A(z) Beléndek – Boszorkánykonyhában és kolostorkertekben cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Boszorkánykonyhában és kolostorkertekben
A Beléndek és az Agnus castus
A beléndekben egy igazmondó és enyelgő démon lakozik. Aki megsérti őt, annak eszét veszi.(Galan O. Seid)
Az igen ritka és semmivel össze nem téveszthető beléndeket a korai civilizációkban az istenek növényei közé számították, később az ördög művének tekintették és száműzték a boszorkánykonyhába.
Szokatlan terepen, elhagyott helyeken, hulladéktelepeken, régi temetőkben tenyészik a beléndek. A nép bolondító csalmatok, bilind, dlsznóbab és csábítófű néven ismeri. Ókori nevei szintúgy szerteágazó asszociációkat idéznek: hyoskyamos („disznóbab”), dioskyamos („zeuszbab”), hypnotikon („altató”), emmanes („bolondító”), insana („őrjítő”), pythonion („sárkányfű”), apollinaris („apollófű”). A beléndeket nemcsak bájital főzésére használták, hanem visszaéltek vele, mérget is kevertek belőle. De a ragyogó napisten, Apolló füveként ismert növényt látnokok és jósok is fogyasztották, hogy a múltba, a jelenbe, Illetve a jövőbe vethessenek egy pillantást. A beléndeket a hatalmas Herkules füvének is tartották. A gyógyászatban súlyos fekélyek, görcsök, gyulladások esetén használták. Mások (a tesszáliai boszorkányok) a sötét földi hatalmak és Hekaté növényének hívták. Röviden összefoglalva tehát a beléndek olyan gyógyfű, amely áldott és ördögi szer volt egyidejűleg. Aki jól ismerte és tudott is vele bánni, ez elmerészkedhetett ezekbe a veszélyei régiókba. Egyesek ez emberek javára, mások a többiek kárára fordították e tudást. A germánok bilsa, pilsen vagy pilsenkrut néven említik, fontos varázsszernek tartották. „Felejtő italt” készítettek belőle, és erotikus eső-varázslást is végeztek vele:
“Nagy szárazság esetén, hogy az esőt előidézzék, az asszonyok néhány lányt gyűjtöttek össze, akik közül a legfiatalabbat és legártatlanabbat királynővé választották, A kiválasztottnak mezítelenre kellett vetkőznie, és a többiekkel így kellett kimennie a mezőre, hogy beléndeket gyűjtsön. Amikor a növényt megtalálták, jobb keze kisujjával, a gyökér fölött kellett leszakítania és egy szalagra kötnie, amelynek másik végét jobb lábának Iábujjára erősítette. A többiek fogtak egy-egy ágacskát, ée így vonultak el a legközelebbi patakig, míg a „királynő” a beléndeket maga után húzta, Ekkor belépett a vízbe, e kísérői pedig meghintették bemártott ágacskáikkal. A gyülekezési helyre a „királynőnek” hátrafelé kellett visszamennie.”
(Friedrieh: Symbolik und Mythologie der Natur)
A beléndek azonban élvezeti szer is volt. Már Dioszkuridész is beszámol arról, hogy a beléndekmagot mákkal és ópiummal együtt méhsörbe vegyítették. A germánok is többféle változatát ismerték ennek az isteni italnak, a méhsörnek. A legerősebb fajtáját keserű és mérgező szerekkel ízesítették. Állítólag beléndeket is raktak hozzá. A méhsör mellett a germánok a sör legkülönbözőbb ízesítésű válfajait fogyasztották. A sör egyébként egyiptomi találmány volt, az egyiptomiak mandragórával vegyítették (ez a Hek-sör). Akkoriban kölesből, búzából, malátából és árpából főzték. A komló ízesítő- és tartósítószerként még nem terjedt el. Helyette mirtuszággal, tölgyfalevéllel, rozmaringgal és mindenekelőtt beléndekmaggal főzték a sört. Ez az ún. Pilsen-sör természetesen sokkal mámorítóbb ital volt, mint az egyszerű árpasör. Agir isten tiszteletére a hírhedt tivornyák alkalmából literszámra fogyasztották, amíg a megmámorosodott lelkek istenekkel, illetve halandók testével nem kerültek szorosabb kapcsolatba. Az 1516-os sörtörvény megtiltotta Németországban a beléndek alkalmazását a sörfőzdékben. Ezt a törvényt tehát az első német kábítószer elleni rendeletnek is tekinthetjük. A beléndek „illegalitásba vonult”, az egyház növekvő befolyása miatt a boszorkánykonyha eszköztárába száműzték. A szent hírében álló Hildegard von Bingen a 12.században felismerte a komló felhasználásának előnyét a sörfőzésben, s dicsérte ezt a kiváló főzetet. Ettől kezdve a kolostorokban főzték az ördögtől (pilsen) megtisztított sört. Aki továbbra is beléndeket használt e célból, azt kockáztatta, hogy az ördöggel cimboralás hírébe keveredik. A növény mámorító hatása és szerelmi ajzószer volta miatt megvetendőnek számított. Az egyház és a néphit szerint is csak fajtalan boszorkányok éltek vele, főztek belőle bájitait és keverték szerelmi balzsamaikba.
