A(z) Jaguár és yage kapcsolata cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A felirat bekapcsolásához kapcsold be a videón a CC gombot.
A(z) Sánta Bölénybika, a sájen sámán cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Jelen tanulmányban azt tűztem célul, hogy bemutassam az algonkin nyelvcsaládhoz tartozó sájen2 törzs egyik legtehetségesebb és legkreatívabb sámánját, Sánta Bölénybikát. Rekonstruálom megváltozott tudatállapotban (Harner 1980, 1997) szerzett élményem alapuló életművét. Esetünkben azonban az „életmű/oeuvre” fogalmát sokkal szélesebb értelemben használom, mint az a művészettörténeti tanulmányokban megszokott. Bemutatok olyan sátor- és pajzsfestésmintákat, sőt egy gyöngyhímzéses kiegészítőkkel díszített láncot is, amelynek értelmi szerzője Sánta Bölénybika, arra azonban nem találunk közvetlen információt, hogy ő maga készítette volna e tárgyakat. A síksági indiánok művészeti gyakorlata alapján azonban őt tekintették a minták és tárgyak alkotójának, sőt tulajdonosának még akkor is, ha ő csupán felvázolta a sátor, a pajzs vagy a nyersbőrtáska mintáját, s a tényleges alkotómunkát egy arra specializálódott törzsbélije végezte el. Ebben az értelemben beszélek „szellemi életműről”, amelyet leginkább napjaink concept art fogalmával lehetne megvilágítani.
Sánta Bölénybika szellemi életművének megismerésével betekintést nyerünk a múlt századi síksági indiánok samanisztikus művészetének belső mechanizmusába, s a megváltozott tudatállapotban szerzett élmények tárgyiasult formáinak elemzésével feltárul a sájen törzs kozmológiai és teológiai elképzeléseinek rendszere. E kutatómunka során két olyan kiváló etnológus publikálatlan jegyzeteire támaszkodom, akik a Bureau of American Ethnology munkatársai voltak. James Mooney 1904 és 1906 között gyűjtött felbecsülhetetlen értékű adatokat a sájen törzs déli szárnyának festett pajzsairól és tipijeiről,3 ám kutatási eredményeinek rendszerezésére és kiadására nem tudott sort keríteni. Truman Michelson 1930 és 1935 között végzett terepmunkát a sájen törzs déli (oklahomai) és északi (montanai) csoportjainál, de az általa felgyújtott gazdag és sokrétű anyagból csupán egy déli sájen asszony rövid életrajzi beszámolóját tudta publikálni (Michelson 1932). Mindkettőjük jegyzeteit a washingtoni Smithsonian Institunonhoz tartozó National Anthropological Archives gyűjteményében őrzik. Tanulmányozásukra 1993-1994-ben egy Smithsonian Predoctoral-ösztöndíj révén nyílt lehetőségem. Jelen tanulmányomat e két kiváló kutató emlékének szeretném ajánlani.
Sánta Bölénybikáról meglepően kevés információt olvashatunk. Név szerint legelőször James Mooney említette őt az 1907-ben publikált The Cheyenne Indians című monográfiájában. Az orvosló társaságokról szólva ezt írja: „…A tűz kellemetlen érzést okozott, nyilatkozta az egyik résztvevő, aki Sánta Bölénybika, a Tűztánc leghíresebb mestere vezetésével vett részt a szertartáson. (…) Sánta Bölénybika 1901-ben halt meg, nem hagyván hátra elismert követőt, bár egy-két ember azt állítja, hogy ismeri a Tűztánc titkát” (Mooney 1907: 415).
Legközelebb Stephen Barrett Hoistah című romantikus életrajzi művében kerül említésre a neve: „.. .Másnap reggel Sánta Bölénybika vezetésével megérkezett a Szent Nyilak Varázskötegének4 ősi rendje…” (1913: 96). Amennyiben elfogadható John H. Moore megállapítása, hogy Hoistah élettörténete egy 1800 és 1840 között megrendezett sájen Naptánc szertartás leírását tartalmazza (Moore 1987: 31-32), jó okunk van annak feltételezésére, hogy ez a Sánta Bölénybika nem lehet azonos a mi emberünkkel. Valószínűleg a James Mooney által említett tűztáncos apja vagy nagybátyja lehet, s későbbi érvelésünk szempontjából kiemelt fontosságú az az adalék, hogy kapcsolatban állt a „Szent Nyilak Varázskötegének ősi rendjével”.5
Rodolphe Petter menonita térítőpap, a sájen nyelv első komoly feldolgozója több mint ezeroldalas angol-sájen szótárában említi újra Sánta Bölénybikát, mint az Isten sájen nevének egyik adatközlőjét (Petter 1915, 516). Ez a tény arra enged következtetni, hogy Petter úgy tekintett rá, mint a sájen vallási és teológiai ismeretek bennfentes ismerőjére.
A Life of George Bent című monográfiában a vérzivataros 1866-1867-es esztendők leírásánál kétszer is említik Sánta Bölénybikát (Hyde 1968:265,270). A publikálatlan George Bent-George Hyde-levelezés alapos vizsgálata azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy George Hyde történész, a sájen félvér Bent életrajzírója félreértette Bent történetét, hiszen mindkét utalás ugyanazon harci portyára vonatkozik, melyet Sánta Bölénybika vezetett, s amelyhez George Bent is csatlakozott6 (Bent 1906-1917,1913. december 17.).
A történeti források eddigi mustrája alapján egy kissé részletesebb képet rajzolhatunk tehát Sánta Bölénybikáról. Nem csupán a Tűztánc mestere volt, de ugyanakkor orvosságos ember is, sőt az 1860-as években aktív harci vezető. Mooneytól azt is tudjuk, hogy 1901-ben halt meg. Az utóbbi évtizedek szakirodalmában felbukkan még néhány szórványos utalás. Péter J. Powell újra említi őt a People ofthe Sacred Mountain című munkájában, de csupán megismétli a George Bent által megadott információkat (Powell 1981:477, 501-502).
1988-ban Nancy L. Fagin közli Sánta Bölénybika festett tipi modelljének leírását. A tipimodellt James Mooney gyűjtötte 1906-ban, s jelenleg a chicagói Field Museum of Natural History kiállításán látható. Sánta Bölénybika azonosításakor egyszerűen közli a George Bent-életrajz már ismert adatait (Fagin 1988:269-270), majd megjegyzi: „A Mooney terepmunkája során készült jegyzetek fotó kópiái gyakorlatilag olvashatatlanok, s nehéz elhinni, hogy az eredeti, ceruzával írt jegyzetek jobban lennének olvashatóak. A jegyzetek tanúsága szerint Mooney láthatóan nem is próbálta a sájen minták jelentését vizsgálni” (Fagin 1988: 276).
Bár az idézetben mutatkozik némi ellentmondás – hiszen ha Fagin számára a jegyzetek „gyakorlatilag olvashatatlanok”, akkor honnan tudja, hogy azok nem tartalmaznak ikonográfiai-ikonológiai magyarázatokat -, viszont tény, hogy Mooney kézírása és sajátos rövidítési rendszere sokak számára olvashatatlanná teszi ezeket a jegyzeteket. Ugyanakkor sajnálni való, hogy Fagin elmulasztotta a Mooney által felgyújtott gazdag információ megfejtését, s nem ismerte fel e jegyzetek fontosságát. Ebből következően elmulasztotta annak a lehetőségét is, hogy ismertesse minden egyes festett tipi történetét, amelyek között természetesen Sánta Bölénybika festett sátrai is fellelhetőek. Ezekkel természetesen hamarosan megismerkedünk.
Sánta Bölénybika nevének végső, legváratlanabb előfordulására a John W. Painter magángyűjteményét bemutató katalógusban került sor. A kiváló minőségben illusztrált kötet 101. oldalán bemutat egy nyersbőrből készült, festett sájen nyeregtáskát, amelyről „.. .azt állítják, hogy a déli sájen Sánta Bölénybikáé volt” (Painter 1992: 102). A nyersbőr táska Sánta Bölénybika családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött, mígnem eljutott a magángyűjtőhöz (Painter 1995). A nyersbőr táska előlapjának közepén egy iránytűszerűen ábrázolt, stilizált teknősbékát láthatunk, míg a sarkokban kék szitakötőket ábrázoltak. Az előlap keretminta-festése jellegzetes sájen stílusú kompozíció (Painter 1992: 101).
A szöveges források mellett van egy rendkívül fontos képi dokumentum is, amely Sánta Bölénybika ténykedését s kiemelt szerepét bizonyítja. A kérdéses műalkotás egy papírra készült nagyméretű (59,5 x 65,8 cm) sájen rajz, amelyet a New York-i National Museum of the American Indián gyűjteményében őriznek (lelt. sz. 11/1706). A tustollal, grafitceruzával, színes ceruzával és akvarellel készült rajz egy sájen Naptánc-tábort ábrázol hihetetlen aprólékossággal. Ez idáig többször publikálták (Fawcett-Callander 1982: 24, 11. tábla; Moore 1987: 48, 2. ábra; Heth [főszerk.] 1992: 136-137, 151. tábla; Berlo [szerk.] 1996: 132-133), s általában egy Kis Főnök nevű déli sájen művész munkájának tartják. Ez az attribúció azonban felületes kutatás eredményeképpen került be a szakirodalomba. Jelen tanulmány kereteit azonban szétfeszítené annak bizonyítása, hogy miért téves a Kis Főnök attribúció, s miért kell a rajz alkotójaként Főnök Ölöt, egy másik déli sájent azonosítani. A rajz minden bizonnyal Főnök Ölő (és társai) floridai száműzetésének utolsó periódusában készült. Az is feltételezhető, hogy a rajz az 1874-ben vagy valamely korábbi esztendőben megrendezett sájen Naptánc táborát ábrázolja. 1874 kora telén kezdődött ugyanis a hetvennégy oklahomai indián floridai száműzetése (Petersen 1971), s a Fort Marionba toloncolt sájenek még részt vehettek az 1874-es nyári Naptáncon. A rajz mindeddig legmélyrehatóbb elemzését John H. Moore (1987: 47-48) készítette, bár elemzése a mű történeti-dokumentatív értékei helyett annak etnoszociológiai aspektusaira koncentrált.
A táborkört ábrázoló rajzon közel húsz festett tipit láthatunk, s ezek közül nyolc mellé valaki tussal odaírta a tulajdonosok nevét. A bal felső sarokban – amely a táborkör délkeleti szegmensét ábrázolja – az egyik legdekoratívabb tipi mellé a következő név van írva: Lamé Buffalo (Sánta Bölény). A tipi alján, illetve a füstlapok alsó végeinél a szivárvány színeit idéző párhuzamos csíkok futnak körbe, míg az így lehatárolt középső sávot fekete alapfestés díszíti, amelyet fehér körök tarkítanak, s egy többszínű holdsarló helyezkedik el középen (feltételezhetően a bejárati ajtó fölött). Ez a minta minden vonatkozásban eltér attól a tipi leírástól, amelyet Fagin közölt a James Mooney által 1906-ban gyűjtött tipiről (3. kép): „ennek a háromosztású tipimintának a felső és alsó részét négy kékszínű csík köti össze. A tipi csúcsa feketére van festve, amelyben a hátoldalon egyetlen kék csillagot találunk. A sátorpalást középső része sárgára festett, s e sárga mezőben két bölénybika áll egymással szemben. Közöttük egy zöld szegélyű vörös korong látható, amelyet bölényfarok függelékek fognak közre. A tipi alsó sávja feketére festett, e fölött egy keskeny fehér sávban bölénypata nyomok sorjáznak” (Fagin 1988: 270).
Ezen a ponton érdemesnek tűnik fellapozni James Mooney kiadatlan jegyzeteit, s meggyőződhetünk róla, hogy adatközlői közlékenységének mértékében sikerült begyűjtenie egy-egy minta eredetét, sőt bizonyos motívumok sájen kozmológiai jelentését is. Mint már utaltam rá, Mooney sajátos rövidítési rendszert használt, amely az angol anyanyelvű olvasó számára is komoly problémákat jelenthet. Tekintettel arra, hogy a Sánta Bölénybikára vonatkozó jegyzeteit angol nyelven 1997-ben teljes egészében publikáltam (Nagy 1997a, 1997b), itt csupán azon részek magyar fordítását közlöm, amelyek a sátorfestések szempontjából lényegesek. Szögletes zárójelben olyan kiegészítéseket helyeztem el, amelyek értelmezhetővé teszik az egyébként szűkszavú jegyzeteket. Mindvégig megőrzöm a sájen nevek és kifejezések Mooney-féle ortográfiáját, mivel az eltér mind a kortársai – George B. Grinnell és Rodolphe Petter – által használt rendszertől, mind a mai, korszerűsített északi sájen ortográfiai rendszertől (Glenmore-Leman 1986; Leman [szerk.] 1987). A főszövegben azonban ezt a mai északi sájen ortográfiát használom.
Zöld kör az indián vörössel festett nap körül… Világoskék hajnalcsillag (a holdsarló tévedés).. . A sátor teste vörös helyett lehet sárga. Sánta Bölénybika [készített] egy másikat is, [ez] Fehér Pajzs tipije. Hátul – két bölénybika – Nap öt bölényfarok függelékkel körülvéve.
A függőleges vonalak belefutnak az alsó fekete szegélybe. Bölénynyomok közelítenek mindkét irányból a központi napkorong felé.
Sánta Bölénybika = Hótóa-viá, meghalt 1902-ben. A tipimintát az »Ajándékozó Hegyen« látta ugyanakkor, amikor Fehér Pajzs tipijét is.
Most módosítja Fehér Pajzs tipijének eredeti történetét és azt állítja, hogy azt reggelente, míg ezt (a 26-ost) esténként látta. Azt is mondja, mindkettő sárga színű volt. Sánta Bölénybika magának készítette el, hozzávetőleg három évvel az 1874-es felkelés (az Adobe Walls-i csata) előtt. A tipit soha nem újította meg, mert több mintát is álmodott egyetlen alkalommal, melyeket egymás után készített el maga és családtagjai számára. Következésképpen ezt soha nem újította fel.
[A sájen törzs] Eviqsnipahis [csoportjához tartozott].
Harvey [Whiteshield] látta egy másik tipijét is – mostanában -, amely vászonból készült, és Darlingtonban [a déli sájen ügynökségen], Róbert Burns tanyája mellett volt felállítva 1898-ban. Annak a középső része festetlen volt, de azon is volt négy felfelé futó csík, mint ezeken. A tipi csúcsán és alsó sávjában fekete pöttyök = csillagok voltak. [Sánta Bölénybika?] Özvegye Kingfisher mellett él, talán emlékszik rá” (Mooney 1902-1906; Ms. 2538,1. sz. doboz: Lamé Bull).
Mielőtt az itt idézett szöveghely elemzésébe fognánk, érdemes megnézni a Mooney által hivatkozott további jegyzeteket. Ezek közül a legfontosabb Fehér Pajzs tipijének leírása. Fehér Pajzs (P1833-1883) híres déli sájen főnök, tagja volt az 1872-es washingtoni sájen delegációnak is. Fia, Harvey Whiteshield – aki a pennsylvaniai Carlisle Intézetben végzett – Mooney legfontosabb sájen adatközlője és tolmácsa volt, természetesen a félvér George Bent mellett. Mooney jegyzeteiből kiviláglik, hogy Sánta Bölénybika több tipimintát is álmodott, midőn a sájenek szent hegyén, a mai Dél-Dakota állambeli Medve-hegyen böjtölt, s látomásért könyörgött. A hegyet Mooney azonosíthatatlan adatközlője „Ajándékozó Hegynek” nevezi, ami az eredeti sájen kifejezés, a Nóvávóse szabad fordításának tekinthető. Fehér Pajzs tipijének rajza mellett a következő jegyzetek olvashatóak:
[A tipimodell] 1906-ban készült. [Fehér Pajzs] Harvey Whiteshield apja.
A párducok [kölyök pumák vagy jaguárok] a fekete függőleges csík mögött állhatnak, sárga háttér előtt…
Világoskék [a holdsarló színe].
Ugyanolyan színű [utalás a bejárat fölötti holdsarlóra], lásd a holdsarlót és a csillagot a csúcson.
Négy vékony fekete vonal köti össze a csúcsot és az alsó sávot. A sárga mező alsó szegélyén párducnyomok, két Irányból a hátsó rész közepe felé futnak. Mindkét párduc hátára négy sastoll volt kötve.
Az ajtó belső oldalára bölénypaták voltak erősítve [adatközlő:] Sasorrú Mennydörgés7 -[1906.] február 10. Magányos Farkas nem ismeri a párducok jelentését, hacsak azt nem, hogy a párduc jó vadász, s így a tipi tulajdonosa is az. Ezt nem magyarázták neki el, de Fehér Pajzs tudná, ha élne. Fehér Pajzs [a] Hevhaitaniu csoporttal táborozott [a táborkörben] -déltől kissé nyugatra, ahogy Harvey emlékszik- (Mooney 1902-1906; Ms. 2538,1. sz. doboz: White Shield).
