A(z) Pszilocibin: a varázsgomba cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Pszilocibin: a “varázsgomba”
A pszilocibin gomba fogyasztására első ízben Tezozomoc utalt, aki II. Montezuma koronázási ünnepélyéről beszámolva megemlékezett az ünneplőkről is, akik látomásokat láttak és hangokat hallottak: “ezáltal ezeket a hallucinációkat isteni jeleknek, jóslatoknak, a jövendő dolgok kifürkészésének tekintették”.1
A fent leírt koronaünnepély 1502-ben zajlott, körülbelül tizenhét évvel a spanyol hódítások előtt. Montezuma azon kívül, hogy uralkodó volt, egyben viselte Huitzilopochtli hadisten templomi főpapjának tisztségét is. Ez az isten talán a leggyilkosabb Arkhón a képzeleti világból előlépettek közül. Azon kívül, hogy pszichedélikus gombát fogyasztottak, Montezuma és koronaünnepélyének vendégei egyaránt részt vettek azokon a ceremóniákon, amelynek során lüktető szíveket téptek ki élő emberek mellkasából, s ezeket kegyesen felajánlották vérszomjas istenüknek. Huitzilopochtli, aki napisten volt, “étekként” követelte meg a napi véráldozatot, s híveinek nem kevesebbet ígért, mint az egész világ feletti uralmat – ha a megkívánt vallási formában végzik el a szertartásokat. Az ilyen lények szokásosan ezt a fajta szerződést ajánlják fel: a skizofrének is gyakran kapnak az általuk hallott hangoktól ilyen ígéreteket, melyeknek feltétele hogy vasfegyelemmel engedelmeskedjenek hasonlóan őrült parancsoknak.
Noha a sötét erők az emberi hiedelmek formálása során mindig is támaszkodtak a drogokra, a pszichedéliák végső soron romlásukat hoznák, a tudattér lakóiként ugyanis nem bírnak ki túl sokat a tágult tudatból, mert végül is ott fosztaná meg őket hatalmuktól, ahol lakoznak: az emberfőkben.
Noha nincsenek ezt bizonyító forrásaim, de Montezumának és követőinek gombalátomásai valószínűleg összefüggésben állnak az írott történelem egyik leghihetetlenebb előrejelzésével. Az azték legenda szerint Huitzilopochtli legfőbb vetélytársa Quetzalcoatl volt, ki évszázadokkal azelőtt elhajózott Mexikóból Kelet felé. Ez az isten, akit szakállas fehér emberként ábrázoltak, azt üzente nekik, hogy visszatér és visszaveszi királyságát az azték naptár “egy-nád” évében, ami 1519, ugyanazon év, amikor Cortez flottái feltűntek Veracruz előtt. A jóslat évekkel előzte meg a spanyolok érkezését, így amikor a szőrös arcú, világos bőrű európaiak éppen a kellő időben érkeztek meg, az aztékok nem tudtak magukhoz térni. Való igaz, hogy Cortez könnyű győzelme a túlerő ellen nemigen következett volna be, ha nem erősítette volna meg az előrejelzést.
Akármi is volt a jóslat forrása, úgy tűnik, a multiverzum más erőinek nem tetszett, ahogyan Huitzilopochtli markában tartja az aztékok hiedelemrendszerét, különben mire lenne jó az előrejelzés? A történelem utólagos tanulsága és a képzelet birodalmának újabb felfedezései egyaránt az emberi fejlődést, az evolúciót irányító teleológiai erőre mutatnak rá: noha a spanyol hódítók durva kereszténysége ritkán volt a szeretet és testvériség ama ígért vallása, még mindig jobb volt, mint a status quo Huitzilopochtli idején, tehát bizonyos értelemben tudati fejlődést eredményezett.
