A(z) A pszichedelikus pszichiátria rövid története cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A pszichedelikus pszichiátria rövid története
Az 1950-es években pszichiáterek egy csoportja úttörő eredményeket ért el a hallucinogén drogok terápiás célra való felhasználásában, de a kutatásokat politikailag leállították részben a hippi ellenkultúra miatt.
1953 Május 5.-én a regényíró Aldous Huxley feloldott négy-tized gramm meszkalint egy pohár vízben, megitta, hátradőlt, és várta, hogy a kábítószer kifejtse hatását. Huxley kaliforniai otthonában tartotta a drogot közvetlen pszichiáter felügyelete mellett. Humphry Osmond volt a pszichiáter, akinek Huxley önként a kísérlet alá vetette magát, mint “egy lelkes tengerimalac.”
Osmond tagja volt a pszichiáterek kis csoportjának, akik elsőként használták az LSD-t, mint kezelési módszert az alkoholizmus és a különböző mentális zavarok gyógyítására, a korai 1950-es években. Ő alkotta meg a pszichedelikus, azaz “az elme megnyilatkoztatója” elnevezést, és a kutatásai kecsegtető eredményeket mutattak az LSD terápiás potenciáljáról. A biztató kezdeti eredmények ellenére az 1960-as években társadalmi és politikai okokból leállították a további kísérleteket.
Osmond 1917-ben született Surreyben és orvostudományt tanult a Guy Kórházban, Londonban. Szolgált a haditengerészetnél, mint pszichiáter a második világháború alatt, és később a Szent György Kórház pszichiátria részlegén dolgozott, Londonban, ahol ő lett az osztályvezető. Míg a Szent György kórházban dolgozott, Osmond és kollégája, John Smythies értesült Albert Hoffman LSD –vel kapcsolatos felfedezéséről amely a Sandoz gyógyszeripari cégnél történt a svájci Baselben.
Osmond és Smythies megkezdte saját vizsgálatait a hallucinogén anyagok tulajdonságaival kapcsolatban és feljegyezték, hogy a meszkalin hatása hasonló a skizofrénia tüneteihez, és hogy a kémiai szerkezete nagyon hasonlót a neurotranszmitter adrenalin hormonéhoz. Ebből azt feltételezték, hogy a skizofrénia okozta kémiai egyensúly felbomlása az agyban történik, de ezeket a gondolatokat kollégái nem fogadták kitűnő lelkesedéssel.
1951-ben Osmond igazgatóhelyettes lett a Weyburn elmegyógyintézet pszichiátria részlegén Saskatchewanban, Kanadában, és odaköltözött családjával. Egy éven belül LSD-vel kapcsolatos kísérletekbe kezdett Abram Hofferrel. Osmond kipróbálta LSD-t önmagán, és arra a következtetésre jutott, hogy gyógyszerként gyökeres változásokat lehetne elérni vele a tudatban. Osmond és Hoffer önkénteseket toborzott, hogy az LSD-t, és annak hatását tanulmányozzák, illetve hogy megtudják hogyan képes a szer új szintre emelni a tudatot, amelynek köszönhető a hatalmas gyógyászati potenciál.
1953-ban kezdték vizsgálni LSD hatását alkoholista betegeken. Az első vizsgálatban két alkoholos beteg vett részt, akik mindegyike kapott egy 200 mikrogrammos adag LSD-t. Egyikük abbahagyta az ivást szinte azonnal a kísérlet megkezdését követően, míg a másik résztvevő hat hónappal később tette le végleg az italt.
Néhány évvel később az egy kolléga, akit Colin Smithnek hívtak, 24 másik beteget kezelt LSD-vel, majd beszámolt arról, hogy közülük 12-nek javult az állapota a kezelés hatására. “Azt az eredményt kaptuk, hogy az LSD kiváló kiegészítője pszichoterápia kezelésnek, ” – írta Smith egy tanulmányában 1958-ban. “Az eredmények széles körű vizsgálatok során is eléggé biztatónak tűnnek ellenőrzött körülmények között.”