Mooney vegyes jegyzetei között olvashatunk azonban egy még részletesebb leírást Sánta Bölénybika eredeti látomásáról, melyet hosszabban érdemes idézni:
Nincs különleges neve, egyszerűen »Sárga tipi«. Eredetileg Magányos farkas és felesége festette. Sánta Bölénybika = Hotóá-viái, orvosságos ember álmodta.
A [dél-dakotai] Fekete-hegyekben, a Hód-folyón = Hóma iyuhin túl, azon a hegyen, amit Nóawósnak = »Áldozathozó-hegynek« neveznek… Sánta Bölénybika a szellemektől tanult itt. Odament… és négy nap s négy éjjel böjtölt [a hegyen].
Következő reggelen nem volt látomása. A nap a maga természetes módján kelt föl, s ő hazament. A tábor a közelben volt.
Sánta Bölénybika, Magányos Farkas és Fehér Pajzs unokatestvérek voltak, s mind közel egyidősek. [A látomás időpontjában] Sánta Bölénybika nőtlen fiatalember volt. 1902 telén halt meg. Északi sájen volt.
Ezt a tipit először 1882-1883 telén (1882 őszén) készítették el, s Harvey apjának (Sánta Bölénybika unokafivérének) adták. Harvey akkor Carlisle-ban volt, így sosem látta a tipit, csupán egy fényképet arról (mely később a Salt Creekbe veszett). A tipit Sánta Bölénybika, Magányos Farkas, Fehér Pajzs és Magányos Farkas felesége, Iqsitdhi festette, s még két másik fiatalember segített: összesen öten [valójában hatan! Mooney tévedése].
Magányos Farkas felesége még él.
Fehér Pajzs = Wógpohivuts neve akkoriban Bölénybika Szakáll = Hotoá-Meháts volt.
Fehér Pajzs másik felesége [értsd: Harvey Whiteshield édesanyjának nővére] felügyelte a tipi festését. (…) Sosem lett megújítva. Fehér Pajzs ugyanazon a télen halt meg, s testét ebbe a tipibe csavarva helyezték el a sírban. 1883 januárjában. (…)
[A tipihez kötődő] Tabuk – Magányos Farkas csak egyet ismer: nem szabad a tipit kívülről kővel vagy fával megdobni, s mindig tiltották a közelében a játékot. Fehér Pajzs és feleségei, valamint Sánta Bölénybika mind halottak, s nincs senki, aki tudná” (Mooney 1902-1906; Ms. 2213).
Az alábbiakban összegezném az újabb adatokat. Sánta Bölénybika 1901-1902 telén halt meg, hatvanéves korában. Ez születési dátumát 1841-1842-ben jelöli ki, Mooneytól tudjuk, hogy közel egykorú volt unokatestvéreivel, Magányos Farkassal és Fehér Pajzzsal. Az unokatestvérek édesapjai testvérek lehettek, s mindannyian so’taeo’o származásúak. Sánta Bölénybika és Fehér Pajzs esetében azonban so’taeo’o származásukat nem igazán tartották számon Mooney adatgyűjtése idején, hiszen csak Magányos Farkasról írja egyik (itt nem idézett) jegyzetében, hogy „Sutái”. Sánta Bölénybikáról azt olvassuk, hogy északi sájen származású, aki a Heveskese-nehpaho’heses8 (Grinnell lejegyzésében Ivists’tsinih’pah, Mooney lejegyzésében Eviqsnipahis) törzsi csoporttal táborozott. A Mooney-jegyzetekben fellelhető egyik vázlatrajz szerint sátra a táborkör délkeleti szegmensében állt, s ez tökéletes összhangban van a Főnök Ölő készítette rajz tanúságtételével.
Fehér Pajzsot Mooney mint a. Heevahetane9 törzsi csoport tagját azonosítja, s ugyancsak tőle tudjuk, hogy a Héma’tanóohese avagy íjhúr Katonai Társaság vezetője volt. Tipijének leírása alapján nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a Főnök Ölő nagyméretű rajzán az a vörösre festett sátor, melyen két bölényszarvú emberalak látható, az ő tipijét ábrázolja. Tipijének helye pontosan megegyezik a Heevahetane csoport táborkörön belüli helyével. Sánta Bölénybika tipijeinek helyzete alapján kijelenthetjük, hogy Főnök Ölő rajza megbízható forrásnak tekinthető.
Sánta Bölénybika jelentős sámán volt, aki fiatalemberként egy látomáskérő böjtölés során több tipifestésmintát kapott az őt segítő szellemektől a Medve-hegyen vagy más néven Ajándékozó Hegyen, „…több mintát is álmodott egyetlen alkalommal, melyeket egymás után készített el maga és családtagjai számára…”
A sájenek festett sátrai között a legfigyelemreméltóbb az a „párducokkal” és bölényszarvú emberalakokkal festett tipi, amelyet Sánta Bölénybika unokafivére, Fehér Pajzs számára készített (4. kép). Harvey Whiteshield azt állítja, hogy ez a minta első alkalommal 1882-1883 telén lett megfestve, majd ugyanazon a télen el is temették édesapja halálakor. Azonban a Fort Marion-i Főnök Ölő rajz ábrázolása egyértelműen ellentmond ennek, s nagy bizonyossággal feltételezhetjük, hogy ugyanez a minta vagy ennek valamilyen változata már használatban lehetett 1874 előtt is. Harvey Whiteshield 1867-ben született, ami azt jelenti, hogy hétéves volt, mikor 1874-ben a Fort Marion-i hadifoglyokat Floridába to-loncolták. Főnök Ölő rajza ugyanakkor annak is bizonyítéka, hogy ő jól emlékezett erre a tipimintára. Ennek fényében különösnek tűnhet, hogy Harvey Whiteshield, a festett tipi egyetlen élő lakója 1906-ban nem emlékszik apja sátormintájának korábbi használatára. Amennyiben azonban számításba vesszük, hogy Főnök Ölő rajza az 1874 előtti évek „heraldikai status quó”-ját ábrázolja, mikor a rajzoló és rabtársai húszas-harmincas éveikben voltak, míg Harvey csupán három-négy éves gyermek, kevéssé látszik különösnek, hogy nem emlékszik erre a mintára.
Főnök Ölő aprólékos rajza a tipi elejét és hátulját ötletesen egyetlen nézetbe sűríti – a napot jelképező kör (a tipi hátuljáról) és a holdat jelképező holdsarló (a tipi elejéről) a tipi oldalaira került. A két bölényszarvú-ember alakú keveréklény, mely a tipi hátulján a napot fogta közre, itt a tipiajtó őrzőiként került megörökítésre. Mooney vázlata és Főnök Ölő rajza között a legmarkánsabb különbség a sátor alapszínében, illetve a párducfigurák hiányában mutatható ki. Bár Sánta Bölénybika látomásának leírása világosan jelzi: „Ezen az alkonyon – mintha az alkony áradna: mindent sárga sugárzás világított meg = a tipi sárga alapszíne…”, feltételezhetjük, hogy az általános sájen heraldikai gyakorlatnak megfelelően Sánta Bölénybika vörös alapszínű változatát is elkészíthette ennek a tipimintának. Az sem kerülheti el azonban figyelmünket, hogy Főnök Ölő rajzán van egy másik festett tipi is Fehér Pajzs sátra mellett. Ennek csúcsa és füstlapjai feketére vannak festve, míg a tipi teste sárgára festett. Csak spekulációkra hagyatkozhatunk ebben az esetben: Fehér Pajzsnak két felesége volt (akik nővérek voltak), s talán külön tipije volt mindkét asszony számára, amelyek ugyanannak a mintának a változataival lehettek kifestve. Mooney jegyzeteiből tudjuk, hogy a sájen Vörös Felhő és Medvesapka tipimintáikat vörös és sárga változatban egyaránt elkészítették.
Bár James Mooney semmilyen leírást nem gyűjtött be erről a festett tipiről, a sámán látomásának leírása tökéletesen alátámasztja a Főnök Ölő rajz bizonyságát. Hiszen a második napon „Napnyugtával a nap a sötét égen holdsarlóvá változott, s megjelent fölötte a »Csillagok csoportja«, alatta pedig a Hajnalcsillag. »A sötétség elfedte a napot, s az holddá változott.«” A Főnök Ölő rajz fekete tipije pontosan – szinte szájbarágósán – illusztrálja a leírt természetfeletti jelenséget, ahol a fekete tipipaláston fehér körök jelképezik a csillagokat, s egy holdsarló látható a tipi elejének középrészén (2. kép). Egy különleges, holdsarló-forma tárgy lebeg a tipi rúdjai fölött, amely nem más, mint egy némoheo’o, avagy „tipi rúdjáról lecsüngő családi jelvény” (Glenmore-Leman 1986: 29). Ez olyan szent tárgy, amely megvédi a tipiben lakókat a betegségtől vagy a gonosz erőktől. Rodolphe Petter hatalmas szótárában a „jelvény” címszó alatt a következő bejegyzést találjuk: „nimhoyo, jelvény vagy heraldikus embléma, amely általában egy hajtincsből vagy madártollból áll, amit az egyik tipirúd csúcsára kötnek” (Petter 1915: 82). Ez Sánta Bölénybika tipijének fontos azonosító jelvénye, hiszen van további két képi dokumentum is, amely a „fekete tipi” egykori létéről árulkodik, s azokon is ott lebeg a tipi fölött a némoheo’o.
Az első szintén egy (azonosítatlan) Fort Marion-i sájen művész rajza (lásd a színes mellékletben). A rajzokkal teli füzet – amely a sájen falu rajzát rejti -William M. Hazen amerikai tábornok hagyatékából került a washingtoni National Anthropological Archives gyűjteményébe (lelt. sz. 154,064-C). A tábornok özvegyének információi szerint a rajzok dakota (ismertebb nevükön sziú) indiánok munkái. Az 1960-as években azonban a rajzokat Karén D. Petersen javaslatára – teljesen jogosan – sájenként katalogizálták újra. A tanulmányunk szempontjából fontos rajzot először Barbeau (1960: 202, 106. ábra), majd színesben Maurer (1992: 257, 255. ábra) publikálta.
A tipikből álló indián falut ábrázoló rajz egy folyó két oldalán helyezte el a tipiket. A felső sorban jobbról a második tipi pontosan mutatja a Sánta Bölénybika látomásából megismert elemeket, s nagyon hasonló a Főnök Ölő rajzán látható fekete tipi ábrázolásához. Van azonban néhány kisebb módosítás. A legfeltűnőbb különbség a kékkel és vörössel körvonalazott sárga korong a tipi hátulján, illetve az apróbb fehér körökből álló sor a fekete mező felső peremén. Egy nagyobb, kékkel festett négyágú csillagformát (a Hajnalcsillagot) is láthatunk a tipi csúcsán, a füstlapok között. Sajnos a tájkép jellegű kompozíció miatt a sájen művész nem tudta ábrázolni a tipi aljának mintavariációját. A tipi felett lebegő némoheo’o azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy ez Sánta Bölénybika fekete tipije. A Hazen-rajzon a némoheo’o-ban nincsenek színes sávok, ám a sastollak és skalpfürtök váltakozó rendje mindkét rajzon azonos. A Hazen-rajzon e családi jelvényt kiegészíti még egy kitömött, fekete ragadozó madár alakja is, amely csőrében egy teljes skalpot tart. Mooney jegyzeteiből tudjuk, hogy Mindenütt Égett és Vörös Felhő egyaránt használtak kitömött madarat családi jelvényként (illusztrálva: Maurer 1992, 143. ábra).
1998 tavaszán Fulbright-vendég professzorként az Amerikai Egyesült Államokban végzett kutatómunkám során találtam meg a Sánta Bölénybika fekete tipijének létezését bizonyító harmadik rajzot. A Kansas állambeli Fort Leavenworthban található Frontier Army Museum gyűjteményében őriznek egy indián rajzokkal teli, nagyméretű (25,5×35 cm) rajzfüzetet. Az 58 rajzot az egyik lapra írt bejegyzés szerint sájen indiánok készítették 1881-ben Bethel Moore Custer kapitány számára. A tizenkettedik rajz egy udvarlási jelenetet ábrázol, ahol a környezeti elemeket két tipi és egy pálcikaszerűen megrajzolt fa jelzi. Az egyik tipi festett, s hátulról egy hosszú rúd van hozzátámasztva, amelyre egy holdsarló forma, rojtos némoheo’o van akasztva. A tipi alján három színes csík (sárga, kék, vörös) fut körbe. A tipi többi része egészen a füstlapok csúcsáig feketére van festve, s a fekete felületet fehér és vörös körök tarkítják. A tipi bejárata fölött egy vörös holdsarló, a tipi hátsó felén egy nagyobb vörös kör (a napkorong) látható (lásd a színes mellékletben). A családi jelvény és a fekete tipifestés együttes előfordulása miatt egyértelműen Sánta Bölénybika tipijének ábrázolásaként azonosíthatjuk a Frontier Army Museum rajzán látható festett tipimintát, mivel a többi rajzról leolvasható etnográfiai jegyek alapján kijelenthető, hogy a művészek a sájen törzs északi feléhez tartoztak. Ez a felismerés különösen nagy jelentőségű, hiszen arról árulkodik, hogy a fekete tipire nem csupán két déli sájen – Floridába deportált – hadifogoly emlékezett, hanem egy északi sájen művész is.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy Sánta Bölénybika fekete tipijére csupán e három sájen rajz szolgál közvetlen bizonyítékul. Látomásának leírása azonban tökéletesen alátámasztja e vizuális dokumentumokat. Sánta Bölénybika fekete tipije vagy annak variánsa) 1874 előtt kellett készüljenek, hiszen a Floridába toloncolt sájenek rajzai csak ezen dátum előtti sájen történeti és néprajzi helyzetet tükrözhetik. Másrészt, Harvey Whiteshield arról tudósította Mooneyt, hogy Sánta Bölénybika sárga tipijét 1871-ben, három évvel az Adobe Walls-i csata előtt készítette.
Sánta Bölénybika sárga tipijének csúcsa és alja fekete, míg a központi sáv sárga. Négy kékeszöld csík köti össze a két fekete mezőt. Ez a jellegzetesség rokonítja ezt a tipimintát Fehér Pajzs sárga tipijével, ahol a négy vékony fekete csík köti össze a tipipalást legalsó és legfelső zónáit. Itt egy kékeszöld négyágú csillag látható a füstlapok közötti fekete mezőben. Ez a motívum a tipimintát a Hazen-rajz fekete tipijével rokonítja. Az alsó fekete zóna fölött bölénypata minták sorjáznak egy vonalban, és egy zölddel kontúrozott vörös kör uralja a tipi hátulját. Két fekete bölényfigura fogja közre e napkorongot, s mindkettő a vörös korong felé tekint.
A fenti három tipiminta közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy számos közös vonással rendelkeznek: a kúppalástot vízszintesen mindegyiken három sávra osztották, s mindegyiken felfedezhetjük a kör, a holdsarló és a négyágú csillag variációit Fehér Pajzs sárga típíjén és Sánta Bölénybika sárga típíjén, valamint egy, Harvey által leírt, harmadik tipin egyaránt megtaláljuk az alsó és felső régiókat összekötő keskeny csíkokat
Harvey arról tudósította Mooneyt, hogy 159S-ban látta Sánta Bölénybika festett vászon-tipijét, amelynek középső zónája festetlen volt, s csupán négy keskeny csík kötötte össze a tírápalást alsó és felső sávjait Az alsó és felső sávot borító fekete körök: a csillagokat jelképezték. A képi ábrázolások és az írásos források segítségével legalább négy különböző tipifestést sikerült azonosítanunk, s bebizonyítani Sánta Bölénybika szerzőségét”.
Mivel Sánta Bölénybika sámán volt, aki a Tűztánc leghíresebb vezetője, dekoratív tipi-minták álmodója és sikeres harci vezető is, szinte logikus a kérdés, hogy álmodott vagy készített-e valaha harci pajzsokat. A válasz nem olyan egyszerű. Különös, hogy Mooney sosem tette fel ezt a kérdést. Pedig Magányos Farkas, a sámán unokatestvére választ tudott volna rá adni, hiszen a pajzskészítő fiai és fivérei mellett az unokatestvérek voltak a legtermészetesebb várományosai egy-egy elkészített pajzsnak. Nehéz belenyugodni, hogy egy olyan jelentős spirituális személyiség, mint Sánta Bölénybika, soha nem álmodott vagy készített volna pajzsot.
