Az akasztófamanó titka – A Mandragóra és rokonai
Mandragora Officinarum
Az ókor leghíresebb varázsgyökere, az ember formájú mandragóra késő középkori ábrázolása. A gyökérnek erőteljes nemi izgató képességet tulajdonítottak.
Aligha volt növény, amely úgy megmozgatta volna az emberek fantáziáját, mint a mandragóra. Nagyon sok ma is használatos népies neve van (varázsgyökér, kutyaalma, ördögalma, manó di gloria, méla canina, pomo di cane, mardami, giatya bruz, hunguruk koku, Adam koku, astrang-dastam harysh, lakmuni, lakhashmana, putrada, rakta vindu, bagner, luffat, lebruj, lufahat). Dioszkuridész a következő ókori neveket sorolta fel: „A mandragórát néhányan antimelon (az alma helye), mások dirkaja illetve kirkaja (Kirké növénye) névvel illették, miantimenion („harag ellen”), bombochylos („tompa bódulatot keltő lé”), minős, egyiptomi apenum, antropomorphon („ember ala kú”), altergis, tridakias, kammaros („végzetes”), zoroaster diamonon, archine, Hemionus próféták, gonogeonas, római mala canina („kutya alma”), mala terrestria („földialma”) /IV.76/. Mindezek az elnevezések arra utalnak, hogy sokfelé, sokan ismerték és értékelték a mandragórát, az emberformájú gyökeret.
Növénytanilag a burgonyafélék családjába tartozik, közelebbről a maszlag, a nadragulya és a csüngőbelénd (farkasbogyó) rokona. A közös vonásokat már Theophrasztosz is felismerte. Azt állította, hogy a mandragóra és a nadragulya állnak a legközelebbi rokonságban. A mandragóra Délkelet-Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában honos. Örményországban különösen nagyméretű válfaja tenyészik, a Mandragóra turcomanica mizgir. Erről a növényről feltételezi Khlopin, hogy a perzsa Awestában említett haomával és a Rig Vedában leírt legendás somával azonos.
Az ókori Egyiptomban a mandra góra a szerelem szimbóluma és nagy becsben tartott afrodiziákum volt. A legtöbbször Erosszal és az érzékiséggel összefüggésben ábrázolták. Különösen kedvelték a mandragórával vegyített bort, amely afrodiziákum és mámorító ital lehetett. A világ legrégebbi orvosi receptgyűjteménye, az Éberf-papirusz ránk maradt feljegyzései tele vannak a mandragóra felhasználására vonatkozó utasításokkal. Az egyik recept a mandragóra terméséből tej, méz, „földi fűszerek” és bor hozzáadásával készített főzetet javall. A görögök ugyanúgy kedvelték a mandragórát, mint az egyiptomiak. Elképzeléseik szerint nemcsak az emberek éltek a szerelmi varázsszerekkel, a szerelem ittas szatírok is fogyasztották őket. Theophrasztosz a vele rokon nadragulyára a következő pontos receptet közli, amelynek elfogyasztása után állítólag csábító nőalak jelenik meg az illető szemei előtt: „A növény leveleit árpamagokkal keverve hatásosan gyógyíthatjuk a fekélyeket, a levágott gyökér ellenben ecetbe áztatva orbánc és köszvény gyógyítására, illetve altató ként és szerelmi bájitalként is felhasználható. Borban vagy ecetben kell áztatni, kis darabokra vágni, amelyek idővel beereződnak, majd pedig akasszuk ki egy időre a füstre.” /Hist. Plant. IX. 10.1./
A mandragórát minden régi keleti nép jól ismerte. Mindenhol szerelmi varázsszerként, afrodiziákumként, narkotikumként, kábítószerként, illetve gyógyításra használták. Különösen is mert az Ótestamentum vonatkozó passzusa, ahol a szerelem-alma (a mandragóra bogyói) afrodisztikus hatása isteni áldást közvetít:
A híres görög orvos, a növények titkának ismerője, Dioszkuridész, Heureszisztől, a találmányok istennőjétől átveszi az antropomorf, mágikus mandragóragyökeret. (A Codex Juliana illusztrációja)
“És kiméne Rúben búzaaratáskor, és talála a mezőn mandragórabogyókat, s vivé azokat az ő anyjának, Leának. És monda Rákhel Leának: Adj nékem kérlek fiad mandragórabogyóiból. Az pedig monda neki: Talán keveselled, hogy elvetted tőlem? És monda Rákhel: Háljon veled hát az éjjel a te fiad mandragórabogyóiért. Mikor Jákob este a mezőről jőve, elibe méné Lea, és monda: Énhozzám jöjj be, mert megvettelek a fiam mandragórabogyóiért, és nála hála azon éjszaka. És meg- hallgatá Isten Leát, mert fogana az ő méhében és szüle Jákobnak ötödik fiat.” (Genesis 30,14-17)
