A(z) Sámánizmus, a legősibb mágikus hagyomány (Nevill Drury) cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A sámánizmus, a legősibb mágikus hagyomány
Részlet Nevill Drury: Mágia és boszorkányság című könyvéből
A sámánizmus a vadászó-gyűjtögető népcsoportok ősi hagyománya, amelyben a módosult tudatállapotba került látnok a természeti világ erőn irányító szellemekkel lép kapcsolatba. Ez az újkőkorszakig visszamúló kulturális gyakorlat a világ legősibb mágikus hagyományának tekinthető. A sámánizmus elvezet bennünket a mágikus univerzum szívébe, amelyet az. átváltozás látnoki hatalma által a jó és a rossz, a gyógyítás, a pusztítás és a megújulás befolyásos erői keltenek életre.
A „sámán” kifejezés hallatán kuruzslók és vajákos asszonyok rejtélyes alakja sejlik fel előttünk, olyan varázslóké, akik transzban megélt látomásokban erednek az elveszett lelkek nyomába. Útja során a sámán megszenteli helyeket keres fel, és kozmikus ügyekről szerez tudomást. Egy adott közösségben a sámán lehet gyógyító, aki legyőzi a betegség démonait, varázsló, aki munkára fogja a szellemeket vagy afféle lelki nyomozó, aki felkutatja az elveszett értékeket. Van, hogy a sámán inkább paphoz hasonló, tekintélyes figura, aki szent közvetítőként lép fel a teremtés istenei és a mindennapi világ között. De bármi legyen is a sámán szerepe a közösségben, az a képessége, hogy más világokba utazik, és onnan isteni kinyilatkozásokkal tér vissza. mindenképpen félelemmel vegyes tiszteletei ébreszt. A XX. században ismét megindult az érdeklődés a sámánizmus és az ősi spiritualitás iránt – ennek okait közelebbről a tizenkettedik fejezetben vizsgáljuk majd meg.
A sámánizmussal kapcsolatos források elsősorban Szibéria területével foglalkoznak. Maga a „sámán” kifejezés, amely eredetileg a tunguz sámán, azaz „tudó” szóból származik, az orosz közvetítésével került át az angol nyelvbe. Szibérián kívül azonban a világ számos más táján élnek olyan társadalmak, amelyek a sámánizmus hagyományait őrzik. A vallásos megnyilvánulás legkorábbi tormáinak tanulmányozásával c. könyv elsőként arra keresi a választ, hogyan alakult ki a sámánizmus a különböző vadászó-gyűjtögető közösségekben.
A kezdetek
A középső paleolitikum európai és közép-ázsiai barlangjaiban vallásos hitre utaló nyomokat találtak a kutatók. Az üzbegisztáni Tesik-Tasban egy Neander-völgy korabeli gyermek csontjai kerültek elő: a tetemet párosával elhelyezett vadkecskeszarvakkal verték körbe, amelyeket begyes végükkel a földbe szúrtak. Meglehet, hogy az elrendezés csupán a dögevők elriasztására szolgált, de az sem kizárt, hogy ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. Egy másik Neander-völgy korabeli lelőhelyen, a franciaországi Le Moustier egyik barlangjában úgy helyeztek el egy halott ifjút, mintha csak aludna: fejét a jobb karján nyugtatta, párnájául néhány pattintott kő szolgált. Testét vörös okkerral hintették meg, körülötte égett állatcsontokat szórtak szét Mindezek alapján feltételezhető, hogy a Neander-völgyiek hittek a szellemekben és a halál utáni élet valamely formájában.
Bár ez a következtetés még csupán feltételezés, a felső paleolitikum kora már világos bizonyítékokat szolgáltat arról, hogy a cro-magnoni embertől nem állt távol a mágikus gondolkodás. Henri Breuil abbé, a híres tudós így írt Nyugat-Európa prehisztorikus barlangfestészetéről: „A festett állatokat (Niaux-ban bölényeket és kőszáli kecskéket, Lascaux-ban pedig lovakat) szimbolikus nyilak szúrják át, az agyagmintákat dárdanyomok rovátkázzák (például a montespani fejetlen ló és medve esetében, amelyeket vélhetően több ízben is új bőrrel vontak be). Ezek a szimpatikus mágia egyértelmű jelei. A várandós nők sokasága, illetve az őket szorosan követő férfiak ábrázolása termékenységi varázslatra utal. Egyes állatok legjellemzőbb vonásait szándékosan megváltoztatták, amiből a tabuk meglétére következtethetünk. Az állatmaszkot és groteszk öltözéket viselő emberek a törzsi népek tánccal kísért beavatási szertartásait idézik, s talán épp a felső paleolitikum varázslóit vagy isteneit ábrázolják.”1 A mágikus barlangfestészet egyik legjellegzetesebb példáját a dél-franciaországi Les Trois-Fréres-ben fedezték fel. Az i. e. 13 000 körüli időkből származó barlangrajz egy íjjal felfegyverkezett, bölénynek álcázott varázslót ábrázol különféle vadállatok között. Ugyanitt találtak rá egy másik rajzra, amelyen a varázsló a zsákmány megtévesztése végett szarvakkal ékesített fejdíszt visel. Láthatjuk, hogy a vallás, a művészet és a mágia már az idők kezdetén összefonódott egymással A varázslót a vadállatok urának tartották, aki mágiája révén hatalomra tesz szert azok sorsa fölött. Ő volt az álcázás mestere és az állatáldozat végrehajtója. A varázsló megtanulta utánozni az állatokat, tánca az ő mozgásukon alapult, s feltehetően lelkileg is kötődött hozzájuk. A felső paleolitikum varázslója az állatokkal barátkozó, azokat törzsi totemként tisztelő, archetipikus sámán elődje. Feltételezhetjük, hogy éppen ez a sámánokat és különböző állatfajokat összekötő, erős lelki kapocs vezetett ahhoz a hithez, hogy a sámánok állati alakba bújtathatják emberi tudatukat.
