A(z) A rituális fáramászás az amerikai indiánoknál cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A rituális fáramászás az amerikai indiánoknál
Láttuk már, milyen makacs következetességgel tér vissza az embert elnyelő szörny témája a serdülőkori rítusokban vagy a titkos társaságok beavatásaiban, csakúgy, mint más mitikus-rituális összefüggésekben. Egyébként nem ez az egyetlen forgatókönyv, amelyet többféle beavatástípusban is föl lehet használni.
Ugyanilyen sokrétűen alkalmazható a fák vagy szent póznák megmászásának beavatási témája: az ifjúavatási szertartásokban és a magasabb rendű beavatásokban egyaránt előfordul. Példáival találkoztunk már az ausztráloknál (39. o. skk.) és egyes észak-amerikai népességeknél (135. o. skk.). A famászás rítusának értelme csak akkor válik majd teljesen érthetővé, ha bemutattuk a közép- és észak-ázsiai sámánok beavatásaitól önkívület-technikáit. A fölemelkedés kozmológiai szimbolikája ugyanis elsősorban náluk őrződött meg elég világosan.
Mindkét Amerikában azt látjuk, hogy az oszlop vagy a szent fa a törzs fő vallási ünnepein, az ifjúavatásokban és a sámáni gyógyító egyaránt fontos szerepet játszik. A fát vagy póznát az emberek és az istenség (a Legfőbb Lény vagy a Napisten, a kultúrhérosz, a mitikus ős stb.) a közvetítőnek, illetve az istenség képviselőjének olykor megtestesítőjének tekintik. Más szóval, az istenséggel való tényleges kapcsolat főként ha nem is kizárólag, egy szent fa vagy oszlop közvetítésével valósul meg. Ez az alapgondolat még azokban a tartásokban is fölismerhető, amelyekben a rituális fölmászás nem szerepel így például a legprimitívebb dél-amerikai népek közé tartozó botocudóknál a szent oszlop a jó égi szellemekkel áll kapcsolatban. Ők játsszak a közvetítő szerepét a Legfőbb Lény felé; fölmásznak az oszlopon az „Öreghez”. A Legfőbb Lény soha nem jön le az égből: az égi szellemek viszik föl Istenhez az emberek imáit. Gyógyítások
alkalmával adományokat helyeznek az oszlop tövébe.
A botocudók szomszédainál, a mashakaliknál a szent oszlop körül táncolnak, ezek a táncok azonban a halotti szertartásokhoz fűződnek. Úgy hiszik, a halottak lelke az oszlop menén megy föl az égbe. Az oszlop vallási funkciója azonban ennél összetettebb, mivel a fiúk serdülőkori rítusaiban is szerepet kap.
A sherenték a Nap ünnepe alkalmából állítanak oszlopot. A férfiak fölmásznak rá, s mikor a tetejére érnek, a Naphoz imádkoznak, látomásokban és próféciákban részesülnek. A szertartás végén a pap is fölmászik. AZ Orion csillag közvetítésével odafönn üzenetet kap a Napistentől. Más dél-amerikai törzseknek is hasonló elgondolásaik vannak. Például a mundurukuk egy bizonyos ünnep alkalmával fát állítanak a szertartásház közepén. Köréje gyűlnek, s az orvosságos ember a Teremtő-Kultúrhérosz oltalmáért és segítségéért könyörög. A szent fa a Gran Chaco északi részén élő, igen primitív kis népek, a chamacocók és a vilelák ifjúavatásaiban is jelen van. Amikor azonban az első utazók megfigyelhették és leírhatták, az intézmény már hanyatlóban volt. Táncolnak ugyan a fa körül, de nem tudjuk, hogy a beavatás korábban magában foglalt-e rituális fölmászást is.