A pszilocibingomba továbbra is képes előidézni a jövő képeit: Peter Stafford Psychedelic Encyclopaedia (Pszichedélikus Enciklopédia) c. munkájában leírja, hogyan mutatta meg a a pszilocibin egyik híres kutatójának, Stanley Krippnernek a Kennedy-gyilkosságot:
…Lincoln vonásai lassan elhalványultak, s Kennedy-é vették át a helyüket. A helyszín még mindig Washington, D. C. volt. A fegyver még mindig a szobor talapzatánál hevert. Füstkí-gyócska szállt fel a puska csövéből, s a levegőben kanyargott. A hang megismételte: “Lelőtték. Lelőtték az elnököt.” Szemem arra nyílt, hogy könnyezem… 1962-ben, első pszilocibin-kísérletem idején nem foglalkoztatott annyira ez a . Kennedy- látomás, annyi más vízió került az utamba. De csak ez az egy látomás csalt könnyeket a szemembe, így teljességében belefoglaltam a Harvard-nak küldött jelentésembe. Másfél évre és egy hónapra rá, 1963 november 23-án visszatért hozzám az a látomás, amint Kennedy meggyilkolását sirattam.2
A tudományos materializmus szemében mindez tiltott téma. Mindezek ellenére ez egy pszichedélikus anyag által nyújtott előrejelzés dokumentált esete, s történetileg van annyira autentikus, mint az a jóslat, amely ledöntötte Montezuma trónját. (Mivel a pszichotróp növényeknek igen nagy jelentősége volt a prekolumbián mexikói törzsek életében, ezért úgy vélem hogy fogyasztásuk alakította ki Quetzalcoatl visszatérésének látomását.) Terence McKenna gyakran érinti ezeket a kérdéseket:
A pszilocibin-élmény úgy tűnik azt sugallja, hogy létezik egy párhuzamos univerzum, ami egyáltalán nem hasonlít a miénkhez, s szándékkal bíró lények lakoznak benne… Filozófiájának alapos átgyúrása nélkül egyetlen redukcionista vagy empiricista sem lenne képes átélni azt, amit én átéltem.3
A történelem során az emberiséget mindig a régi paradigmák kényelmessége vonzotta, s nem az újak kihívása: akiknek érdekük volt a status quo fenntartása, soha sem akarták “alaposan átgyúrni filozófiájukat”. Amennyire én tudom, az ilyen átrendeződéseket mindig kényszer váltja ki.
Az Eisenhower-évek végére status quónkra már alaposan ráfért az átgyúrás. Noha senki sem imádta név szerint Huitzilopochtli-t, szelleme kövérre hízhatott a kibontakozó vietnami és a polgárjogi konfliktusok során. Változásra hívtak az idők, s a pszichedélikus drogok elősegítették ezt a változást. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a képzelet birodalmának “akarattal bíró lényei” azon voltak, hogy egy bizonyos gombafaj (és még számos más anyag) segítségével új irányok felé tereljék a történelmet. De először is elérhető katalizátorra volt szükség.
A mexikói indiánok már évezredek óta sámáni-módon alkalmazták a pszilocibin- gombákat, míg a nyugati tudomány csak 1953-ban fedezte fel őket, amikor R. Gordon Wasson, az ünnepelt tudós és felesége fellelte használatukat egy távoli, Oaxaca környéki faluban. Ez egy-két hónappal Aldous Huxley első meszkalin-tripjét követően történt, amit a következő évben kiadott The Doors of Perception (Az érzékelés kapui) c. műből ismerünk. A következő nyáron, 1955. júniusában Wasson is elfogyasztotta élete első pszilocibinadagját, s a Life magazin 1957 júniusi számában egy újságcikkben tette közzé tapasztalatait. 1958-ban Albert Hoffmann izolálta, elnevezte és szintetizálta a gombák aktív hatóanyagait: a pszilocint és a pszilocibint.
1959-re gyorsan nőtt az érdeklődés a (számunkra) új anyagok emberi potenciálja iránt tudományos, intellektuális és művészeti körökben egyaránt. Kitalálták és megépítették a hatvanas évek pszichedélikus rakétáját: a kilövésig még egy éven át csendben haladt a visszaszámlálás, mintha a történelemnek meg kellett volna várnia, hogy ténylegesen elkezdődjön az új évtized. Ezután, 1960 nyarán Timothy Leary, a harvardi pszichológus mexikói nyaralása idején átesett első pszichedélikus élményén – pszilocibingombával.
