A Boglár Lajos: “Orvosságos” emberek és gyógynövények Amazóniában bejegyzés először a Sámánok és Entheogének jelent meg.

Boglár Lajos: „Orvosságos“ emberek és gyógynövények Amazóniában

Amazóniát akár a világ legnagyobb „botanikus kertjének” is tekinthetnénk – egészen természetes, hogy százával találhatók benne gyógynövények. Az is nyilvánvaló, hogy a vidék indián törzseinek sámánjai, „orvosságos” emberei stb. ismerték az orvoslásra használható növényeket.

Ennek ellenére, a szakirodalom azt bizonyítja, hogy sokkal többet tudunk a sámánok különféle „technikáiról”, mint botanikai tapasztalatairól. [Lásd Furst (1972), Harner (1973) és Sangirardi (1983) munkáit.] Nagy áttekintésű kutatók is, mint Áke Hultkrantz vagy Alfred Métraux is csak keveset mondó, általános megjegyzéssel intézik el a kérdést: …az orvosságos ember … meg tudja gyógyítani a betegeket, jegyzi meg a svéd etnológus (Hultkrantz, 1963:85), francia kollegája pedig a következőket írja a brazíliai tengerpart vidékén – a felfedezés idején – élő indiánokról: „A tupinamba indiánok ismertek egy csomó olyan növényt, amelyekről feltételezhető, hogy gyógyító hatásúak.” (Métraux, 1928:68)

(Borítókép, felső kép: A piaroa sámánok mindig yopot szippantanak mielőtt a gyógyító énekbe belekezdenének – Boglár lajos 1968, Venezuela)

Pedig a felfedezést követő évtizedek jószemű krónikásai a „varázslók”, „kuruzslók” stb. tevékenységéről szólva több adatot ismertetnek. A francia protestáns lelkész, Jean de Léry 1556-58-ban élt a tupinambák között, és gyógyító eljárásaikról így írt: „Ha tehát valamelyikük megbetegszik, megmutatja és elmagyarázza, hogy mije és hol fáj, legyen az a karja, lába vagy más testrésze. Ezt a helyet azután valamelyik barátja a szájával kiszívja. Néha pazsé nevű kuruzslóik, azaz seborvosaik, illetve felcsereik teszik ugyanazt…” (1964:219). Ez az első híradás a „betegség kiszívásáról”, az orvosságos emberek egyik legáltalá­ nosabb eljárásáról – legalábbis Brazíliát illetően. Amerikáról lévén szó, nyilván­ való, hogy a dohányfüst szintén több leírásban szerepel: a beteg testrészeket füstöléssel „gyógyították” a sámánok. Léry honfitársa, André Thevet ugyancsak leírja a betegség „kiszívását”, de megemlékezik gyógyító hatású olajokról és gyümölcsökről is (1978:151).

A 16. században élt Thevet a következőket írta: „ha betegek, általában a mana (egy ananászféle) gyümölcsét fogyasztották. Az ibicui vagy ucuuba (Myristica sebifera) olaját használják sebek gyógyítására, fáradtság ellen, és ezzel távolítják el a homoki bolhát is” (1978:152). Ezen a téren a legtöbb adat a portugál Cardimtól származik. A Jezsuita Rendhez tartozó utazó a 17. század elején jutott el Brazíliába. Figyelemre méltó jegyzeteket állított össze „orvosságként használ­ ható fákról” (1980:37-39): ezekből többek között különféle balzsamokat készíte­nek sebek kezelésére, vér- és májbetegségek ellen. Elsők között írja le, hogy a dohányt asztma, fej- és gyomorbántalmak kezelésére használják (1980:92). Cardim a következő növényeket sorolja fel: cabreúva (Myrocarpus fastigiatos) balzsam sebekre; copaiba (Copahiba langsdorffi), ami ugyancsak jó a sebek kezelésére imbaúba (Cocropia adenops) és imbaúba branca (Cocropia palma- ta), ezek szintén a sebekre való balzsamot adják, de az utóbbi gyomorbantalmak ellen is használható; cambucy, vérbetegségek ellen; almecegueira (Prolium brasiliense) és curupicahiba (fam. Terebintaceae), sebek gyógyítására; caróba (fam. Bignoniaceae), bőrbetegségek ellen; magaranduba (Mimusops elata), ugyancsak bőrbetegségek ellen; jaborandi (Pilocarpus pinatifolius), májbeteg­ ségek gyógyítására (1980:37-39; 66-67). A 16. század elején Piso és Marcgrav több más növény mellett említést tesz az ipekakuánáról is (1942:4-16).