Az animizmus és a szellemhit
Az angol antropológia úttörője, Sir Edward Tylor (1832-1917) a latin anima, „lélek” szó után „animizmusnak” nevezte el a mágikus és vallási gondolkodás legkorábbi szakaszát. Tylor szerint ebben a korban már olyannyira általános érvényű volt a szellemi világ létébe vetett hit, hogy a prehisztorikus ember nem csupán a saját, hanem az állatok és növények lelkében is hitt. Lehetett lelkük a köveknek, a fegyvereknek, az élelemnek és az ékszereknek, az emberi lélek pedig megszállhatta és birtokába vehette akár egy másik ember, akár egy állat vagy tárgy testét. Tylor úgy vélte az animizmus az álmokból ered, amelyek azt a látszatot keltik, hogy az ember a testén kívül, attól függetlenül is létezhet. Egyes őshonos népek ma is ugyanazt a szót használják az „árnyak”, „szellemek” és „kísértetek” leírására, ami az ember kettős lényébe vetett hitet tükrözi. Az algonkinok például otahcsuknak, azaz „árnyéknak” nevezik az emberi lelket, a kiese-maják natubnak hívják az „árnyat” vagy „lelket , a zuluk pedig a tunzi szóval írnak le minden árnyat, szellemet vagy kísértetet.
Tylor úgy vélte, a prehisztorikus ember felfogásában az egyénnek két énje volt: az élet szelleme és a fantom. Szerinte mindebből logikusan következik az a gondolat, hogy a testet elhagyván e szellemi lények különféle túlvilági utazásokra kelhetnek. E nézet első bizonyítékait azon temetési rítusok nyomaiban találjuk meg, amelyek során szolgákat áldoztak fel, hogy azok a halál után is uraik rendelkezésére állhassanak, ezzel is állandósítva az e világi társadalmi rendet. Tylor azt vallotta, hogy a törzsi népek (illetve ahogyan kissé lekezelően nevezte őket, a „vademberek” és „kezdetleges fajok”) viselkedésében ma is ugyanez az animizmus jut kifejezésre. Ezek a népek a szellemi lényekbe vetett hit révén képesek beszédbe elegyedni a vadállatokkal, a bocsánatukért esedeznek, mielőtt zsákmányul ejtik őket, s úgy tartják, az állat lelke korábbi élete során egy ember – minden bizonnyal egy elhunyt barát vagy ősatya — testében lakozott.
Jóllehet Tylor elképzeléseit ma is nagyra tartják, a tudományos életben több bírálója is akadt. A kiváló francia szociológus, Émile Durkheim (I858-I9I7), aki hosszasan kutatta a különféle kulturális típusokat, úgy tartotta, hogy az emberi társadalom legkorábbi formáját jellegtelen hordák alkották. Később a hordákból klánok formálódtak, amelyeket Durkheim szerint még a családi szálaknál is alapvetőbb kötelékek tartottak össze. Durkheim nem osztotta Tylor pszichologizáló nézetét, miszerint a mágikus-vallásos gondolkodás eredete az álmokban keresendő. Az ő meglátása szerint a klán azért volt szent, mert ezt tekintették a legalapvetőbb társadalmi egységnek, amely mindent magában foglalt, és az egyénnél magasabb rendű valóságot képviselt. Rámutatott arra is, hogy amikor a klánok totemállatokkal különböztették meg magukat, ezeket a szimbólumokat sokkal nagyobb tisztelettel övezték, mint magukat az állatokat. Elméletének alátámasztására Durkheim a ma élő törzsi népek legalaposabban tanulmányozott csoportja, az ausztrál őslakók körében keresett bizonyítékot.
Durkheim szerint a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató ausztrál őslakosok körében a totemállat vagy totemnövény nem csupán a klán azonosítására szolgált, hanem a rokoni kapcsolatok megállapítására is, hiszen a klán tagjai mind rokoni viszonyban álltak egymással. Durkheim azt is megfigyelte, hogy egyes közép-ausztráliai törzsek — például az arunták vagy arandák — olyan rituális, a klán által szentként tisztelt tárgyakat, úgynevezett csurungát vagy csuringát őriztek, amelyek nevét soha nem árulták el idegeneknek.
A Tylor és Durkheim által képviselt nézőpont később sem igen közeledett egymáshoz. Azok az antropológusok, akik lélektani szempontból vizsgálják a sámánizmust, inkább a transz révén elért, módosult tudatállapotok és a sámán mágikus-vallási hitének látomásokban gyökerező eredete iránt érdeklődnek, s olyan tényezők (például az epilepszia, a skizofrénia, illetve különféle tudattágító anyagok) hatását kutatják, amelyek esetleg összefüggésben állhatnak a sámánizmussal. Mások azonban kevesebb figyelmet fordítanak a sámán természetfeletti tapasztaltaira, s inkább azt vizsgálják, milyen társadalmi szerepet tölt be a törzsi szokások és a tabuk értelmezésében, a társadalmi struktúra alapját jelentő hitvilág megerősítésében és a törzs vezetésében.
Egy azonban biztos: kutatásunk során semmiképpen nem kerülhetjük meg a belső dimenziók kérdését, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mágia félelmetes világát, amely a sámán világképében a földi lét alternatíváját jeleníti meg és ruházza fel jelentőséggel. Ha nem vennénk figyelembe a szellemek, a beavatási látomások, a mágikus feldaraboltatás és az újjászületés szerepét, valamint az olyan tudatváltozásokat, amelyek során a lélek más élőlények — vadállatok és madarak — alakját ölti magára, a sámánizmus meglehetősen egyoldalú értelmezését kapnánk. E tényezők nélkül nehéz volna magyarázatot adni a sámánizmus misztériumára és arra, vajon mi teszi érdekessé a sámáni tudatállapotokat a személyes kiteljesedés mai mozgalma számára.
Mindezen tényezők figyelembevételével azonban feltehetjük a legfontosabb kérdéseket: azt, hogy ki a sámán, hogyan lesz valaki azzá, és mi az a lelki utazás, amely a sámánmesterség középpontjában áll.