Szerencsénkre van rá bizonyíték, hogy volt(ak) pajzsa(i). 1992-ben alkalmam nyílt arra, hogy egy német magángyűjteményben lévő pajzsot tanulmányozzak (lásd a színes mellékletben). A pajzs festése a sájen pajzsok esetében szokatlan aszimmetriát mutat. Alapvető jelentéshordozó egységét azonban sájen pajzstipológiám „sötét ív a felső kerületen” kategóriájába lehet sorolni (Nagy 1995). A széles fekete ívet határoló vékony, színes ívekből rövidke, vörös vonalkák „lógnak le”, amelyek apró fekete pöttyökben végződnek. A pajzs teljes alapfelülete sárgára festett, s ebben a felületben apró zöld pöttyöket látunk elszórva. Minden zöld pöttynek rövid, zöld „szára” is van. Egy korábbi tanulmányomban bebizonyítottam, hogy ezek a pöttyökben végződő vonalkák a sájen művészetben a kozmikus erő képi szimbólumai (Nagy 1994a: 44), s jelen esetben – zöld színük miatt – a tavaszi (zöld) jégesőt jelképezik, mely a sájen teológia szerint a kozmikus férfierő egyik manifesztálódási formája (Moore 1974). A pajzs fennmaradó kerületén kisebb vörös, fekete és zöld ívek futnak körbe. Ezeket is többszínű vékony vonalak határolják. Három madárfigura és két pillangófigura alkotja a pajzs konstellációs elemeit (Nagy 1994). Az egyik madár kígyót tart a szájában.
A tanulmányunk szempontjából legfontosabb információt azonban a pajzs hátulján találjuk. A kör alakúra vágott nyersbőr darab jobb felső felén kissé fakult tusfelirat olvasható: Presentedby Lamé Bull Medicine Chief, Cheyenne (Ajándékozta Sánta Bölénybika Orvosságos Főnök, sájen) (9. kép). Tekintve, hogy semmi okunk nincs a felirat autenticitásának megkérdőjelezésére, kiindulásként felhasználhatjuk nyomozómunkánkhoz.
A denveri State Historical Society of Colorado kiállításán látható egy festett, sastollakkal ékesített pajzsborító (lelt. sz. E1850.ll), amelynek kompozíciója sok vonatkozásban hasonlít az európai Sánta Bölénybika-pajzshoz, sőt a festés stílusában is felfedezhetőek rokon vonások (10. kép). A pajzsborító Elizabeth Corse ajándékaként került a gyűjteménybe, s eddig háromszor publikálták (State Historical Society of Colorado 1984: 7; Nagy 1994a: 38; Afton, Halaas és Masich 1997: 83). A pajzsfestés alapvető jelentéshordozó egysége pajzstipológiám szerint ennél a pajzsnál is a „sötét ív a felső kerületen”, míg a pajzskerület fennmaradó részén apró ívek futnak végig váltakozó vörös, fekete, sárga és zöld színben. A festés alapszíne itt is a sárga. A kompozíció legdominánsabb eleme egy halványzölddel festett aligátorteknős figurája a pajzs közepén. A teknőst felülnézetben, szétterpesztett lábakkal ábrázolták, fején pedig bölényszarvak jelzik természetfeletti erejét. Az egész figurát barnásfeketével körvonalazták. A teknős mindkét oldalán egy-egy pillangófigurát látunk: balról egy feketét, jobbról egy zöldet. A pillangók fején is bölényszarv formák utalnak természetfeletti jellegükre. A teknős alatt egy több színnel festett (s szintén szarvakkal ékesített) gyíkfigurát, valamint egy kiterjesztett szárnyú madarat látunk. A madarat is halványzölddel és barnásfeketével festették, s több madárfaj külső jegyeit egyesíti magában. Feje a kontyos feketeharkály (Dryocopus pileatus) fejformáját idézi, míg villás farka a fecskére jellemző. Mind az aligátorteknős, mind a gyík lábaihoz négy különböző színnel festett sastollforma-motívumok csatlakoznak. Ezek nagy valószínűséggel a négy világtájhoz kötődő színszimbolikával oldhatóak fel. A két pajzsfestés színskálája, alapvető kompozíciós megoldásai és stiláris megoldásai szoros rokonságot mutatnak egymással. Ez a madár- és pillangófiguráknál a legnyilvánvalóbb. Bár a pillangók szárnyformai a két pajzson eltérőek, a fejformák, a lábak és a farkak megoldása azonban azonos. George Bird Grinnell tudósít minket arról, hogy a sájenek pajzsaikra pillangókat is festettek azok könnyed röpte miatt, abban a reményben, hogy így az, ki pillangófestésű pajzzsal vonul csatába, hasonlóképpen könnyű és gyors röptű lesz (1923 [2.]: 111-112).
Van egy harmadik pajzs (vagy pajzsborító) is, amelynek festése rokonságba hozható a Colorado Historical Society-pajzzsal (lásd a színes mellékletben). Ez egy amerikai magángyűjteményben volt, jelenlegi őrzési helye ismeretlen. Ennek alapvető jelentéshordó egysége szintén a „sötét ív a felső kerületen”, bár itt az ívet mély türkizkékkel festették. Ugyanezt a színt használták a központi elem – egy bölényszarvú aligátorteknős -, valamint három konstellációs elem megfestésénél is. A teknős alakját két eltérő színezésű gyík fogja közre, s egy stilizált, türkizszínű szitakötő látható a nagy ív alatt. Vörös hullámvonalak – a villámlás jelképei – csapnak Iá a teknős kör alakú szemeiből, s váltakozó vörös és fekete háromszögek jelzik a gerinc mentén az aligátorteknős páncélzatának mintázatát. A teknősfigura alakja, arányai és belső részletei olyannyira hasonlóak a Colorado Historical Society pajzsának teknőséhez, hogy feltételezhetjük, ugyanaz a személy festette azokat. Az aszimmetrikus megoldások a fej formájában, illetve a farok és a páncél találkozási pontjánál még azt a feltételezést is megengedik, hogy a két pajzson ugyanazzal a körvonal-sablonnal dolgozott a művész (12. kép). A két gyíkfigura testének eltérő mintázata lehetővé teszi biológiai azonosításukat: az észak-amerikai Nagy Síkság déli részén honos legnagyobb testű ragadozó gyíknak, a galléros gyíknak (Crotaphytus coliaris) hímjét és nőstényét ábrázolja pajzsunk (Smith 1950; Stebbins 1966).
A nagy ív alatt balról egy villás farkú, fekete madárformát láthatunk, amelynek testén fehér és vörös mintázat van. Jobbról pedig a türkizszínű szitakötő figurája biztosítja a szimmetriát. A szitakötő fejéből egy kék és egy vörös cikcakkvonal ágazik ld. A sájenek hiedelemvilágában a villás farkú fecskék a Mennydörgéssel vannak szövetségben, míg a szitakötők – amelyek időnként spirálisan kavargó oszlopokban vadásznak – a Forgószéllel állnak szövetségben. A fecske és a szitakötő együttes jelenléte a szemlélőt a Mennydörgés és Forgószél azon örök harcára emlékezteti, melyet a Vízalatti Szörny ellen vívnak – őt esetünkben az aligátorteknős, az észak-amerikai folyók és tavak legagresszívabb ragadozója képviseli. Ez a kozmikus méretű küzdelem a sájen vallásos gondolkodás egyik alapvető teológiai toposza.
Stíluskritikai szempontból mindhárom pajzs festése ugyanazon jegyeket mutatja a madarak, pillangók és teknősök ábrázolásában. Minden pajzson vannak madárfigurák, és kettőn találunk pillangókat, gyíkokat és teknősöket. A Colorado Historical Society pajzsa az, amely az összes motívumot tartalmazza. Az amerikai magángyűjtemény pajzsán nincsenek pillangók, s a dokumentáltan Sánta Bölénybikától származó pajzson nincs se gyík, se aligátorteknős.
Ezek az észrevételek kételyeket támaszthatnának azon hipotézisünket illetően, hogy mindhárom pajzsminta Sánta Bölénybikától származik. Van azonban két lehetséges feloldása is a kompozíciós és motívumeltéréseknek: először is, ezek a pajzsok Sánta Bölénybika személyes látomásának különböző fázisait vagy állomásait ábrázolhatják (ahogyan a tipijei esetében ezt már megfigyelhettük). Másodszor, azok a sámánok, alak pajzsfestés mintát kaptak látomásaik során, egy-egy mintának legalább négy változatát készíthették el, s minden változatot tanítványaik látomása alapján módosíthattak. Ily módon értelmezték s igazították hozzá a tanítványok természetfeletti élményeit saját korábbi, megváltozott tudatállapotban szerzett élményeikhez s a közösségi világképhez (Moore 1974, 1984, 1986).
Ezen a ponton nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy a John W. Painter gyűjteményében levő nyersbőr nyeregtáska festésének központi eleme szintén egy teknősbéka – még ha sokkal stilizáltabb ábrázolási módban is. Provenienciája szerint ez a nyersbőr táska is Sánta Bölénybika tulajdona volt, így ez is megerősíti azt a hipotézisemet, hogy a két aligátorteknősös pajzsot ő álmodta, s talán őis festette. Ugyanebben a magángyűjteményben van azonban még egy tárgy, amely teljességgel alátámasztja értelmezésemet. Ez egy kettős rézgyöngysor, amelyet a bal vagy jobb vállon átvetve viseltek úgy, hogy a gyöngysor alsó hurka a másik kar alatt futott át. Erre a kettős gyöngysorra – több más függelék mellett – két apró üveggyöngyökkel hímzett gyíkfigura van ráerősítve (2. ábra). A két gyík testének eltérő a mintázata. Színezésük és mintázatuk rajzolata szinte pontosan megegyezik az Amerikában ismeretlen helyen levő pajzs festett gyíkjainak mintázatával. A két gyöngyhímzéssel elkészített gyík teljes bizonyossággal a galléros gyík hímje és nőstényeként azonosítható. Ez a lánc is Sánta Bölénybikáé volt, s családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött, míg a magángyűjtőhöz került (Painter 1996).
Jól emlékezhetünk rá, hogy a publikált szakirodalomban nem találtunk semmilyen utalást Sánta Bölénybika látomására vagy természetfölötti segítőire. Truman Michelson publikálatlan jegyzetei között a washingtoni National Anthropological Archivesban van azonban egy történet, amely Sánta Bölénybikáról szól. Soha senki nem hivatkozott rá, s nem idézték részleteit sem. Tekintve azonban, hogy sámánunkról nagyon fontos információkat tartalmaz, szeretném teljes terjedelmében idézni. A szöveg első fele egy speciális sámánszertartás, a „shaking tent” egyéni változatát írja le, míg a szöveg második fele pontosan azonosítja Sánta Bölénybika természetfölötti segítőit.
Kingfisher mellett történt, negyven évvel ezelőtt [1891-ben].
Kingfishernél, negyven évvel ezelőtt, Sánta Bölénybika összehívott néhány férfit, köztük négy orvosságos embert, akik énekesnek jöttek. Ástak egy gödröt, amely két és fél láb mély [75 cm] és egy yard átmérőjű [körülbelül 1 m] volt.
Sánta Bölénybika beleereszkedett a gödörbe, és leült az aljára. Nyersbőr szíjakkal összekötözték a karját és a lábát. Jobbja felől elébe helyeztek egy nyersbőr csörgőt, egy csontsípot pedig a balja felől. Ezután a férfiak egy nagy követ görgettek a gödör fölé, amelyben ott gubbasztott az összekötözött Sánta Bölénybika. Ezt követően fűzfavesszőkből egy félgömb alakú vázat emeltek a kő fölé, s ráterítettek egy vásznat.
A férfiak ekkor körülülték a kunyhót, s a négy orvosságos ember közéjük telepedett. Az orvosságos emberek a varázsdalokat négyszer elénekelték, s minden dal után pipát szívtak. Mikor az ötödik dalt énekelték, a nagy kő a férfiak körén kívül a földre zuhant. Olyan erővel
ért földet, hogy belerázkódott a talaj. A férfiak nem látták, hogyan került ki a vászonnal letakart fűzfaváz alól, hiszen éjszaka volt, s csak a telihold világított. Sánta Bölénybika kikiáltott a gödörből a férfiaknak, s kérte őket, hogy menjenek oda, s a feje kivételével tapogassák végig a testét. Az emberek találtak egy nyílást a vásznon ott, ahol a háta volt, s azon benyúlva egyenként végigsimogatták a testét. Mindenki érezte, hogy Sánta Bölénybika bölénnyé változott. Bőre olyan volt, mint a bölényé, s testét bölényszőr borította. Bölényfülei voltak, és a fején szarvak. Figyelmeztette a férfiakat, hogy ne érjenek szarvának a hegyéhez.
Miután mindannyian végigtapogatták, visszaültek a helyükre. Az orvosságos emberek újra énekelni kezdtek, és Sánta Bölénybikához eljöttek a szellemek, s kiszabadították kezét és lábát a nyersbőr szíjak szorításából. Ezután az előre elkészített ételt felszolgálták, és minden férfi lakomázott.
Sánta Bölénybika orvosságos táskájában őrzött egy gyíkbőrt, amelyre mindig varázsszert köpött, és a gyíkbőr eleven gyíkká változott.
Őrzött egy nagy, üres aligátorteknős páncélt és egy vidrairhát is. Ha ezekre varázsszert köpött, akkor megelevenedtek, és körbejártak a tipijében.
Ő volt az egyik legnagyobb sájen orvosságos ember. Fiatal korában a homlokán volt két dudor. Ha ezeket a dudorokat megdörzsölte, arca bölényborjú arccá változott, s a dudorokból kicsiny bölényszarvak nőttek” (Michelson 1931; Ms. 3220; Lamé Bull – Kiemelés tőlem).
A fent leírt esemény 1890-1891 táján történt az oklahomai Kingfisher mellett, és bemutatja, hogyan formálta át Sánta Bölénybika azt a sámánszertartást, amely az északi algonkin törzsek között széles körben elterjedt, s amelyet a szakirodalomban „shaking tentrite” néven szokás emlegetni. A sájenek Szent Nyíl szertartása során is sor kerül ennek a megrendezésére (Schlesier 1987:58-62). A Szent Nyíl-szertartás utolsó napján a Szent Nyilak Varázskötegének egyik papja végigcsinálja ennek a jósló szertartásnak egy változatát (Powell 1969,1981 [2.]: 889-890). A tény, hogy Sánta Bölénybika ismerte ennek a rítusnak a titkát, megerősíti azt az adalékot, hogy Hoistah a „Szent Nyilak Varázskötegének ősi rendjével” kapcsolatban emlegette névrokonát, apját vagy valamely nagybátyját, aki a Nyílfelügyelő Papok egyike lehetett. Feltételezhetően apjától vagy nagybátyjától örökölte a képességet és a jogot a szertartás megrendezésére. Az ő szertartásának sajátossága, hogy bölénnyé változott, és a történet tanúsága szerint erre már fiatal korában képes volt.
Gondolatmenetünk szempontjából a legfontosabb információt azonban az jelenti, hogy megtudtuk, volt egy gyíkbőre és egy nagy aligátorteknős páncélja, amelyet életre tudott kelteni. Aligátorteknős és gyík azon a két pajzson is szerepel, amelyet neki tulajdonítok a németországi magángyűjteményben található Sánta Bölénybika-pajzzsal kimutatható stiláris hasonlóság alapján.
Mindhárom pajzsminta – sárga alapszíne miatt – ikonográfiái kapcsolatba hozható Sánta Bölénybika és Fehér Pajzs sárga tipijével. Az írásos források és a tárgyi bizonyítékok alapján minden okunk megvan tehát arra, hogy mindhárom pajzsot Sánta Bölénybika látomásai ábrázolásának tartsuk.
A Truman Michelson gyűjtötte történet Sánta Bölénybikát az egyik legnagyobb sájen orvosságos emberként avagy sámánként azonosította, s nem minden ok nélkül. A Tűztánc vezetője volt, mágus, aki képes bölénnyé változni, aki tipi mintákat és díszes pajzsokat álmodott, és sikeres harci portyákat vezetett. Természetfeletti segítői között ott volt a bölény és a bölényszellem (a bölényszarvú emberalakok Fehér Pajzs tipijén), a párduc, az aligátorteknős, a hím és nőstény galléros gyík, a vidra, a pillangók, a kék szitakötő, valamint több madárfaj. Kétségtelen, hogy erős spirituális alkat volt, aki samanisztikus képességeit és kreatív adottságait szertartásokban, tipi festésekben és pajzsmintákban, családi jelvényben és nyersbőrtáska-festésben demonstrálta. A források egyike sem állítja, hogy ő maga készítette vagy festette volna ezeket a tárgyakat. Nagyon valószínű, hogy a törzsi hagyományoknak megfelelően ő csak a körvonalakat és az utasításokat adta meg – hiszen a gyöngyözött gyíkok vagy a festett nyersbőr táska esetében ez teljesen nyilvánvaló, lévén a gyöngyhímzés és a nyersbőrtáska-festés hagyományosan női munka. Ugyanez vonatkozhat a tipi- és a pajzsfestésekre is. A megfelelő művész kiválasztása után Sánta Bölénybika megszentelte a munkát azzal, hogy elvégezte a szent mozdulatokat, és elmesélte látomását. Csupán a három pajzs mutat stiláris rokonságot, és sejteti, hogy Sánta Bölénybika lehetett a tényleges művész. A sájen törzs szemében azonban ő volt e minták mindegyikének alkotója és tulajdonosa, ezzel együtt különleges jogok birtokosa. Ez azt jelentette, hogy csak neki volt joga ezeket másolni, megújítani, eladni vagy elajándékozni. Ezért tekinthetjük az összes itt vizsgált tárgyat az ő spirituális oeuvre-jének. így cselekedvén, a törzsi művészetről kialakított nézeteinket jelentősen közelítettük az indiánok tényleges művészeti koncepcióihoz. A síksági indián társadalomban az volt a művész, aki létrehozta (megálmodta, megtervezte) a mintát, s nem szükségszerűen az a kézműves, aki elkészítette vagy megfestette azt.
