A(z) Burját lóáldozat (Baráthosi B. Benedek) cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Burját lóáldozat
Baráthosi Balogh Benedek: Burját lóáldozat
Rövid leírásom befejezéséül elviszem olvasóimat a Bajkál-tó észak-nyugati partján élő s a lámahitet még fel nem vett burját-mongolokhoz. A burjátságnak ez a része hosszú idő óta él az idetelepedett oroszság tőszomszédságában, sőt részben velük összekeveredve. Van közöttük elég, aki az orosz hitre tért, s orosz iskolákat végezve, európaias kultúrára tett szert. Én magam néhány tucat olyan burjátot ismertem, akik orosz közép-, sőt főiskolát is végeztek. Mindenikük kitűnt végtelen szorgalmával ezt az orosz tanárok erősítették meg előttem. Az orosz tudósok sorában eddig ott találunk egynéhány kiváló burját-mongolt is.
Az a kereszténység, amely ezeknél a burjátoknál uralkodik, éppen olyan felszínes, mint az orosz paraszti népé. Természetes hát, hogy még az orosz hitet felvett burjátok között is ezerféle szokásban él a régi samanizmus. Majd minden falunak akad egy-egy sámán férfia vagy asszonya s vannak közöttük olyanok, akik messze földön híresek. A leghíresebbek közé tartozott egyik igen előkelő s az oroszok által bárói rangra emelt ősrégi mongol fejedelmi család tagja. Mikor 1911-ben ottjártam, egy negyven év körüli katonás tartású szép embernek ismertem meg ezt a mongol sámánt. Apja Szentpéterváron neveltette, ahol a hadi iskolát végezve mint egyik legkackiásabb gárdatiszt, éveken keresztül táncoltatta a cári udvar előkelőségeit. Mondják, hogy egyik hercegkisasszony felesége lett volna a gárdakapitánnyá vedlett daliás fejedelmi sarjadéknak. Egy szép napon azonban esküvő helyett eltűnt Pétervárról a csinos gyerek s csak hosszú évek múlva derült ki, hogy hazament és felcsapott újra nomád mongolnak.
Ebből az emberből lett a jelen század első évtizedének leghíresebb sámánja, akiről esküvel állították még a legelőkelőbb orosz hivatalnokok is, hogy jövőbe és múltba látása csalhatatlan. Szuhanov bácsi levele segített hozzá, s tett részesévé annak a négy gyönyörű napnak, amelynek tapasztalatai páratlanok tanulmányutaimon. A sámán báró igazi mongol jurtában fogadott a legnagyobb szívességgel. Éppen megérkezésemkor hoztak sátrához egy kiscsikót, amelynek első lábát szétrúgta egy ló. A csikóból estére pompás pörköltszerű étel került az asztalra, friss kumisszal meg orosz vutkival. Rövid idő alatt jókedvre hangolódott az egész társaság.
Beszélgetésünk a régi időkre terelődött. A báró látta Feszty körképét a magyarok bejöveteléról, amelyet nem győzött eléggé dicsérni. Sokat kérdezősködött a magyar pogányságról, s annak megmaradt nyomairól. Másnap több beteget hoztak szekéren a báróhoz, aki úgy látszik, értett valamit az orvostudományhoz s kézi patikájából különféle orvosságokkal látta el őket. Megmutogatta sámánkészletét is. Sokat beszélt a körülöttünk élő jó és rossz szellemekről, amelyeknek nagy befolyása van az emberi életre.
Megkockáztattam azt a kérdést, hogy mi hozta őt a fényes cári udvarból vissza az ősi életmódhoz. Egyetlen szóval felelt: a csömör. Később aztán megeredt ajkán a szó, s megtudtam, hogy az az örökös képmutató és hazug élet, amit a kultúrvilágban kénytelen élni az ember, volt az, ami meggyűlöltette vele a modern európai életet. „Egészen más itt, mondotta tovább, ahol az emberek az ajkukon hordják a szívüket s a kimondott szó a lélek igaz forrása nem pedig az álnokság takarója. Az orosz mint egy óriáskígyó terpeszkedett végig Ázsia testén, megfojtással fenyegetve annak ősi jogos tulajdonosait. A burját nép pusztul, az orosz méreg bevette magát közéje s ha ők, akik mégis csak tovább látnak az orruknál, behunyják szemüket, a biztos pusztulás vár nemzetükre. Ezért jött haza s minden erejével nemzete ősi szokásainak fenntartásával igyekszik olyan helyzetet teremteni, amely megmenti őket a biztos haláltól”. Ezek a szavai azt a gyanút keltették bennem, hogy a báró tulajdonképpen nem is igazi sámán, hanem nemzetéért rajongó, önmagával meghasonlott lélek.
Estefelé egy kisebb sátorba mentünk, ahol egy szegény őrültnek látszó ember ült a tűzhely mellett. A sátor tele volt emberekkel. A báró rövid beszélgetés után magára vette sámán-készséget. Most megkezdődött egy olyan jelenet, amilyet már mandzsu-kötetemben megírtam. Sok sámánaktust volt szerencsém végignézni, s teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy a báró révülése nem volt tettetés, hanem éppen olyan igazi, mint a többi sámáné. A hatás itt is az volt, hogy a szuggesztió az őrült állapotában javulást okozott. A következő nap én kérdeztem ki a bárót, mennyiben igaz az, hogy a burjátoknál még most is él a lóáldozás. Szavaimat megerősítette. Azt mondotta, hogy egy soha meg nem szakadó örökös folyamat náluk az ősidőktől fogva ez, s mai nap is igen sokszor, de különösen a nyári hónapokban szoktak lovat áldozni, amelyre az áldozatot bemutató törzs rokonsága nagy számban szokott megjelenni. Kissé elgondolkozott, aztán hirtelen azzal fordult hozzám, hogy halasszam el másnapra tervezett elutazásomat, majd mutat valami olyat, amilyet talán sohasem lesz többet alkalmam meglátni. Kész örömest egyeztem bele a maradásba.