Az “orvosságos ember” kosarában tartja a “narkotikumkészletét”: fatálat, az őrőfát és a madárcsontokból készített szippantót. (Boglár Lajos 1974, Venezuela)

A későbbi századok híres utazói szintén megfigyelték a sámánok, varázslók stb. gyógyító eljárásait, az alaposabb felmérések ideje azonban csak a mi századunkban jött el. Az araukánokról szóló leírásában Gusinde már 324 gyógynövényt sorolt fel (1931), a Tumucumaque vidékén élő tirijó indiánoknál pedig Cavalcanti és Frikel 328-félét talált, igaz, közülük mindössze 171 azonosí­tása járt sikerrel (1973). A révületkeltő növényekről is egyre teljesebbé váltak az információk. A kevés számú felmérés sejteti a nagy bőséget, ám az alapos, összehasonlító elemzések még váratnak magukra. Mivel több kiadvány is foglalkozik ezekkel a fenti, csak vázlatosan ismertetett tényekkel, a közölt adatok leírása helyett inkább hasznosabbnak tartom, ha az általam – 1959 és 1985 között – meglátogatott nambikuara, piaroa és guarani indiánokra vonat­ kozó ilyen irányú megfigyeléseimet, illetve tapasztalataimat foglalom össze.

Ez nemcsak azért lehet tanulságos, mert közvetlen élményekre épül, hanem azért is, mert az általam felhozott népek esetében – bár a szakmai konvenció értelmében mindegyik „trópusi őserdei törzs” – a z élelemszerzés módjában, és így a növényekhez való viszonyulásban is jelentős eltérések mutatkoznak.

A nambikuara indiánok lényegében kóbor zsákmányolók, azaz gyűjtögető vadászok, akik elsősorban vadon termő növényeket hasznosítanak a táplálkozá­ sukban. A piaroák őserdei ültetvényesek. Főként gumós növényeket termeszte­nek, de jelentős szerepet tölt be élelmezésükben a vadászat is. A guarani indiánok ugyancsak növénytermesztők (azzal a különbséggel, hogy a gumósok mellett létfenntartásukban kiemelkedő fontosságú az egykori archaikus civilizá­ ciók alapnövényének, a kukoricának a termesztése), ám míg ez szinte teljesen háttérbe szorítja életükben “a vadászatot, a gyűjtögetés változatlanul lényeges élelemszerzési technika marad náluk. Nagyon fontos azonban az a tény, hogy mindhárom esetben döntő jelentőségű az adott természeti környezet: a nambi- kuarák a szavannák lakói, s a piaroák jobbára az úgynevezett elsődleges esőerdők, a guaranik pedig inkább a másodlagos növénytakarójú vidékek lakói.

A NAMBIKUARÁK GYÓGYMÓDJAI.

A nyugat-brazíliai Mato Grosso bozótos síkságain élő nambikuara indiánokat-akiket 1959-ben a Papagaio folyó mellett látogattam meg – Dél-Amerika egyik legkezdetlegesebb kultúrájú embercso­ portjának tekintik. Tapasztalataimról több tanulmányban, és az 1966-ban megjelent „Trópusi indiánok között” c. kötetben számoltam be. Kis létszámú hordáik élén egyetlen vezető áll, aki szükség esetén a sámánok napi feladatait is ellátja.

Ha ezeket az indiánokat betegségekről és azok gyógyításáról faggatjuk, legtöbbször általánosságokat tartalmazó válaszokat kapunk. Később azonban kiderülhet, hogy több más néphez hasonlóan a nambikuarák is úgy vélik: a betegségek okozói szellemek, akiket a róluk, valamint a gyógyítóeljárásokról folyó beszélgetés előcsalogat – ezért a nagy hallgatási Ha meg tudjuk figyelni az orvosságos embereket a gyakorlatban, közelebb kerülhetünk a tabuk övezte kérdésekhez. Az Utiariti melletti településen láttam beteg gyereket és felnőttet „kezelni”,sőt,minthogymagamismegbetegedtem,agyógynövények használa­ táról még személyes tapasztalatokat is szerezhettem.

Csakhamar kiderült, hogy például a „könnyű” betegségek, mint a fejfájás, vagy a gyomorbántalmak egyszerű masszírozással kezelhetők, s esetükben nem szükséges specialista közreműködése. Az „orvosságos” ember a komo­lyabb eseteknél lép színre: ő az, aki ismeri a gyógynövényeket, és előírhatja, mit kapjon a beteg.

Egy indián asszony a hasát fájlaló gyermekét mindössze idősebb nőrokonához vitte el, aki mielőtt bármit is tett volna, megrágott egy paradiót (Bertholletia excelsa), majd olajos ujjaival köröket rajzolt a gyermek köldökénél. Utána egészen ráhajolt a gyermekre, és miközben furcsa, „sió, suó, fuu” hangzású

szavakat préselt ki az ajkai között, a hasára fújt Utána megrágott még egy diót, majd megismételte az egész műveletet. Az esetet szerettem volna lefényképez­ ni, de nem engedték meg.