A National Anthropological Archives fotógyűjteményében van egy fénykép, amelyet a déli sájen Sánta Bölénybikaként azonosítanak (lelt. sz.: Cheyenne 330). Erős testfelépítésű, ötvenes éveiben járó férfi tekint a kamerába (3. ábra). Széles arcú, nagy orrú, tekintete átható. Különös fejdíszt visel, amelyet ragadozó madarak tollai ékesítenek, s hat szürke medvekarom van a homloka fölött a sapkára erősítve. Teljesen szokatlan ez a fejdísztípus egy XIX. századi sájen fején. Emiatt meg is kérdőjelezhetnénk a személyazonosságát, azonban a John W. Painter gyűjteményben van egy ovális formátumú, kézzel színezett fotográfia, amely ugyanezt a férfit ábrázolja egy asszony társaságában10 (4. ábra). Ez a fénykép is a Sánta Bölénybika-családban öröklődött, a teknősbékás nyersbőr táskával és a gyíkos lánccal együtt. A síksági indián művészet történetében kivételes eset, hogy egy sámán spirituális életművének rekonstruálása után még arcvonásaival is megismerkedhetünk. Nem feledhetjük azonban, hogy ez a ritka kivétel, hiszen a XIX. századi síksági indián művészek és sámánművészek többsége névtelen marad.
A(z) Légyölő galóca és a rénszarvas kapcsolata cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A felirat bekapcsolásához kapcsold be a videón a CC gombot.
A(z) Ayahuasca és Ezékiel cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A kereszténység előtt létezett a zsidó vallás, az Újszövetséget megelőzte az Ószövetség. Ezek a sokkal ősibb források is bővelkednek a sámánisztikus illúziókban, természetfeletti lényekben és látomásos repülő korongokban.
A 14. fejezetben már láttuk, hogy Carl Gustav Jung 1958-ban közvetlen párhuzamot vont a modern ufók és az úgynevezett „Ezékiel kerekei” között. Az Ószövetség leírása (Ezékiel I: 4-19) forgószelet és villámlást említ, valamint olyan rejtélyes teremtményeket, akik nagy kerekeken „emelkedtek fel a földről”. 2003-ban Benny Shannon-nak, a jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológiaprofesszorának is Ezékiel könyvének ezen sorai vonták magukra a figyelmét, igaz, hogy más – bár semmiképp sem ellentmondó – nézőpontból. Nézőpontja szerint ezek a versek olyan hallucinációt írnak le, amely igen hasonlít az ayahuasca-t fogyasztó emberek látomásaira. Az olvasó emlékezhet arra, hogy Shannon maga is több mint százharminc alkalommal fogyasztott ayahuasca-t, és igen jártas a témában – lévén, hogy emellett még több száz ayahuasca használóval is készített interjúkat. Ő mutat rá arra, hogy
Ezékiel azzal indítja a szöveget, hogy „megnyíltak az egek”. Sok erős ayahuasca látomásban megjelenik ez a minta. Ezékielhez hasonlóan, aki azt írja, hogy „megnyíltak az egek, és isteni látomásokat láttam” [Ezékiel 1:1], a főzet fogyasztói is arról számolnak be, hogy megnyílik az ég, és mennyei vagy égi jelenetek tárulnak fel a szemük előtt.68
Shannon érvelése szerint az Ezékiel könyvében szereplő fény- és tűzleírások is párhuzamba állíthatók az ayahuasca látomásokkal.69 Ráadásul:
Az ayahuasca látomásokban uralkodó anyagok: az arany, a réz, az aranyozott fa, a kristály (elsősorban kristálypaloták), a drágakövek és a finom textíliák. Ezékiel nem említ aranyat és textíliákat a látomásában, ám ezektől eltekintve az ayahuasca látomásokban szereplő minden gyakori anyaggal találkozunk nála. Ráadásul az Ezékiel látomásában említett összes anyag sajátossága, hogy gyakran szerepelnek ayahuasca látomásokban.70
A nagy forgó kerekek és a testetlen szemek is olyan jellegzetességek, amelyek egyaránt jellemzőek Ezékielre és az ayahuasca látomásokra,71 mivel ezek therianthropok:
Az Ezékiel által leírt teremtményeknek négy – ember, oroszlán, bika és sas – arca van. Ráadásul, miközben emberhez hasonlatosak, a lényeknek szárnyuk van, és „lábuk talpa mint a borjú lábának talpa”. Kimérák (a szó tágabb értelmében) vagy hibrid teremtmények – és az ayahuasca látomásokban is gyakran szerepelnek félig ember, félig állat lények. Összegyűjtöttem a korpuszban található ilyen hibrideket, és találtam köztük fele részt ember, másrészt: hal, macskaféle, csúszómászó, madár és kutyaféle keverékéből álló teremtményeket. Szintén gyakoriak az olyan lények, akik a hétköznapi életben nem, látomásokban azonban rendelkeznek szárnyakkal: például szárnyas lovak vagy szárnyas elefántok. A saját korpuszomban is számos esetben szerepelnek többarcú lények. Ilyen lényekkel általában égi jelenetek során lehet találkozni, ahol az ayahuasca ivó úgy érzi [mint Ezékiel], hogy eddig rejtett, végső igazságok tárulnak fel előtte..72
Hogy rövidre fogjam az egyébként hosszú történetet, Shannon azzal a hipotézissel áll elő, hogy a héber vallás eredete olyan típusú tapasztalatokban gyökerezik (Mózes „égő csipkebokor” látomása a másik archetipikus példa), amelyek ma is élnek az Amazonas vidéken – pszichoaktív növények elfogyasztása révén. Rámutat, hogy a Mimosa tortilis és Mimosa raddina a Peganum harmala-val (Szíriai rutafű-vel) keverve „olyan biokémiai konfigurációt hoz létre, amely megegyezik az ayahuasca-t alkotó amazonasi növények hatásával”.73
Mivel a szóban forgó növények mindenütt megteremnek a Közel-Kelet sivatagos talaján – így Izrael földjén, a Sínai-félszigeten és Mezopotámiában is -, Shannon érvelése szerint nem zárhatjuk ki az említett növények fogyasztásából származó hallucinatív tapasztalatok szerepét. Épp ellenkezőleg, az Ószövetségben található látomások jellege nagyon erősen utal az ilyen tapasztalatok létezésére.74
Benny Shannon nevéhez kötődik az a vitatott állítás, hogy „a misztikus élmények minden paradigmatikus karakterjegye megegyezik az ayahuasca-éval…”.75 Ő teszi fel azt a kérdést is, hogy „vajon a pszichoaktív szerek fogyasztásával előidézett vallási és spirituális élmények értéke és jelentősége összevethető-e a misztikusok minden külső tényező nélkül megélt élményeivel?”, majd mégis válaszolja: „Az ayahuasca-val folytatott empirikus kutatásaim arra vezettek, hogy kategorikus »igennel« feleljek erre a kérdésre.”76
Elsőre talán abszurdnak tűnhet a gondolat, hogy ilyen hiteles vallási élmények szerezhetők olyan egyszerű és nyilvánvalóan anyagi természetű tevékenység révén, mint bizonyos növényfajok megevése, megivása vagy elpöfékelése. Talán kevésbé kell meglepődnünk ezen, ha figyelembe vesszük, hogy a kérdéses növények olyan vegyületeket tartalmaznak, amelyek igen közeli kapcsolatban állnak az agyi hormonokkal és neurotranszmitterekkel, például a dopaminnal és a szerotoninnal. Elég nehéz megérteni a neurológiai részleteket, de tény, hogy ezek és a hozzájuk hasonló vegyületek az összes agyi funkcióban szerepet játszanak, míg az agyunk bevonódik mindenbe, amit megtapasztalunk – akkor is, ha a tapasztalatok némelyikét valóságosnak, másokat nem valóságosnak ítélünk. Akár tetszik, akár nem, vagy másképp fogalmazva:
akár megnöveljük a mennyiségüket, akár nem, minden vitán felül áll, hogy ezek a vegyületek máris alapvető szerepet játszanak a spontán (vagyis nem drogok által kiváltott) vallási élményekben. Mivel pedig az agyi kémia által előidézett spontán vallási élményeket hitelesnek tekintik, nem látom okát, miért tekintenénk kevésbé hitelesnek az olyan tapasztalatokat, amelyeket ugyanezen agyi kémia szándékos gerjesztésével idéznek elő.
Pontosan ebből az okból utalt Aldous Huxley – aki nem kételkedett misztikus és vallási értékükben – a hallucinogénekre „ingyenes kegyelem”-ként.77 Azok, akik puritán erkölcsök szerint nevelve nőttek fel, talán úgy érezhetik, hogy nem érdemelhetünk ki a vallási élményekhez fogható csodálatos és megvilágosító tapasztalatot, ha nem dolgozunk vagy szenvedünk meg érte – ez azonban nem logikus előfeltevés. Emellett – függetlenül attól, hogy milyen erős hallucinogént fogyasztottunk – az az igazság, hogy ha nem készítettük fel magunkat megfelelően, vagy ha nem váltunk valamilyen úton-módon érdemessé rá, akkor nem is lesz vallási élményünk.
Huston Smith híres amerikai vallástudós is egyetért azzal, hogy rengeteg drogélmény teljes egészében nélkülözheti a vallásos vonásokat:
„Éppannyira lehetnek érzékiek, mint spirituálisak, triviálisak vagy én átalakító hatásúak, szeszélyesek vagy a szentséggel érintkezők.”78
Mindamellett beszámol legújabb kutatási eredményeiről, amelyek szerint megfelelő körülmények között a megfelelően előkészített személynél a drogok:
Olyan vallási élményeket válthatnak ki, amelyek teljesen megkülönböztethetetlenek a spontán módon bekövetkezett élményektől. (…) A jelenlegi statisztikai mérések szerint természetes körülmények között az emberek egynegyede-egyharmada élne át vallási élményeket bizonyos drogok hatására. (…) Azok körében, akikben erős vallási hajlandóság él, ez az arány háromnegyedre is nőhet. Ha az ilyen személyek valláshoz kötődő környezetben veszik magukhoz a drogot, a százalékos arány kilenctizedre ugrik fel.79
Ezen a ponton szükségesnek érzem újra kihangsúlyozni: azzal együtt, hogy teljes mértékben elfogadom az agyi kémia szerepét a tudat alakításában, egyáltalán nem gondolom azt, hogy az agyi kémia teremtené a tudatot, vagy hogy a vallási élményeket – akár hallucinogén szerekkel váltották ki őket, akár spontán módon jöttek létre – szükségszerűen az agy „főzné ki”. Semmilyen bizonyítékot nem látok, amely ilyenfajta redukcionizmusra adna okot. Könyvemben végig azt az alternatív modellt fogadtam el, amely szerint az agy biokémiai és bioelektronikus jelvevő berendezés, amelyet különféle technikákkal új hullámsávok érzékelésére lehet „áthangolni”, s ezáltal lehetővé válik, hogy a valóság olyan szintjei is megjelenjenek előttünk, amelyek normális állapotban nem hozzáférhetők a tudatunk számára. Az ilyen „áthangoló” technikák közé tartozik a hallucinogén drogok használata, amelyhez a maximális érzékenység és nyitottság elérése érdekében ügyesen manipulálják a résztvevők „set & setting”-jét.80
Dávid Lewis-Williams-nek a felső paleolitikum barlangművészet kódjának feltörésében elért sikerein felbuzdulva egyre több tudós jut arra a megérzésre, hogy az őskor legnagyobb rejtélyeinek megoldásait a hallucinogén szerek spirituális élményeket kiváltó szerepével foglalkozó további kutatásokban tárhatják fel. Úgy tűnik, ezeket az élményeket igen gyakran színpadias körülmények között, föld alatti helyszíneken keresték, amelyeket úgy választottak ki – akár a barlangokat -, hogy a lehető legerőteljesebben „áthangolják” az agyat. Igen meggyőző és széles alapokon nyugvó bizonyítékok alapján egyes tudósok arra a feltevésre jutottak, hogy az ókori Görögország, India, Egyiptom és a maja birodalom- hogy csak néhány nevet említsek – vallása közvetlen spirituális tapasztalatokon alapult, amelyeket a vallás fanatikusai szereztek pszichoaktív növények felhasználásával. Ha tényleg ez volt a helyzet, akkor az ember azt várná, hogy ezekben a vallásokban a sámánisztikus transzra utaló igen erős nyomokat lehet találni.
Talán senkit sem lep meg igazán, hogy valóban lehet is találni bőséggel ilyen nyomokat, sőt egyes esetekben még a felhasznált hallucinogén anyagokat is azonosítani lehetett.
Alig félórányi autóútra a modern Athéntől található Eleuszisz ősi szentélye, amelynek napjainkban már csak a romjai vannak meg, egykor azonban az ókor leghíresebb „misztériumának” központja volt, amely Demeter és Perszephoné mítosza köré szerveződött. A mítosz azt a történetet meséli el, amikor Demeter leutazott az alvilágba, hogy visszakövetelje lányát, Perszephonét – ez a sámánisztikus küldetés az élet, az újjászületés és a megújulás dicsőségét hirdeti. Ezeket az erőket olyan életbevágóan fontosnak tartották, hogy évente egyszer, szeptember havában zarándokok ezrei indultak Görögország minden részéből Eleuszisz felé, ahol a mítosz szerint Perszephonét a föld alá ragadta Hádész. Utazásuk végállomása Telesztrión, a sötétségbe borult Beavatás Terme volt, ahol sűrű erdők gyűrűjében állt az Anaktoron nevű belső gyűrű, amelyből a szertartás tetőpontján „hatalmas fény közepette” egy alak materializálódott.81 Ezt az alakot gyakran „a halálból visszatért Perszephone-ként” azonosították, aki „magával hozta a holtak földjén fogant fiát”.82
Nagyon nehéz felkutatni, hogy ezenkívül még mit láttak Eleusziszban a zarándokok. A szentély elképesztő hatékonysággal őrizte a titkát – egyes tudósok szerint 2000 évig is tartó folyamatos működése alatt -, mígnem a Kr. u. 4. században egy keresztény diktátor bezáratta.83 Százezrek haladtak át a szentély kapuján, köztük olyan ókori hírességek is, mint Platón, Arisztotelész és Szophoklész, de szinte minden ember mélyen hallgatott az ott látottakról – amelyekről egyébként „száműzetés vagy kínhalál terhe mellett tilos volt beszélni”.84 Ismerünk néhány részletet, a zarándokok többségétől fennmaradt beszámolók azonban csak nagy általánosságban szólnak az eleusziszi szertartásokról, az ott látott sorsfordító látomásokról, amelyek után állításuk szerint teljesen más emberekké váltak. Igen sokszor állították, hogy végleg megszabadultak a halálfélelemtől, és felkészültek az utána következő életre, amelyet az árnyak birodalmában élnek majd tovább. Szophoklész azt írta eleusziszi beavatása után: „Háromszorosan boldogok azok a halandók, akik látták ezeket a szertartásokat a Hádész-ba szállásról; mivel csakis az ő számukra adatik meg igazi élet ott. A többieket csak baj várja odaát.”85 Pindarosz, a költő szintén az mondja, hogy amit látott, az megerősítette a síron túli lét folytonosságáról, és hogy nagy igazságokat tanult meg Eleusziszban:86
„Boldog, aki ezeket a rítusokat látván száll a föld alá, mivel ő ismeri az élet végét, és ismeri istenadta kezdetét.”87
Ahogy George Mylonas állítja, amint ezeket és az ehhez hasonló állításokat olvassuk az ókor legnagyobb és közel legnagyobb szerzőinek tollából:
akaratlanul is elhisszük, hogy Eleuszisz nem egy üres és gyermeteg ügy volt, amelyet a papság, agyalt ki a parasztok és a tudatlan polgárok ámítására, hanem egy tartalommal és jelentéssel bíró életfilozófia, amely igazságot csepegtetett az emberek lelkébe. Ezt a hitet tovább erősíti, ha elolvassuk Cicerót, aki azt írja, hogy Athén az eleusziszi misztériumoknál semmi kiválóbb és istenibb dolgot nem adott a világnak. Hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy az eleusziszi szertartásokat mintegy kétezer éven át megtartották; hogy kétezer éven át ezek a rítusok táplálták és nemesítették meg a civilizált emberiséget.88
Mylonas biztos volt benne, hogy a szentély azért maradhatott ilyen bámulatosan hosszú ideig sikeres, mert „az emberi szív legkomolyabb vágyakozásait és legmélyebb sóvárgásait elégítette ki”89 – miközben amikor 1961-ben ezeket a sorokat írta, sem neki, sem bárki másnak a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hogyan sikerült egy ilyen bravúrt végrehajtani a szentélynek. Nagyon szép és jó dolog arra célozni, hogy itt valamilyen „életfilozófiával” van dolgunk, a filozófiának azonban idő kell, amíg beépül az ember lelkébe, és hatni kezd. Ezzel szemben teljesen egyértelmű, hogy Eleusziszban minden egyes zarándokot valamilyen igen erős és azonnali élmény ütött szíven és alakított át, amelyen a Telesztrionban töltött éjszaka során estek át, és amely úgy tűnik, látomásokat, hallucinált hangokat és természetfeletti lényekkel való találkozásokat foglalt magában.