A szent oszlopnak a yarurók is nagy jelentőséget tulajdonítanak. A sámán, hogy kapcsolatba lépjen Kunéval, a teremtő istennővel vagy a mitikus hősökkel és a holtak lelkeivel, az oszlophoz megy, s addig dohányzik, énekel és táncol, míg végül önkívületbe nem esik. Nem tudni, hajdan föl is mászott-e – ahogyan például az araukánoknál történik. Ők egy berovátkolt oszlopot emelnek a Legfőbb Lény tiszteletére, melynek csúcsán áldozati oltár van. Gyógyítások alkalmával a sámán, akit az emberek és a Legfőbb Lény közti közvetítőnek tekintenek, fölmászik az oszlopra, s amikor a tetejére ér, transzba esik.
Mint látjuk, egyes dél-amerikai népeknél a szent fa vagy oszlop az égi isteni vagy félisteni hatalmakkal való kapcsolattartás példázatszerű eszköze. Az emberi és az isteni világ közti közvetítőként a rituális oszlop vagy a fa a serdülőkori beavatásokban, a közösségi ünnepekben és a sámáni gyógyító szertartásokban egyaránt jelen van. A legarchaikusabb dél-amerikai törzseknél megtaláljuk, a fejlettebb társadalmak vallási életéből viszont hiányzik. A fa és az oszlop mitikus-rituális komplexuma a primitív vadászkultúrák velejárója. Márpedig, mint Josef Haekel kimutatta, Dél-Amerikába ez a komplexum valószínűleg az északról érkezett vadászkultúrák hullámaival került.
Több észak-amerikai népnél valóban találunk ehhez többé kevésbé hasonló mitikus-rituális forgatókönyvet. A prériindiánok a rituális oszlopot a Naptáncok alkalmával használják. Egyes törzsek, például az arapahók szerint az oszlop az az út, amelyen az imák az égbe jutnak. A Naptánc egyik legősibb eleme éppen az oszlopmászás. A mandanoknál a szertartás mitikus megalapítójának tekintett „magányos férfi” szimbóluma egy cédruspózna. Az alapító kijelentette: „a cédrus a testem, amit nálatok hagyok védelemül minden baj ellen” A legfontosabb vallási szertartások a pózna körül zajlanak. Az okipa szertartás, ami a világteremtés mítoszának drámai felelevenítése, a fiúk beavatásának kiváltságos alkalma is, próbatételeik pedig borzalmas kínzásokat foglalnak magukban.
A selishek a szertartásházban emelnek szent oszlopot, ahol a táncok zajlanak. Csúcsára mágikus tárgyak vannak erősítve, és jelképes adományokat hoznak neki A sámán az oszlop előtt esik önkívületbe. Fontos megjegyezni, hogy egyes selish törzsek ismerik a Világfa mítoszát: a fa csúcsán a Főisten tartózkodik, tövénél pedig Isten Ellenfele. Egy másik mítosz azt meséli, hogy a Teremtő, miután létrehozta a hét világot, egymásra rakta, és úgy fogta egybe, hogy átszúrta egy fával vagy póznával.
Hasonló szimbolikával találkoztunk a kwakiutl kozmológiában is: a Rézoszlop köti össze a Világ három régióját, a szertartásházban fölállított cédruspózna a Világoszlopot testesíti meg. A Kannibál-társaság tagjelöltjét a cölöphöz kötözik, amire beavatása során föl is mászik. Mint láttuk (135. oldal skk.), a fölmászás rítusa a bella bellláknál és a Fort Rupert-i kwakiutloknál is ismeretes. Tegyük hozzá, hogy a maiduknál a középponti oszlop ugyancsak lényeges rituális szerepet tölt be. A sámánszertartások ideje alatt a szellemek az oszlopon ereszkednek le, és beszélgetnek a sámánnal. A pomóknál a fiúk beavatási szertartása magában foglalja a póznamászást, a déli pomók pedig a rituális táncok alkalmával akrobatikus elemeket is bemutatnak (például fejjel lefelé kapaszkodnak föl az oszlopra)
Egyszóval Észak-Amerikában a szent fák vagy oszlopok fontos szerepet töltenek be a törzs kozmológiájában és mitológiájában, a nyilvános ünnepeken, az ifjúavatásoknál vagy a titkos társaságok felvételi rítusaiban és a sámánszertartásokban. A fölmászás célja az érintett társadalmi-vallási kontextusok sok félesége ellenére mindig ugyanaz: találkozás az istenekkel vagy az égi hatalmakkal, azért, hogy áldást kapjanak (ez lehet személyes megszentelődés, az egész közösségnek kért jótétemény vagy egy beteg gyógyulása). Sok esetben a fölmászás eredeti értelme – szimbolikus égbeemelkedés -, úgy tűnik, eltűnt, a rítust azonban továbbra is gyakorolják, mert az égi szakralitás emléke még akkor is fennmarad, amikor az égi lényeket már teljesen elfeledték.