Az a pár gomba volt a szikra, amely beindította a fúziót, s az évtizedet hamarosan fellőtték, hogy San Francisco-i híres Szeretet nyarának (Sumer of Love) csillaghullása idején robbanjon, amit sokan a korszak legjobb vonásainak kulminációjaként érzékeltek. Persze 1966-ra már a legtöbb pszichedélikumot a szigorúan szabályozott kategóriába helyezte a törvény, de ez olyan volt, mintha a július negyedikei ünnep közepén megpróbálnák betiltani a tűzijátékot.
Én magam a Haight-Ashbury negyedben laktam akkoriban, s meglepve tapasztaltam, miként fajulnak az események csicsás ruhájú fiatal lányok augusztusi virágosztásától egészen addig, hogy újév előestéjén bőrszerkós motorosok egy kapualjban agyontapossanak egy nyomorult koldust. Tovább fokozódott a zavar, miközben az évtized belecsúszott a sötétségbe. Utólag visszatekintve azt gondolom, hogy a probléma oka egyszerűen az volt, hogy nem tudtunk mit kezdeni a pszichedéliákkal, mert kultúránknak soha nem volt semmiféle modellje arra hogyan is használjuk őket. Ha Timothy Leary helyett valami öreg amazóniai sámán lett volna a gurunk, a korszak talán beválthatta volna a kezdeti várakozásokat.
Vagy talán mégsem. Az alapján, amit a hatvanas években megtapasztaltunk és megtanultunk, úgy tűnik, hogy Leary a megfelelő ember volt, a megfelelő helyen és időben: a sors embere – mindenféle mérce szerint. Veleszületett lelkesedésének, ultraliberális nézeteinek és az emberi természetbe vetett ártatlannak tetsző hitének köszönhetően szinte puszta kézzel fel tudta nyitni a tömegek tudattalan elméjét, akár egy borsókonzervet. A tömegek nem voltak erre felkészülve, de a status quo megkapta a kegyelemdöfést, s noha a 67-es nyár szeretet- és békeideáljait soha sem valósítottuk meg, igazán az emberi tudat – értékeljük ezt bárhogy – visszavonhatatlanul megváltozott.
A hatvanas évek pszichedélikus felfedezési láza a hetvenes évek kokainjárványába fulladt. Ezután viszont alászállt a nyolcvanas évek “csak mondj nemet!” jelszóval jellemezhető új status quója, amely azért kiáltott, hogy végre felborítsa a tudatban bekövetkező tömeges eltolódást. Ebből a sötétségből lépett elő Terence McKenna, a kilencvenes évek drog-guruja, aki annyi év száműzetés, zavar és reakciós dogma után ismét tiszteletreméltóvá tette a pszichedélikus élményt. Fontos, hogy választott drogja a pszilocibingomba.
Noha Leary először a pszilocibingombát kutatta, szinte azonnal átállt az LSD-re, mikor az elérhetővé vált számára. Még további bizonyítást igényel, de valószínűnek látszik, hogy a hatvanas évek és a kilencvenes évek drogélményeinek alapvető eltérése a két drog különbségének tudható be. A ’60-as évek kedvenc drogja az LSD volt, ami egy mesterséges, laboratóriumban készülő vegyület. A pszilocibin már csak azért sem volt túl népszerű a kor szubkultúrájában, mert alig lehetett beszerezni. Nehéz mesterségesen előállítani, s akkoriban még nem volt megfelelő módszer a gombatermesztésre. Mivel jó sok acid forgott közkézen, senkinek sem volt fontos, hogy gombakultúrákkal pocsékolja az idejét.
Noha vállalkozó szellemű dealerek gyakran áztattak bolti gombákat LSD-be, hogy “varázsgombaként” árulják az utcán, igazi pszilocibint általában nem lehetett kapni a hetvenes évek közepéig. Ekkorra az utcán kapható szerek egyre kétesebb minősége már cerebrális orosz ruletté züllesztette fogyasztásukat. Ha valaki tapasztalatokat akart szerezni anélkül, hogy kockáztatná testét s elméjét, magának kellett megtermelnie a katalizátort.
