A(z) Medveként visszajárni cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
“Azért nem tudhatjuk meg pontosan, mi történik velünk, mert az emberi lélek megismerhetetlen.” (Bargaj apó tajgai burját sámán titokmagyarázata)
Forrás: a már megszűnt nol.hu archívuma. Rab László (2005)
A komangyirovkával kezdődött. Az egyszerre lelkesítő és zavaros 1989-ben Sántha István, az ELTE földtudományi szakos hallgatója nem ment nyári gyakorlatra Novoszibirszkbe, ahogy előző évben társai, hanem többedmagával a tajga felé vette az irányt. Vonzotta a Bajkál-tó vidéke, erős volt benne a kíváncsiság. Zsebében ott lapult az a dokumentum, mely a peresztrojka lázában égő Szovjetunió szibériai területein nagyjából ugyanolyan fontossággal bírt, mint a cári időkben. Peresztrojka ide, glasznoszty oda, a komangyirovka (kiküldetési rendelvény) még 2000-ben is kitűnően oltalmazta az utazót.
Sántha István nyolcvankilenctől majd minden év nyarán megfordult a nagy tó környékén. Kezdetben tanulmányozni óhajtotta a tó környékének természetét, a tajgát. Később rádöbbent arra, hogy itt emberek is élnek.
Emberünk a bölcsészkarra átiratkozva a kulturális antropológia tanszéken találta magát, doktoriját a belső-ázsiai tanszéken írta. Valójában a terepmunkára vágyó Sántha István a földtudományt szerette volna antropológiára fölcserélni. Úgy, hogy ne legyen életében egyszer-kétszer egy-két hétre egzotikus tájakra kiruccanó pesti szalonkutató.
– Huszonegy évesen a terepen kezdtem – szögezte le Sántha a Kodály köröndön egy söröző teraszán történt találkozásunk során -, később a terepen nőttem föl. Nekem fontos, mit látok, mit hallok, akikkel vagyok, mit esznek, mit isznak, ha bajban vannak, kit szólítanak. Ezek alapján próbálom megérteni őket. Olyan helyeken jártam, ahová elődeim soha nem jutottak el. Akik leírták ugyan, hogy milyen az “archaikus népek” hitvilága, és elméleti szinten foglalkoztak a szibériai népek mindennapjaival, de volt olyan kutató, aki hús-vér evenkivel vagy keleti burjáttal soha életében nem találkozhatott.
Sántha István a 2000. évet teljes egészében a Bajkál-tó környékén töltötte. A Bajkál-tó nyugati partvidékén élő nyugati burjátok (mongol nyelvű szibériai nép) a sámánizmus, a keleti parton élők a buddhizmus hívei. Sántha István a nyugatiak között élt, miközben a nyelvet egy Budapesten élő keleti burjáttól tanulta.
A sámánista burjátok jellemzője a kizáró gondolkodás. Az efféle közösségek tagjai jobbára csak a saját eredetet és családot tisztelik. Ha egy-egy falusi közösség 150 tagból áll, akkor ez a 150 ember tartja magát valamire. Mindenki mást idegennek tekint. És minden baj forrásának is az idegeneket tartja. Mindez kicsiben és nagyban is érvényes. Ulan-Ude (jelentése Vörös Üde folyó) 350 ezer lelket számlál, a lakosság 40 százaléka burját, 60 százaléka más (orosz, mongol vagy kínai). A népesség nem nemzetiségi, hanem rokonsági szinteken tagozódik. Ez a létező legerősebb kapocs, nem írja felül az egy nációhoz tartozás. Mindez a Kodály körönd környékén úgy festene, hogy a Felsőerdősoriak a Szondi vagy a Benczúr utcaiakat már idegennek tekintenék.
– A gyakorlati élet kérdései izgattak – jegyezte meg Sántha István. – Hogyan élnek, milyen hétköznapi stratégiát követnek? A helyi közigazgatás szintjén a tanácsok adnak ugyan munkát az embereknek, elsősorban a hivatalnokoknak, jelen van tehát a posztszovjet állam a rendőrséggel meg más szervekkel, de a dolgok a helyi hatalmasságokon múlnak. Az olaj-, az arany- vagy a fakitermeléssel foglalkozó újgazdagokon. Vagy a sámánon. A hivatalnok kikerülhető, a sámán nem. Még a gazdagok is eljárnak hozzá. Akarata ellen cselekedni vagy ujjat húzni vele elképzelhetetlen.