Az ókorban erősen mitikus elképzelésekkel magyarázták a mandragóra hatalmát. Mivel a gyökér gyógyító hatása nem volt jelentős, inkább a nemi vágy fokozására, a partner ellenállásának leszerelésére látszott alkalmasnak, varázsszerként hittek benne. Ezt segítette a növény antropomorf külseje is. A mandragórát valami titkos, homályos köd vette körül. Azt tartották, hogy emberalakú lelke van, amely egy fájdalmas kiáltással megöli azt, aki a földből kihúzza (rizotóm). Igen sok szertartást végeztek a növény felkutatására, sok történet maradt fenn a gyökérrel kapcsolatos csodás eseményekről. A legendák egészen a középkorig éltek. Agrippa von Nettesheim, a nagy mágus a mandragóráról szóló ókori ismereteket így foglalja össze Magische Werke című írásában:
„Csodálatos és szinte hihetetlen, amit a tudós és figyelemreméltó történetíró, Josephus, Jeruzsálemről szóló fejezetében a mandragóráról (Baaras) állít. Szerinte a növény tűzpiros színű, éjszaka ragyogó fényt bocsát ki, de nagyon nehéz hozzáférni, mert a feléje nyúló személy kezéből kisiklik, eltűnik előle, s csak akkor válik mozdulatlanná, ha egy menstruáló nő vizeletével megöntözik. De még így sem lehet a növényt veszélytelenül kihúzni, mivel aki kihúzza, abban a szempillantásban szörnyethal. Ez ellen csak egy ugyanilyen gyökérből készült amulett véd meg. Azok tehát, akik ilyen amulettel nem rendelkeznek, körös körül felássák a földet, a gyökérhez kötéllel hozzákötnek egy kutyát, s eltávoznak azonnal. A kutya, miközben igyekszik kiszabadulni, kihúzza a gyökeret, s ott pusztul gazdája helyett. Ilyenkor már bárki veszély nélkül kezébe veheti a gyökeret.”
Egy gyökérkereső férfi (rizotom) kutya segítségével húzza ki a földből a mandragóra még szendergő gyökérszellemét. Később mágikus ígéretek és rituálék kíséretében életre keltik ezt a szellemet. (A Medicina sanitatis illusztrációja a Codex Vindoboniensisben)
Később alakult ki az „akasztófamanó” legendája, amely valószínűleg egészen az ógermán hagyományokban gyökerezik. Tacitus megemlíti, hogy a germánok a múltba, illetve jövőbe látó asszonyokat Alrune vagy Alraune néven tisztelték (Ahaune=mandragóra, német). A rúna jelentése „titok”, alruna annyit jelent, „a titok tudója”, illetve „a rúna ismerője”. A rimák varázsjeleket jelentettek, amelyeket Odin/Wotan az extázis, a tudás, a mámor és a költészet istene talált ki, amikor kilenc napig a világfán lógott. A rúnák tehát az akasztott isten titkai voltak. Az akasztás akkoriban a legelterjedtebb kivégzési mód volt. Senki előtt nem volt titok, hogy az akasztott ember élete utolsó pillanatában ejekulációt él meg. Ennek a különös, nem erotikus cselekedetből fakadó spermának varázserőt tulajdonítottak. Azt állították, ha az anyaföldet benedvesíti, meg is termékenyíti. Csodálatos hatalmú növény fejlődik ki belőle. Gyökere a leghatásosabb afrodiziákum és csodálatos amulett. Ha ezt a gyökeret bizonyos szertartások közben húzzák ki, az akasztófamanó (Galgenmannlein) kel életre belőle. A kereszténység korszakában ezt a manót a mandragórával együtt ördögi jelenségnek, a sátán művének tulajdonították. A “Galgenmánnlein” a pogány hit szerint a démonokat is feltüzelte, körtáncuk közben megköpdöste őket, amitől felizzott bennük a szenvedély. Nagy gondot okozott a mandragóra ilyen pogány kiközösítése, mivel a Biblia is megemlíti, mégpedig áldott hatású, isteni ajándékként. Végül megszületett a megoldás, a gyökeret az istenanyával azonosították, keresztény köntösbe bújtatták, és kissé átértelmezték a hatását: „A mandragóra olyan növény, amely olyan mély álmot bocsájt az emberre, hogy a testét akár megvághatják, még sem érez fájdalmat. A mandragóra az embernek az elmélyedésre való törekvését jelképezi. A szemlélődés állapotából olyan édes álomba lehet merülni, hogy semmit sem érzünk a sérelmekből, amelyekkel földi ellenségeink illemek, elfordulunk a világi dolgoktól, mivel a lélek minden külső érzékelés elől elzárkózott, és jótékony belső álomba merül.” (Thomas Cisterciensis)
Ha már a mandragóra szerelmet ébreszt, legyen az Isten iránti áldott szeretet.