Miképp lesz valakiből sámán
A sámánizmus tulajdonképpen az alkalmazott animizmus egyik formája, más néven az animizmus gyakorlati változata. Mivel a kozmosz különböző pontjai szoros kapcsolatban állnak egymással, a világegyetemet az energiaáramlatok, formák és rezgések bonyolult hálózata építi fel. A sámánra azért van szükség, hogy közvetíteni tudjon a lét különféle síkjai között. A világegyetemet szellemi lények népesítik be – ezt az elképzelést mi sem szemlélteti jobban, mint a dán felfedező és antropológus, Knud Rasmussen (1879-1933) naplója. Rasmussen, akinek nagyanyja eszkimó származású volt, három éven át kitartóan járta az amerikai sarkvidéket. Egy iglulik sámán egyszer a következőt mondta neki:
„Az élet legnagyobb veszedelme az, hogy az ember tápláléka teljes egészében szellemekből áll. Minden lénynek, amelyet megölünk és megeszünk, és minden lénynek, amelyre lesújtunk és amelyet elpusztítunk, hogy ruhát készítsünk magunknak, lelke van — lelke, amely nem vész el a testtel együtt, és amelyet ki kell engesztelnünk, hogy bosszút ne álljon rajtunk, amiért elvettük tőle a testét.”2
A sámán az, aki érzékeli ezt a szellemek, lelkek és istenek által lakott világot, és aki az eksztatikus transz állapotában útra is kel közöttük, hogy megszerezze a természetfölötti birodalmak különleges tudását. A sámán egy pillanatra sem feledkezik meg az emberi létre leselkedő veszélyekről, a varázserőkről, amelyek csapdába csalják az óvatlanokat, és amelyek betegségeket, éhínséget vagy szerencsétlenségeket okoznak. A sámán magára vállalja az aktív közvetítő szerepét, és közbenjár mindkét világban. „Csak a sámán viselkedhet istenként és emberként egy személyben. A sámán átmenet a fajok között, 6 az istenek szócsöve, aki lehetővé teszi a különböző világok egy/másra hatását” – mutat rá Joan Halifax amerikai antropológus.3
Az ember többfék módon válhat sámánná. Egyes esetekben úgy tűnik, a kiválasztottakat maguk a szellemek szólítják meg álmok vagy misztikus látomások során. Belőlük lesznek a „nagy sámánok”. Velük ellentétben a „kis sámánok”, akikre vagy a korábbi sámán ruházza át hatalmát, vagy saját elhatározásukból keresik őt fel, hogy beavatást nyerjenek tőle, alacsonyabb ranggal bírnak, főként Szibéria és az észak-amerikai sarkvidék népeinek körében.
Gyermek- és ifjúkorukban a leendő sámánok gyakran ideges, furcsa, visszahúzódó természetűek. „A gyermeksámán feltűnően befelé forduló személyiség. Amikor a társadalom felfigyel hajlamaira, bátorítani kezdi. A sámánjelölt gyakran vándorútra kel, és hosszú időn át teljes magányban él. Magatartása meglehetősen antiszociális, s az sem ritka, hogy titokzatos betegségek kerítik hatalmukba” — írja Ralph Linton antropológus.4 A szibériai csukcsok úgy tartják, a leendő sámán ismertetőjegye „az átható tekintet, amelyet nem beszélgetőpartnerére, hanem valamely távoli pontra szegez. Szemében különös, élénk fény csillog, amelynek segítségével megpillantja a szellemeket és a mindennapi ember számára láthatatlan világot.” Vlagyimir Bogoraz, aki közelebbről is tanulmányozta a csukcsokat, így magyarázza a fenti kijelentést: „Előfordul, hogy a sámán épp egy nagy szerencsétlenség, veszedelem vagy betegség során, esetleg egyik családtagja vagy anyagi javainak elvesztése hatására érzi meg elhivatottságát. Mivel mástól nem remélhet segítséget, a szellemekhez fordul, és az ő támogatásukat kéri.”
A sámánizmus, valamint a krízisek és betegségek kapcsolatával rengeteget foglalkoztak a tudósok, egyesek még a skizofrénia jelenségével is párhuzamba állítják a sámánizmust, Julian Silverman, a fenti elmélet egyik legismertebb képviselője úgy véli, a skizofrén személyiség és a sámán között az az alapvető különbség, hogy míg a sámán elmezavarát megerősíti és támogatja a közösség, amelyben él, addig a modern társadalmak lelki rendellenességként kezelik a skizofréniát. Silverman a skizofrénia pszichiátriai leírásával illusztrálja a két jelenség közti feltűnő hasonlóságot: „A beteg félelmetes, kozmikus jellegű élményeken megy keresztül; benne él a harcban, amit a jó és a rossz megszemélyesített erői vívnak egymással; szellemek által életre keltett tárgyak veszik körül, amelyeknek fenyegető viselkedését életbevágóan fontos – ugyanakkor lehetetlen – megértenie.”7 Bár mind a sámán, mind a skizofrén személy át tud lépni egyik elmeállapotból a másikba, csak a sámán képes arra, hogy egységesítse különböző tudatállapotait, A sámánizmus című könyvében (1964) Mircea Eliade vallástörténész (1907-86) így ír erről: „A primitív varázsló, az orvosságos ember vagy a sámán azonban nem csupán beteg: mindenekelőtt olyan beteg, akinek sikerül meggyógyulnia, aki önmagát gyógyírja meg. Ha a sámán vagy az orvossága ember el hivatása betegségen vagy epilepsziás rohamon keresztül mutatkozik meg a jelölt beavatása sokszor gyógyulással egyenértékű.”8 Eliade hasonló gondolatokat vet fel. Misztikus születések című művében is (1964): „A primitív társadalmak sámánjait és misztikusait teljes joggal tekintik magasabb rendű lényeknek: mágikus-vallási ertjük szellemi képességeik megnövekedésében is kifejeződik. A sámán emiatt válik példaképpé mindenki számára, aki varázserőre akar szert tenni. A sámán az az ember, aki tud és emlékezik, tehát érti az élet és a halál titkait.”
