a forgalmazó társaság borította be őket mérgező anyagokkal, hogy elriassza az embereket a fogyasztástól. A legtöbben, akik kipróbálták, egyetértenek abban, hogy a trip nem éri meg a mellékhatásokat. Mivel a magok alacsony hatóanyag-tartalmúak, sokkal valószínűbb a testi rosszullét, mint a lelki áttörés… Szigorúan kerüljük a magas dózisokat, mert veszélyes lehet. A hányinger és az alhasi fájdalmak úgy tűnik, a hatás részét képezik.6
Régóta elfogadott tény, hogy a hányinger szinte biztos velejárója a hajnalkamagok fogyasztásának. Ezért hasznos lenne egy egyszerű kivonatkészítési formula, hogy a lizergsav-amidokat elválasszuk a kísérő mérgektől. Sajnos, a mai napig sem sikerült akármilyen, számomra kielégítően működő kivonatkészítési eljárásra bukkannom, noha kipróbáltam már számos, a hatvanas és hetvenes évek underground sajtójában publikált bonyolult receptet. Mivel a hajnalkamagban található lizergsav-amidok valószínűleg vízben oldódó só formájában vannak jelen, a kémiához nem értők számára időpocsékolás lenne a kémiai kivonatkészítéssel kísérletezni. A legegyszerűbb vizes kivonat (ez gyakorlatilag azonos a mexikói sámánok módszerével), noha valamennyire hányingerkeltő, még mindig a legjobb módja a fogyasztásnak. Számos erős rosszullétről és hányásról beszámoló alany a magokat nyelte le, ahelyett, hogy csak teát készített volna.
Hajnalkakutatásomnak még egy fontos felfedezése volt: mégpedig az, hogy mindenki másképpen reagál rájuk, eltekintve a szokásos hányingertől.
A hajnalkamagokat így készítjük elő: megtörjük őket, s hideg vízben áztatjuk 6-8 órán át A víz felszínére ülő filmszerű sűrűsödést időről időre leszedjük és kidobjuk, majd gyapotszitán át leszűrjük a magtörmeléket és a levét. A 100-250 magos szinten a legerősebb mellékhatás a gyenge hányinger és gyomorfájás. A jó hatások: ellazulás, világos elme és egy csodás, mély nyugalom érzése. Az 500 magos dózisnál viszont nagyon rosszul lettem, hányingerem volt és hánytam. Az erős émelygés egy-két halvány színes képen kívül elsöpört minden pszichedélikus érzetet. Szükségtelen hozzátennem, hogy e kísérletet nem kívánom megismételni. Kipróbáltam a hawaii törperózsa magjait is. Ezeket az alábbiak szerint készítettem elő: a magköpenyeket kiáztattam és lekapartam, mert állítólag mérgezőek. Először hat magot ettem, s élvezetes, csodás, álomszerű élményeim voltak. A második alkalommal nyolc letisztítatlan magot ettem. Sokszor volt hányingerem és nem tudtam aludni. A harmadik alkalommal 12 elkészített magot ettem: Részeg érzéseim támadtak, rosszulléttel, majd hánytam is. Utána azonban sokkal jobban éreztem magam, s a szemhéjamon belül vizuális hallucinációk jöttek. Többnyire fáradt narancsszínű, vörös, sárga és barna minták. Fennmaradtam az éjszaka rákövetkező részében, s élvezetes társalgásban vettem részt barátaimmal. Másnap reggel továbbra is jól éreztem magam, s jó hangulatom volt. Az is lehet, hogy az alkaloidok növényről növényre váltakoznak, és a termesztési feltételek, a szüret időpontja, stb. mind hozzájárulnak a magok hatásához. Voltak barátaim, akiknek csak rossz élményei voltak a hawaii törperózsa-magokkal kapcsolatban, de egy másik barátomnál csak minimális mellékhatások jelentkeztek a hajnalka fogyasztásakor. Addig áztatta a magokat, amíg könnyedén le nem jött a magköpeny, s megette