A titoktartási eskü és az eltelt évezredek miatt az Eleusziszra vonatkozó, viszonylag korlátozott számú közvetlen forrásból csak igen kevés adat maradt ránk. Mindazonáltal itt-ott elszórtan fennmaradt néhány nyom, amely segített a kutatóknak tisztább képet kialakítani arról, mi is történhetett a Telesztrion falai között. Arisztotelész megerősíti, hogy „inkább tapasztalatról, mint tanulásról” volt szó.90 Szopatér, az egyik zarándok azt meséli, hogy egy schema tit („valamiféle föld felett lebegő jelenést vagy alakot”) látott.91 Platón talán egy kicsit explicitebben fogalmaz, mikor phantasmatáról, vagyis szellemszerű jelenésről beszél, míg Pauszaniasz azt jegyezte fel, hogy a beavatási csarnok „megtelt szellemekkel”.92Szintén idevágnak azok a testi tünetek is, amelyekről igen sokan beszámoltak:
Rettegés, végtagremegés, szédülés, hányinger, jeges veríték. Aztán jöttek a latomások, ragyogó fényburokban tűnt fel a jelenés, amely váratlanul libbent át a sötét kamrán. Emberi szem ehhez foghatót meg nem látott. |…] Föld és ég egyetlen fényoszloppá olvadt egybe93
Részlet Graham Hancock: Természetfeletti című művéből.
A(z) Szóma rejtélye cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Mihez kezdjünk ezzel a jellegzetes tünetegyüttessel, amelyben fénylátomásoktól kísért testi gyengeséget találunk? Karl A.P. Ruck ókortörténeti professzornak nincsenek kétségei ez ügyben:
Egyértelmű, hogy a beavatási csarnokban hallucinatív valóság jött létre, mivel pedig egy alkalommal vagy háromezren – egy átlagos ókori város lakosságánál is többen – gyűltek össze itt beavatásra várok, ahol évenkénti ütemterv szerint kellett bekövetkezni ilyen látomásoknak, nyilvánvalónak tűnik, hogy ehhez valamilyen pszichotropikus drogot használhattak.94
A világhírű gombaszakértőkkel, R. Gordon Wasson-nal és Albert Hofmann-nal (az LSD felfedezőjével) kiegészülve Ruck volt a harmadik tagja annak a tudóscsapatnak, amely az 1970-es években szabadideje nagy részét Eleuszisz rejtélyének megfejtésére áldozta. Figyelmüket az a jól dokumentált tény vonta magára, miszerint a Telesztrionba való belépéskor minden zarándoknak kötelessége volt meginni „egy különleges italt, a kükéont, amely a misztérium lényegi része volt”.95
Lehetséges, hogy az ital pszichedelikus hatású volt? Szerencsére az összetételét megismerhetjük az i. e. 7 században feljegyzett, Demeterhez írt homéroszi himnuszból. Első pillantásra elég ártalmatlannak tűnik, mivel olyan, nem hallucinogén összetevőket sorol fel, mint az árpa (alphi), a víz és a menta (glékhón).96 A kutatócsoport egyik tagja, Gordon Wasson gombaszakértő azonban tudta, hogy az árpán, illetve más vadon élő és termesztett fűféléken gyakran élősködik az anyarozs nevű gombaparazita, amely viszont valóban tartalmaz pszichoaktív alkaloidokat. Valójában pontosan ebből a gombafajból szintetizált először LSD-t Albert Hofmann 1943-ban. Hofmann így meséli el a történetet:
1975 júliusában meglátogattam Gordon Wasson barátomat Danburyben lévő otthonában. Váratlanul azt a kérdést szegezte nekem: „Mondd csak, szerinted az ókori Görögországban élő emberek rájöhettek egy olyan módszerre, amellyel kivonhattak az anyarozsból olyan hallucinogént, amely az LSD-vel vagy a pszilocibinnel egyező hatást váltott ki?” Azt feleltem, hogy ez bizony könnyen lehet, és megígértem neki, elgondolkozom a dolgon, és majd elküldöm neki levélben, mit tudunk jelenleg az ügyről.97
Hofmann-nak két évébe és rengeteg laboratóriumi munkájába került, hogy teljesítse a rábízott feladatot, mivel az anyarozzsal fertőzött rozst a középkorban halálos méregként ismerték (lásd a 8. fejezetben), ezért meg kellett győződnie arról, hogy az eleusziszi papok valóban képesek lehettek-e kivonni a hallucinogén alkaloidokat a halálos mérgek közül. Felfedezte, hogy az ergovin és a lizergsav-amid (az anyarozs két legfontosabb összetevője) vízben oldódó vegyületek, míg a mérgező alkaloidok, mint például az ergotamin és az ergotoxin nem oldódnak vízben. Mivel a görög anyarozs az árpán található élősködő – amelyről tudjuk, hogy a kükéon egyik összetevője volt), ezért Hofmann véleménye szerint a papok viszonylag könnyen kinyerhették a víziókat előidéző alkaloidokat. „Az ókori görögök számára nyitva állt a lehetőség, hogy egyszerű vizes oldat készítésével elválasszák a hallucinogén vegyületeket a vízben nem oldódó ergotamin és ergotoxin alkaloidoktól.”98
Annak ellenére, hogy Eleuszisz papjait Demeternek, a földművelés istennőjének szentelték, aki a gabonakalászok érésééit is felelt; Hofmann rámutat, hogy a papok számára a fertőzött árpa áztatásánál egyszerűbb módszer is a rendelkezésükre állhatott. A Földközi-tenger medencéjében mindenütt megterem a Paspalum distichumon nevű vadon élő fűféle, amelynek élősködője a Calviceps paspali nevű anyarozs faj:
amely kizárólag hallucinogén alkaloidokat tartalmaz, és porított formában közvetlenül is felhasználható. […] Az idők folyamán az eleusziszi misztériumokat vezető papok könnyen felfedezhették a Paspalum distichumon élősködő Calviceps paspali-t. Ebből a növényből közvetlenül hozzájuthattak egy erős és tiszta hallucinogén szerhez. Ezt azonban csupán lehetőségként vagy valószínűsíthető fejleményként említem, nem pedig azért, mert Wasson kérdéséhez szükség lenne rá. […] A válaszom: igen. Az ókori görögök hallucinogén szert vonhattak ki az anyarozsból.”99
Ha maradt volna még kétely azt illetően, vajon az eleusziszi szent ital valóban pszichoaktív főzet volt-e, akkor az is eloszlott, amikor a kutatók rábukkantak arra a
hírhedt botrányra […], amely a klasszikus korban került napvilágra. Kiderült, hogy számos athéni arisztokrata elkezdte részeg vendégek társaságában, saját otthonában adott lakomákon ünnepelni a misztériumot.100
A lebukott élvhajhászok közé tartozott Alkibiadész, a ragyogó, de gátlástalan politikus és hadvezér is, akit i. e. 415-ben bűnösnek találtak az eleusziszi misztérium megszentségtelenítésében, és aki a halálbüntetés elől Spártába menekült.101 A történet jelentősége -amellett, hogy rámutat, milyen komolyan vették az ilyen ügyeket az athéni törvények – abban rejlik, hogy rámutat a misztériumok mélyén rejtőző látomásos tapasztalatok valódi természetére. Most már tudjuk, hogy ezek a tapasztalatok nem korlátozódtak kizárólag Eleuszisz szent területére, hanem magánházakban tartott lakomákon is élvezhették őket, s ehhez elég volt elfogyasztani a kükéon italt.102 Ebből többé-kevésbé teljesen egyértelműen az a következtetés adódik, hogy az élményeket drogfogyasztás idézte elő. Emellett nyilvánvaló az a párhuzam is, amely az egykor szentnek tartott növényi hallucinogének szórakozási célokra való modern kori felhasználása és az ókori „botrány” között mutatkozik.
Végül, de nem utolsósorban biztosan jelentősége van annak a ténynek is, hogy magát Demetert, Eleuszisz istennőjét is gyakran Erüszibe néven tisztelték, amely szó szerint „anyarozst”103 jelent, a Demeterhez szóló himnuszban pedig három helyen is olvashatunk az istennő „bíbor sötét” köpönyegéről – pontosan ilyen színe van az anyarozs termőrészének.104
Sok más egyéb mellett ezek a tények vezették Ruck professzort arra a következtetésre: „Kollégáimmal együtt az eleusziszi misztériumokat olyan közösségi sámánisztikus szertartásnak tekintjük, amely során a résztvevők drogokat fogyasztottak.”105
Ahogy egy enyhébb nagyítás hatására láthatóvá válik, az anyarozs “termőrésze” valójában apró bíborszínű gombacsoport.106 R. Gordon Wasson, gombaszakértő Stella Kamrisch és Wendy O’Flaherty indológussal egyetemben egy jóval nagyobb gombafajt, az Amanita muscaria-t (Légyölő galócát) tette meg az ősi indiai védikus iratokban szereplő híres tudatmódosító drog, a titkozatos szóma legvalószínűbb jelöltjének.107
A Rigvéda a modern hinduizmus alapját alkotó négy Véda legrégebbi darabja, amelyet legalább 3000 évesre becsülnek, de lehet, hogy ennél is jóval korábban keletkezett. Ez az irat a szóma-t istenként, növényként és italként mutatja be, amelyet növényekből vontak vagy sajtoltak ki.108 A Védák több millió szóból állnak, és ezekből több tízezernyit szenteltek a szóma-nak, nekünk azonban elég csak néhány sort idézni ahhoz, hogy képet kapjunk a szóma hallucinogén tulajdonságairól és összetéveszthetetlen sámánisztikus jellegéről:
Akárha szél sodorna, az ital felemel magával. Hát nem szóma-t ittam?
Egyik szárnyam az égben, a másik a földet sepri. Hát nem szóma-t ittam?
Óriás vagyok, óriás! Felhők közé repülök. Hát nem szóma-t ittam?109
A föld köldökében [helyezkedik el a szóma] és támasztja meg az eget.110
Az égő [szóma] füstje beszivárog a mennyek házába. Ragyogó hálója messze szétterül…111
Szóma-t ittunk, és halhatatlanná váltunk, megérkeztünk a Fénybe, megtaláltuk az Isteneket.112
Az eredeti szóma növény mibenlétét már a történelmi idők kezdetén is régóta homály fedte. A probléma először 1784-ben keltette fel a tudósok érdeklődését, amikor a Bhagavad-Gítá fordításának egyik lábjegyzetében említést tesznek róla, és a téma azóta is heves viták középpontjában áll. Wasson azonban mindennél meggyőzőbb bizonyítékokat sorakoztat fel a szóma légyölő galócával való azonosítása mellett. Röviden:
Sok más bizonyíték túlságosan részletekbe menő ahhoz, hogy most idézzem őket. Ha helyszűke miatt most eltekintek is ezek felsorolásától, a Rigvéda IX:74 verse önmagában is elegendőnek tűnik ahhoz, hogy alátámassza Wasson állítását, miszerint a szórna az Amanita muscaria-nak felel meg.
Szóma, élettel töltődött viharfelhők, ghível táplált, tej. Az Út Köldöke, Halhatatlan Princípium, Távolbanszületett. Együttműködésben a magas Hivatalt viselőkkel, a tehetséggel megáldottakkal, aki hódolnak a szórna előtt. Feszülő hólyaggal továbbömlő szómát vizelnek.118
A feszülő hólyaggal „továbbömlő szómat” vizelő pap védikus képe naivon is megerősíti az Amanita muscaria diagnózisát, mivel a légyölő galóca az egyetlen olyan pszichoaktív növény, amelynek hatása az emberi emésztőrendszer „szűrőjén” áthaladva megőrzi, sőt esetleg még felerősítve fejti ki hatását; ezért elég pontosnak tekinthetjük azt a megfogalmazást, hogy ereje a vizeletbe ömlik tovább. Wasson, aki a hallucinogén gombákkal végzett kutatásai során bejárta az egész világot, egy kutatóútja során szibériai sámánok közé is eljutott, ezért tisztában volt vele, hogy Szibériában:
Azok, akik hallucinogén gombák levét isszák, megőrzik a vizeletüket, és mások ezt a kábító hatású vizeletet isszák meg, amely esetenként még erősebb hatást is produkálhat. Ezért gondolhatjuk azt, hogy az eredeti gombában található bizonyos gyomoringerlő összetevőket az emberi szervezet kiszűri. Azt mondják, a vizeletet egymás után többször is felhasználják, míg a szer öt emberen áthaladva el nem veszti az erejét.119
Wasson rámutat a Rigvéda más passzusaira is, ahol Indra isten iszik szómát, amelyet „napról napra kiürít a vizeletével”, illetve arra a részre, ahol a mitikus Rudras ló alakjában hasonlóképp szómát vizel.120Mindez azonban csak akkor tűnik különösnek, ha nem készültünk fel arra, hogy elfogadjuk: egy ősi hallucinogén kultusz kiaknázta a légyölő galócában rejlő látomásgerjesztő hatást, amely a távoli múltban először a Védákban bukkant fel teljesen kifejlett formában. Véleményem szerint Wasson logikája kikezdhetetlen:
Ha valaki teát, kávét, tejet vagy sört iszik, akkor az illető nem teát, kávét, tejet vagy sört, hanem vizeletet fog üríteni. Miért vizel Indra és – feltehetőleg – Rudras szómát? Honnan tudták a védikus papok, hogy a szómavizelet maga is szórna, ha nem itták meg?121
Az olvasó emlékezhet rá a II. részből, hogy Dávid Lewis-Williams az olyan régészek makacs ellenállásába ütközött, akik alapjaiban utasították el azt az elképzelést, hogy őseink első vallási élményeit hallucinogén szerek váltották ki. Ezért az sem meglepő, hogy ellenségesen fogadták az olyan tudósokat is, mint Gordon Wasson, Albert Hofmann és Karl Ruck, akik azt állították, hogy a sámánisztikus növények az őskorszak után is létfontosságú szerepet játszottak, illetve szorosan összefonódtak minden nagy történelmi vallás genezisével.
Már világossá tettein, hogy nem kívánok részletes lajstromot készíteni, az a célom, hogy felvázoljam a vallások teljes építményét átszövő sámánizmus és a hallucinogén szerek motívumainak alakulását, amely 35 ezer éve, a vallások első manifesztálódásai, vagyis az első festett barlangok és sziklamenedékek megjelenése óta folyamatosan megfigyelhető. Se helyem, se kedvem nincs ahhoz, hogy ezeket a szálakat minden vallásban megkeressem, arra viszont érdemes lesz időt és energiát fordítanunk, hogy kicsit közelebbről megvizsgáljuk az ősi Közép-Amerika esetét, ahol soha nem volt kérdéses a hallucinogén szerek használata, valamint az ókori Egyiptomot, ahol a legkifinomultabb lépéseket tették meg a módosult tudatállapot elérésére, és ahol az ókor legmagasztosabb, legrejtélyesebb sámánisztikus vallását gyakorolták.
Részlet Graham Hancock: Természetfeletti című könyvéből
A(z) Mexikóban legalizálták az orvosi marihuana-t cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Enrique Pena Nieto hivatalosan is aláírta azt a marihuana legalizációjáról szóló törvényt, amely lehetővé teszi a marihuána orvosi használatát Mexikóban. A mexikói alsóház nagy többséggel aláírta a törvényt, kevés számban voltak ellenzői így a szenátus ltal decemberben engedélyeztetett törvény már csak az elnök aláírására várt.