Egyértelmű, hogy a sámánok esetében sokkal többről van szó, mint egyszerű lelki betegségről. Mivel a törzsi társadalmak a szellemvilág megnyilatkozásának tartják az epilepsziát és a skizofréniát, nem meglepő, hogy az efféle betegségekben szenvedőket sámánként tisztelik. A kiválasztottakat azonban nem betegségük teszi különlegessé, hanem az, hogy nyitottak a szellemek világára. A sámánná válás lényege az erő megragadásában rejlik, a krízis és a betegség csak a beavatás része. A sámánnak irányítania kell az emberi létre ható, természetfölötti erőket: ő gondoskodik a vadról, ha nincs elegendő zsákmány, ő űzi el a gonosz szellemeket, ő hozza meg a jó időt, és ő gyógyítja meg a betegeket.
Misztikus feldaraboltatás és újjászületés
A feldaraboltatás és az újjászületés motívuma a sámánizmus számos formájában a beavatási folyamat részét képezi, egyes közösségekben pedig ennek révén különböztetik meg az erősebb és a gyengébb sámánokat. Az itt következő szibériai avam-szamojéd monda éppen egy ilyen történetet mesél el.
Egy sámánjelölt, akit a fekete himlő öntudatlanságba sodort, lázálmában meghallotta a Betegség hangját, aki megígérte neki, hogy a Vizek Urától elnyeri majd a sámáni képesség „adományát”. A Betegség felkavarta a tenger vizét, a sámánjelölt pedig felkapaszkodott egy hegyre, ahol találkozott egy meztelen asszonnyal, akinek az emlőjéből szopni kezdett. Az asszony a fiává fogadta, és bemutatta férjének, az Alvilág Urának, aki állat formájú kísérőket adott mellé, hogy elvezessék a föld alatti világba. Az ifjú itt találkozott az Alvilág lakóival — a rossz sámánokkal és a járványok uraival —, akik tájékoztatták az emberiséget sújtó betegségek természetéről. Miután szívét rituális módon kitépték a testéből, és egy kondérba hajították, a sámánjelölt továbbutazott a sámánnők országába, akik megerősítették a torkát és a hangját. Ezután egy szigetre jutott, ahol égig érő nyírfa, a Föld Urának Fája állt, A Föld Ura számos képességgel ruházta fel az ifjút, többek között megtanította arra, hogyan gyógyítsa meg a betegeket. Az ifjú továbbutazott. Találkozott beszélő varázskövekkel, két asszonnyal, akik szőrösek voltak, mint a rénszarvas és egy meztelen kováccsal, aki fújtatójával hatalmas tüzet szított a föld mélyén. A sámánjelöltet itt ismét lemészárolták, és „három esztendőn át” főzték egy kondérban. A kovács ezután kikovácsolta a fejét három üllőjének egyikén („amely a legjobb sámánok kikalapálására szolgált ), és elmondta neki, hogyan „olvasson a gondolatokban”, hogyan lássa meg a titkokat misztikus szemével, és hogyan értse meg a növények nyelvét Miután a sámán elsajátította e rejtett tanokat, és feldarabolt testét k újraalkották, megújulva kelt ismét életre.10
Ebből a történetből világosan látszik, hogy az avam-szamojéd sámán utazása mind a társadalom, mind a sámán egyénisége szempontjából nagy jelentőséggel bír. A transzállapotban a sámán ismereteket szerez az embereket sújtó kórok és betegségek eredetéről, spirituális újjászületése során azonban olyan természetfeletti erőkre tesz szert, amelyeket önmaga is hasznosíthat. A sámán alakja azért különleges, mert kovácsműhelyében maga az isten teremti újjá, látnoki képessége és közvetítő ereje nem a földről, hanem a mennyből származik. Egyes esetekben a sámán azzal biztosítja az égi világgal való kapcsolata folytonosságát, hogy onnan választ magának szellemfeleségeket. A szibériai burjátok félistennek tartják az ilyen frigyből származó utódokat.11
A feldarabolás és újjászületés motívuma nem csupán a szibériai sámánizmusban jelenik meg, hanem az ausztrál őslakosok körében is, akik az úgynevezett „rangos férfiak” beavatása kapcsán beszélnek róla. Dél-Ausztrália, nyugati vidékén a leendő sámánt egy vizesgödörhöz küldik, ahol egy mitikus kígyó először lenyeli, majd csecsemő formájában kiveti magából ami, azt jelzi, hogy a szellemi világba a sámán is “újszülöttként” érkezik. Az aktus után a törzs orvosságos embere visszaszerzi a sámán testét, de nem bánik vele túl kíméletesem rituális módon eltöri a nyakát, a csuklóját és elszakítja az ízületeit. A sérülésekre ezután életadó kagylót, mabant helyez, amely megfiatalítja és erővel tölti fel a testet, a „halott” őslakos pedig immár a mágikus tudás világában kel új életre.’2
Hasonló beavatási rítusokat találunk a Walcott-öböl Munja állattenyésztő farm közelében élő őslakók körében. A leendő orvosságos ember előtt álmok fedik fel, hogy Unggud, a nagy isten kívánságára banman, azaz sámán lesz belőle. Unggud először „megöli” egy vizesgödör közelében, szelleme azonban – amelyet csak az orvosságos emberek láthatnak – feltámad, és megpillant egy hatalmas kígyót, amelynek karja és keze is van, fején pedig tollkoronát visel. Unggud ekkor elviszi egy föld alatti barlangba, és bevezeti a tudás rejtelmeibe: „Unggud új elmét ad neki, titkos erőt sugárzó, fehér kvarckristályokat helyez a testébe, és felfedi előtte jövendő kötelességeit. Egy ideig még eszméletlenül fekszik, de amikor magához tér, a megvilágosodás csodálatos érzése tölti el. Úgy érzi, máris egyenrangú Ungguddal, de az isteni útmutatás, tanítás és tapasztalat még sok-sok hónapon és éven át elkíséri.”13 A sámán különleges varázserőkre tesz szert: lelki szemével látja a múltat és a jövőt, de álombéli szellemét, ja-jarit barmikor elküldheti testéből, hogy újabb ismereteket szerezzen neki. A néhai A. P. Elkin professzor, az ausztrál őslakosok hitvilágának szakértője szerint „nyilvánvaló, hogy e képességet egy fontos lelki tényező hatja át, amelyet az ausztrálok mirirunak neveznek és Unggudtól származtatnak. Ez a tényező az, amelynek révén a varázsló álomba vagy transzba esik, és kihasználja az ezáltal nyújtott lehetőségeket. A mirirusegítségével vandzsinává változik, vagyis olyan erőkre tesz szert, amilyeneket a ››teremtés korának‹‹ hősei birtokoltak,”14
A lélekutazás
Bármely kultúráról legyen szó, a sámánizmus legjellegzetesebb vonása a lélek utazása. Látomásai révén a sámán más világokba is eljut, ezért a „szent dolgok szakértőjének” és az „eksztázis mesterének” tartják. A földi lét és a természetfölötti birodalmak közti közvetítőszerepe kiváltságossá teszi, mert istenektől és szellemektől nyeri el szent tudását, azon képessége pedig, amelynek révén vissza is tud térni e magasztos ismeretekkel, társadalmi szempontból is rendkívüli fontosságot kölcsönöz neki.