A következő nap még sötét volt, mikor fölvertek álmomból. Oroszos kocsira szállva mentünk a báróval, jó óra hosszáig, míg a Bajkál-tó partján egy meredek sziklás parthoz nem érkeztünk. Tíz-tizenkét szekér állott itt, s legalább két annyi fölnyergelt ló volt körös-körül kipányvázva. Ezalatt világosodni kezdett, úgyhogy az eddig csak félhomályban sejtett környezetet jól megszemlélhettem. A sziklaormon hatalmas, három méternyi hosszú s másfél méternyi széles asztal magasságú kőrakás állt. Teteje lapos kövekkel volt kirakva, meglehetősen sima volt a felülete. Elől lombokkal volt fedve kereken az oltárkő. Tág félkör alakban állották körül ezt az oltárasztalt, melyen lobogó tüzet gyújtottak. Közben néhány kancát megfejtek s a frissen fejt tejből többször loccsantottak az oltár tüzére. Ezalatt hat burját ember egy szürkés-fehér lovat vezetett az oltár közelébe. Ketten a hosszú kantárszárat fogták kétfelől, a többi négy kezében pedig egy-egy hosszú kötél volt, melynek vége a ló négy lába csuklójához volt erősítve. A tejből most a ló szeme közé is loccsantottak egy keveset, amitől az állat visszahőkölve felágaskodott, de a két ember keményen tartotta. Abban a pillanatban, amikor a Bajkál vizéből a nap első sugarai kibukkantak, a négy legény egyik oldalra futva, a kötelek segélyével földre rántották a lovat. Néhányan segítségükre siettek s annyira szétfeszítették a ló lábain a köteleket, hogy az állat moccanni sem bírt. Erre egy öreg ember, a báró egyik rokona, a lóhoz lépett. Egy tőrszerű, erős késsel fölhasította annak hasát s a tátongó nyíláson benyúlva, biztos kézzel kereste meg az állat főütőerét, amelyet elvágott. Pillanatok alatt történt mindez s az állat minden nagyobb haláltusa nélkül kiszenvedett. A körül lévő férfiak levágták az állat fejét s az oltár közepére helyezték. Ezután gyors kézzel lehúzták a bőrét, melyet szintén az oltárra helyeztek. Most az állat feldarabolása következett s az egymás után levágott lábakat és testrészeket természetes sorrendben rakták végig az oltáron. Míg ezek történtek, az ott levő közel száz főnyi férfi, asszony és gyermek előbb halkan és dönnyögőleg, majd egyre erősebb hangon valami régi dalt énekelt. Unszolásomra a báró megígérte, hogy ennek a mindenesetre ősi himnusz-félének dallamát és szövegét leírja, sőt fonográf lemezre is fölveszi. Azt is megígérte, hogy múzeumunk részére juttat majd belőle egy másolatot. Úgy látszik azonban, hogy ezt az ígéretét a következő évben történt halála miatt nem válthatta be. Így talán örökre elveszett a néprajztudomány számára. Az éneklés alatt az oltárra rakott húsdarabokat is meglocsolták a frissen fejt tejjel.
A báró azt mondta, hogy a lóáldozás egyenesen az égi nagy Istenhez szól, s hálaadás azért, hogy az Isten kegyelme megadta a megélhetéshez szükségeseket. Az állat elszálló lelke viszi Istenhez az ember köszönetét.
Az ének elhangzása után következett az ünnepség profán része. Több tüzet raktak, melyek fölé hatalmas rézüstöket akasztottak. Ezekbe rakták bele a nagy darabokra fölszabdalt lóhúst, minden darabból egy ujjnyi szeletet levágva, és az oltár tüzébe dobva. A fiatalabbak közül többen fanyársakat készítettek s az erre tűzdelt darabokat a tűznél pirították. Néhány ürüt is levágtak ezalatt, melyek úgy látszik nem voltak áldozati tárgyak, bár húsukból szintén dobtak egy keveset az oltár tüzébe.
Nagy evés, sőt ivás következett. Jókedvre kerekedett az egész társaság. Megszólalt a muzsika is. A fiatalok táncra perdültek, versenyt futottak, különféle játékokat játszadoztak, a végén pedig birkózásra került a dolog. A mulatságba még a javakorbeliek is beleelegyedtek, s a birkózóknál egy ötven év körüli tagbaszakadt férfi rendre verte a földhöz a hányaveti fiatalabb legényeket. A szekerekből nyílkészletek is kerültek elő. Ekkor láttam, hogy ezek az emberek még ma is milyen művészei az íjjnak. Az emberderék nagyságú célba majdnem mindenki pontosan beletalált, s mikor azzal versenyeztek, hogy ki tudja a nyílvesszőt tovább repíteni, nem egy volt olyan, akinek vesszője kétezer lépés távolságra érte el a földet. Napszállta felé véget ért az ünnep, s ki-ki lovára, szekerére kapva visszaindult szállására. Másnap már én is a vasparipa kocsijában ülve álmodtam vissza az előbbi napok eseményeit s bár végtelen örömmel töltött el az a tudat, hogy a mai magyarok közül én vagyok eddig az első és egyetlen, aki ezt az áldozatot végignézhettem, mégis bántott az, hogy a szükséges tudományos fölvételek megtételét elmulasztottam abban a hitben, hogy azt az enyimnél még alaposabb kezekre bíztam. […]
Megjelent: Mongolok-burjátok. Budapest, 1930. 136-151.