„Ha egy tolvaj famíliából származó földi halandó tolvajlásra adja a fejét, vagy akinek várandós édesanyját lopáson érték, illetve legalábbis nagy vágyat érzett a tolvajláshoz, szóval ha egy ilyen szűz fiatalembert fel akasztanak, s ő eközben vizeletét kiengedi, ott, azon a helyen nő a mandragóra, illetve az akasztófamanó. Kiásásakor nagy veszélyben vagyunk, mert amikor ki húzzák, oly fertelmesen sóhajtozik, vonyít és ordít, hogy aki kiássa, legott szörnyethal. Hogy mégis hozzájussunk, pénteken nap felkelte előtt, miután fülünket gyapottal, viasszal vagy szurokkal beduga szoltuk, egy fekete kutya társaságában kell odamennünk, három keresztet kell vetnünk a mandragórára, és a földet körülötte fel kell lazítanunk. Ezután a növényt a kutya farkához kell egy kötéllel hozzákötni, a kutyának egy darab kenyeret mutatni, majd nagy sebesen elfutni. A kutya utánunk ered, kihúzza a gyökeret, s legott kileheli a lelkét. Ekkor vegyük fel a gyökeret, mossuk le tisztára vörösborral, burkoljuk be egy fehér és piros selyemkendőbe, tegyük egy dobozba, fürdessük meg minden pénteken és újholdkor, adjunk rá tiszta, fehér inget. Ekkor megkérdezhetjük a mandragórát, s meghalljuk, hogy jövőbeli és titkos dolgokat jövendöl meg az üdvözülésről és a gyógyulásról. (Grimm után, Deutsche Sagen (Nr. 85.): Az akasztófamanó mondája)
A nadragulyát már az ókorban is a mandragóra test vérének tartották. Mindkét nö vény a burgonyafélék családjába tartozik, és hasonló pszichede- likus, bódító és afrodisztikus hatásúak.
Az összes teológiai bizonytalanság ellenére a mandragóra továbbra is jelentős afrodiziákum és csodaszer volt az egyszerű nép körében. Az újkor kezdetén boszorkányok varázsszerének hitték, mivel a „boszorkányzsír” egyik fontos alkotórésze volt, amit szerelmi vagy „repülőzsír” néven is emlegettek. A néphit szerint ezt a kenőcsöt a boszorkányok a vagina illetve a végbél nyálkahártyájára kenték. Röviddel ezután megmerevedett porhüvelyüket hátrahagyva a boszorkány szombat színhelyére repültek, amely fajtalankodásba, a kecskelábakat viselő sátánnal űzött szexuális orgiába torkollott. A boszorkányzsírral való tapasz talatokról keveset tudunk, a sovány utalások erotikus színezetű bódulatról tesznek említést. A boszorkányzsír a mandragórán túl ópiumot, hasist, betelt, bürököt, néha maszlagot, nadragulyát és beléndeket tartalmazott. A boszorkányzsírról, a repülésről és a sátáni orgiákról szóló történeteket talán úgy kellene értelmeznünk, mint egy pogány termékenységi kultusznak a kereszténység által félremagyarázott töredékeit. Vajon az újkor kezdetén üldözött és elégetett boszorkányok nem az utolsó germán jósnők (Alrunen), titkot tudó asszonyok voltak?