1976-ban, a valószínűtlen O. T. Oss és O. N. Oeric szerzői álnévvel látott napvilágot a “Psilocybin: Magic Mushroom’s Growing Guide” (Pszilocibin: útmutató a varázsgomba termesztéséhez) c. könyv. E neveket úgy találták ki, hogy közvetlenül Jonathan Ott, az ismert pszichedélikus kutató elé kerüljenek a bibliográfiákban. Ma már mindenki tudja, hogy a mű szerzői Terence és Dennis McKenna. Először történt meg, hogy a nagyközönség elé tárták a gombatermesztés egy igen egyszerű módszerét. Ezt a szerzők láthatóan erkölcsi kötelességüknek érezték, egy olyan tettnek, mely megszabadíthatja az embereket az utcai dealerek hitvány kapitalizmusától és felkészíti őket arra, hogy sámáni szövetségre lépjenek magával a gombával.
Akkorra McKenna már elég tapasztalatot szerzett a pszilocibinnel kapcsolatban Dél- Amerikában ahhoz, hogy felismerje: nem csupán az utcai acid olcsó helyettesítőjéről van szó, hanem igazi enteogén-ről, saját magában létező lényről, mely aktívan elősegíti az emberi tudat fejlődését.
A gomba világosan megmondta: “Amikor egy faj arra készül, hogy a csillagokba induljon, a bolygó magjáig megrázkódik.” Egész evolúciónk e pillanat kedvéért halad előre, s nincs visszaút. A szabadság és transzcendencia olyan dimenziója terül majd el előttünk ha egyszer megérkezünk, hogy elhibázottnak fog tűnni az anyaméhbe való visszatérés gondolata. A képzeletben fogunk élni.4
Én a “képzeletben” való létet úgy értelmezem, hogy sámáni bejárásunk nyílik a képzeleti világba. Ez esetben az, hogy “a csillagokba indulunk”, metaforává válik, mert nem a külső, hanem a belső térbe indulunk. McKennától eltérően én nem hiszem azt, hogy elképzelhető volna nagyobb létszámú ember számára a bolygó elhagyása fizikailag, de lehet, hogy néhányunk számára hamarosan eljön az idő, hogy puszta testi megtestesülésünket valami sokkal tágasabbal váltsuk fel. Más üzenet ez, mint Leary híres mantrája: Turn on, tune in, drop out! (Állj be, hangolódj át, szállj ki!) Abban a bizonyos kontextusban és helyzetben a pszichedélikus élménynek politikai jelentősége volt, ami – noha egybehangzóit a kor forradalmi jelszavaival – előre megjósolható módon olyannyira kivívta az Inkvizíció haragját, hogy még a tudományos kutatásokat is megtiltották.
Noha a hetvenes évek vége felé egy LSD-trip során már találkoztam belső hanggal, akkoriban nem volt ez a jelenség túl gyakori. Nem sokat hallottunk a hangokról és a lényekről, míg McKenna el nem kezdte terjeszteni pszilocibin- és DMT-élményeit a nyolcvanas-kilencvenes években. Mintha a belső erők arra vártak volna, hogy mi (és az egész bolygó), felkészülten fogadhassuk őket.
Eme írásmű korában a pszichedéliákkal kapcsolatos legkomolyabb érdeklődés fókuszában (mely éles ellentétben áll a rekreációs célzatú használattal) a képzeleti világ áll. McKenna magát hajótörött tengerészhez hasonlítja, aki visszatér, hogy közölje a civilizációval a csodálatos Újvilág felfedezését a látóhatár mögött. Jó ez a metafora, noha a mai felfedezés nem függ uralkodók kegyétől és hajóktól, mint ahogyan attól sem, hogy űrhajókat szerezzünk, vagy beszálljunk a NASA milliárdos költségvetésébe. Akárki, aki hajlandó öt gramm szárított pszilocibin-gombát elfogyasztani, beléphet a képzelet birodalmába, s maga nézheti meg, hogy a jelentésekből mennyi is a valóság.