Máskor egy legény, aki ugyancsak fájlalta a hasát, a szertartási furulyák őrzésére felállított kunyhóban nagybátyja ölébe hajtotta fejét: az idősebb rokon is a masszázst alkalmazta-dörzsölte a beteg mellét, gyomortájékát, majd hasát. A nagyon is egyszerű, hétköznapi eljárásnak nem tudtam kideríteni a nevét: a megkérdezett fndiánok váltig állították: „…ennek nincsen külön neve”.

Amikor Utiaritiban maláriát kaptam – ami erőteljes hasmenéssel járt -, s napokig nyomtam a függőágyat, a gyógynövényekkel való kezelést magam is tapasztalhattam (lásd: Boglár 1966:149). Betegségem hírére a nambikuara főnök két edényt küldött, az egyikben gyökereket, a másikban leveleket áztattak: megtudtam, hogy mindkét növény jó a hasfájás ellen, ám a nevük titokban maradt, mert-„azt csak az anunszu, azaz az egyik szellem tudja…** Amikor a saját betegségem ürügyén is újra meg újra faggattam a nambikuara vezetőt a betegségek okáról, azt válaszolta, hogy azokat a „szellemek” okozzák. Ha valaki nem tájékozott a szellemek világában, nemigen juthat a gyógynövé­ nyek kérdésének nyitjára sem, hiszen tudni kell, hogy nem az orvosságos emberek, hanem a segítőszellemeik azok, akik „ismerik” a növényeket, és akik szükség esetén megtanítják nekik azt is, hogy melyik növényt kell használniuk.

A nambikuarák kétféle szellemet különböztetnek meg: a már említett anunszut és az qjankadszut. Az előbbi tőbbarcú, lehet ártó, de segítő is. Mint elhunyt sámánok szelleme elpusztíthatja az ültetvényeket vagy villámot idéz elő, megnehezíti a vadászatot, s így közvetve több betegség okozója is. Mindazonáltal kiengesztelhető azzal,hogy a sámán énekel hozzá,felajánlja neki rangjelző díszeit (a jaguárbőrből készült fejfedőt [álarcot], az állat karmaiból és fogaiból készített nyakláncot) – így a szellem megsegítheti őt. Ugyanis ha megelégszik az énekkel és az ajándékokkal, nemcsak elvégzi a rábízott feladatot, hanem még az ellenség testébe betegséget előidéző „tárgyat” is juttathat. Amikor tehát a sámán gyógyítani akar, ha törik, ha szakad meg kell nyernie az anunszu jóindulatát. Mágikus énekkel igyekszik magához hívni a szellemet és elérni, hogy segítsen neki „kivenni” a páciensből a betegséget előidéző tárgyat, amelyet természetesen egy másik szellem helyezett el a testébe. A „megnyert” segítőszellem megszállja a sámánt, aki ennek segítségé­ vel már Jktszívhatja” a beteg testéből a veszedelmes bambuszhasítékot, madárcsontot, halszálkát, követ stb.

Az ajankadszu a halottakhoz kötődik, és ugyancsak kárt okozhat az embernek, ha nem gondoskodnak róla, azaz nem kap tőlük ennivalót. Az ajankadszu szellemekről azt tartják, hogy az úgynevezett Kőhegynél laknak (azon a mitikus magaslaton, ahol a nambikuarákat is megteremtették), és csak az esős évszak kezdetén (tehát amikor a természet bőkezűbb), Jelennek meg” az indiánok településén ételért. Ha megfelelően ellátják őket, például kapnak maniókalepényt, sült húst vagy egyéb finom falatokat, akkor nem bántják az embereket, sőt a rítusokban is részt vesznek. Ilyenkor a szellemek együtt énekelnek a sámánnal. Ha azonban elégedetlenek, akkor a kisgyermekeket beteggé tehetik, és ilyenkor még több rítussal lehet csak kiengesztelni őket. A kapcsolatfelvétel velük is ének útján történik, mivel a nambikuara sámán nem ismeri a ritmuskeltő hangszereket, a csörgőt és a dobot. A szellem ilyenkor énekével „mutatja meg” a sámánnak azokat a mágikus erejű növényeket, amelyek például ^megvakíthatják” a gonosz szellemeket, de a gyógyító növényeket is megismertetheti vele.

Sajnálatos tény, hogy a nambikuarák egyetlen esetben sem voltak hajlandók elárulni a növények nevét és lelőhelyét. A körükben korábban megfordult etnológusok sem jártak jobban: Roquetté-Pinto – aki 1907-ben elsőként foglal­ kozott a nambikuarákkal – említi, hogy őriznek bizonyos növényeket, amelyeket nem esznek, és ezért úgy véli „…idős férfiak és nők titokban orvoslásra használják” (1950:250-251). Egyetlen pontosabb adatot közöl: ajatobá (Hyme- naea courbaril) fa gyantáját növényi rostok segítségével sebekre kenik.