Romániában ma is él a mandragóra kultusza. Nem ismert azonban az akasztófamanóhoz (Galgenmánnlein), illetve a gyökérnek a kutya segítségével való kihúzásához fűződő magyarázat. A mandragórát az „élet és a halál füvének” nevezik, de elsősorban szerelmi varázsszernek tartják: „Szerelmet, házasságot és termékenységet képes előidézni, de megvan az a mágikus tulajdonsága is, hogy megsokszorozza az ember vagyonát. A szerelem (termékenység) és a jólét forrása.”
A mandragóra gyökeret csak bizonyos magatartásmódok és tabuk betartásával lehet kiásni, ide tartozik a szűzi tisztaság és a hallgatás. Ezt mások tudta nélkül, a lakott részektől távol eső, elhagyott helyen, titokban lehetett megkísérelni. Kibontott hajú nőknek, illetve lányoknak kellett párban körbe táncolni a mandragórát, vad táncuk közben megsimogatták és megölelték egymást. A növény leveleinek meg kaparintására a táncolók a szexuális aktust utánozva egymásra feküdtek. A mandragóra szedése közben varázs igéket is mormoltak. A gyökereket az út közepén el kellett ásniuk, és meztelenül kellett áttáncolniuk fölötte, miközben ezt énekelték:
“Mandragóra, jó anya
Házasíts ki még ebben a hónapban!
Ha nem ebben, Majd a következőben,
De tedd, hogy ne maradjak tovább leány.”
Ó, Mandragóra, zöld fű,
szép madár, mely oly bohó,
hogy este a holdvilágnál zengi énekét.
(Román népdal a mandragóráról)
A mandragóra hatalmas gyökere mélyen kapaszkodik a földben. Szokatlan külső formája és óriási farmakológiai hatása tették az ókori világ leghíresebb csodaszerévé.
A mandragóra szedését a húsvét és Mária mennybemenetele közötti teli hold idején javallottak. Azt tartották, ha a kihúzásakor nem fejezzük ki a hálánkat és nem teszünk engesztelő áldozatot, a növény elveszti jótékony hatását. A mandragórát Nagyasszonyunk, császárné vagy jó anyácska néven szólították: „Nagyrabecsült mandragóra császárné, kenyeret, sót áldozok neked és meghajlok előtted. Add nekem ruháidat, tisztíts meg és világosíts meg engem, s szabadíts meg minden varázslattól. Tedd, hogy tiszta maradjak és ragyogjak, mint a tisztára mosott és megszitált ezüst, mint a Szentanya, aki engem a világra hozott.”
A lyukba, amiből a gyökeret kihúzták, ajándékot helyeztek, sót, kenyeret, cukrot, bort, pálinkát, templomban megáldott tojást, leveles tésztából készült süteményt, töltött káposztát, pénzdarabokat. Aki a mandragóra szedésénél nem tartotta be ezeket a szokásokat, annak számolnia kellett azzal, hogy a mandragóra varázsereje éppen ellene fordul.
A gyökeret kiásó férfiak mágikus fegyverekkel tartják sakkban a növény felébresztett szel lemét. A mandragóráról szóló történetek bizo nyára a sámánizmusban gyökereznek, és az emberiség korának ősi kezdeteibe vesznek. A mandragóra eleinte az istenek növénye volt, majd késóbb az ördög szerének tartották (Medicina Antiqua, Codex Vindobonensis)
Német nyelvterületen a mandra góragyökeret és a hozzá hasonlókat még mindig az „Atzmann” névvel illetik. Valódi vagy hamis mandragó ragyökeret felvágnak, agyaggal, viasszal, lisztkásával, menstruációs vérrel, hajjal és szeméremszőrzettel össze gyúrják, néha fekáliát is hozzáadva. Az ebből a masszából gyúrt emberszerű alak a szeretőt vagy a riválist jelképezi, s amit a figurával (Atzmann) tesznek, az fog történni az igazi emberrel is. Ha szeretik, ő is viszontszeret. Ha megkínozzák, tűvel szurkálják, vagy tűzbe vetik, így jár majd az eredeti személy is. Az is előfordult, hogy az Atzmann készítője közösülést imitált a figurával, hogy így kényszerítse a kiválasztottat a nemi kapcsolatra.