Ennél a pontnál fel kell tárnom a könyvben tárgyalt növényekkel kapcsolatos személyes elfogultságaimat. Tapasztalatom szerint azon természetes anyagok közül, melyeket eddig kipróbáltam, a pszilocibingomba a legkövetkezetesebb hatású, legkönnyebben elérhető katalizátor. Még fogadásból sem ennék Daturát, a hajnalkavirágoktól és a meszkalintartalmú kaktuszoktól pedig inkább rosszul leszek, mintsem hogy betépnék, és az ayahuasca analógjait sem tökéletesítették a mai napig (bár elképzelhető, hogy mire ez a könyv az olvasó kezébe jut, ez is megvalósul). Marad a gomba, amit könnyű termeszteni, nem túl rossz az íze, tehát nem kellemetlen a fogyasztása, ritkán vezet rosszulléthez, s rendszeresen pszichedélikus állapotot eredményez. A gomba elfogyasztása után nem kell órákig fohászkodni azért, hogy ne hányjunk, és közben azon tűnődni, hogy érzünk-e valamit. Negyedóra-háromnegyedóra elteltével többnyire nem lesz kétségünk e felől.
Több mint húsz évig ellenálltam annak, hogy pszilocibinféleket5 termesszek. Nagyon fontos az eljárás sterilitása, s mivel dolgoztam már laborasszisztensként, így tudom, milyen játszi könnyedséggel fertőzheti meg valami a művet – még a legszigorúbb előírások betartása esetén is. Azt hittem, több a tennivaló annál, semhogy megérné a fáradtságot a termesztés, hacsak nincs kapcsolatunk valami drága laborral – bizonyára senki sem tudna sikerre jutni a saját konyhájában. Akkor egy napon egy barátomtól három lezárt Petri-csészényi Psilocybe cubensis gombakultúrát (micéliumot) kaptam, mely agar-agaron nőtt. Vagy hagyom meghalni az anyagot, vagy elkezdek magam is gombát termeszteni. McKenna könyvének segítségével felfedeztem, hogy mindez nem is olyan ördöngős dolog. Persze egy pár edény és tartály elvész a penész és a baktériumok martalékaként, de végül fantasztikus mennyiségű gombát nyerünk. Nagyon szeretném hangsúlyozni: ha az ember ésszerű gondossággal jár el, a gombatermesztés nem nehéz, és az eredmény messze megéri a különleges bánásmódot.
Csak röviden foglalom össze termesztési tapasztalataimat, mivel a gombatermesztést jobban kifejti az a két mű, amelyekről azt gondolom, hogy nélkülözhetetlenek azok számára, akik pszilocibingombát szándékoznak termeszteni.
- Oss, O.T. és OericO.N. (1976,1986) Psilocybin: Magic Mushroom Grower’s Guide, (Pszilocibin: útmutató a varázsgomba termesztéséhez), Lux Natura, Berkeley
- Stamets, P. és Chilton, J. S. (1983) The Mushroom Cultivator (A gombatermesztő) Agarikon Press, Olympia, WA.
Ha az USA csendes-óceáni északnyugati vidékén lakik az ember, s tudja, mit keressen, könnyen be-gyűjthet egy pszlocibinféleséget, a többieknek viszont otthon kell termeszteniük. Speciális kereskedések árulják a micélium beoltásához szükséges spórákat. (Mivel e spórákban nincs pszichedélikus anyag, Kalifornia kivételével mindenhol törvényesen birtokolhatjuk őket.)
A fenti könyvek részletesen leírják, hogyan lehet egy “oltócsuklyával” felszerelve beoltani az agar-agart. Ez tulajdonképpen steril tér, melyet otthon is könnyen elkészíthetünk. Én például széles ragasztószalaggal egyszerűen elzártam egy kartondoboz réseit, majd két lyukat vágtam bele oldalt, hogy a kezemet beletehessem. Tetejére szögletes nyílást vágtunk, amit celofánnal leragasztottunk ablak gyanánt, hogy lássuk, mit csinálunk. Nagyon egyszerű ezt belülről sterilizálni: 25%-os fehérítővel (hipó) kell befújni, majd Lysollal, vagy más légfertőtlenítővel. A könyvek leírják a lényeges részleteket. Ezeket is csak azért írtam le, hogy bemutassam: az oltócsuklyának nem kell drágának vagy bonyolultnak lennie.