A nyugati burját sámánok a falvakban és a városokban egyaránt megtalálhatók. A külsőségek – dob, ruha, sámánének – erősen megritkultak, mert a közösségek okultak a sztálini idők tanulságaiból, és sámánjaikat “nem adják ki”. Nem beszélnek róluk, viszont korlátlan tekintélynek, a titkos tudás birtokosának tartják őket. A betelepült oroszok – akárcsak a XIX. században – változatlanul félnek tőlük. Nem volt ez másképp a kommunista időkben sem. A sámánkultusz központi figurájával a szovjetrendszer sem tudott mit kezdeni. Ha baj volt, a párttitkárok is hozzájuk futottak. Ha beteg volt a gyerek, őket kérték arra, hogy gyógyítsanak.
A félelmek alapja minden időben az a föltevés volt, hogy a sámánok kereskednek az élők lelkeivel. E motívum nagyon mélyen gyökerezik a burját társadalom pszichikumában. A sámán nélküli élet halálos veszedelmet és kiszolgáltatottságot jelent. A nyugati burjátok (kb. 50 ezer ember) nagyjából száz faluban élnek, a falvakban 2-3 rokonság tagjai telepedtek le, s falvanként 2-3 sámánnal lehet találkozni. A sámán gyakorta egyszerű utcai ruhában jár, s a hétköznapi tapasztalatok szerint – a kötelező italajándékok miatt – erősen küzd az alkoholfogyasztással. De ez afféle munkaköri veszélyeztetettség.
A sámánt azért tartja a falu, hogy őrizze a közösség lelkét. Ő a főnök a szertartásokon, ő dönti el, hogy azokon ki vehet részt, s ki nem. A burjátok sámánhite az őskultuszon alapul. A betegségekkel kapcsolatba hozott szellemek mind ősök (a nők a veszélyesebbek). A mai sámánokat haláluk után elégetik, a régieket a levegőbe, állványos sírokba tették, és az volt a jó, ha elvitték csontjaikat a vadak. Ma már csak azokat temetik így, akiket villámcsapás ért, mert ezt tartják a legmagasabb isteni jelnek. Akibe villám csap, az Isten egyenes ágú leszármazottjának számít.
A burjátok nem járnak temetőbe, ellenben fenntartják a rejtélyes méhlepénykultuszt. A szülői házban, a padló alatt mindenkinek ott a saját méhlepénye. A szertartásokon ezekhez imádkoznak. Ez a nyár, a tavasz, a gazdagság, a természet kiindulópontja.
Az erőszaktevőt, az árulót, a gyilkost kiközösítik, s nem létező személyként néznek rá a falujában. A kiátkozottak nem vehetnek részt a szertartásokon, nem kaphatnak részt az áldásokból, általában a város hagyományoktól távol eső bugyraiban kötnek ki, s fogódzók nélkül tengetik az életüket. Aki viszont befutott, élete végéig támogatja az övéit.
A sámán vezényli a több évszázados szokást, a tajilgát, az állatáldozatot. A rítusok már-már turisztikai célokat szolgálnak. A szertartások nyitottak és ma már gyakran a külvilágnak szólnak. Részt vehetnek rajta a kíváncsiskodó filmesek, a sámán “áldására” igényt tartó hatalmasságok vagy a kutató antropológusok. De aki pusztán ezekből szeretné megismerni a sámánizmust, melléfog.
A sámánnak a betegségekkel és a halállal való kapcsolata tiltott terület, a gyógyító folyamatban az idegen nem vehet részt, mert az zavaró. Sántha Istvánnak szerencséje volt, mert ottléte alatt -megelőzési céllal – maga is többször meglátogathatta a sámánt. – Egy alkalommal vadászni mentünk – idézte föl a kutató -, előtte magamhoz vettem egy kevéske tejfölt meg egy üveg áldozati italt, s beállítottam hozzá. Kértem, segítsen abban, hogy ne törjem el a lábam. Azt hittem, ezzel elveszíthetem a hitelem, hisz mégiscsak tudósként érkeztem oda. Az ellenkezője történt. Vendéglátóim megértették, hogy magamra nézve is kötelező érvényűnek tekintem a hitbéli dolgok gyakorlatát.