Továbbá engedékenyebbé váltak a marihuana saját használata mellett is. Például 28 gramm vadkender büntetlen birtoklása mellett, csökkentették a fogyasztásért kiszabható büntetéseket. Az új szabályozás ráadásul engedélyezi a kanabisz származékú gyógyszerek importálását is. A törvény támogatói szerint ez az első lépés a cannabis dekriminalizálása felé.
Forrás: https://www.leafly.com/news/politics/mexico-legalizes-medical-marijuana
A(z) Sámán hit túlélői: Télapótól Szent Sebestyénig cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Ilyen erős cenzortevékenység és üldöztetés közepette – amelynek részét képezte több tízezer gnosztikus „eretnek” kivégzése az albigens keresztes hadjáratok során18 – nem meglepő számomra, hogy a mai keresztények többsége semmit sem tud vallása sámánisztikus gyökereiről.
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ezeket a gyökereket teljesen kiirtották volna.
Itt van például a karácsony ünnepe amely a kereszténység legfontosabb, évente ismétlődő ünnepe. Ez az ünnep a különös, nem keresztény ünnepek és szimbolizmus révén került be a köztudatba, mégpedig a Télapó alakján keresztül. Jonathan Ott amerikai etnobiológus felvetése szerint az egész, motívumkör eredete a rénszarvastenyésztő szibériai törzsek sámánisztikus kultúrájában keresendő, akik légyölő galóca fogyasztásával váltottak ki látomásos transzállapotokat – különösen a téli napforduló idején:
A téli szállásnak vagy jurtának egy füstlyuk volt a tetején, amelyet nyírfa rúddal támasztottak alá. A téli napforduló ünnepen a sámánok a füstlyukon át másztak be a jurtába, előadták szertársaikat, felmásztak a nyírfa póznán, és távoztak. A „kéményen” át érkeztek és távoztak, és rénszarvasaik voltak. A Télapó repül is – ez is olyan képesség, amelyben osztozik a sámánokkal.19
Számos sámánisztikus maradvány található a szentek kultuszában is, melyek a kereszténység katolikus és ortodox ágában egyaránt népszerűek. A görög Szent Krisztophoroszt például gyakran ábrázolják therianthropikus formában (embertesttel és kutyafejjel) az ortodox templomokban.20
Ráadásul gyakori eset, hogy az emberek bizonyos szentekkel hozzák összefüggésbe magukat, akik hitük szerint közbenjárnak az érdekükben a természetfeletti hatalmaknál.
Ez az egész természetesen már önmagában is mélyen sámánisztikus eredetű lenne, de ehhez még hozzáadódik az a tény is, hogy a szentek elsősorban attól szentek, hogy gyógyító hőstetteket és más csodákat vittek végbe – a vadászó-gyűjtögető társadalmakban ez egyértelműen sámánná emelné őket. A szentek életét megvizsgálva láthatjuk szintén igen gyakori eset, hogy a szentek is felismerhető sámánisztikus beavatási kínszenvedéseken estek át.
Több száz – ha nem több ezer – példát sorolhatnánk, amelyek közül a legegyértelműbb és leghíresebb Szent Sebestyén, aki állítólag római íjászok céltáblája volt, mielőtt bunkókkal agyonverték volna. Sebestyént az egyházi művészetben mindig meztelen fiatalemberként ábrázolják, akit rengeteg nyíl szúr át, ezért a könyv olvasói azonnal felismerik benne a sebesült ember képét, amelyet a felső paleolit kor óta mindenütt megtalálhatunk.21
Szent Orsolya ugyanilyen kínszenvedéseken ment keresztül.22 Szent Jusztiniát fiatal lányként ábrázolják, akinek mindkét keblét kardok döfik át,23 míg Szent Szaniszlót mindig püspökként ábrázolják, akit az oltár lábánál vágtak darabokra.24 (Ez közvetlen visszhangja a világszerte tapasztalható feldarabolási sámán hagyománynak.) Avilai Szent Teréz, a 16. századi spanyol apáca, jóllehet nem szenvedett testi mártíromságot, mégis a klasszikus sámáneksztázist élte át:
Bal oldalamon egy angyalt láttam testi formában […], az arca olyan tüzes volt, hogy úgy tűnt, az angyalok legmagasabb rendjébe tartozik, akik olyanok, mintha tiszta tűzből lennének. […] A kezében hosszú aranylándzsát tartott, a hegyén mintha apró láng lebegett volna. Úgy éreztem, mintha az angyal többször is átszúrta volna a szívemet azzal a lándzsával, hogy behatolt a beleim közé, és ahogy a lándzsát visszahúzta, kitépte a zsigereimet, és fellobbantotta bennem Isten szeretetének mindent elemésztő lángját.25
Részlet Graham Hancock: Természetfeletti című könyvéből
A(z) A vakok országa és a megismerés – tudatállapotokról, újszerűen cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Aldous Huxley-nak van egy novellája, aminek címe: „A vakok országa”. Arról szól, hogy egy ember eltéved egy sivatagban, átmászik egy hegyen, és egy egészen eldugott völgyben talál egy kis országot. Ott először minden normálisnak látszik, de aztán a vándor nagy meglepetéssel fedezi fel, hogy az egész országban mindenki vak. Talál egy gyönyörű nőt, akivel egymásba szeretnek, és meg akarnak házasodni. A házasság előtt azonban meg kell vizsgálni az ifjú párt. Ekkor azt találják, hogy valami nincs rendben ezzel az emberrel, mert valami rendellenesség van az arcán. Emiatt egy operációt kellene elvégezni rajta. Végül is engedélyezik számukra a házasságot azzal a feltétellel, hogy a férfi aláveti magát az operációnak. Mikor azonban megkérdezi, hogy mi lenne ez az operáció, akkor megérti, hogy ki akarják szúrni a két szemét azért, hogy ő is legyen olyan, mint a többiek. Azt mondták ugyanis róla, hogy az ilyen emberek, mint ő, hallucinálnak. Olyan dolgokat mondanak, hogy például vannak színek, vannak formák, és úgy beszélnek, mintha őrültek lennének, de ezt az elmebajt ezzel az operációval meg lehet gyógyítani. El tudjátok képzelni, milyen nagy probléma elé került ez a férfi. A történet úgy végződik, hogy mielőtt a nap fölkel, a férfi elszökik.
Szerintem ez is nagyon fontos történet, mert amit a pszichiáterek tesznek azokkal, akiket elektrosokkolnak, vagy akiknek az agyát vagdalják, az gyakran ugyanolyan operáció, mintha egy látó embert, egy nem látó megvakít, csak azért, hogy ő se lásson. Szerintem csak szelíden szabad kérdezősködni, tudakozódni, érdeklődni, felvilágosítást kérni, vizsgálni és nyomozni, olyan szelíden, amilyen szelíden csak lehet. Ilyenkor bele lehet kérdezni dolgokba, s az érdekes az, hogy ha az ember szelíden kérdezősködik, akkor ahogy a feleletek érkeznek, úgy lassan minden megváltozik.
A természetet nagyon gyakran nőként ábrázolják. Ha a természet egy asszony, akkor ha természettudós lennék, ha meg akarnám ismerni a természetet, lekötözhetném egy székre, s elkezdhetnék kísérletezni vele. Kínozhatnám, s így valóban sokat megtudhatnék erről a nőről. Itt megszúrom, megnézem mit csinál, stb. De szerintem egész más dolgokat lehetne megtudni erről a nőről, ha az ember szeretné őt. Szabadon engedné és szeretné. Ha virágot hozna neki. beszélgetne, netán szeretkezne vele. akkor egészen más dolgokat tudhatna meg erről a nőről.
Szerintem az. ahogy a tudományaink tanulmányozzák a természetet olyan mintha az ember beszíjazná ezt a nőt a székbe, és inkvizíciószerűen kérdéseket tenne fel neki. Egy olyan szeretet nélküli tudomány,’ amelynek a jelképe mindig Lucifer volt, hiszen Lucifer jelentése: a világosság hozója. Ő is egyfajta felvilágosító valaki, de szeretet nélküli felvilágosítást végez. Tehát a természettudományok és a pszichológia is ma általában „Lucifer vezetése alatt folyik”. Nem vagyok vallásos, csak szeretem az ilyen szimbólumokat.
A szeretettel teli kérdezősködés olyan, mint az etológia. Az etológusok azok, akik a szabadban, természetes állapotukban vannak együtt az állatokkal növényekkel. Nagyon vigyáznak arra. hogy csak velük éljenek, de ne kínozzák őket. Ez teljesen másféle tudomány. En amikor leülök, s beszélgetek azokkal, akik szemednek, s hozzám jönnek segítségért, akkor próbálom nem kínozni őket. hiszen valaki már úgyis kínozza őket. és én miért kínozzam őket tovább? Azok az emberek, akik az elmúlt 23-24 évben eljöttek hozzám, mert szenvedtek, ók tanítottak meg arra, amit tudok. Nem kellett kínoznom őket ahhoz hogy megtudjam azt. amit nekem elmondtak.
Miken tudatállapotokról lenne érdemes beszélni? Vannak olyan tudatállapotok, amelyeket rettenetesen nehéz vizsgálni, mert nagyon rövidek, és amikor kialakulnak, akkor az ember sok mindent akar csinálni, csak éppen neír akarja vizsgálni őket. Ilyen például az orgazmus. Az olyan tudatállapot, ami natívon különbözik attól, mint amiben most vagyunk. Van néhány költő, aki érdekesen le tudta írni. Masters és Johnson olyan kutatók voltak, akik fizettek az embereknek azért, hogy laboratóriumban szeretkezzenek. Drótokat csatolta rájuk, úgy figyelték meg őket. Szerintem ez perverzitás, de sok pénzt kaptak az Államoktól azért, hogy ezzel foglalkozzanak. Ha az ember sok elektronikus mérést végez, akkor sok minden perverz dolgot meg lehet csinálni, és még fizetnek is érte. Mindamellett én abszolút nem hinném el az eredményeiket, mert azokat nem normális helyzetben kapták. Ők persze azt hitték, hogy az otthoni és a laboratóriumi helyzet ugyanaz, s ilyen dolgokkal lehet kísérletezni. De ez nem így van. Szóval ez olyan tudatállapot, amiről valószínűleg nem fogunk sokat beszélni.
Én olyan dolgokról akarok beszélni, amelyeket személyesen tapasztaltam, s nem olyanokról, amikről csak olvastam, vagy amiket csak mások mondtak el nekem. Tehát beszélhetünk például arról, hogy mi történik akkor, ha az ember bevesz 1000 mikro-gramm „LSD-25-öt”. Ez nagyon érdekes tudatállapotot okoz. Én nem ajánlom, csak elmondom az élményeimet, mert szerintem az, ami a teleszkóp volt az asztronómiának, s az ami a mikroszkóp volt a biológiának, az az LSD a pszichológiának. Az érdekes az, hogy illegális. Ez pontosan ugyanolyan, mint amikor kitalálták a mikroszkópot vagy a teleszkópot, az akkori „rendőrség azonnal azt mondta, hogy nem szabad belenézni. Tehát az „LSD-25″ által előhozott tudatállapotot valóban le lehet írni, járkálni lehel közben, kérdezősködni is lehet róla, mert olyan nyolc-tíz óráig tart. Van idő arra, hogy az ember körülnézzen benne. Néha olyan, mint amikor az ember részeg. A részegség is nagyon érdekes tudatállapot, de mikor az ember kijózanodik, akkor néha nem emlékszik arra, hogy mi történt akkor, amikor részeg volt. Ha újra részeg lesz, és annyit iszik, mint amennyit az előbbi alkalommal, akkor ismét emlékezni fog. De aztán, ha kijózanodott, megint elfelejti. Néha ugyanez történik az „LSD-25″ által létrehozott és más tudatállapotokkal is, nevezetesen az, hogy az emlékezés tudatállapot-specifikus lesz. Ha az LSD tudatállapotában van valaki, amikor visszatér a normális állapotba, lehet, hogy nem emlékszik pontosan arra, mi történt, de amikor ismét beveszi az LSD-t, akkor pontosan emlékezni fog rá, s ott folytatja, ahol abbahagyta.
Aztán beszélhetünk a hipnózisról, ami nagyon különleges tudatállapot, mert hipnózissal minden tudatállapotba be lehet jutni. Ha egyszer már bevett az ember LSD-t, akkor lehet, hogy többször nem kell, ha könnyen megy hipnózisba, hiszen akkor csak azt kell csinálnia, hogy hipnózisba megy, s azt mondja magának, hogy most ugyanabban a tudatállapotban szeretne lenni, mint amiben akkor volt, amikor bevette az „LSD-25-öt”. Nem kell ugyanazt átélni, de ugyanabba a tudatállapotba kerülhet. Van egy barátom, aki csak egyszer szívott füvet, s azóta hipnózissal megy vissza ugyanabba a tudatállapotba.
Forrás: Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa Kiadó: Gigant Bt. Szemlézte: Liptay András
Megjegyzés: A sámán ma is használ LSD jellegű úm. pszichedelikus szereket, de ő rendszerint egy különleges testi jegyekkel is jelzett, és az öregek által is beavatott (nem 10.000 Ft-os hétvégi tanfolyamon preparált) kiválasztott. A csakranyitogatás, vagy a tudat médiumitása erőszakolt kinyitása otthoni gyakorlatokkal (pl. egy önző, hiú, vagy hatalomra törő ember esetében) kapukat nyit ki ugyan, de az SzBE közel 130 éves tapasztalata alapján ez esetben inkább a polaritás világában létező negatív pólus felé, ami az ember testét és lelkét veszélyezteti. Az autóvezetéshez is kell jogosítvány. (A szerk.)
Részlet a Pszichológia és Szellemtan című folyóiratból.
A(z) Sámánok világa cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Ha lehámozzuk az emberről azokat a mesterségesen rákeményedett csigaházakat, amelyeket az évtizedek folyamán magára öltött tudományos felismeréseivel, ugyanazzal a természeti lénnyel állunk szemben most, mint régen, a teremtés (vagy a materialisták szerint az evolúció) kezdetén. Az ember, bár vasbeton épületekben lakik, autóval jár és egyre több mesterségesen előállított élelmiszert fogyaszt, ugyanaz marad, ami volt A természet gyermeke Elsősorban szellemi megnyilvánulás, manifesztáció. Éppen ezért mint korunk lélekgyógyászai is egyre gyakrabban rámutatnak, az ember alapvető problémái a lélekből, spirituális ellentmondásaiból fakadnak. Bármely eszköz, amely csak anyagi síkon próbál segíteni egészen addig, amíg az okokat nem a keletkezési helyükön – az emberi lélekben – keresi, hiábavalóságra lesz ítélve. Talán ez az egyik oka annak, hogy a sámánizmus napjainkban, akár az atomerőművek árnyékában is. létezik és a józan elme ellentmondásaiként működik.
A sámánizmus, bár rituáléjában és mítoszaiban nagyon eltérő képet mutat a különböző kontinenseken, az általa megcélzott szféra minden esetben ugyanaz Egy megszemélyesített, a Földet átfogó magasabb rendű szellemvilág. A sámán pedig az az emberi lény, aki ezzel a világgal kapcsolatot tud teremteni, „varázseszközei” és néha igen bonyolult rítusai segítségével.
A világ kontinenseinek igen eltérő sámánvilága bemutatására az ez év októberében, az SzBE által szervezett “A sámán mint gyógyító, pszichológus és lelki vezető” konferencia hivatott.8 Az érdeklődők ott olyan kutatók munkájával ismerkedhetnek meg, akik személyes élmények és benyomások alapján tapasztalták meg a sámánok és az általuk „védett” közösségek életét, a sámánok tevékenységét. Mi most csupán Ízelítőt adhatunk a konferencia anyagából. egy olyan retusálatlan képet, amely bár megpróbálja a látható lényeget megragadni, de a teljes kép színességét és életteliségét aligha képes visszaadni.