1939-ben járta nambikuaráknál Claude Lévi-Strauss, aki a szemgyulladásról így emlékezik meg: „A bennszülöttek valami olyan vízzel kezelték magukat, amiben hosszasan áztattak egy bizonyos fakérget, és egy tölcsér alakúra csavart levél segítségével cseppentették a szemükbe” (1973:341). De Oberg 1949-es megfigyelései sem kevésbé pontosak: szerinte „bizonyos” növények főzetét dörzsölik betegek fejére vagy gyomrára, de a fogfájást is enyhítik egy növény levével (1953:101).

Feltehetően nemcsak a szakszerű megfigyelések és interjúk hiányának köszönhető, hogy az orvoslásra használt növények száma ilyen korlátozott. Aki a Mato Grosso szavannáit végigjárta, tanúsíthatja, hogy igen szegényes a flóra, és az indiánok csak akkor keresik fel a dúsabb növényzetű vidékeket, amikor az esős évszak kezdetén a gyümölcsös ligetek, pontosabban a galériaerdőségek közelében hosszabb-rövidebb időre érdemes megtelepedniük.

A PIAROÁK GYÓGYMÓDJAI.

A Piaroa törzs “orvosságos embere” teljes “keléktárával”: a szellemekkel való érintkezést elősegítő tollkoronával, a mágikus szivarral, a nyaklánccal valamint köpennyel. (Boglár Lajos 1951, Venezuela)

A piaroa indiánok a dél-venezuleai Amazonas Szövetségi Területen, az Orinoco folyó menti őserdők vidékén élnek. Két alkalommal, 1967-68-ban és 1974-ben végezhettem közöttük terepmunkát. Venezuelai útjaimról több tanulmány, két film (A piaroák világa, A sámán nyaklánca) és két kötet (1978 a, b) készült. A piaroák elsősorban abban különböznek a nambikuaráktól, hogy bár a zsákmányolás (elsősorban a vadászat) igen fontos élelemszerzési tevékenységük, kiterjedt ültetvényeik vannak, és a trópusok-szerte elterjedt gumós növények (manióka, jam, táró, édes burgonya stb.) mellett még sok egyéb növényt (gyümölcsöket, kukoricát és többek között a sámánok által használt narkotikus növényeket) is termesztenek.

Boza és Baumgartner (1962) ugyan összeállítottak egy jegyzéket a piaroák táplálkozásában hasznosított növényeiről, és ebben 76-félét említenek, mégis az a meggyőződésem, hogy ennél többel kell számolnunk, hiszen csak egyetlen ültetvényen nekem 36 növényfajt mutattak meg az indiánok. A „Wahari” c. kötetben a következőket
írom: „Egyetlen ültetvényen harminchat különféle növényt számoltam össze, többek között a gumósok közül négyféle mérges maniókát, kétfajta édesburgonyát, kétfajta tárót stb., tizenhárom gyümölcs­ termő növényt találtam, közöttük háromféle ananászt. Több narkotikumot és kilenc nyersanyagot szolgáltató növényt.” (1978 a: 152). így mind a növényekkel való kapcsolatuk általában, mind a gazdagabb vegetációja vidék indokolttá teszi, hogy a piaroák „gyógyszertárában” is nagyobb legyen a választék.

A piaroa sámán által használt legáltalánosabb szer a vadméz: köhögés, mellfájás, gyomorbántalmak ellen alkalmazzák – neve piaroa nyelven azt jelenti: „a fának a leve”.

A láz és a fejfájás elleni általános orvosság ajukuta, azaz a vízben elkevert maniókaliszt, de enyhítő-hűsítő hatása miatt több gyümölcs kesernyés levét is gyógyszerként használják. Emésztési, általában hasi fájdalmak ellen a limo (Dicranopygium bolivarense) nevű vízi növény, és egy meg nem határozott „sós” fa (palo salgado) kérgének hamuja szolgál, amelyet vízzel fogyasztanak. A számtalan pálma közül a seje (Oenocarpus bataua) terméséből préselt igen finom olajat nemcsak ők, hanem az amazonasi félvérek is használják minden­ nemű „mellfájás” ellen.