belőle a csírát. Én még nem próbáltam ki ezt a technikát. A Rivea corymbosa ololiuqui magjait is kipróbáltam, egy barátom termesztette Hawaiiban. Hetven mag volt a legtöbb, amit egyszerre fogyasztottam. Jól elrágtam és lenyeltem. A hatása békés, letargikus relaxáció volt. Úgy érzem, az ololiuqui szelleme nagyon jóakaratú, csodás és nyugodt, szeretnék tovább kísérletezni ezzel az enteogénnel.7 A fenti leírásból semmi sem emlékeztet az LSD tipikus hatásaira. Noha a következő beszámoló pszi-chedélikusabbnak hangzik, még sincs egy szinten az LSD korai kutatóinak lelkes hangvételével:
Kétszer fogyasztottam a hajnalkát, mindkét alkalommal magam szedtem a magokat, hogy elkerüljem a csomagolt magokon lévő kémiai szennyeződéseket. Richard Alan Millernek a The Magical and Ritual Use of Herbs (A gyógynövények mágikus és rituális használata) c. munkájában leírtak alapján összeőröltem a magokat, egy órán át vízbe áztattam őket, majd első alkalommal tejjel, második próbálkozásra gyümölcslével kevertem el, és megittam. Először 200 magot fogyasztottam. Nagyon zavarttá váltam, s minden idegesített, de egy kis rizs evése megnyugtatott, s egy-két órára kellemes, pszichedélikus állapotba süllyedtem. Egész idő alatt nem volt hányingerem.
Másodszorra 300 magot ettem meg, férjem ugyanennyit fogyasztott. Ezúttal Miller javaslatát figyelembe véve Dramamint fogyasztottunk (amerikai hányingerellenes tabletta) a magok lenyelése után, hogy elkerüljük az esetleges hányingert. Ennek sötétebb hangulata volt, erős auditív hallucinációkkal. Nem beszéltünk sokat a trip alatt, az volt az érzésünk, hogy közölték velünk, befelé kell fordulnunk, és ott is kell maradnunk. Lehunyt szemmel és mozdulatlanul nem éreztem magam résztvevőnek, inkább hallgatónak és megfigyelőnek. A legerősebb résznél sem éreztem hányingert, de amikor kezdtem lejönni, akkor felálltam hányni. Férjemnek nem volt hányingere, de tapasztalata egyébként minőségileg egyezett az enyémmel. Ezeknél az alkalmaknál az Ipomoea tricolor (Ipomoea violacea) faj magjaival, az Égszínkék variációval éltünk.8
Noha a hajnalkamagok egy, az LSD-25-el rokon alkaloidot tartalmaznak, ami a nyugati kultúrán belül szinte a hallucinogén szer archetípusa – jelentős eltérés tapasztalható a molekula amid illetve a dietilamid változatának szubjektív tapasztalata között.
Nemcsak mennyiségi különbség van az Ipomoea violacea és a Turbina corymbosa alkaloidjai és az LSD között, a különbség minőségi is. Míg az LSD specifikus
hallucinogén, addig a lizergsav-amidot és a két növény összalkaloid-tartalmát a kifejezett narkotikus hatás jellemzi.9 (kiemelés tőlem)
Ismervén a magok erős nyugtató hatását az a kérdés, hogy vajon mennyi szükséges egy psziche-délikusnak ítélhető állapot létrehozásához? Sokféle hajnalkamag-adagolásról számoltak be riportalanyaim- egy recept a skála legtetejéről:
2 uncia (56 g) Égszínkéket keverünk el kávéőrlőben. Három napig áztatjuk vízben, s minden nap felrázzuk. Kávészűrőn leszűrjük. Csak a levét isszuk meg. Körülbelül félórán belül beállunk. Igen “elszállt” gondolatok, a látomások csak két és fél óra elteltével jönnek. Kissé megviselő élmény, de azért megéri.10