Az eredmények Osmondot és Hoffert is arra ösztönözték, hogy továbbra is pszichedelikum-okkal kezeljék az alkoholistákat. Az 1960-as évek végére, mintegy 2000 beteget kezeltek. Azt állították, hogy a Saskatchewanban történt vizsgálatokhoz hasonlóan, ugyan olyan eredményeket kaptak ők is. A tanulmányokból úgy tűnt, hogy egy egyszeri nagy adag LSD hatékony lehet az alkoholizmus sikeres kezelésében, és ez azt jelentette, hogy a betegek 40-45%-a nem esett vissza a pszichedelikus kezelést követően az elkövetkező egy évben.
Ezzel nagyjából egy időben, egy másik pszichiáter is hasonló kísérleteket végzett az Egyesült Királyságban. Ronald Sandison aki Shetlandban született. 1951-ben elfogadta a felkínált tanácsadói állást Powick Kórházba Worcester közelébe, de munkába állásakor azt tapasztalta, hogy a létesítmény lepusztult, túlzsúfolt és elhanyagolt, és a betegeket elektrosokkal és lobotómiával kezelik.
Sandison bevezette a pszichoterápiába a zenét, mint terápiás eljárást. 1952-ben, Svájcban járt, ahol találkozott Albert Hoffmannal, majd bevezették a klinikán az LSD-t, mint terápiás készítményt. Az Egyesült Királyságba való visszatérésekor 100 ampulla LSD-vel, amelyet a Sandoz intézmény addigra “Delysid”-nek nevezettel el-, és miután felvette a kapcsolatot kollégáival elkezdte a betegek LSD-vel való kezelését pszichoterápiás kezelés mellett 1952 vége felé.
Sandison és kollégái által kapott eredményei hasonlóak a Saskatchewan vizsgálataihoz. 1954-ben arról számoltak be, az LSD terápia eredményeként, hogy 14 beteg állapota pozitívan változott (átlagosan 10 kezelés) … egy esetben nagymértékben javult (3 kezelés), 6 esetben mérsékelten javult , és 2 esetben nem történt javulás.
Ezeket az eredményeket a nemzetközi média nagy érdeklődéssel figyelte, és ennek eredményeként, Sandison megnyitotta a világ első LSD terápiás klinikáját a következő évben. A Powick Kórházban maximum 5 beteg vehetett részt LSD terápiában egyszerre. Minden beteg saját szobát kapott, amelyek fel voltak szerelve székkel, kanapéval, és lemezjátszóval. A betegek naponta találkoztak csoportos foglalkozásokon is, ahol megbeszélhették tapasztalataikat. (2002-ben, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat peren kívül beleegyezett, hogy fizet összesen 195,000 fontot 43 egykori Sandison betegnek.)
Eközben a kanadai Osmond, az LSD terápia egyik formáját hivatalosan jóváhagyatta, melyet a névtelen alkoholisták egyik társalapítója segítségével hívott életre, aki tagja a Saskatchewan Elnökségének. LSD terápia csúcspontra ért az 1950-es évek vége és az 1960-as évek elején, és széles körben úgy terjedt el, hogy “a következő nagy dolog” a pszichiátriában amely hatályon kívül helyezi az elektrosokk terápiát. Egy időben ez a terápia nagyon népszerű volt a hollywoodi szupersztárok körében is, mint például Cary Grant.
Az LSD terápia két formája vált népszerűvé. Az egyik az úgynevezett pszichedelikus terápián alapult, melyet Osmond és Hoffer dolgozott ki, és amelyben egy nagy adag LSD bevonása is szerepet kapott a pszichoterápia mellett. Osmond és Hoffer úgy gondolták, hogy a hallucinogéneknek jótékony a terápiás hatásuk, mert képesek a betegeknek új perspektívákat mutatni.