Hogy jól megértsük a famászás beavatási forgatókönyvét, sok Amerikán kívüli adatot is figyelembe kell vennünk, mégpedig elsősorban az észak- és közép-ázsiai sámánrítusokat, Ázsiában az oszlop vagy a szent fa a Világfát, az Axis Mundi-t jelképezi, s úgy tekintik, hogy „a világ közepén” áll; a sámánról pedig, amikor fára vagy póznára mászik, úgy vélekednek, hogy az Égbe megy föl. Az amerikai és ázsiai mitikus-rituális komplexumok megdöbbentő hasonlósága fölveti a két földrész közötti történelmi kapcsolatok fogós kérdését. Ezt itt nem tudjuk érinteni; legyen elég csupán annyi, hogy a középponti oszlop szimbolikája messze túlmutat az észak-ázsiai sámánizmus övezetén; Délkelet-Ázsiában, Óceániéban, az ókori Közel-Keleten, a Földközi-tenger vidékén és más területeken egyaránt ismeretes. Az a tény, hogy még az olyan ősi népességeknél is megtalálható, mint az ausztráliai achilpák és a semang pigmeusok, másfelől pedig hogy a „Világ Közepe különféle szimbolizmusai az őstörténeti emlékeken is bizonyítottan megtalálhatók, arra ösztönöz, hogy meglehetősen ősi kozmológiai elgondolást lássunk benne.
A Világ Közepe efféle szimbolikája mindig az égbeemelkedés vagy az égben lakozó isteni és félisteni lényekkel való rituális kapcsolatok köré összpontosuló ideológiával függ össze. A fölemelkedés az egyik legősibb vallásos módja annak, hogy az ember személyesen kommunikáljon az istenekkel, következésképpen teljes mértékben részesüljön a szentségben, abból a célból, hogy meghaladja az emberi létállapotot. A fölemelkedésre és a repülésre úgy szokás tekinteni, mint az ember megistenülésének legkifejezettebb bizonyítékára. A „szent szakértői” – az orvosságos emberek, a sámánok, a misztikusok – mindenekelőtt olyan emberek, akik önkívületben vagy in concreto felrepülnek az Égbe. Ezzel a témával a következő fejezetben foglalkozunk majd, de már most is világosan látjuk, miért van jelen a serdülőkori rítusokban és a titkos társaságok belépési szertartásaiban: a jelölt azért megy föl szimbolikusan az égbe, hogy a szent forrását magát vegye birtokba, átlényegítse saját ontológiai státusát, és a homo religiosus archetípusához, a sámánhoz váljék hasonlatossá.
Az égbeszállás beavatási témája alapvetően különbözik az embert elnyelő szörny témájától; ám jóllehet eredetileg valószínűleg különböző kultúratípusokhoz tartoztak, ma egyazon valláson belül találjuk őket; mi több, a két téma olykor egyazon egyén beavatása során is összetalálkozik. Ennek okát nem nehéz megérteni: az alvilágjárás és az égbeemelkedés természetesen más-más vallási élményt jelöl ugyan, de mindkettő csodálatosan illusztrálja, hogy az, aki elszenvedte őket, meghaladta az emberi létállapotot, és „tiszta szellemként” viselkedik.