A sámánok lelki utazását tulajdonképpen egyfajta irányított tudathasadásként is felfoghatjuk, amelyet különböző módokon lehet elérni. Az első lökést olykor a szentként tisztelt, tudattágító hatású növények adják, máskor a böjtölés, a rituális ének vagy a dobpergés váltja ki a kívánt hatást, megint máskor pedig erős, víziószerű álom sodorja transzba a sámánt.
Az indonéziai menangkabau népek szerint az életerő, azaz a szumangat az álmodás és a betegség idején elhagyja a testet, és amíg azon kívül tartózkodik, a dukun, vagyis a sámán feladata, hogy ellensúlyozza a gonosz szellemek ellenséges hatását. A dukun füstáldozatot mutat be, és megidézi a barátságos szellemeket: takaró alatt fekszik a földön, reszket, s közben kivetíti tudatát a szellemi világra. A Szumátra közelében fekvő Mentawei-szigeteken a sámánok addig táncolnak, amíg transzba nem esnek. Ekkor egy sasok által repített hajó felviszi őket az égbe, ahol találkoznak a mennyei szellemekkel, és kifaggatják őket a betegségek gyógymódjairól.
A hagyományos eszkimó sámánokat a dobpergés energiája és a megidézett segítő szellemek juttatják el az eksztázis állapotába. Egyes eszkimók karjukat és lábukat szorosan a testükhöz kötik, hogy ezzel is gyorsítsák a belső fényerő kiszabadulását és a lélekutazást, azaz az ilimarneqet. Knud Rasmussen az ötödik Thule-expedícióról írt beszámolójában (Report of the Fifth Thule Expedition 1921—1924) megemlít egy természetfölötti utazást, amely a Tenger Istennőjéhez vezetett. A sámán feladata az volt, hogy közbenjárjon az istennőnél a közösség érdekében, és szellemtestében az óceán mélyére utazzon. A szertartás kezdetén a közösség felnőtt tagjai a sámán köré gyűlnek, aki csendben mereng magában. Amikor úgy érzi, körülvették segítő szellemei, bejelenti, hogy „nyitott az út” előtte. A közösség tagjai kórusban énekelnek, miközben a sámán belefog nehéz feladatába: óvatosan kikerül három hatalmas követ, amelyek a tenger fenekén görögnek, és fürgén eloson az Istennő vicsorgó házőrző kutyája mellett. A sámán „szinte siklik, mintha egy pontosan a testéhez méretezett csatornán csúszna lefelé, melyben ha kinyújtja a kezét, lassíthatja az esést, és nem csapódik a tengerfenékbe. Amíg vissza nem tér a földre, rokon lelkei nyitva tartják számára a csatornát.”15 A tenger mélyén a sámán találkozik az Istennővel, aki szinte fuldoklik az emberi gonosztettek tisztátalanságától. Amikor a sámán engesztelésképpen a haját simogatja, az Istennő szellemnyelven elmondja neki, hogy a nők titkos magzatelhajtásokat végeztek, a tabut pedig a főtt hús fogyasztásakor szegték meg. A sámán ezzel az üzenettel tér vissza a földre, a vétkesek pedig meglakolnak bűneikért.
Ebből a beszámolóból is láthatjuk, hogy a sámán nem élvezetből indul lelki utazásra, hanem konkrét ügyben jár el: azért utazik, hogy szembeszálljon a betegséggel, megértse a tabuszegés természetét, visszaszerezzen egy elveszett vagy megkínzott lelket, vagy segédkezzen a világegyetem harmóniájának helyreállításában. A sámán feladatának lényege ugyanis az, hogy más világokba utazzon, majd az ott kinyilatkoztatott tudással visszatérjen, és kedvező változásokat érjen el, egyszóval közvetítsen az istenek és az emberek között.
A hagyományos sámánizmus továbbélése
Szibéria
A hatalmas Szibériában, amely a nyugaton fekvő Urál hegységtől délen az Altaj-hegyvidékig, északon pedig egészen a Jeges-tengerig húzódik, tundra, termékeny síkság és csipkés gerincű hegylánc egyaránt megtalálható. Errefelé a sámán gyógyító és önkívületi lény egy személyben, aki égi és alvilági utazásokra indul, hogy felkutassa a betegségekért felelős szökevény lelkeket. A szibériai sámánok egyaránt jártasak a jövendölés és a távolbalátás tudományában, sőt egyesek arra is képesek, hogy izzó széndarabokat fogjanak meg, melyek nem égetik meg őket. Szibéria sokféle népnek ad otthont: itt élnek a burjátok és a goldok, a rénszarvastartó, nomád csukcsok az északkeleti területeken, a türk nyelvet beszélő kirgizek, jakutok, ujgurok és altajiak, a tunguz nyelvű evenkik, valamint a Jenyiszej és a Léna folyó vidékén velük szomszédságban élő törzsek.