Hajnalkamagból már hagyományosan igen magas dózisnak számít a háromszáz, s pszichológiai és fizikai különbségeink garantálják, hogy az az adag, amely valaki számára csupán “kissé megviselő”, másnak pokoli szenvedést okozhat. Ezen túl persze minden növényből más és más mennyiségű és hatóanyag-tartalmú magokat szedhetünk le, a termesztési körülményektől és más tényezőktől függően. Ha 300 mag súlyát 6-8 grammnak tekintjük, a fenti recept kétunciás (kb. 56,7 grammos) adagja több, mint kétezer magnak felelne meg! Hogy érzékeltessük, az milyen trip lehet, íme egy beszámoló egy férfitól, aki csak e szám felét fogyasztotta el:
Saját hajnalkás élményeim igazolják e magok hallucinogén erejét. Végül is rossz trip lett, rossz helyen voltam, nem volt semmi tiszta szándékom vagy elvárásom, csak az, hogy jól érezzem magam. Körülbelül két év kellett hozzá, hogy utána visszanyerjem bizalmamat a hallucinogénekben. A rossz hatást persze jórészt az okozta, hogy vakmerően belevetettem magam ebbe az iszonyatos túladagolásba, amelyre egyáltalán nem voltam felkészülve… Emlékszem, hogy 1000-2000 között ehettem. Olvastam, hogy kb. 300 mag elég, de azt gondoltam, az a minimum adag, és jobb, ha biztosan beállok tőle… Láttam, ahogyan felém jön gyorsan egyre növekedve az az izé, amit magamban csak úgy hívok: “a pörgető”… Ez mindenen túltett, amit addig tapasztaltam… Két-három alkalommal jött, majdnem betöltötte a szobát, és akkor nagyon megijedtem, halálfélelmem volt. Nem lehetett elmenekülni, az a pörgő mozgástengely volt látómezőm közepe, a saját forgástengelyem. Rettenetes, végtelen energiával váltogatta pörgé-sének irányát; ahogy jött, éreztem, hogy beleolvadok, hogy felszív, identitásom és öntudatom örökre eltűnik… Két nagy tüzes folyó, egy vörös és egy zöld osztotta ketté elmémet, ahogyan az elme és az agy dichotómiáját csupán a tökéletesen dichotóm világegyetem egyik kifejezésének éltem át, az elektrontól és a protontól kezdve, egészen a kétlebenyű kisagyig, ami a tudatos gondolat forrása volt. Minden fel van osztva, örökké kettéosztatott, akár a menny és a pokol. Most már teljesen megriadtam, és arra kértem feleségemet, hogy vigyen kórházba.11
A pszichedélikus élmények egyik legérdekesebb oldala az, hogy az emberek egyénenként mennyire különbözően tudnak reagálni ezekre az anyagokra. Egyikük egy kétezer magos tripet úgy ír le, hogy “kissé megerőltető volt, de megérte”, míg a másik feleannyitól kórházba kerül. Pszichoaktív molekulákkal van dolgunk, melyek az egyedien individuális psziché agyi szinapszisaival lépnek kapcsolatba, ezért alapjában véve a pszichedélikus anyagok csupán önmagunk ismeretének újszerű módjait nyújtják. Mivel mindegyikünk más, különböző lesz az élmény is: Aldous Huxley is LSD-t fogyaszt, s így egy bizonyos fajta tudás birtokába kerül, s ezt teszi Charles Manson is, akire azonban valami egészen más vár.
A hajnalkamagok tudatmódosító célzatú fogyasztása a mai nyugati kontextusban kevesebb, mint negyven éves múltra tekint vissza, ami éles kontrasztban áll azzal, ahogy a természeti népek használják ezeket a drogokat már több ezer éve. A vegyészeti elemzésből megállapítható, hogy a hawaii törperózsa magjai (Argyreia Nervosa) sokkal gazdagabbak hallucinogén alkaloidokban, mint akár az Égszínkék (Ipomoea Violacea), akár a klasszikus ololiuqui, a Turbina corymbosa. Mennyiségi terminusokra támaszkodva megállapítottuk a relatív hatóerősség hierarchiáját, s az ololiuqui valahol eléggé a lista alján fekszik.