A papaya (Carica cauliflora) egyik fajtája ugyancsak szerepel az emésztést elősegítő gyümölcsök között. Lásd Boza-Baumgartner: „Si el indio se enferma de fiebre, sólo come yucuta o carate sop ado (pulpa de frutas diluidas con agua); el soplar es una conjuracion pára evitar que el demonio penetre a través de la comida causando su muerte” (1962:168). A caracasi egyetem részére végzett felmérésében Goya említi, hogy a szemgyulladást a tuoguijo nevű (nem azonosított) növény kivonatával gyógyították, a betegségek ellen pedig egy didilis-féle fa kérgét használták fel. A légzőszervi megbetegéseket egy hagyma­ szerű (?) növény reszelékével enyhítették (1960:60). Ezekről biztosan tudjuk, hogy orvoslásra használják. Feltehető azonban, hogy a lista nem teljes; a piaroák között évekig kutató természettudós, Pablo Anduze például egy 1968-as beszélgetés alkalmával így nyilatkozott: körülbelül tizenöt gyógynövényt isme­ rek…Wilbert,aki1961-benazelsőösszefoglalást készítetteapiaroákról,aztírta: az indiánok készítenek orvosságokat is, „bizonyos” növények felhasználásával, amiket csak a sámánok ismernek… Lásd Wilbert: „…a betegségeket elsősorban a gonosz szellemek okozzák, amelyeket el lehet űzni szívással, dörzsöléssel, fújással, és a szent csörgővel… A fehér kövek képviselik a betegségek »dárdáit«, amelyeket a sámán kiszívott a páciens testéből. A túlvilági lényekasszisztálnak a sámánnak a gyógyítás közben” (1961:65).

A sámánok (menyerua) tevékenysége mindennapos a piaroák között, tekintve, hogy a településeiknek csak vallási vezetői vannak. Szinte minden este felcsendülnek a rituális énekek, amelyek a piaroák szerint gyógyítanak: az ének (menye) annyit jelent: „orvosság”, ebből következik, hogy a sámán = menyerua, azaz az „orvosságok-énekek embere”. Anélkül, hogy a már több publikációban tárgyalt jelenség részleteibe bocsátkoznék, megemlítem, hogy a piaroa sámá­ nok (és vadász férfiak) gondolkodásának középpontjában a vadászott állat áll.

Piaroa “orvosságos asszony” (Boglár Lajos 1964, Venezuela)

A vadászat után az elejtett állatot a sámánnak – miután narkotikumok segítségével kellőképpen előkészült ehhez – a vele együtt éneklő segítőkkel „tisztára” kell énekelnie, mivel ezt így írja elő Wahari, a teremtő hérosz. Ő minden állatba helyezett betegségeket, hogy az emberek ne feledkezzenek meg róla: ezért kell a vadhúsevés előtt énekelni Wahariról és az állatbetegségekről (a mágikus énekek „megtisztítják”, ehetővé teszik a húst, azaz olyan lesz, mint az „édes”, tehát nem mérges növények!) (7-8. kép).

Minden vadászott állatról van egy mitikus-mágikus ének, amelyet a menyeru- \ ának ismernie kell. A hajnalig tartó, csörgő ritmusával kísért éneklés közben a narkotikumokkal (a bódítójopó, a szivarok füstje) telítődött sámá

n „továbbadja*’ a közösségének a benne rejlő mágikus erőt: minden család víztartójába mézet csepegtet, és vékony nádcsővel belefúj a vízbe. A jopó (yopo) az egyik legismertebb amazóniai narkotikum: barna színű, édeskés illatú, finomra őrölt por, amelyet madárcsontból készített szívókából szippantanak fel az orrukba. Összetétele: egy mimózaféle (Piptadenia peregrina) magja, egy fakéreg hamuja és vadméz. Az egészet szétőrlik, majd tűz felett szárítják. Kristályos alakban tárolják, és külön eszközökkel készítik elő a szippantásra (vö. Sangirardi, 1983:125-141). Ezt a folyadékot „fújt víznek” nevezik, és az „általános” szerek közé tartozik. (Nyilván nem véletlen, hogy a mítoszokban és a rítusokban is jelentős szerepet kap a mézet előállító Redyo, a vadméh szelleme „aki a fának a levét összegyűjti”.)

Az általánosan elterjedt technikák között a betegségek „kiszívása” és a dohányfüsttel való „elfújása” is megtalálható. Lásd Wavrin: „Egy asszonyt megmart egy kígyó; haldoklott. Gyógyítására megjelent a sámán: kiszívta a sebet, majd gesztikulált, azután kijelentette, hogy meggyógyult” (1944:192). A sámán alapvető eszköze, a csörgő minden esetben kéznél van, enélkül sem énekelni, sem gyógyítani nem tud (10-11. kép).

Ha az iránt érdeklődünk, honnan „jönnek“ a betegségek, megtudhatjuk, hogy a már említett betegségek mellett (amelyeket a teremtő hérosz helyezett az állatokba) vannak az erdei szellem (viricsa) által okozott betegségek is. Ellene gyógynövények gyökereiből és kérgéből összeállított amulettet használnak, amit akkor viselnek,ha„gyanús“,azaz veszélyesnek tartott helyre kell menniük.