A burjátok különbséget tesznek az istenekkel kapcsolatot tartó „fehér” sámánok és a szellemeket segítségül hívó „fekete” sámánok között, a jakutok pedig a passzív és viszonylag tehetetlen „fönti”, illetve a földi világgal szorosabb kapcsolatban álló „lenti” isteneket különböztetik meg, A jakutok úgy tartják, a harmadik mennybolt nyugati felén élő Ulu-tojon tanította meg őket a tűz használatára. Ez az isten teremtette a madarakat, valamint az erdőket és az erdei állatokat.
Az altáji sámán lovat aldoz, előhívja a Tűz Mesterét, megfüstöli rituális dobját, és szellemek sokaságát idézi meg, mielőtt megszólítaná a markutokat az Ég Madarait. A bonyolult tisztító szertartás után hangos dobolásba fog, amivel azt jelzi, hogy a halott ló szellemének társaságában éppen az égbe emelkedik. Látnoki tudatában több mennybolton át emelkedik felfelé, beszédbe elegyedik íjászéval, a teremtő istennel, s meghajol a Hold és a Nap előtt. Végül megérkezik Baj Ulgen égi lakhelyére, ahol ismereteket gyűjt a várható időjárásról és az aratás sikeréről. Az eksztázisból szabaduló sámán ezután összeesik. Mircea Eliade rámutat, hogy Baj Ulgen minden bizonnyal az „atmoszféra” istene, s hogy az indoeurópai sámánok gyakran áldoznak lovat az ég- és a viharistenek tiszteletére.16
A csukcsok úgy tartják, az álmok révén kapcsolatot lehet teremteni a szellemekkel, akiket a sámán munkára is foghat, hogy visszaszerezzék a betegek elveszett lelkét. A sámán állítólag „felnyitja” a beteg koponyáját, és kicseréli a lelkét, amelyet légy vagy méhecske formájában fog el. A gold sámánnak a segítő szellemek mutatják meg az utat, amikor elkíséri a szánra helyezett és élelemmel ellátott halottat az eltávozottak országába vezető úton. Az alvilágban megkeresi az elhunyt rokonait, akik azután gondoskodnak az új jövevény fogadásáról. A sámán csak ezután tér vissza a főkbe.
Észak-Amerika
Sámáni szokások ismertek az alaszkai eszkimó társadalmak és az északnyugati partvidéken élő tlingitek körében Hasonló hagyományokat őriznek a Nyugat-Nevadában vadászó, halászó és gyűjtögető paviotszók, a Texas, Arizona illetve Új-Mexikó területén élő meszkalero és csirikava-apacs vadászok, a dakotai lakota-sziúk, az új-mexikói és arizonai nez-percé (átfúrt orrú) indiánok, az észak-minnesotai odzsibvák – ismertebb nevükön csippevék —, az új-mexikói és arizonai zunyik, illetve a Washington állambeli tuana indiánok. A Csendes-óceán partvidékén sámánok állnak a pomo és szelis törzs élén, és ők vezetik az egykor Ojai környékén lakó csumasokat, valamint az északnyugat-kaliforniai jurok, vintun és karok népet.
A paviotszo sámánok a transzban átélt látomások során égi útra kelnek, hogy visszaszerezzék az elveszett lelkeket, és elindítsák a gyógyulás folyamatát. Előfordul, hogy az időjárás befolyásolása — az eső elhozatok, a felhők feltartóztatása vagy a folyó jegének megolvasztása — végett is sámánt szertartásokat tartanak. Dick
Mahwee, a paviotszo indián elmesélte, hogyan részesült élete első látomásában. Ötvenéves volt, amikor Dayton közelében egyszer elszenderedett egy barlangban. Úgy érezte, álma teljesen „tudatos”: találkozott egy magas és vékony testalkatú indiánnal, aki egy sas farktollát tartotta a kezében, és megtanította a betegségek gyógyítására. Mahwee ma már transzállapotokat alkalmaz. „Mindig pipázom, mielőtt belépek a transzba. Amíg odaát vagyok, egy pisszenés sem hallatszódhat körülöttem. Kimegyek, és megnézem, mi történik a beteggel. Ha forgószelet látok, tudom, hogy az okozta a betegséget. Ha a beteg füvön és virágokon sétál, tudom, hogy jobban lesz — hamarosan felkel és jár. Ha látom, hogy leszakít egyet a friss virágok közül, tudom, hogy meggyógyul. Ha a virágok hervadtak vagy a dér csípte meg őket, tudom, hogy a beteg meghal. Olyan is van, hogy a beteg a földön sétál — ha látszik a lábnyoma, életben marad, de ha nem hagy nyomot, nem tudok segíteni rajta. Amikor kijövök a transzból, mindig énekelek, egyre hangosabban énekelek, amíg teljesen vissza nem nyerem az eszméletemet. Akkor a férfiak felsegítenek a földről, és folytatom a gyógyítást.”17
Közép- Amerika
A számos sámánista kultúrának otthont adó Közép-Amerikában feltűnően nagy a pszichedelikus sámánizmus szerepe, errefelé ugyanis rengeteg hallucinogén hatású növény terem. Az észak-mexikói jakik a Genista canariensis citizintartalmú sárga virágát szívják, a huicsolok pedig Északközép-Mexikó szent sivatagába zarándokolnak a meszkalintartalmú peyotekaktusz miatt. A Chihuahuában élő tarahumara indiánok a Datura inoxia kivonatát adják a tesguino nevű, erjesztett kukoricaitalhoz, és számos indián törzs – köztük az oaxaca-béli mazatékok, csinantékok, zapotékok és mistékek – szent gombákat fogyasztanak a látomások eléréséhez.
Dél-Amerika
Az ezen a területen ismert különféle gyógymódok közül nem mindegyik sámáni eredetű. A curandero és a sámán közti különbség nem mindig egyértelmű, mellettük pedig még számos spiritiszta hagyomány is ismert, amelyek szintén nem állnak kapcsolatban a sámánizmussal. Allen Kardec (1808—69) francia spiritualista tanítása például igen nagy hatást gyakorolt Brazíliára, sőt hasonlóan komoly befolyással volt a haiti vuduval rokonságot mutató, mágikus vallás, a macumba is, amely a népi babona, az afrikai animizmus és a kereszténység elemeit egyesíti magában.