Ugyanakkor a bennszülött szertartásokon mind a Turbina corymbosa, mind az Ipomoea violacea sokkal alacsonyabb adagjait alkalmazzák, mint ami szükséges volna ahhoz, hogy a mai nyugati kultúra alanyának hallucinációkat okozzon. Mexikóban, ami a Föld egyetlen vidéke, ahol a hajnalkamagok fogyasztásának jól megalapozott sámáni hagyományai vannak, a hallucinogén adag tizenhárom magnál kezdődik, ami inkább a vallásos numerológiának felel meg, mint a vegyészeti analízisnek.
Hogy tovább fokozzuk a zavart, a törperózsa magjainak magas anyagkoncentrációja dacára a nyugatiak többnyire testileg kellemetlennek élik át a tripet, s nem különösebben pszichedélikusnak. Ezzel világosan ellentétben áll a mexikói sámánok tapasztalata, akik sokkal gyengébb fajokból fogyasztanak küszöb alatti mennyiséget, hogy teljesen valós szövetségesekkel találkozzanak, akik a képzeleti világból segítik a diagnózisaikat. Honnan ez az eltérés?
Ha az adatközlők részéről feltételezzük a jóakaratot és a pontosságra való törekvést, csak találgathatunk, mi okozza ezt az eltérést az indiánok és a nyugatiak között. A legfeltűnőbb különbség talán az, hogy az indiánok vallási és gyógyítási szertartásokon fogyasztják drogjaikat, míg a nyugatiaknál vagy a szórakozást, vagy a tudományt szolgálja. Ezenkívül adódik némi különbség pusztán a vallási hiedelmek eltéréséből is, továbbá a homeopátia logikája is érthetővé tenné, hogyan lehet hatásos tizenhárom mag a bennszülöttek körében, s miért nem hat a nyugatiakra. És akkor azt is számításba vehetjük, hogy minden növénynek eltér a genetikus felépítése, csakúgy, mint a termesztési körülményei, ami persze mind befolyásolja a gyógyfű erősségét, ezt a meggondolást természetesen valamennyi e könyvben tárgyalt fajra alkalmazhatjuk.
Mivel rengeteg szokatlan, oda nem illő adat jellemzi a pszichedélikus szerekről írt tanulmányokat és a néphagyományt, az alkímiai magyarázat tűnik a legkézenfekvőbbnek: vagyis az, hogy a megváltoztatandó tudat minősége legalább olyan fontos, mint az, hogy miféle anyaggal akarjuk megváltoztatni. Ugyanaz a kulcs több ajtót
nyit, de, hogy mi vár ránk a kapuk mögött, csak akkor tudjuk meg, amikor már benyitottunk. Megvan az oka annak is, hogy miért ragaszkodik a nyugati orvostudomány a tiszta kémiai vegyületekhez: hatásuk általában véve egyértelmű, amit fontos figyelembe vennie egy olyan társadalomnak, melyet arra kondicionáltak, hogy elvárja a futószalagon készült, egyformán megismételhető eredményeket.
A sámáni-alkimista modell viszont mélyebb, határozottabb figyelmet kíván meg, s persze kevésbé erőszakos, de sokkal alaposabb és holisztikusabb. Az alkímia a tudat és az anyag koncentrált egyesítésére törekszik, olyan mesterség, amely az unus mundusra épül, és mély személyes kötődést követel meg a fogyasztó, és az elfogyasztandó anyag között. Ha mi magunk ültetjük a fogyasztott növényeket, akkor dinamikusan, folytonosan alakul a kapcsolatunk valamennyi növekedési ciklusukon át egészen a betakarításig. Ha ezt szeretettel és erős szándékkal tesszük, úgy már ez az élmény is varázslatos és tudattágító.