A piaroák, sok más törzshöz hasonlóan a gyógyító eljárások két nagyobb csoportját ismerik:
1. a preventív-mágikus tevékenységet, tehát a vadászat utáni éneklést (csörgő, „fújt víz”) és az amulettek viselését, valamint
2. a különféle „beavatkozási” technikákat (fújás, szívás, fürdetés stb.) és a gyógyító hatású növények alkalmazását.

A GUARANIK GYÓGYMÓDJAI.

A guarani indiánokat kutató tudósok közül a német Müller (1926) közölte eddig a legalaposabb jegyzéket a gyógynövények­ ről. Tőle tudjuk, hogy az egyes guarani dialektusok szókészletében a „gyógy­ szer”, orvosság kifejezést a legjobban így fordíthatnánk: „lelket vinni valamibe”, „lelkesíteni”, „életet lehelni belé”; és azt is, hogy ez valamennyi alakjában növényi anyagokhoz kötődik, hiszen a lélek (többek között) a növények egyik létezési formája.

A növényi eredetű orvosságok mellett azonban a sámánok használnak összetett (emberi, ásványi, állati) gyógyászati kellékeket is. Müller igen alapos jegyzékében 176 tételt sorol fel (1926:504-514). íme, néhány olyan betegség, amely ellen hatásos vagy hatásosnak vélt szereket használnak: malária, kígyó­ marás, bélféreg, asztma, dizentéria, struma. (A malária ellen például hét-, a kígyómarás ellen meg tizenegyféle szert ismernek a guaranik.)

A gyógyítási technikáik között megtalálható az általánosan elterjedt masszázs, a bedörzsölés, az izzasztófürdő és a dohányfüst ráfújása. Két guarani csoport (mbüa, csirípa) alapvető technikája a betegség „kiszívása”: az okozó lehet kő, bogár, hernyó, vér, csont stb. A pai és az általam is tanulmányozott nyandeva csoportban a gyógynövények alkalmazása mellett a ráfújás és a masszírozás dominál.

Cadogan, a guaranik jelen paraguayi kutatója fontos adatokat közölt az orvoslás, a növények és a lélekképzet összefüggéséről. Egyik munkájában említi, hogy a guajakik (a tupi-guarani nyelvcsalád egyik archaikus képviselője) a mágia és az orvoslás szempontjából alapvetőnek tartják a kümata és a pirü nevű növényeket. Az előbbi nedvéből rituális fürdőt készítenek – preventív célzattal -, hogy távol tartsa a betegséghordozó jaguár szellemét. Cadogan szerint: a mítoszok elemzéséből az is kiderül, hogy ennek a növénynek a segítségével a lélek a Paradicsomba juthat (1962:61). Az utóbbi (Lonchocarpus sp. – fam. Leguminosae) – ugyancsak gyógyító hatású – , amelyből „folyadék árad” (Cadogan 1972:37).

Az emberi lélek és a növényzet összefonódására utal a mbüa nyelvjárás egyik kifejezése: üvüra nye-erü = „fa, amelyből szó árad”, vagy „fa, amelyből lélek árad”. A guajaki indiánok világképe szerint az ember és a fa közös eredetű: az őskorban a nagyszülők, akár a fák, a földből nőttek ki. (Erre utalnak az olyan kifejezések,mint„a fa a föld szőrzete“,vagy„a fa a föld gyümölcse,termése”.)

Az indiánok szerint az ember legfontosabb tápláléka növényi eredetű, tehát a növényi táplálék az emberi szervezet része – ezért is nyújthat gyógyulást a növény.

Mintás tokokban tartják a gyógyításhoz szükséges gyantadarabokat (Boglár Lajos 1974, Venezuela)

A házak, települések körül található gyógynövényeket az avá-csíripáknál majdnem minden férfi és nő ismeri, de csak a sámánok képesek megmondani, milyen betegségre melyiket kell használni. Az indiánok úgy vélik, hogy a sámán álmában tudja meg, mi a betegség, ahhoz, hogy ébren megkereshesse a gyógyításához szükséges növényt (Bartolomé, 1979.134).

A guaranik szerint Kuarahü, a mitikus hős tárta fel a növények gyógyító tulajdonságait: ő mutatta meg az embereknek, hol találhatók a hasznos növények, és azt is elárulta, hogy milyen varázsigéket kell mondani a növények gyűjtésekor. A sámán ezekkel hívja magához a gyógynövények szellemét, hogy közösen támadhassák meg a betegségek „szellemét”. A samanisztikus gyakor­latban ezért is fontos a szellemek harca: az dönti el, sikerrel vagy kudarccal jár-e a sámán. A piarca sámánok „óvatosságára” jellemző, hogy a gyógyító ének mellett gyógynövényeket is alkalmaznak, a preventív aktus sikeressége érdeké­ ben. Kudarc esetén pedig mindig gondosan mérlegelik a körülményeket (hol, mikor, hogyan történt az eset).