Az újkor kezdetén szélhámosság, sőt néhány mérgezési eset is kapcsolódik az ördögi beléndekhez. De sok más burgonyaféle növényhez hasonlóan szerelmi bájitalt is készítettek belőle: mint e rend más egyedei esetében is sok iszonyatos, visszataszító dolgot is műveltek ezekkel a szerekkel. Hogy fajtalan cselekedetekre vegyék rá őket, lányokat itattak meg velük, ami gyakran mérgezéshez vezetett. Egyébként úgy kellett alkalmazni, hogy az egyén ne veszítse el öntudatát, s bár nyitott szemmel, de lélekben vakon engedjen megrontójának, esetleg felfokozott szexuális izgalomba jutva maga lépjen fel aktív kezdeményezőként.” (Louis Lewin: Phantastica)
Már az ókori szerzők is óva intettek a beléndek belső alkalmazásától. Külsődleges használatát balzsam vagy olaj formájában viszont orvosok is újra és újra dicsérték. Sok nép fedezte fel egymástól függetlenül, hogy a beléndek akkor a leghatékonyabb szerelmi varázsszer, ha füstjét szívják be. A füstöt magokból és szárított levelekből gerjesztették, néha más növényekkel, pl. hasissal vagy zsályával keverték. A középkori fürdőkben, amelyek a kicsapongó, erkölcstelen orgiákról voltak hírhedtek, a beléndekmag füstjét lélegezték be. Az eredmény lebilincselő látvány lehetett, a jelenlévők nemcsak minden leplet, hanem összes gátlásaikat is levetkőzték, s a fürdő erotikus kavalkád színterévé változott.
A beléndek azonban nemcsak a sötét és titokzatos boszorkánykonyha tartozéka volt. A keresztény kolostorok napfényes kertjeiben is gyökeret vert. A szerzetesek jól ismerték, hogy milyen erők szunnyadnak a kerti nyövényekben. Amikor a középkori Európában az első keresztény kolostorok épültek, gondoltak arra is, hogy kertet is kialakítsanak bennük. A jámbor barátok itt dolgoztak, hogy megfeledkezzenek a világi dolgokról. A konyhai növények mellett gyógynövényeket is termesztettek.
Az elvetett növények többsége a kolostor közvetlen közelében is előfordult. A szerzetesek botanikai ismeretei csak részben származtak az ókori forrásokból, a helyi népi ismereteket is felhasználták. Így ötvöződött az ókori a középkori tapasztalattal.
A barátok végig olvasták a régi írásokat, kipróbálták a népi gyógyászatban alkalmazott szereket, kísérleteztek a növényekkel. Néhányan le is jegyezték tapasztalataikat, hogy az utókor is okulhasson belőlük. A ránk maradt írások közül Walahfried Strabo apát Hortulus című antalógiája a legrégibb. A 9. században Reichenau kolostorában írta meg a mezők növénytanát hexameterekben. Az apát 24, általa termesztett növényről jegyzi le tapasztalatait, ezek között nem egy olyan fordul elő, amely régtől fogva afrodiziákum volt: tök, üröm, lestyán, mák, muskotályzsálya, zeller, cickafark. E növények egyikénél sem hivatkozik a Hortulus szerzője az erotikus hatásra. Nem ismerte volna ezeket a kvalitásokat? Vagy a keresztény erkölcs tilalma tartotta vissza attól, hogy beszéljen róluk? Esetleg a titkot nem akarta továbbadni?