Hogy miért szeretik a burjátok anynyira a magyarokat? Ez nagyon érdekes. – A “hun” kifejezés burjátul embert jelent – ecsetelte Sántha István. – A burjátok Batu kán magyarországi hadjáratát úgy fogják föl, hogy sok mongol vér került ide, ezért nem véletlen, hogy valaki visszamegy hozzájuk. Vannak, akik úgy tartják, hogy az “ungarok” voltak a magyarok és a mongolok ősei. El kellett mennem egy jóshoz, aki megerősítette burját rokonságomat, ami sokat segített további munkám során. Úgy tűnhettem föl, hogy népem képviselőjeként térek vissza a régi értékeket kutatni, s még beszélem is a nyelvet. Ez nem a fehér ember tipikus pozíciója. Akkor éreztem először, hogy elfogadtak, amikor télen, mínusz negyvenöt fokban vadászni járhattam a tajgai burját barátaimmal, ami a magunkfajta számára eléggé veszélyes.
Sántha István Csepregi Márta nyelvész és Ruttkay-Miklián Eszter néprajzkutató társaságában 2002 vége felé részt vett egy rejtélyes sorsú magyar néprajzkutató hagyatékának feltárásában vagy inkább leltározásában is. Schmidt Éva, a Magyar Tudományos Akadémia főmunkatársa 54 évesen 2002. július 4-én öngyilkosságot követett el a nyugat-szibériai Hanti-Manszijszkban. Előzőleg tizenegy évig élt a Hanti-Manszijszkhoz közeli Belojarszkijban. Ezalatt hanti abc-t írt, nyelvészeti-folklorosztikai tanulmányokat folytatott. Ő alapította a helyi Folklór Intézetet. Gyűjtőmunkáját 400 órányi videofelvételen és 360 órányi hangfelvételen dokumentálta.
Sántha István jól ismerte őt, annak ellenére, hogy a hantikhoz nem járt, nem kötötte le annyira a magyarságeredet-kutatás, hogy szibériai terepmunkáit erre korlátozza. Schmidt Éva viszont mindent erre tett föl. Egész életében kint szeretett volna élni, figyelmét lekötötte a magyar-finnugor kapcsolatok vizsgálata, ápolása. Ő vitte a helyszínre az első számítógépeket, ő kezdte el videózni a kőolajban gazdag térség lakóinak életét. Mellesleg az ő érdeme, hogy egy évtized alatt “megteremtette” a népi kultúra kutatására nyitott hanti értelmiséget. Lehet, hogy később ez lett a veszte. Végül a hanti értelmiségiek már ellenségesen fogadták, hogy egy idegen nő akarja nekik megmondani, hogyan legyenek hantik. Azt akarták, hogy menjen el onnan. Hazajönni nem akart, ott viszont nem maradhatott. Ez volt a tragédiája.
A Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány filmet készített hagyatékának sorsáról, az azt övező huzavonáról. A hantik, bár először megígérték, nem akarták kiadni Schmidt Éva oroszul, hantiul (osztjákul) és magyarul írott kéziratait, többek között például a naplóját, mondván, “nincs rá engedély”. Miközben személyes tárgyait halála után amúgy is azonnal elégették. Meg voltak ugyanis arról győződve, hogy a kutatónő (akinek hamvait Magyarországon, ismeretlen helyen szórták szét) ígéretéhez híven medve képében visszajár, és ellenőrzi, mi történik hagyatékával.
Így aztán Sántha István és a többiek a hagyaték nélkül tértek haza. Tudták, vissza kellene menni, de újabb utazásra nem volt pénz. 2003 májusában tartottak Budapesten egy konferenciát a hantikról, ott vetődött fel ismét Schmidt Éva hagyatékának sorsa. Aztán egyszer csak Ruttkay-Miklián Eszter, aki most egy hanti halász felesége, hazahozta az anyagot. A három nyelvű végrendelet közül a hanti és az orosz rész nyitott. Hozzáférhetetlen azonban a magyar nyelvű hagyaték, így a napló is, amelyet Schmidt Éva magyar nyelvű végakaratának megfelelően csak húsz évvel a halála után, 2022-ben lehet a nyilvánosság elé tárni.