Mexikóhoz hasonlóan a sámánizmus Dél-Amerikában is főként a pszichedelikus anyagok, azaz a hallucinogén alkaloidákat tartalmazó növények használatán alapul. A Banisteriopsis nevű kúszónövényt széles körben használják az Amazonas felső szakaszán élő sámánok, mert szerintük az általa kiváltott víziók a természetfölötti erőkkel való találkozásokat jelenítik meg. Így gondolkodnak az ecuadori hivarók, a Kelet-Peruban élő sipibo-konibók, a kampák, a saranavák és a kasinavák, illetve a Kelet-Kolumbiában otthonos sziona indiánok.
Ausztrália
Az Ausztráliában élő őshonos törzsek többségében a sámán vagy orvosságos ember neve karadzsi, azaz „bölcs”. Az őslakosok kultúrája legalább negyvenezer évre tekint vissza – valószínűleg ekkor indultak el Dél-Indiából, majd a Maláj-félsziget és Kelet-Indonézia érintésével jutottak el az ausztráliai York-fokig. Az őslakosok vallási hagyományai ma leginkább az Észak-Ausztrália középső részén fekvő Arnhem-földön, valamint a földrész belsejében elhelyezkedő, sivatagos területeken maradtak fenn, bár elszórt közösségek más vidékeken is találhatók Az ausztrál őslakosok szerint a betegségeket, a halált és a balszerencsét a mágia és az animista cselekvések idézik elő. A varázsló tudja, hogyan „énekeljen” valakit a halálba, hogyan „mutasson rá a csonttal” egy olyan projektív, mágikus rítus során, amelyben kengurucsonttal vagy gondosan elkészített bottal jelölik meg a leendő áldozatot.
Az ausztrál őslakosok kultúrájának sámánista jellege egyértelművé válik, ha megfigyeljük az orvosságos emberek beavatását. Az arunták vagy arandák körében a jelölt egy barlang szájához vándorol, ahol „felfigyelnek” rá az Álomidő szellemet. A szellemek két láthatatlan dárdát hajítanak felé: az első keresztüldöfi a nyakát és a nyelvét, a második pedig a fejét fórja át egyik fülétől a másikig. Amikor a sámánjelölt „holtan” esik össze, a szellemek becipelik a barlangba, belső szerveit újakra cserélik, és mágikus kvarckristályokat helyeznek el a testében, amelyeknek későbbi varázserejét köszönheti. Amikor mint „újjászületett” ember és gyógyító sámán visszatér népéhez, nagy rangra tesz szert, bár a beavatás után még egy évig nem tevékenykedik karadzsiként. Az Új-Dél-Wales nyugati területein élő viradzserik szerint a kristályok ereje onnan ered, hogy megtestesítik Baiaménak, a nagy égistennek és a mindenség atyjának lényegét A viradzserik hosszú szakállú, ősöreg emberként képzelik el Baiamét, aki maga alá húzott lábbal kuporog táborában. Egyik legendájukban egyértelműen fellelhetők a sámánizmus nyomai: az istenség válláról két nagy kvarckristály emelkedik az égbe. Baiame olykor az álmokban is megjelenik, és folyékony kvarcesőt bocsát az álmodóra. Amikor a zuhatag teljességgel bevonja az álmodót, kar helyett szárny nő ki a testéből, megtanul repülni, Baiame pedig mágikus kvarckristályt mélyeszt a homlokába, hogy a tárgyak belsejébe lásson. Az új sámán testébe ezután belső lángot és a mennyekhez kapcsolódó köteléket is illesztenek.
Indonézia és Malajzia
A menangkabau sámánok a dzsungel mélyére hatolnak vagy magas hegyekre másznak, hogy megtalálják látomásaikat, az ibanok pedig böjtölnek, a sírok közelében alszanak vagy hegycsúcsokra másznak, amíg egy védő szellemtől meg nem szerzik varázserejüket. Az ibanok természetfölötti „újrateremtésnek” tartják a sámán beavatását, ami erős párhuzamokat mutat az ausztrál őslakosok beavatási elképzeléseivel. „A fejet felnyitják, az agyat pedig kiveszik és megmossák, hogy új, tiszta tudatot kapjon, amely átlát a gonosz szellemek titkain és a betegségek bonyolultságán. A szembe aranyport hintenek, hogy a látás elég éles és erőteljes legyen, és megpillantsa a beteg lelket, bárhová kóborolt is el. Az ujjbegyekbe horgokat ágyaznak, hogy ne csak megragadja, hanem a markában is tartsa a lelkeket, a szívet pedig nyíllal szúrják keresztül, hogy gyengéd és együtt érző legyen a betegekkel és a szenvedőkkel”18
A dajak legendákban szintén megtalálható a sámáni égbe szállás motívuma, Tupa-Dzsing isten egyszer felfigyelt arra, hogy a dajakok már-már a kihalás szélén állnak, mert nem ismerik a betegségek gyógymódját, és a gyengélkedőket egyszerűen elégé-tik. Amikor egy beteg asszony nagy füstfelhők közepette fellépett halotti máglyájára, az istenség elragadta, és felvitte a mennybe, hogy kitanítsa az orvoslás mesterségére. Amikor az asszony visszatett a földre, népének is továbbadta értékes tudását
A szellemekről és betegségekről alkotott dajak elképzelések más sámánt kultúrák elgondolásaival is egybecsengenek. A szumátrai kubuk szerint az emberen akkor tör ki a betegség, ha a lelkét kísértet kaparintja meg. Ilyenkor elhívják a sámánokat, akiket itt malimnak neveznek, hogy szeánszukon elűzzék a gonosz szellemet. A malimok tánccal érik el a transzállapotot, amelyben a fő malim „megpillantja” és visszaszerzi a beteg lelkét.
A dajakok gyógyító sámánját marinak hívják. A belian nevű, gyógyító szertartás során ő is transzba esik, majd leszáll az alvilágba a szellemek elhurcolta lélekért. A manang olykor egészen a beteg házáig csalogatja a gonosz démont, és ott végez vele.