A következő évszázadokban az egyházi szerzők további növények leírását is ránk hagyományozták. Jól kiismerték magukat a honi és más országokból származó növények körében. Leginkább azoknak a növényeknek a hatását, felhasználási módját ismerték, amelyeket termesztettek is. A legtöbb növényt szükségleteik kielégítésére ültették. (ocr: saman.org.hu)
Miután a kolostori élet a barátoktól teljes önmegtartóztatást követelt, a szerzeteseknek szükségük volt olyan szerekre melyek megszabadították őket ilyen irányú gerjedelmeiktől. Jól ismerték a régi bölcsek és a népi gyógyászát afrodiziákumait. Nekik azonban éppen az ellenkezőjére volt szükségük, olyan szerre, ami minden szexuális vágyat elnyom, ami a testi gerjedelemhez kapcsolódó képzeteket szemérmes gondolatokká változtatja és a barátok kínjait csillapítja. A keresett növényt végül is megtalálták a régi írásokban. Dioszkuridész gyógyszertanát minden botanikus szerzetes ismerte. Ő írja le az „agnos” nevű, sokat ígérő bokor alakját és hatását: „Sokféle névvel illetik: barátbors, gyümölcstelen, meddő, a próféták tiszteletreméltó növénynek nevezik. Egyiptomban Ibisz vére, szum, Rómában partifű, vadbors volt a neve. A Lecristicum olyan majdnem fányi méretű bokor, amely mocsaras területeken, folyóparton, sziklás szakadékokban nő, az olajfához hasonló, nehezen törhető, ágai hajlékonyak és nagy levelei vannak.
Agnos-nak nevezik, mert a Démétér tiszteletére rendezett ünnepeken a szüzességüket megőrző lányok alatta háltak, lygosnak azért hívják, mert ezzel az ágaiban lévő szilárdságra utalnak, levét elfogyasztva a nemiségre való hajlandóság mérséklődik.” (1.135)
Éppen erre a cserjére volt szükségük a barátoknak. A magokat az ételükbe keverték, és elfojtott ösztöneiket teljesen legyűrték, így lett ez a bokor a klastromkertek gyakori ismertetőjele.
A monda szerint Héra, a házi tűzhely istennője is ez alatt a bokor alatt látta meg a napvilágot. A növény a megtartóztató házasság jelképe volt, de a szerzetesek szűzies életének is szimbólumává vált. Arnaud de Villeneuve, a 13. század nagy tudósa nagyra tartotta a barátbors erényeit. Szerinte segít az erényesség megőrzésében, ha a bokor ágából készült kést mindig magunknál tartjuk. A szerzetesek azonban az őrölt magokat tavirózsa-kivonatban, oldatban vették be. A tavirózsa (Nuphar lutea) egyébként szintén afrodiziákum. Matthiolus, a nagy növényszakértő 1526-ban megjelent gyógynövénykönyvében egy másik módszert írt le: „A barátbors a testi vágyat csökkenti. Nemcsak a magok, hanem a levelek és a virágok is. De nem megenni kell, hanem az ágyban szétszórni”
Meglepő módon a barátbors a nép körében éppen vágykeltő hírében állt. Azt tartották róla, hogy a méhet erősíti, és csökkenti a meddőséget. A népi nőgyógyászat szerint aki ebben a növernykivonatban testének titkos helyeit megmossa, rövidesen megfogan. Menstruációs zavarokat és görcsöket is csillapítottak vele. Ma a gyógyászatban nemi anomáliák és más panaszok, pl. impotencia esetén írták le jótékony hatását. A barátbors tehát mindenki számára a szerelemmel kapcsolatos szer volt, néhányan az elfojtásra, mások pontosan az ellenkezőjére használták. (OCR: saman.org.hu)
A beléndek kémiai összetétele
Minden növényi rész, a gyökerektől a magokig, tropán alkaloidákat, atropint, hyoszcyamint, hyoszcint, scopolamin főalkaloidát (az összes alkaloidák 40%-a), valamint más alkaloidákat (apoatropint, cuskhygrint) tartalmaz. Ezek az alkaloidák paraszimpatolitikus (antikolinerg) és erősen bódító hatásúak. A gyakran leírt afrodiziákum jelleg valószínűleg a scopolamin görcsoldó és pszichedelikus hatásának tudható be. A beléndek túladagolása mindenképpen kerülendő, mivel görcsökhöz, hallucinációkhoz, nyelési és légzési zavarokhoz, szívritmus problémákhoz, eszméletvesztéshez és légzésbénuláshoz vezethet.
A barátbors kémiai összetétele
A növény viticin alkaloidát, keserű anyagokat, casticint és illóolajat tartalmaz. A leveleiben még homoorientin, luteolin-7-glukozid, aucubin és agnusid is van. Hormonokra ható szert nem találtak benne. A növény kivonata a hipofízisre gyakorol hatást. A mirigy fokozottabban termel lutein hormonokat és prolactint. A szer, magas dózisok esetén toxikus lehet, fejfájást, szédülést, aluszékonyságot vált ki.
Részlet Christian Rätsch – A szerelem füveskertje című könyvéből.