A másik, az úgynevezett pszicholitikus terápia mely Sandisons rendszerére épül. Itt több kisebb adagban, egyre nagyobb dózisú hallucinogén anyagot adnak a betegnek. Sandisons klinikai megfigyelések alapján feltételezte, hogy az LSD segíthet pszichoterápiában álomszerű hallucinációkat indukálva, amelyek módosítják a beteg tudatalattiját, és lehetővé teszi számukra, hogy újra átéljenek rég elveszett emlékeket.
Az 1950 és 1965 évek között, mintegy 40.000 beteg részesült egyfajta LSD terápiában a neurózis, skizofrénia, és a pszichopátia kezeléseként. Még az autista gyerekeknek is felírták ezt a kezelési eljárást. Kutatásokat végezetek az LSD terápia és egyéb hallucinogének lehetséges hatásaira. Több mint 1000 tudományos közleményben és hat nemzetközi konferencián folytattak értekezést ebben a témában. De ezek a korai vizsgálatok nem voltak kellően megalapozottak, hiányzott a kontroll csoport, és a kutatók által készített publikációk lehetséges, hogy némiképp torzították a valóságot, és a kutatásra nézve negatív adatokat kihagyták a végső értekezésből.
Még így is, az előzetes eredmények alapján úgy tűnt, hogy további kutatásokat kell folytatni a hallucinogén szerek terápiás előnyeivel kapcsolatban. A kutatás hirtelen befejeződött, főleg politikai okokból. 1962-ben, az Egyesült Államok kongresszusa az új gyógyszer biztonsági előírások szigorításával, valamint az Élelmiszer és Kábítószer Közigazgatási hivatal az LSD-t, mint egy kísérleti gyógyszert szigorúbb kutatási eljárásnak vetette alá. A következő évben az LSD az utcákra került folyékony állapotban (kockacukorba itatták), és népszerűsége rohamosan nőni kezdett 1967-ben, amikor a hippi ellenkultúra javában tartott.
Ebben az időszakban, LSD fogyasztást a kábítószerrel való visszaélésnek kezdték tekinteni. Azt is lett, szoros kapcsolatban hozták a diák zavargásokkal és a háborúellenes tüntetésekkel, és az amerikai szövetségi kormány 1968-ban be is tiltotta azt.
Az 1990-es években megújult az érdeklődés a hallucinogén drogok neurobiológiai hatásai és terápiás lehetőségei iránt. Sokan dolgoznak molekuláris szinten, és több kutatócsoport is végez agyvizsgálati kísérleteket, hogy még többet tudjanak meg arról, hogyan fejtik ki ezek a szerek a hatásukat. Számos klinikai vizsgálatokat is végeznek, hogy teszteljék a potenciális előnyeit a pszilocibin, ketamin és MDMA szerek depresszió és más hangulati zavarok kezelésére.
Ezek használata még mindig erősen korlátozott, azonban a szakma kritizálja a kábítószer törvényeket, amelyek azt állítják, hogy meg kell akadályozni a létfontosságú kutatásokat a pszichedelikus szerekkel kapcsolatban.
Huxley úgy gondolta, hogy hallucinogén drogok a jellegzetes hatásaival megnyitnak egy “szelepet” az agyban, ami általában korlátozza a felfogást, és néhány új kutatás megerősíteni látszik ezt a nézetet. 1963-ban, mikor Huxley rákban haldoklott, ő arra kérte a feleségét, hogy adjon neki LSD-t a halálos ágyán. Úgy tűnik ebben is előrelátó volt: Több kisebb vizsgálat is arra utal, hogy a ketamin enyhíti a depressziót és a szorongást a végstádiumú rákos betegek esetében, és az utóbbi időben az első amerikai tanulmány melyet 40 éven keresztül folytattak, arra a következtetésre jutottak hogy az LSD használat csökkenti a szorongást a halálos betegeknél is.
Forrás: https://www.theguardian.com/science/neurophilosophy/2014/sep/02/psychedelic-psychiatry
Fordította az integralkondolkodo.com weboldalról Norbert. (Az oldal megszűnt ezért lett archiválva későbbi olvasásra.)