A magam tapasztalatából annyit tennék hozzá, hogy egy guarani faluban, ahol 1980-8l-ben és 1984-ben is dolgoztam, ugyanazon a családon belül még együtt élt három generáció, és tagjai együtt vettek részt a sámánok által vezetett rítusokon: nagyapa és fia kitűnően ismerték a környező növényvilágot, és meg tudták mondani, mit javasolnak az egyes betegségek ellen. „Nehéz”, azaz bonyolultabb esetekben, tehát amikor nem volt szemmel látható vagy kitapint­ ható a betegség, azonban mégiscsak a sámán segíthetett (12-13. kép).

Több tekintélyes sámánról tudnak a guaranik, akikhez messzi földről is ellátogatnak a gyógyulás reményében. (1980-ban egy ilyen „vizit” alkalmával derült ki például a számomra, hogy ki a település sámánja.) A nyáridévá csoportnál az éneklést, füstölést és gyógynövények együttes alkalmazását többször is megfigyelhettem, hiszen jómagam is paciense voltam a prumirimi nyanderunak. Lásd Boglár (1982,1985).

1984 februárjában részt vettem egy névadási (avatási) szertartáson. A több faluból összesereglett indián között több sámán és sámánjelölt is megjelent, akik a falu közösségi kunyhójában több estén át énekeltek mitikus szövegeket, és vezették a névadást megelőző táncokat.

A rítussorozat második estéjén behoztak egy szemmel láthatóan beteg, idős asszonyt, és a kunyhó közepére ültették. Felsőtestét lemeztelenítették, majd a sámánok szép sorjában körbejárták, és hatalmas pipáikból nagyokat szippantva ráfújták a füstöt a beteg testére. Ezt többször, hosszan megismételték, mind közelebb fújva a füstöt, egyenesen a páciens bőrére – nem egy helyen nikotin­ foltot hagyva.

Már korábbi esetekből világossá vált, hogy a sámán az „erejét” az álmon kívül a dohányfüstből is meríti: „…a dohány és a füst erőt ad…*-vallják a guaranik. Egy guarani sámán szavai: „… (tudásomat) nem felejthetem el soha, mert Nhanderu istentől kaptam. Ez erőt ad az embernek, kell hozzá a pipa és a dohány is. Csak azok tudnak énekelni, akik már igen korán szívnak a pipából. A füst megtisztít, szívjuk a füstöt, megtisztul a testünk!” A füstölés után igen sok mágikus ének elhangzott, végül az idős asszonyt kivitték a kunyhóból, ö már megjárt egy kórházat Sáo Paulóban, ahonnan (amint ezt egy ápolónőtől megtudtam) menthetetlen tüdőbajjal bocsátották el: „Visszaküldték a faluba, hátha ott még tudnak segíteni rajta…” A rítust vezető sámán feltehetően ennek tudatában mondotta: „Nagyon mélyen van a betegség, nem férünk hozzá!” Majd egy ésszerű megoldást ajánlott: vigyék vissza a nénit a Sáo Pauló-i kórházba, „nézzük meg, mit tudnak a fehér orvosok”. Ez azért különös, mert 1981-ben ugyanabban a faluban egy sámán így vélekedett: „Azért imádkozunk Nhanderu istenhez, hogy ne jönnön ránk a városból a betegség… még a rádióból is jön…” (Boglár, 1983:86).

Végezetül, bár előre kell bocsátanom, hogy nehéz megszabadulni a szubjektív hangvételtől, hadd álljon itt néhány közvetlen, személyes élményem is. 1981 novemberében meghűltem és erősen köhögtem, s ebben az állapotban kellett részt vennem egy rítuson. Több varázsének és rituális tánc után hozzám lépett a sámán, és így szólt: „Hallom, beteg vagy… most énekelni fogok, és jön a petüngua, a gyógyító dohányfüst.” Ezután a kezembe adott egy kis botot („ezen át megy beléd az erő…”), majd belefogott egy gyógyító énekbe, miközben egyik sámánjelölt segédje több oldalról végigfüstölte a fejemet, a vállamat és a mellemet. Mindez talán fél óráig tartott: valósággal úsztunk a dohányfelhőben – még erősebben köhögtem, mint előtte. A sámán erre kiküldött a kunyhóból, a tiszta levegőre. Valóban megkönnyebbültem, igaz, a Serra do Mar egyik 800 méteres magasságú őserdei tisztásán voltunk, ahol valóban kristálytiszta a levegő. Ekkor ismerkedtem meg a füstölési technikával, a gyógynövényes kúrán később estem át.

