A(z) Álomidő cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Álomidő
Az Ausztrália messzi tájain élő őslakosok öregjei nemzedékről nemzedékre átadják a hagyományos rítusok titkát, amelyek birtokában a múlt hasznára lehet a jelennek.
Ausztrália őslakói a fehér ember megjelenése előtt hosszú évszázadokig harmóniában éltek természeti környezetükkel, a vadászó, gyűjtögető életmódot folytató közösségek jól ismerték az általuk bejárt területet. Kőkorszaki világukból sokkal többet láttak, mint ami szemmel látható. Lakhelyüket szentnek tartották, amelyet
megszámlálhatatlanul sok szellem népesít be. Köztük voltak az állatok, a madarak, a növények és a kövek szellemei, a lakosság közvetlen őseinek lelke és nagy mitológiai ősök szelleme, akik az idők kezdetén megalkották a Földet és mindent, ami rajta van.
Ezek a lények sajátos időszférát népesítenek be, amelyet az antropológusok álomidőnek neveztek el, itt ment végbe a mitologikus teremtés. Megváltozott tudatállapotban az emberek bejuthattak ebbe a világba, hogy élményszerűen átéljék és megismételjék a régmúlt eseményeit. Így egyek lehettek isteneikkel, és vigyáztak a világ rendjére. Ugyanazokat a dalokat énekelték ugyanazon a szent helyen, mint őseik ebben az álomidőben. Táncaikkal felidézték az ő cselekedeteiket. A kántálás és az éneklés közben fokozódó eksztázisban megvágták magukat, kicsordult a vérük, s így lettek egyek őseikkel.
A Föld és a művészet Szentsége
Ausztrália őslakói fehérre festették magukat, ha meg akarták jeleníteni a halottakat. Ezzel magyarázható, miért fogadták tartózkodóan a fehér felfedezőket és telepeseket. A fehér embert halott bennszülöttek szellemével vagy gonosz lélekkel azonosították. A bennszülött kultúra emlékei nem sok helyen maradtak fenn Ausztráliában, csupán a kontinens északi részén és az elhagyatott belső területeken. A leghíresebb szent hely az Uluru, hatalmas, bálna alakú szikla, amely lenyűgöző púpként emelkedik ki Ausztrália középső sík vidékén. A bennszülött hagyományok szerint ez a megtestesült titok maga, az álomidő nagy csatájának tárgyiasult emléke. Évről évre ezernyi turista látogat ide, azt remélve, hogy megérez valamit az ősi szentség titkából, de jelenlétével csak megzavarja a hely időtlen nyugalmát. Másik nagy tiszteletben tartott szent hely a Wilpena Pound, ami nem más, mint egy mély, természet formálta amfiteátrum a hegyek között, ahol a legendák őseit megtámadta és megölte két hatalmas kígyó, majd maguk is elpusztultak. Az ádáz küzdelem helyén keletkeztek a felmagasodó falak. Új-Dél-Walesben Mootwingee-nél festett és vésett sziklarajzok vannak, amelyek embereket, emukat, kengurukat, bumerángokat, kígyókat, emberi kéz és láb körvonalait ábrázolják. Hasonlókat láthatunk Darwintól délkeletre a Kakadu Nemzeti Parkban is. Alice Springs képtáraiban pedig a mai Papunya iskola bennszülött mitológiai tárgyú festményeit állítják ki.
Az Ausztrália délnyugati részén fekvő Kimberley terület a wondzsinákat ábrázoló barlangfestményeiről híres. Ezek a mitikus ősök teremtették a vidéket, elkészítették a festményeket, majd eltűntek. Mai utódaiknak minden évben meg kell újítaniuk a képeket, hogy biztosan legyen eső, eleven élet, bőség, nünt akkor, amikor még a wondzsinák lépdeltek e tájon.
Család a bozótosban
Rodney Hall költő és író Utazások Ausztráliában című könyvében felidézi egy idős bennszülöttel való kalandját a bozótosban. Perzselőn sütött a nap, s egyszer csak az öreg megálljt intett a kezével, és sürgető pillantásokat vetett előre egy fűcsomóra. Hall kimeredt szemmel nézett, de nem látott semmit. Hűvös fuvallat érződött, aztán a bennszülött megkönnyebbülten kérdezte: „Látta?” Hall visszakérdezett, kit kellett volna látnia. „Az én Jack bácsikámat” – felelte az öreg, aztán mentegetőzve folytatta: „Maga csak a faág meg a levelek árnyékának nevezte volna, lent a füvön. Pedig ő volt, elfújta a szél.” Hall így foglalta össze az élményt: „Bármi lehetett is, az biztos, hogy a nagybácsi szelleme velünk volt. Később az öreg azt mondta, hogy az egész bozótos nyüzsög az ő halott rokonaitól. Jack bácsi volt a kedvenc nagybátyja, tőle tanulta a legtöbbet.”
Halálos ítélet
A bennszülöttek életében semmi sem történik véletlenül. A korai halált, a súlyos betegséget, a szerencsétlenségeket – ha nincsen rájuk nyilvánvaló magyarázat – biztosan gonosz szellemek vagy rosszindulatú varázslatok váltják ki. A varázslók tudják, hogyan lehet távolról halálra ítélni valakit azzal, ha „rámutatnak a csonttal”, vagy utánahajítanak egy fát, miközben halálos gyűlölettől izzó varázsigéket mormolnak. Abban a közösségben, amely hisz benne, működik a mágia. Sok történetet mesélnek arról, hogyan betegedtek meg, haltak meg emberek csak azért, mert úgy tudták, gonosz átok ül rajtuk.
Egy amerikai antropológus jegyezte fel annak a férfinak a történetét, aki megbetegedett, amikor megtudta, hogy a varázsló csonttal mutatott rá. A misszió orvosa megvizsgálta, de nem találta betegnek, ekkor megfenyegette a varázslót, hogy embereivel együtt elzavarja őt. A varázsló erre megnyugtatta a beteget, hogy nem is átkozta meg. Mire az újból egészségesnek érezte magát.
A „bölcs ember” varázslattal ki tudja űzni a többiekből a rosszaságot, amelyet látványosan elhajít. Nyomába ered a haldokló lelkének, és visszavezeti őt. Ha fenntartás nélkül hisznek a varázslatban, akkor az gyakran meghozza a várt eredményt.
A „bölcs emberek” beavatási szertartása hasonló a szibériai sámánokéhoz. A jelölt odamegy annak a barlangnak a szájához, amelyből jól láthatják őt az álomidő szellemei, akik két láthatatlan lándzsát hajítanak felé, s megölik, majd testét behúzzák a barlang mélyére. Kiszedik és újjal cserélik ki valamennyi belső szervét, megtöltik mágikus kvarckristályokkal, amelyek az égből származnak. így ajándékozzák meg a gyógyítás erejével és a természetfölötti képességekkel.
Álomidő (Részlet Richard Cavendish: Démonok, kísértetek, szellemek című könyvéből)