Ha a karo-batak nép tagjai közül valaki meghal, egy sámánnő addig táncol, amíg el nem éri az eksztázis állapotát. Ekkor elmagyarázza a testétől megfosztott léleknek, hogy a halál élményén esett át, egy későbbi szertartás során pedig továbbküldi a holtak birodalmába.19
Kelet-Ázsia
Kelet-Ázsiában a sámánizmus és az animizmus jóval megelőzte a nagy vallási irányzatok — a buddhizmus és a konfucianizmus — térhódítását. A tibeti bon sámánok szerint réges-régen egy szent kötél biztosította a kapcsolatot a papok és az istenek égi lakhelye között, de a dobpergés segítségével még ma is felröppennek a levegőbe. Ha a gyógyító úgy véli, a betegséget a lélek elkóborlása okozta, itt is a nyomába ered.
A kínai Jünnan tartomány déli részén élő lolók úgy tartják, hogy a múltban az emberek sokkal szabadabban mozogtak a föld és az ég között. A halotti szertartást egy sámán-pap végzi, aki „megnyitja a mennybe vezető hidat”, és segíti az elhunytat, hogy a hegyeken és folyókon át eltaláljon a Gondolkodás Fájához és a túlvilág egyéb vidékeire. A kínai mágia hatására a jünnani sámánok körében a jövendőmondás is elterjedt, vízióikban pedig lóhátra kapnak, hogy visszaszerezzék az elkószált lelkeket.
Bár a nepáli sámánizmusban a hinduizmus és a buddhizmus elemei is jelen vannak, szinte bizonyos, hogy jóval korábban alakult ki azoknál, Nepál sámáni hagyományait Larry Peters amerikai antropológus írta le 1987-ben. Információi elsősorban egy Bhiréndra nevű férfitól származtak. Bhiréndra apja maga is bombo, azaz sámán volt, a fiú beavatásához pedig az az esemény vezetett, hogy tizenhárom éves korában minden kényszer nélkül egy szellem szállta meg. Bhiréndrát később apja, illetve elhunyt nagyatyja szelleme segítette abban, hogy saját akaratából is képes legyen átlépni a transz állapotába, idővel pedig arra is ráérzett, hogyan aktiválhatja a két szeme közti mágikus fényt, amelynek segítségévei lelke elhagyhatja testét, és repülhet. Bhiréndra elmesélte egy látomását, amelyben a legmagasabb mennyekig szállt fel, hogy találkozzon Geszár Gyalpóval, a sámánok legfőbb istenévei: „Gyönyörű kertben sétáltam, ahol rengeteg színes virág virított. A kertben tavacska is volt és aranyszínben ragyogó fák. A tavacska mellett egy nagyon magas épület állt, amely egészen az égig ért. A tetejére kilenc fokból álló, arany lépcsősor vezetett. Amikor felértem a lépcső tetejére, megpillantottam Geszár Gyalpót, aki a lélek virágaival borított fehér trónusán ült. Fehér ruhát viselt, és arca is hófehér volt. Hosszú haját fehér korona díszítette. Adott nekem tejet, és azt mondta, sok saktít érek majd el amit népem javára fordíthatok.”20
A sámánizmus Japán egyes területein is megtalálható, ami korántsem meglepő, hiszen a tunguz és altáji nyelveket beszélő törzsek az i. e. IV-III. században (azaz a buddhizmus térhódítása előtt) valószínűleg nagy hatást fejtettek ki a japán szigetekre. Japánban ma több a sámánnő, mint a sámán. A mikók (sámánnők) kis falvakban élnek, és főként a transz, a telepátia és a jövendőmondás tudományát gyakorolják, de a védő istenségekkel és a holtak szellemével is kapcsolatba tudnak lépni. A nagyvárosokban a sámánnő szerepét a sintoista rítusok vették át.
A sámánizmus és a médiumizmus
Azokban a kultúrákban, ahol bevett gyakorlatnak számít a jövendőmondás, átfedi egymást a sámánizmus és a médiumizmus (különösen igaz ez Japánra). Jóllehet mindkét tevékenység alapja a transz, a hangsúlyt máshová helyezik: míg a sámánizmus aktív jellegű, addig a médiumizmus sokkal passzívabb hagyományt képvisel. A sámánnal szemben, akinek lelke önként indul útnak, a médium csupán befogadja a szent erőket, mint a delphoi Püthia, aki transzban nyilatkoztatta ki Apollón jóslatát. A médiumizmushoz tartoznak a modern spiritualizmus egyes formái is, amelyeket a kortárs nyugati kultúra channelingnek, azaz „közvetítésnek” nevez, például azok az esetek, amelyek során a médium állítólag ókori bölcsekkel teremt kapcsolatot. A haiti vudut szintén a médiumizmus egy fajtájának tartják, noha a vallásos tartalom és a mitikus képzetek tekintetében meglehetősen eltér a fentiektől: e hagyomány szerint az eksztatikus táncszertartások során „isteni lovasok”, úgynevezett loa istenségek „szállnak alá” a transz alanyára és repítik az ihletett őrület állapotába. A médiumizmus különböző formáira tehát egyaránt jellemző, hogy a médium pusztán a kinyilatkoztatás passzív csatornája, aki gyakran fel sem tudja idézni a látomás során átélt élményeket.
Ezzel ellentétben az önkívületbe került sámán módosult elmeállapotában is megőrzi saját tudatát, és teljes felelősséget vállal mindazért, ami a látomás során történik. A sámánizmus a kezdetektől egészen napjainkig a mágikus erők tudatos kutatására törekszik, azaz olyan erők megragadását tűzi ki célul, amelyek nem csupán a sámán, hanem a befolyása alatt álló emberek összességére is kihatnak. A mágia lényege ugyanis az, hogy a varázsló különböző célok elérése végett természetfölötti erőket vet latba, a szertartás kimenetele pedig egyértelműen tükrözi eredeti – jó vagy gonosz—szándékát.