Az európai mandragóra hiedelmekhez hasonló népi magyarázat sok növényhez kapcsolódott világszerte, különösen azokhoz a csodás növényekhez, amelyeknek gyökérzete antropomorf asszociációkat keltett. Egyébként a mandragórakör bizonyos elemeit Európán belül is megtaláljuk más növényekhez kapcsolódóan. A cigányok a karengo vagy kosbor (Orchis mascula) néven ismert növényt nagyra tartják mint szerelmi amulettet, illetve afrodiziákumot. A kosborgyökér kihúzása kor alkalmazott szertartás a mandragóráét idézi fel: „A közönséges kosbor tövéhez egy fekete kutyát kell farkánál fogva odakötni, miután a növény gyökerét egy addig még sosem használt késsel félig kiástuk. Ezután kínáljunk oda egy darab szamárhúst a kutyának, erre az az étel felé ugrik, és kitépi a gyökeret. Az ily módon megszerzett gyökérgumókból emberi genitáliákra emlékeztető faragásokat készítenek, amit szarvasbőrbe burkolva a bal karjukra erősítve viselnek. A cigány hiedelem szerint ez a titkos szer elősegíti a fogamzást.”
Észak-Dalmáciában a vérehulló fecskefűhöz társulnak a mandragóráéhoz hasonló szokások. Egy varázslónő így jegyezte le a szer hatását: „A fecskefű gyökeréből egy olyan gyűrűt kell formálni, amelyet a férfi rá tud húzni a hímvesszőjére („életerejére”), majd háromszor kell így az ejakulációig eljutnia. Ettől újra visszatér férfiereje, s képes lesz asszonyával vétkezni. A fecskefűben nagy erő lakozik. Ha meg érintesz vele egy olyan asszonyt, aki iránt feltámadt benned a vágy, de eddig nem mutatkozott készségesnek irányodban, ettől az érintéstől fogva szinte megbomlik a szerelemtől, amíg te ki nem elégíted. Menekülnöd kell majd előle, mert az egész erődet ki szívná. Sosem tudod majd kimeríteni. A célodat akkor érheted el, ha a nőnek ezt a gyökeret megőrzésre adod át. De nem szabad elmondanod, milyen célból. A fent említett módokon túl szokás a gyökeret mosdóvízbe áztatni. Ebben a vízben arcot kell mosni, és utána háromszor a hímvesszőt kell szeretkezés előtt megfüröszteni.”
A legérdekesebb etnológiai párhuzam mégis a mandragóra és az ázsiai ginszenggyökér között mutatkozott.
A középkorban és az újkor kezdetén sok növényi gyökeret használtak a mandragóra helyettesítésére. De ezek közül a növények közül egynek sem volt közelítőleg hasonló hatása sem a valódi mandragóráéhoz. Balról jobbra: Allium alpinum, fehér földitök, fekete föl ditök, majd négy különféle nagy fecskefűpéldány látható. (Tabernaemontanus, 17. századi fa metszet)
A MANDRAGÓRA KÉMIAI ÖSSZETÉTELE
A mandragóra minden növényi része tartalmaz alkaloidákat 0,3-0,4%-ban, ezek: (L)-scopolamin, (D, L)-scopolamin, atropin, apoatropin, L-hyoscyamin, hyoscyn, cuskhygrin (=bellaradin), nor-hyoscyamin (=szolandrin), mandragorin, 3a-tigloyloxytropan, 3,6- ditigloyloxytropan és belladonin. Nem alkaloida jellegű alkotórészek: szitoszterol, b-methylesculetin, ramnóz, glukóz, fruktóz, cukroz. Az alkaloidák a legnagyobb koncentrációban a gyökérben és a gyümölcsökben találhatók. Az alkaloidák igen nagy mértékben felfokozzák az érzékelést és anti-kolinerg hatásúak. A mandragóra afrodisztikus hatása bizonyára az alkaloidákra vezethető vissza.
Részlet Christian Rätsch – A szerelem füveskertje című könyvéből.
A Az akasztófamanó titka – A Mandragóra és rokonai bejegyzés először a Sámán, Sámánizmus, Entheogének avagy a pszichedelikus szerek sámánok általi használata jelent meg.