A hajnalkafélék gyönyörű növények, és még akkor is érdemes megismerkedni velük, ha az ember nem akarja magjukat fogyasztani. Az Ipomoea violacea, amit sokszor Ipomoea tricolornak emlegetnek (a hajnalkafélék osztályozása eléggé zavaros, még a botanikusok is veszekednek azon, hogy melyikük melyik), több fajtát tartalmaz. Az Égszínkék hajnalka talán a legismertebb, de a Repülő Csészealj, a Gyöngykapu és az Esküvői harang is idetartozik. Noha sokszor nem olyan könnyű ezeket a magokat megtalálni, mint más virágokét, tavasszal a legtöbb kertészetnél beszerezhetőek, termesztésük rendkívül egyszerű.
Bár ez évelő faj, országunkban többnyire egynyári növényként termesztik. A hajnalka gazdag, jó elfolyással rendelkező talajban szeret nőni, napfényt és rengeteg vizet igényel, de szinte mindenhol megterem. A magok köpenye kemény, meg kell őket csippenteni, és a vetés előtt legalább két órára beáztatni. Ha jól megcsippentettük és beáztattuk a magot, kúszónövényünk hat héten belül virágzik. A magokat fél centi és egy centi közötti talajmélységbe vetjük, legalább húsz centire egymástól. Akkor válik futónövénnyé ez a faj, ha nem szorulnak össze a gyökerei. Úgy is elérhetjük ezt, hogy a cserépben felállítjuk a kúszónövényt, s egy kicsit a cserépbe szoktatjuk őket, mielőtt kiültetnénk. Igaz, a hajnalka szereti a sok vizet, de ha a gyökerét folyton víz éri, kevés virágot hoznak a kúszónövények, és még kevesebb magot.12
A Turbina corymbosa, vagy ololiuqui, Mexikó klasszikus hajnalka enteogénje, Amerikában igen ritka, bár növényspecialistáktól lehet ilyen magokat is vásárolni jó drágán (1993-ban magonként 50 cent volt az áruk). Az volt a tapasztalatom, hogy minden huszadik mag kelt ki az elvetettek közül, s az is elég beteges volt. Mivel azonban nagyon elkényeztettem, sikerült szert tennem egy egészséges felnőtt növényre, amely ma már boldogan kússza körül melegházam gerendáit. Noha már két éves, még nem virágzott. Mivel nagyon ritka és törékenynek tűnik, cserépben tartom, mint évelő üvegházit, míg a kevésbé ritka Ipomoea violacea-példányokat hagyom kint tenyészni, s évente elhalni. (Annyi magjuk van, hogy gyakorlatilag önbevetők, s minden tavasszal sok kúszónövény tér vissza erősen, egészségesen.) Az ololiuqui jól tenyészik az üvegházban, s nem kell másképpen kezelnem, mint az I. violaceát.
A hawaii törperózsa, az Argyreia nervosa kifejezetten trópusi növény, bár két példányt is tartok a melegházamban, sokkal magasabb éjszakai hőmérséklethez szokhattak, mint
amit én képes vagyok nekik biztosítani. Kételyeim vannak afelől, hogy valaha is jól éreznék-e magukat, ha nincs folytonosan húsz fok fölötti hőmérséklet. Nem várom el tőlük, hogy itt virágozzanak, noha a másodéves növényeim már sokkal többet nőttek, mint tavaly ilyenkor, és bár korukhoz mérve kicsik, de egészségesek.
Álomfű (Stipa Robusta)
Az álomfű durva évelő amerikai alföldi fűféle, Coloradóban, Új-Mexikóban, Texasban és Arizonában terem. Rossz híre van ebben az országrészben, mert hat az állatokra, különösen a lovakra.