1984-ben hosszabb időt töltöttem ugyanazon a guarani településen, ahol a már korábbról ismert sámánnál laktam. Mielőtt a faluba értem volna, megrándí­tottam a lábamat, fájlaltam a térdemet. A sámán látta, hogy többször is dörzsölöm a fájós pontot, és egyik napon megkértem, nézze már meg, hátha tudna rajtam segíteni. Rövid vonakodás után így válaszolt: „Ha akarod, megné­zem. De csak akkor, ha teljesen egyedül leszünk, és ha hiszel nekem, és ha délután három óra lesz!”

Természetesen ráálltam az alkura: az első két szempontot értettem, tehát, hegy egyedül legyünk (azaz ne lássák a törzstársai, hogy fehér embert gyógyít)] másrészt tudnia kellett, hogy hiszek ismereteiben, bízom benne. A harmadik feltételre később kaptam meg a magyarázatot: a sámánnak több órára volt szüksége ahhoz, hogy megkeresse az orvoslás szereit. Ezek pedig a következők­ből álltak: egy tökhéjban valamiféle zsiradék volt, amibe hosszú zöld leveleket helyezett. A zsiradékról kiderült, hogy azt a tedzsu, azaz egy iguana-féle állat farkából olvasztotta, és ebbe helyezte a menta jellegű ipé (valószínűleg: Jonidium communo, Violaceae) leveleit. Ezek után a sámán mindkét kezével tíz ujjal végigtapogatta a fájós testrészt, különösen a térdkalács körüli szalagokat. (Bámultam a tapintás selymességét, amiről még sohasem hallottam vagy olvastam!) Miután meglelte a duzzadt részt, a leveleket kivette az edényből, és a zsiradékkal együtt rádörzsölte a térdemre. Utána a szert kendővel rákötötte a térdemre, közölvén, hogy legalább egy óráig mozdulatlanul kell maradnom, és másnap meg fogjuk ismételni a kúrát (14. kép).

Bár a szer pontos összetételét nem ismerem, bizonyos, hogy elzsibbasztotta a térdemet, és néhány nap elteltével elmúlt a fájdalom. A növény neve guarani nyelven üpé-ngwepoan; az iguanazsírt Müller is említi: kígyómarás ellen dör­ zsölik a testbe (1926:511).

Fontos megjegyezni: mindazon fiatalok számára, akik a sámánok mellett tanulják a mitikus-mágikus énekeket, rituális táncokat, a botanikai ismeretek elsajátítását az „iskola” alapjának tekintik. Megállapíthatjuk tehát, hogy a) a sámánná válás az álom során szerzett intuíció élményével kezdődik; b) a sámán az „erőt” tevékenységéhez a dohányfüstből, a mágikus-mitikus énekekből „nyeri”; c) az orvosláshoz ismernie kell a „technikákon” kívül a gyógynövénye­ket is.

Piaroa “orvosságos ember” eszközei: mágikus kristályok a betegségek “kiszívásához” valamint tökhéj a fújt mézes víz ivásához (Boglár Lajos 1974, Venezuela)

ÖSSZEFOGLALÁS

Összegezve a fentieket elmondhatjuk, hogy az amazóniai sámánok számtalan közismert „technikát”, eljárást gyakorolnak, de az is nyilvánvaló, hogy a gyógynövényismeretüket az ökológiai környezet határozza meg. Ez utóbbi tényező következménye, hogy az őserdei ültetvényesek gyógy­ növénykészlete nagyobb, mint a szavannák lakóié. Figyelembe kell azonban vennünk az ideológia szerepét is. A piaroa világkép középpontjában az állatokkal való viszony áll, ami korlátozza a növényi eredetű szerek alkalmazását (hiszen, bár a legáltalánosabban használt „fújt víz” is lehet „fának a leve”, mégis egy állat, a vadméh termeli).

A guaranik gondolkodása elsősorban a termesztett növények (köztük a csaknem perszonifikálódott kukorica) köré fonódik, és noha a betegségeket a szellemek tevékenységének tulajdonítják, hitük szerint a sámánt mindennemű betegség ellen felvértezik a gyógyító erejű növények.

Annak vizsgálata azonban, hogy mikor és milyen körülmények között speciali­zálódnak a sámánok, és hol vonható meg – ha egyáltalán lehetséges ez – a határ a mágia és a valóságos ismeretek között, már egy más tanulmányra tartozik.

A Boglár Lajos: “Orvosságos” emberek és gyógynövények Amazóniában bejegyzés először a Sámánok és Entheogének jelent meg, írta: saman.org.hu