A McKenna-könyvben befőttesüvegeket javasolnak a gombatermesztésre. A Stamets- könyv ezt elavultnak minősíti, és termőtálakon vagy kádakban ajánlja a termőtest növesztését. Tapasztalatom szerint az utóbbi előnyösebb: könnyebb és produktívabb is egyszerű, olcsó műanyagedényekben és lavórokban termeszteni. Amikor a gombaoltóanyagot kiültetjük, csak borítsuk be két és fél centi mélyen a kád vagy edény alját perlittalajjal – ott lefolyhat a fölösleges víz. (A bakteriális fertőzés legismertebb oka az, hogy a rozsba oltott micélium vízben áll, ami persze gyakori az üveges termesztésnél.) A perlittalaj tetejét borítsuk kéregőrleménnyel, amit a növényboltok a gyomnövények elterjedése elleni szórásra árulnak, hogy átengedje a vizet. Ez szigeteli el a beoltott rozst a perlittől. A túl sok víz így nem szívódik fel a micéliumba – végül is nedvesen akarjuk tartani a micéliumot, s nem vízben tocsogva. A micéliummal beoltott rozst akkor a kéregőrlemény tetején szétterítjük, és kb. két centi borítást teszünk rá. Naponta locsoljuk vízzel, hogy nedvesen tartsuk, s így a gombák egy idő után átdugják fejüket a talajrétegen. Igazi izgalom, mikor mindez megtörténik, mert egyszerre százával jönnek.
Minden könyv azt tanácsolja, hogy szárítsuk meg minél gyorsabban a gombákat, majd a fogyasztásig fagyasszuk le légmentes tartályokban. Tapasztalatom szerint a szupermarketekben árult olcsó gyümölcsaszalógép is kiszárítja a gombát négy-öt óra alatt. Gyorsabban megy így, mint a levegőn vagy a sütőben. Amikor már teljesen szárazak, kb. ropiszerűek, feldarálom őket egy konyhai robotgépen, kimérem ötgrammos adagokba és kis műanyag zacskókban tartom a fagyasztóban. Az a lényeg, hogy minél gyorsabban elkerüljenek a levegőről, mert az oxidáció még fagyott állapotban is gyorsan kikezdi őket.
Nem eszem sűrűn gombát, sohasem gyakrabban, mint havonta. A filozófusi és spirituális szándék megköveteli az összpontosítást és az önmegtartóztatást. Úgy találtam, hogy egy erős gombaélmény hosszú ideig kitart: időre van szükségem ahhoz, hogy integrálhassam a kapott látomásokat. Ahogy öregszem, egyre nő ennek az igazsága.