Korábban hatalmas nehézségekkel kellett megküzdeniük Új-Mexikónak ebben a részében az expedícióknak, mert a lovak szívesen fogyasztották a füvet és ez a fű már kis mennyiségben is mély, ájult alvást okoz. Ez az állapot több napig is eltarthat, amely alatt nem lehet az állatokat felkelteni, csak rövid időre. Ámbátor értékes lehet az orvostudomány számára a méreganyag, amely ilyen mély alvást hoz létre az állatok körében, a gyógyszergyárak eddigi kivonatkészítő kísérletei kudarcba fulladtak.13
Végre azonosították az álomfű hatóanyagát: a Discover c. folyóirat 1992 decemberi számában van egy új keletű tanulmány, ami szerint a Stipa robusta D-lizergsav-amidot tartalmaz. Érdekes megjegyeznünk, hogy az alkaloidot valójában egy a növény szöveteivel szimbiózisban élő gomba készíti. Olyannyira együtt fejlődött tovább e két fajta szervezet, hogy a gomba immár a növény magjainak is szerves részét képezi, így biztosítja, hogy a szimbiózis a következő generációban is automatikusan folytatódjon. A cikk szerint az összes ismert növényfajta közül az álomfű tartalmaz a legmagasabb koncentrációban lizergsav-amidot.
Olyannyira új keletű ez az információ, hogy egy levelezőm következő tudósítása az egyetlen irányadó a Stipa robusta hallucinogén szerként való kezeléséhez:
A Stipa robusta magjai kicsi, fekete, hosszú, vékony magok – mintha a vadrizs egy kisebb változata lenne. Nemrég nyolc magot ültettem el, s egy héten belül mind előbújtak az ágyasból. Egy magot ettem, semmi hatást nem éreztem. Később kilenc magra emeltem a dózist, elülső fogaimmal jó alaposan elrágva. Olyan kicsik, hogy gyakran eltűnnek rágás közben. Egy óra múlva egyértelmű változást észleltem idegrendszeremben. Körülbelül másfél órán belül enyhe stimuláló hatást éreztem, s a “külvilág valótlanságának érzéseit”, hogy részben utaljak Albert Hoffman Chemistry and Ethnobotany of Hallucinogens (Hallucinogének etnobotanikája és kémiája) c. munkájában található, a tiszta lizergsav- amidokkal kapcsolatos élményleírására.
Eloltottam a villanyt, ágyba mentem és medi-tációs kazettámat hallgattam fülhallgatóval. A sötétségben könnyedén láttam e bonyolult, érzelmekkel terhes minták színtelen, finoman váltakozó hallucinációit. Semmiféle olyan fáradtság vagy hányinger nem jelentkezett, ami várható lett volna a törperózsák fogyasztásától. Valójában az élmény minőségileg más volt, mint a törperózsa. Semmit sem olvashattam a S. robustáról, de sejtem, hogy a hatások legnagyobb része a lizergsav-amidból jön, kisebb részük más
alkaloidokból. Testileg az élmény nagyon nyugodt volt és kellemes, noha olykor kissé fura. Kb. 20-30 perccel a lefekvés után álomba merültem. A meditációs kazetta határozottan segített mind a vizuális, mind az érzésbeli élménytartalom mozgósításában és összpontosításában. Egészében véve vonzó élmény volt és megérte, legközelebb 20 maggal próbálom ki! Semmiféle kellemetlen utóhatást vagy másnaposságot nem éreztem következő reggel. Az álomfű magja feltétlenül feltárandó enteogén.14
Nem kell külön mondanunk, hogy mindig nagyon vigyázzunk, amikor új növénnyel kísérletezünk. Noha a Discover cikke megemlíti, hogy középamerikai indiánok ilyen magokat adnak a csecsemők megnyugtatására, nem tudok semmiféle bennszülött tradícióról, ami sámáni tudatállapotok előidézésére használná. Mivel a növény az amerikai Délnyugatra korlátozódik, megválaszolatlan kérdés, hogy miként szerzik meg azt a “közép-amerikai indiánok”. (A népszerű sajtó eme állításait mindig kétellyel kell fogadnunk – a pszichedélikus mítoszgyártó archetípus tűnik az egyetlen modellnek, amelyen keresztül kultúránk az ilyesféle információkat feldolgozza.) Fontos észben tartanunk, hogy a Claviceps purpurea nevű (anyarozs) gombafaj volt Albert Hoffman eredeti LSD-felfedezésének forrása. Ez az a bizonyos gomba, amely a rozshajtásokon élősködik. Legalább harminc különféle alkaloidot tartalmaz, amelyek egy része tehető felelőssé az anyarozs-mérgezésért, amely betegségben több ezren haltak meg az évszázadok során:
Az anyarozs alkaloidok a lizergsav leszármazottai, és a hallucinogén D-lizergsav-amidé. Eme alkaloidok fő hatása, hogy üszkösödést és görcsöket okoznak. Az üszkösödéses anyarozsmérgezésben az ujjak elérzéstelenednek, majd az áldozat hány és hasmenése lesz, s egy-két napon belül elüszkösödnek a kéz-és lábujjai. Ez egész végtagjára kiterjedhet, s iszonyú fájdalmakat él át, ahogyan a vérkeringés lezárul, s végtagjai elszigetelődnek testétől… A görcsök is hasonlóan kezdődnek, de ezt a végtagok fájdalmas összehúzódása követi, mely epilepsziára emlékeztető tünetekkel egészül ki. Szent Antal tüzeként emlegették ezt a rettegett betegséget, akárhol is fertőzte meg a rozskenyeret a gomba.15
Aki megnézi az Orvosi Botanika c. kötet 417. oldalán az “Anyarozsmérgezésben elüszkösödött láb” c. képet (lásd 15.), biztosan máshová fordulna, hogy hallucinogénre leljen, vagy megpróbálná először kivonni a lizergsavamidot ahelyett, hogy bármit megenne, amiben ez a gomba megtalálható. Az Acretnoniumban (s ennélfogva az álomfűben is) vagy vannak, vagy nincsenek ilyesféle alkaloidok, de valahányszor új növénnyel kísérletezünk, különös óvatossággal járjunk el! Mivel gyakorlatomban még sohasem hallottam arról, hogy valaki anyarozsmérgezés-szerű tünetekről panaszkodott volna a hajnalkateától, ésszerű azt feltételeznünk, hogy a veszélyes alkaloidok nem mindig járnak együtt a hallucinogénekkel.
Jegyzetek
- Schultes, R. és Hoffman, A. (1979) Plants of the Gods (Az istenek növényei) McGraw-Hill (UK), Maidenhead, England, 163. old.
- Furst, P. (1976) Hallucinogens and culture (A hallucinogének és a társadalom) Chandler and Sharp, Novato, CA, 67. old.
- Ugyanott, 68-69 old.
- Ugyanott, 69. old.
- Schultes, R. E. (1969) “The New World Indians and Their Hallucinogenic Plants” (Az Újvilág indiánjai és hallucinogén növényeik) Dr. Laura Barnes tiszteletére tartott hetedik éves előadás, 1969, Nov. 12.
- Smith, D., Dr. (1985) “Abuse Folio med Alert” (Jelentés a kábítószerről, orvosriadó) High Times magazine, 1985 marc, 30. old.
- névtelen (1992) személyes közlés
- névtelen (1992) személyes közlés.
- R. E. Schultes és A. Hoffman (1973) The Botany and Chemistry of Hallucinogens (Hallucinogén növénytan és vegyi analízis) Chas. Thomas, Springfield, IL, 252. old.
- névtelen (1992) személyes közlés
- Smith, E. (1983) “Ololiuqui and Badah [így írva!] Negro: Nature’s cousins to LSD” (Az ololiuqui és a “badah” negro, az LSD természetes rokonai) The Psychozoic Press, No. 3, Spring, 50. old.
- Gribber, H. (1973) Growing the Hallucinogens (A hallucinogének termesztése), in: 20th Century Alchemist, P.O. Box 3684, Manhattan Beach, CA 90266,50. old.
- Kingsbury, J. M. (dátum kérdéses) Deadly Harvest-a Guide to Common Poisonous Plants (Végzetes aratás – botanikai kalauz a leggyakoribb mérgező növényekhez), Holt, Rinehart and Winston, NY, 58. old.
- névtelen (1993) Személyes közlés
- Lewis. W. H. és Elvin-Lewis, M. P. F. (1977) Medical Botany (Orvosi botanika) Wiley-Interscience, NY. 416. old.
Részlet Jim DeKorne: Pszichedelikus Sámánizmus című könyvéből