Ki lehet sámán? Annak, hogy a sámán beavatása hány éves korban kezdődik, nincs semmilyen összefüggése azzal, hogy a sámán későbbi működése milyen hatékonyságú lesz. Az elhívatás történhet egészen kis korban, de a felnőtt évek közepén is. Némely Dél-Amerikában élő törzsnél például ez a „mesterség” apáról-fiúra száll, bár ott is megtörténhet, hogy ez a generációs folyamat megakad és a szellemek mást jelölnek ki az adott közösség varázslóemberévé. Ennek mindig jól leírható jelét is adják, amely a kontinensek távolságától függetlenül, nagyon hasonlóan játszódik le. Az elhívatást többnyire egy olyan transz előzi meg, ahol az illető valamiféle álmot lát, amiben kapcsolatba lép a túlvilág erőivel. Van, amikor ez a transz csak egyszer ismétlődik meg, de az is előfordul, hogy a sámán működését ezek a spontán transzok végigkísérik Ázsiában inkább az, a jellemző, hogy ez a többnyire igen súlyosnak látszó állapot – valamiféle kór-, hatalmasodik el a kiválasztotton, amit természetesen hosszabb-rövidebb idő után kihever a szellemek segítségével.(Bár arra is volt példa, hogy az illető belehalt.). Úgy is nevezik „sámánbetegség”. Az így a szellemek által kiválasztott egyént azután vagy a közösség addigi sámánja fogadja segédként maga mellé, vagy ha a közösségben nem volt sámán, akkor egy környékbeli sámán vállalja fel az illető tanítását, beavatását. Ez persze általában évekig, esetenként évtizedekig tart A beavatandó megismeri a szellemvilágban ható erőket és ellenerőket, tisztába kerül saját lehetőségeivel és ezalatt megismerkedik a világ teremtőinek cs mozgatóinak hierarchiájával. Beavatást kap arról, mikor mely erő vagy szellem okozza a rontást, a bajt.
Mit kell ismernie egy sámánnak? Első lépésben megismerkedik a területen levő gyógyhatású növényekkel és azok használatával, orvosságként való felhasználásával, tartósításával, és természetesen azzal, hogy melyik növény hátasat melyik szellemi erő uralja. Tulajdonképpen ezzel véget is érne a sámánok evilági eszköztára a gyógyítás terén, ha nem spirituális emberekről és tevékenységükről volna szó Hiszen a sámántevékenység egy olyan rituálé, amely nem a látható mozgásban és a hallható hangzásban fejti ki hatását, hanem szellemi síkon, közvetlen kommunikáció útján a felsőbb világgal, míg maga a rítus látható része csupán megnyilvánulása ennek a folyamatnak. Mindennek ara van, ha nem is anyagi – bár kétségtelen, hogy a prakszis során a legtöbb gyógyulásnak, bajelhárításnak anyagiakban is kifejezhető ellenértéke van – valószínűleg a gyógyulás maga ezen anyagi dolgok megteremtésének és birtoklásának szellemi megfelelőjében történik A sámán ezeket a földi, anyagiasuk dolgokat felajánlja, cs ezzel próbálja visszaállítani az egyensúlyt, amelynek megbomlása a betegséghez vagy más bajhoz vezetett.
Egyes sámánok pontosan tisztában vannak ennek folyamatával, akár pszichiátriai előadásokat vagy filozófiai eszmefuttatásokat is tarthatnának erről, annyira alapos cs áttekinthető a tudásuk. Mások egyáltalán nincsenek vagy alig vannak tisztában azzal, hogy melyik szertartás miért vagy hogyan segít Egyszerűen megtanulják és alkalmazzák Hogy az átlátás sokszor mennyire nem fontos, igazolja az a tény, hogy minden látható logika ellenére ezek a dolgok működnek S ez pedig inkább azt feltételezi, hogy a mi modern logikánk az, amely elsiklik bizonyos alapvető tapasztalati megnyilvánulások felett, s azt. amit nem tud működésterébe befogni, azt inkább nem létezőnek fogja fel.
Milyen eszközöket használnak a sámánok szertartásaik közben és gyógyító tevékenységük segítségére. A már említett füveken és az azok elkészítését elősegítő eszközökön kívül a sámánok rituális eszközei, függetlenül a tájegységtől, ahol működnek, alapvetően a zenéhez, pontosabban az énekléshez kötődnek Ennek legelterjedtebb eszköze maga a dob. illetve az énekhang. Ha túlmegyünk azon az alapvető megállapításon, hogy végső soron minden rezgésből áll, és azt is tudomásul vettük, hogy a rezgésekben létrehozott harmónia az. amely bármilyen anyagi szinten megnyilvánulni képes, már nem is olyan idegen számunkra az énekkel és dobszóval létrehozott harmonizációs folyamat, azaz gyógyítás. Ezzel a jelenséggel nemcsak a sámánok világában találkozunk, hanem minden olyan kultúrában, (tibeti, indiai), amely ősibb, mint az írott történelem, ennek ellenére örökérvényű megállapításaival megdöbbenti a ma emberei Itt most nem egy megkomponált szimfóniáról beszélünk, amely a kiművelt elme szórakoztatását, pihentetését kívánja szolgálni, hanem valami lényegesen alapvetőbbről, amely magának a létezésnek az őseivé. A harmónia alapvetőségéről. Arról a rezonanciáról, amely lényegét tekintve nem tartozik az anyagi világhoz Látjuk a részecskék rezgését vagy halljuk őket. de maga a rezgés és lüktetés igazi teremtő hatalma a szellemi világban történik és mi csak a megnyilvánulását érzékeljük A sámán rituálék megfordítják ezt a sorrendet. Evilagból tapasztalati úton megismert hangzások keltésével operainak a szellemvilág, a megnyilvánulatlan felé, egy közös nyelv segítségével. Céljuk a harmónia, az egyensúly visszaállítása, a szellemvilágban keletkezett disszonancia feloldása, a harmónia újbóli megteremtése.
Az 1997 október 17-18-án a Konferencia központban ( Bp XI Villányi út 11) a két nap előadásai és egyedülálló filmfelvételei behatóan sokrétűen foglalkoznak majd a sámánizmus témáival, bemutatva azon szigetek egyikét, amely spirituális teljességünk és eredetünk fontosságára hívja fel a figyelmet. Az életnek egyik, – ha nem a legfontosabb – feladata, spirituális eszmélésünk Ennek az eszmélésnek egyik állomása a sámánok világa, ez az egyik gyökere, ősmozzanata.
Részlet a Parapszichológia és szellemtan című folyóiratból
A(z) Gyógyító sámán cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A fák, bokrok és a növényzet együtt változnak a földrajzi környezettel, a klimatikus viszonyokkal. Ugyanazt a drogot (növényi hatóanyag) sokszor teljesen más formájú, illatú vagy termésű növény hordozza. A sámánok mégis csalhatatlanul ismerik azt a néhány(!) növényt, amelyet a gyógyító praxisban felhasználnak. Akármennyire is furcsa, a sámánok a növények kiválasztásában felkutatásában az ún. analógiás elvet követik. Például Dél-Amerika egyik törzsében a sámán megvizsgálja a beteget, majd estig meditál. Éjszaka kimegy az erdőbe és addig megy, amíg a vaksötétben meg nem találja azt a növényt amely a gyógyulásban segíteni fog. A sámán arra a kérdésre, hogy honnan ismeri fel ezt a bizonyos növényt azt felelte, hogy a betegségeknek színe, szaga és alakja van. Amelyik növény beleillik ebbe a képbe, az hordozza a megfelelő szellemi erőt a gyógyuláshoz.
A sámán szerint a növények különböző színben és erősséggel sugároznak a sötétben. Szerinte igazán könnyű ezeknek a fényeknek az ismeretében kiválasztani a megfelelő növényt. A további kérdésekre, hogy milyen annak a fénynek a természete, amelyet “lát” magyarázata alapján arra lehet következtetni, hogy amit lát az a növény aurája.
Ez a metódus, az azonost az azonossal kezelni elv alapján, (mint napjainkban egyre világosabbá válik) a homeopátiás gyógyítás alapja. Hogy a homeopátiás gyógyítás hosszú évszázadokra szinte eltűnt, annak köszönhető, hogy a középkor orvosai a felkészültség (beavatás nélkül) próbálták alkalmazni az analógia elvét. A növények leveleinek alakjai (formai megjelenését) próbálták az ember szervezetének alakjával azonosítani és ennek alapján a megfelelő gyógynövényt a gyógyításhoz kiválasztani. Természetesen kudarcot vallottak, hiszen az analógia az információra, a minőségazonosságra vonatkozik, nem pedig a formák azonosságára. Ezzel a tévedéssel Európában a homeopátiás gyógyítás évszázadokra elvesztette a hitelességét. Csak napjainkban kezd újra tért hódítani, mint természetes gyógymód.
Bizonyos füvek, fakérgek égetése, azok füstjének felhasználása a gyógyításban, az idegrendszer állapotának kiegyensúlyozásában is az írásos történelem előtti időkbe nyúlik vissza. Épp úgy jelen van a mai sámánkultuszokban ahogyan napjainkban nálunk is egyre inkább tért hódítanak a különböző illat és aromaterápiák. Ennek alapja szintén az analógia elve. Bizonyos (jó és rossz) szellemi állapotoknak – a sámánok, jógik, avatott természetgyógyászok által jól érzékelhetően – azonos “hangulatú” illatok és ízek, színek és hangzások felelnek meg. Ezek a különböző hatások amelyek az érzékeinkre (orr, nyelv, szem és fül) hatással vannak segítenek a tudatunkba emelni olyan a tudatalattiba kényszerített belső, lelki indíttatásokat, amelyekkel nem akarunk foglalkozni, mert zavarják mindennapi életünk folytatását. Lelki, szellemi igényeket amelyek emberi megnyilvánulásunk valódi értelmét hordozzák. Elhanyagolásuk pedig emberi mivoltunk értelmét kérdőjelezi meg. Éppen ezért, a sámán szamara a betegség nem egy értelműen rossz. Inkább jelzés a szellem felől a testnek, hogy életének folyása rossz irányt vett. Ezt az elméletet képviseli ma egy német és egy dán pszihiátriai irányzat a gyógyításban. Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dalhke számos könyvében hívja fel a figyelmet arra. hogy a betegség a lélek diszharmóniájának kifejeződése, manifesztációja.
Ugyanez a helyzet a köpölyözéssel. A sámánok – igaz ők a betegség “kiszívását” szájjal végezik – így távolítanak el bizonyos betegségeket (rossz szellemeket, szellemiséget) a testből.
Előző cikkünkben már irtunk arról, hogy a zene az a rezgés, amely a legközvetlenebbül és legintenzívebben közvetíti felénk azt, hogy mi is rezgésekből állunk mint a zenében, az egységei (egészséget) a harmónia biztosítja számunkra így nem kétséges, hogy a sámán név megfelelője a különböző nyelveken miért jelent egyszerre az énekléssel, dobbal vagy más zenélésre alkalmas eszközzel bíró embert és egyszerre gyógyítói és varázslót is.
Az ember hajlamos arra. hogy úgy érezze “fölébe kerül” a természetnek. Leigázni, uralni akarja azt. Mintha tudathasadásban élne, szembehelyezkedik saját bölcsőjével, sőt önmagával. Az ember megismerésének, a tudatnak ma a logika a domináns eszköze. Ebből ered az a téves kép, hogy úgy gondoljuk, ha darabokra szedjük a rózsát valahol a részek oksági láncolatában megtaláljuk a rózsa szépségének lényegét és értelmet kapunk ugyan rész-válaszokat, érdekes megállapításokra juthatunk, ám egy lépéssel sem kerülünk közelebb az igazsághoz, mi több a szétszedett rózsát sem vagyunk képesek a darabjaiból újra összeállítani ill. megérteni. Hiányzik az öntudatunkból, a gondolkodásunkból az alázat, hogy egységünkben is csak egy nagyobb egész részei vagyunk. így nem csoda, ha állandóan ütközésbe kerülünk az univerzum harmóniájával és abban önmagunkkal illetve megbetegszünk. Ez a “jótékony” rendszer az univerzum, a “Jó Isten” figyelmeztetése, hogy valamit rosszul csinálunk vagy gondolunk és figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy lényegünk nem a fizikai- biológiai megjelenésünk, hanem egy manifesztálódott ősi maggal rendelkező intelligencia vagyunk, azaz egy egyéni kombinációjú, állandóan fejlődő ismeret és érzület halmaz, amit egyszerűbben szellemiségnek is nevezhetünk.
Nem csoda, hogy a sámánok akik természetközeliek maradtak, az embert egyrészről a természet részeként, másrészt egész lényként kezelik. Az általuk alkalmazott gyógyítóeljárásokban egyszerre gyógyítják a szellemet és a testet, tudván, hogy e kettő nem választható el egymástól.
Az obi ugorok elképzelése szerint a világ három részből áll. Az átlagember egész életét a középső világban éli le. Halála után az alsó világba kerül és ott vár, amíg újból megszületik és visszajut a középső világba.
A felső világ a szellemeké, egyes elképzelések szerint még további öt rétegre oszlik, így lesz a világ hétrétegű.
Az állatok, a növények, a sámánok és a gyerekek mindhárom világgal kapcsolatba tudnak lépni.
Egyes különleges pályát befutott emberek haláluk után védőszellemekké válnak, s a felsőbb világba kerülnek…
A sámánok nem tekintendők vezetőknek, ha élettapasztalatuk miatt hallgatnak is tanácsukra. Elveszett tárgyak, állatok megtalálására, a szellemek szándékainak kitudakolására kérik meg őket. Betegekhez is hívják őket, de nem gyógyítanak közvetlenül, csak közbenjárnak a szellemeknél a gyógyulás érdekében.
Az osztják sámán ugyanúgy nem tanulja tudományát, mint eurázsiai társai, hanem ajándékba kapja a szellemektől álmában vagy látomásos formában.
A sámán működését azután kezdi el, hogy feldolgozta magában a látomásokat. Ez akár évekig is eltarthat.
A segítő kéz, az mozgás
A sugárzó szem, az mozgás.
Az anyag emelése új épületté, az mozgás.
Új teremtés.
Rabságból – megváltás.
Más szabadság nincs.
Ezt a mozgást indítsd el mindenkiben.
A(z) Iboga – amely képessé teszi az embert, hogy meglássa a halottakat cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Zame ye Mebege (az utolsó teremtő Isten) adta nekünk át eboka-t. Egy nap… meglátta… Bitamut, a törpét az atangafán, amint a magasban gyűjtötte a fa gyümölcseit. Lerázta a fáról Bitamut, ő meghalt, Zame pedig magával vitte a lelkét. Zárni levágta a törpe kezéről és lábáról a kisujjakat, ezeket elültette az erdő különböző részén. Ezekből nőttek ki az ebokabokrok1
A törpe felesége, Atanga, mikor meghallotta, hogy a férje meghalt, elindult, hogy megkeresse Bitamu holttestét. Végül számtalan kaland után az erdő közepén egy barlanghoz érkezett, amelyben halomban álltak az emberi csontok:
Ahogy belépett a barlangba, váratlanul egy hangot hallott – mintha a férje hangja lett volna. A hang azt kérdezte tőle, hogy ki ő, honnan jött, és kivel akar beszélni. A hang ezután azt mondta, nézzen a barlang bejáratánál balra. Ott termett az ebokacserje. A hang azt mondta, egyen a gyökeréből… Ő evett, és nagyon fáradtnak érezte magát… Ekkor azt hallotta, hogy lépjen be a barlangba. A csontok eltűntek, helyükön a férje és halott rokonai álltak. Beszéltek hozzá, és (új) nevet adtak neki: Disoumba. Azt mondták, megtalálta azt a növényt, amely lehetővé teszi, hogy az ember meglássa a holtakat. Ő volt az első ember, aki bwiti hitére tért, az emberek pedig így kapták meg a hatalmat, hogy megismerjék a holtakat, és tanácsot kapjanak tőlük.2
Napjainkban Gabon, Kamerun és Zaire országaiban több millió ember él, akik könnyedén ellenállnak a keresztény és iszlám misszionáriusok – komoly pénzügyi támogatással rendelkező – térítési próbálkozásainak, és inkább kitartanak a bwiti kultuszánál, amelybe hatalmas mennyiségű ebokagyökérkéreg-reszelék elfogyasztása, majd a természetfeletti birodalmába tett utazás révén nyertek beavatást.
Az eboka vagy iboga (mostantól fogva az utóbbi elnevezést fogom használni), tudományos nevén a Tabernanthe iboga az Apocynacae család tagja. Gyökérkérge – ahogy a törpe mítosza is állítja – rendkívül különleges, mivel tucatnyi különleges, az indole alkaloidok családjába tartozó anyagot tartalmaz. Ezen anyagok egyike, az ibogain, ez a rendkívül erős hallucinogén szer, felel a meggyőző és sorsfordító látomásokért, amelyeket a bwiti beavatottak élnek át, nevezetesen a „természetfeletti lényekkel”, illetve a „halottak lelkével való találkozásokért”. Sok beavatott számol be elhunyt apjukkal vagy nagyapjukkal lezajlott találkozásról, akik a szellemi világba kalauzolták el őket. A látomásos állapot eléréséhez azonban toxikus mennyiséget kell elfogyasztani a gyökérkéregből, ezért a halott őseiket kereső beavatottaknak állandóan számolniuk kell a halálos túladagolás veszélyével.3
Az ibogagyökér-kéreg és az ibogain-hidroklorid (a pszichoaktív alkaloida tiszta kivonata) egyaránt illegális kábítószernek minősül az Egyesült Államokban; mindkettő az I. Intézkedési Csomagba tartozik, ahová olyan komoly hallucinogén szereket sorolnak, mint az LSD illetve olyan addiktív narkotikumokat és stimulánsokat, mint a heroin, a crack és a kokain. Ezzel szemben Nagy-Britanniában és más európai országokban, ahol egyre nagyobb tudományos elismertségre tesznek szert azok a meglepő terápiás hatások, amelyek az ibogainnak tulajdoníthatók, a szer nincs betiltva, vagyis legálisan megvásárolható, és bármilyen nem nyilvános helyen szabadon fogyasztható.