Ahhoz, hogy megtapasztalhassuk ama képzeleti világot, legalább öt gramm szárított gombát kell lenyelnünk. Ha elég erős a gomba, akkor ez kb. 15 mg tiszta pszilocibinnek felelhet meg. McKenna ezt írja erről az adagról:
Mi történik harminc milligrammnál? Negyvenötnél vagy hatvannál? Testileg ezek nem lennének veszélyes dózisok, ám az elme törékeny konstrukciójából szemlélve rémisztő adagok ahhoz, hogy kipróbáljuk őket … ahogyan átkelünk az ötgrammos határon, majd a hat- és a hétgrammoson, a szó mindennapi értelmében egyre kevésbé lesz drogszerű, s egyre inkább eseménnyé, tapasztalattá válik: egyedi találkozás közted és egy máshol lakozó között.6
Ez a magában is elég nehéz vállakozás még hatékonyabbá tehető, ha egy gramm Peganum harmala-kivonattal erősítjük meg az öt grammnyi szárított gombát. (Persze senki se kísérelje ezt meg, ha még nem ismerős a pszilocibin berkeiben.) Én magam legitim ayahuasca-analógnak tekintem e kombinációt, noha a N,N-dimetil-triptamin (DMT) helyét átveszi rokona, a 4-foszforiloxi-N,N-dimetil-triptamin (a pszilocibin). Ez így egyáltalában nem való “szórakozásra”, vagy lazításra, noha valami eksztázisszerű azért marad benne:
Az eksztázis komplex érzés, melyben öröm, félelem, rettegés, diadal, megadás és együttérzés lakoznak. Az eksztázis e történelem előtti fogalmát átvette a kényelem modern fogalma, egy teljesen vérszegény szó. A drogok nem a kényelmet szolgálják, s azok, akik mégis ezt hiszik, de még a menekülést keresők is jobban teszik, ha nem játszanak a drogokkal, hacsak nem kedvelik, ha az orruk alá dörgölik saját dolgaikat.7
Ez számomra teljesen új terület, s csak most kezdtem bele felfedezésébe. Elég annyit mondanom, hogy olyan városokat láttam, amelyek a konszenzuális valóságban egyszerűen nem léteznek, amilyeneket az ayahuasquerók írnak le az Amazonasnál. E látomás általános előfordulásáról Luna és Amaringo is beszámoltak a sámánizmusról szóló gyönyörű könyvükben (Luna szavával élve):
E könyvünkben leírt látomások kb. egyharmada egy olyan archetípust örökít meg, amit Pablóval nem fedeztem fel még elég pontosan: a városok városát. Vagy szétszórtan keleties az építészeti stílusa, (kínai, arab vagy indiai) vagy futurista, vagy mindkettő. Vagy a víz alatti világban vannak, vagy más bolygón. Pablo szerint az ilyen városokban tanítják a sámánokat a fejlett spirituális lények. Számuk végtelen, és finom, megtisztult anyagból vannak.8
William Burroughs is megemlíti ezt a jelenséget a The Yage Letters c. művében: “…Aznap éjjel élénk álmom támadt… Valami összerakott város volt ez, részben New York, részben Mexico City, részben Lima, ahol ezidőtájt még nem is jártam… Nem véletlen, hogy azt mondják: városokat lát, aki yagét eszik.”9
A gomba-ayahuascával végzett kezdeti felfedezéseim testileg annyira fárasztónak bizonyultak eddig, hogy még nem voltam képes túl sok összpontosított sámáni munkát végezni alattuk. A keverék egész egyszerűen kilapítja az embert. Mint minden ayahuasca- féleség esetében, itt is számolhatunk némi emésztőrendszeri izgalommal, de addigra már annyira átalakul az ember tudata, hogy a rosszullét és a hányás egyszerűen nem fontosak.
- Stafford, P. (1992) Psychedelics Encyclopaedia (Pszichedélikus enciklopédia), Rorún, Berkeley, 275. old.
- Ugyanott, 276. old.
- McKenna, T. (1991) “Sacred plants and mystic realities” (Szent növények, misztikus valóságok) The Archaic Revival (Az ősi újjászületés), Harper, San Francisco, 241-242 old.
- McKenna, T. (1993) Omni folyóirat interjúja, május, 92. old. Több gombafajta tartalmazza a hallucinogén pszilocibint – a Psilocybe családnak szinte minden tagja. E gombákat ma a pszilocibinf élékként emlegetik.
- McKenna, T. (1993) A Green Egg c.folyóirat interjúja, nyár, 17. old.
- McKenna, Omni interjú, május, 90. oldal.
- Luna, Luis E., és Amaringo, Pablo (1991) Ayahuasca Visions: The Religious Iconography of a Peruvian Shaman (Ayahuasca-látomások: egy perui sámán ikonográfiája), North Atlantic Books, Berkeley, 41. old.
- Burroughs, W és Ginsburg, A. (1963) The Yagé Letters (A Levelek a yagé földjéről), City Lights, San Francisco, 16. old.
Részlet Jim DeKorne: Pszichedelikus Sámánizmus című könyvéből