Az ibogain azonban a börtönbüntetés barbár fenyegetése nélkül is igen komoly ügy, ezért én sem könnyű szívvel jutottam arra az elhatározásra, amely végül ehhez a kanapéhoz, ehhez az éjszakához, illetve ehhez a magatehetetlen heveréshez vezetett, bármi következzen is utána.
Elsődleges motivációm, ezt biztosan kijelenthetem, a kutatás volt. Szabad akaratomból vetettem magam alá ennek a megpróbáltatásnak, amely egy széles körű, hosszű távú. a történelem előtti időkben, mintegy negyvenezer évvel ezelőtt lezajlott, rejtélyes „előtte és utána” pillanatot vizsgáló nyomozásom részét képezte. Az említett pillanat előtti időből – néhány elszórt és teljesen elszigetelt példától eltekintve – semmiféle olyan régészeti lelet nem került elő őseinktől, amelyekben azonnal emberi tevékenység nyomaira ismerhettünk volna. Ez után azonban mindenütt megtaláljuk egy hozzánk minden tekintetben hasonló teremtmény érkezésének jeleit, amelyek közül a legfigyelemreméltóbbak a természetfeletti világokban és lényekben való hit – más szóval a vallás – megszületésének döntő bizonyítékai.
Ennek a hitnek legtisztább jelei Délnyugat-Európában találhatók, ahol 30-40 ezer évvel ezelőtt váratlanul – és mindenféle látható előzmény nélkül – megjelent a világon mindeddig legrégebbiként feltárt kifinomult vallásos művészet, amely aztán körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt szűnt meg. Ez a nagy barlangfestészet korszaka, olyan helyszínekkel, mint a Chauvet, a Lascaux. a Pech Merle és az Altamira. A bennük látható művek kétségtelenül a legcsodálatosabb és legrejtélyesebb emberi alkotások közé tartoznak. A barlangfestészet méltán vált híressé a jégkori mamutok realisztikus ábrázolása révén. Sokkal kevésbé ismert az a tény, hogy számos természetfeletti és kiméraszerű, gyakran félig ember, félig állat lény is szerepel a képeken.
Neves antropológusok és régészek nemzetközi csoportja szellemes magyarázattal állt elő ezen lények bizarr megjelenését, Illetve a barlangok – a későbbi fejezetekben tárgyalásra kerülő -egyéb érdekes sajátosságait illetően. Érvelésük lényege, hogy a barlangfestészet az emberiség természetfelettiről, „lélekről”, halál utáni életről kialakult első és legrégebbi elképzeléseit fejezi ki olyan elképzeléseket, amelyek „módosult tudatállapotban”, nagy valószínűséggel pszichoaktív növények elfogyasztása után öltöttek formát. Az 1990-es évek közepétől – még ha ez nincs is minden tudós kedvére – ez a legszélesebb körben elfogadott elmélet a barlangfestészet témakörében. Ezért aztán elég zavaró, hogy az elmélet szószólói közül még egyetlen tudós sem fogyasztott soha semmilyen pszichoaktív növényt; semmilyen közvetlen elképzelésük sincs a „módosult tudatállapotról”, és nem is vágynak megtapasztalni. Úgy éreztem, ahhoz, hogy tisztességesen átgondolhassam az érveiket és bírálóik szempontjait, képesnek kell lennem, hogy saját tapasztalataim alapján állapíthassam meg, vajon a növények által előidézett látomások hatása van-e olyan erős, hogy egykoron meggyőzhette az ősembereket a természetfeletti birodalmának, illetve őseik halál után is tovább élő lényegének létezéséről.
Dióhéjban így foglalhatnám össze, miért vettem be ibogain-t józan, racionális kutatási szempontokból. El kell ismernem azonban, hogy volt egy másik, sokkal személyesebb indítékom is. Fel kellett dolgoznom csontrákban szenvedő édesapám tavaly ősszel bekövetkezett fájdalmas halálát és saját megbocsáthatatlan hibámat, hogy nem voltam mellette utolsó napjaiban. Kétségtelen, hogy az ibogain-nal végzett, nem teljesen kockázatmentes kísérletem vonzerejét részben annak ígérete jelentette, hogy „találkozom őseimmel”, valamint az a – bár elég sovány – remény, hogy általa valamiképp lezárhatom ezt a fájdalmas történetet.
Idáig valószínűleg azt a benyomást kelthettem az Olvasóban, hogy a Bathban töltött virrasztásom során egyedül voltam, pedig nem így állt a helyzet. Az általam elfogyasztott pszichoaktív hatású ibogaindózist4egy tapasztalt és jó hírű gyógyító adta be, aki egész éjszaka mellettem maradt, és a szobában tartózkodott a feleségem, Santha is, egy orvossal együtt. Eleinte világosan tudatában voltam mindhármuk jelenlétének, ahogy azonban a rosszullét és a paralízis egyre súlyosbodott, jelentéktelenné halványodtak, olyan volt, mintha vastag üvegfalon keresztül látnám – már amikor egyáltalán láttam – őket. Ugyanez a furcsa kapcsolatvesztés vonatkozott a tálra is, amelyet azért kaptam, hogy abba hányjak. Képes voltam rá, hogy kézben tartsam és öklendezzek felette, a tál azonban valahol másutt volt, mint ahol én.
Ahogy az éjszaka mélyült, éreztem, hogy a kanapé, amelyen eddig feküdtem, lassan átalakul, míg egy kőszarkofággá változott, én pedig a belsejébe kerültem. Igen erős bezártságérzésem támadt, mintha hatalmas súly nehezedett volna a mellkasomra, és azon tűnődtem: ez lenne a halál? Abban a pillanatban a szoba megtelt emberekkel – nem a gyógyító, a feleségem vagy az orvos volt ott, őket mintha kizárta volna egy hangszigetelt kapszula -, hívatlan és valahogy félelmetes látogatók tömegével. Ők, a korábbi látomásokkal ellentétben, nem tűntek el, ha kinyitottam a szemem, hanem szilárdan ott maradtak a látóteremben, nagyrészt névtelenül, árnyszerűen, megroggyant vállal, lehajtott fejjel. Néhányan megmutatták az arcukat, de a korábban látott penészes bőrű, szőke férfihoz hasonlóan ők is hulla benyomását keltették.
Egyre inkább tudatosodott bennem, hogy valaki figyel engem a lökdösődő tömeg háta mögül. Egy szikár, középkorú, ünnepélyesen viselkedő, sötét bőrű, összetéveszthetetlenül afrikai vonásokkal rendelkező férfi volt az illető. Hatalmas, obszidián fekete szeme volt. Nem volt öreg és szürke, ahogy az a bwitilátomásokban megszokott – az a gondolat kúszott a fejembe, hogy ő lehet a legendás „Iboga Szelleme“, aki azért jött, hogy elrabolja a lelkemet:
Az iboga szoros kapcsolatban áll a halállal; a növény gyakran antropomorfizálódik valamilyen természetfeletti lényként, „generikus ősként”, akit az egyén rendkívül nagyra tarthat vagy megvethet, s aki képes elvinni az illetőt a halottak világába.5
Ezek után álombeli állapotba zuhantam, amely – érzésem szerint – elég sokáig tartott, s mint az álmok többségénél, ma is nehezemre esik visszaidéznem a részleteket. Csak annyit tudok teljes
bizonyossággal megerősíteni, hogy valami történt, olyan dolog, amely máig ható jelentőséggel bír az életemben. Azt hallucináltam, hogy találkoztam az apámmal? Nem emlékszem vissza elég tisztán ahhoz, hogy teljes mértékben biztos lehessek ebben, de bevillannak bizonyos képek arról az éjszakáról, amelyekben látom apámat is a körülöttem gyülekező kisértetek között. Ezek a váratlanul beugró képek néha olyan élesek és valóságosak voltak, hogy már-már elhittem: apám biztosan ott volt, ugyanazzal a méltósággal és fájdalommal járt-kelt a holtak között, mint ahogy azt a rákkal harcolva is tette.
Az apámról szóló szívfájdító emlékek mellett sikerült még előkotornom néhány más töredezett emlékképet is azokból a lázálomban töltött órákból, amelyek megerősítették bennem azt az érzést, hogy valami nagyon fontos esemény történt velem. Az álom egyik pillanatában az az erős érzésem támadt, hogy felébredtem. Kinyitottam a szemem, és azt vártam, hogy a sötét nappali ismerős körvonalai jelennek meg előttem. Ehelyett azonban egy igen különös helyen találtam magam, amelyet soha nem láttam még ezelőtt. A falakról hullámzó drapériák lógtak, a teremben fák nőttek, az átlátszó mennyezet felett ott ragyogtak a csillagok. Úgy nézett ki, mint valamiféle egzotikus templom: részben szentély, részben palota, részben nomád sátor. A terem egyik oldalán függőleges fekete csíkokkal díszített, lebegő fehér palásba öltözött óriási alakot láttam önfeledten táncolni.
Álmodtam vagy ébren voltam? Amit láttam, az valamiképpen valóságos volt – hiszen rendkívül meggyőzőnek tűnt -, vagy csak egy nagy illúzió része lehetett? Apám szelleme vajon még mindig létezik egy másik dimenzióban vagy valóságban? Súlyos és nem egykönnyen megválaszolható kérdések voltak ezek. Mostanra azonban érdeklődésem egy szűkebb területre korlátozódott. A Tabernanthe iboga-hoz hasonló növények őseink rendelkezésére álltak, és ugyanolyan hatással lehettek rájuk, mint ránk. Emlékeztem a mindent elsöprő, hátborzongató érzésre, amelyet annak az éjszakának a legnagyobb részében átéltem, ahogy a halottak tömege gyülekezett körülöttem – kísértetek és ősök sokasága. Természetesen teljesen ésszerű és valószínűleg célszerű is feltenni a kérdést, vajon nem lehetséges-e, hogy pontosan az ilyen típusú tapasztalatok hívták elő – a távoli őskorban – az emberiség első elképzeléseit a szellemvilágról. Mivel a tudomány eddig nem állt elő mindent átfogó és kielégítő magyarázattal a vallások eredetét illetően, ez a terület továbbra is nyitva áll a kutatások előtt.
A reggel közeledtével, ahogy a függöny résein kezdett beszivárogni a nappali világosság, már meg sem lepődtem, amikor egy enyhébb, testen kívüli élményen estem át. Az ilyen tapasztalatok megszokottnak számítanak az iboga hatása alatt álló bwiti beavatottak körében, számomra pedig nem is volt teljesen ismeretlen a jelenség. Legutóbb akkor történt velem ilyen, amikor 16 éves koromban kis híján végzett velem egy hatalmas áramütés. Most, ahogy akkor is, a tudatom mintha a szoba mennyezete felett lebegett volna néhány pillanatig, és onnan nézett le a testemre. Most, ahogy akkor is, egyfajta tárgyilagosságot és kíváncsiságot éreztem – annyi bizonyos, hogy nem féltem -, örömmel töltött el a létezés könnyűsége és a repülés szabadsága, úgy tűnt, képes vagyok kiélvezni ezt a testetlen állapotot. Most, ahogy akkor is, a hallucináció – vagy bármi volt is az – gyorsan elhalványult, és a testen kívüli nézőpont hamar elenyészett.
Mindössze egy képregényrajzszerű formában megjelenő filozófiai gondolat maradt velem, nevezetesen egy hatalmas kolbász képe, amelynek egyik végére szoros csomót kötöttek. Ezek vagyunk – mintha ezt akarta volna sugallni a kép. Az üzenet elég nyilvánvaló, már-már közhelyes volt – felesleges az élet testi és anyagi oldalain töprengeni, hiszen a testünk végső soron nem egyéb, mint egy jól kitömött kolbászhéj.
Több mint 12 órával azután, hogy a látomások véget értek, még mindig borzasztó rosszul éreztem magam, és képtelen voltam lábra állni. A következő éjszakáig nem is nyertem vissza az erőmet, izomremegésem is ekkorra múlt el, és visszatért az egyensúlyérzékem is. Másnap reggel már teljesen jól éreztem magam, farkaséhesen ébredtem, majd végigdolgoztam egy hosszú, munkás napot úgy, hogy nyomát sem éreztem kimerültségnek.
Az iboga sámándrog. A bwiti vallás rendszerében ez a növény hozza el a gyógyulást erre a világra azáltal, hogy összekapcsol minket a szellemvilággal. Látomásaim – ezzel tisztában voltam – viszonylag visszafogottak és egyszerűek voltak a bwiti beavatottakéhoz képest, viszont – a magam korlátozott módján – én is megéltem a kapcsolatot valamiféle túlvilággal szent növényük elfogyasztása révén. Valóban egy természetfölötti világba vitt engem az ibogain, vagy csak egy örült hallucinációba? Mint eddig is hangsúlyoztam, ma sem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt eldönthessem; és a hatása alól sem könnyű kivonni magam. Igazán azonban az ibogain állapot után a kedélyállapotomban bekövetkezett drámai változás csodálattal töltött el. Előzőleg hónapokon át ingerlékenységgel párosuló mély levertség uralkodott rajtam, sötét szorongás és morbid gondolatok leptek meg. Bűntudatom, amelyet édesapám fájó hiányaként és a veszteség miatt érzett gyászként érzékeltem, úgy összekeveredett az értéktelenség és a mély keserűség érzésével, hogy gyakran értelmetlennek láttam bármilyen további törekvést az életemben. Ráadásul rávettem magam, hogy kivonuljak a világból, feladjam a kutatást, és kerüljek minden új intellektuális kihívást – amelyet egyébként úgyis elbuktam volna.
Nem számítottam rá, hogy az ibogain változást fog hozni, mégis ez történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy erőmet visszanyerve felébredtem, tudtam, hogy valami hirtelen átállítódott bennem, hiszen képtelen voltam bármit is a korábbi negatív és nihilisztikus nézőpontból látni. Időről időre még átfutott rajtam valamilyen morbid gondolat, és megpróbált visszarángatni a depresszióba; ám míg korábban megszállottan rágódtam volna rajta, amíg tényleg nyomorultul nem érzem magam, most ellenben igen egyszerűen félre tudtam tolni ezeket a gondolatokat, és továbbléptem rajtuk. Apám halála miatt sem éreztem már olyan rosszul magam. Nem voltam ott a halálos ágyánál, és ezen már soha nem változtathatok, de ez valahogy mégsem okozott már akkora fájdalmat.
Akár a szellemvilággal létesített kapcsolat hozta el a gyógyulást, akár az agyam kémiai folyamatait felkavaró esemény áldásos mellékhatását tapasztaltam meg, hálás voltam az ibogain-nak. Minden magyarázattól vagy működési mechanizmustól függetlenül, a szer révén olyasvalamit éltem át, amit soha nem fogok elfelejteni-valamit, ami nagyon hasonlít a vallási élményhez. Elsöpörte a bennem gyökerező rossz szokások és szorongások pókhálóját, és mindennél meggyőzőbben demonstrálta egy mind ez idáig elhanyagolt kutatási vonal, a régi idők embereinek spirituális életét célzó vizsgálódások létjogosultságát.
Részlet Graham Hancock: Természetfeletti című könyvéből
A(z) Magyar LSD FAQ cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Bárki vagy is, aki olvasod ezt a szöveget, valószínűleg érdekel a téma, lehetsz gyakorlott utazó, orvos, drogsegélyes tanácsadó vagy csak egyszerűen kíváncsi vagy – remélhetőleg megtalálod, amit keresel. Ezt a FAQ-t nagy részben angol forrásokból fordítottuk, de itthoni tapasztalatok is találhatóak benne. Megírásánál nem az volt a célunk, hogy mindenkit rászoktassunk egy illegális drogra, hanem hogy az érdeklődők objektív képet kapjanak róla. A képbe beletartozik a semmihez sem hasonlítható túlvilági érzés, éppúgy, mint a rossz utazások, vagy a ritkán előforduló, kórházi kezelést igénylő pszichózis is.
Röviden: a FAQ azért íródott, mert kellő körültekintéssel, tervezéssel az LSD legtöbb veszélye kiküszöbölhető. Remélem, hogy az információknak éppúgy hasznát veszik azok, akik az Acid világában élnek, akik ki akarják próbálni, és azok is, akik a drogok ellen küzdenek.
Az LSD a hallucinogén drogok, más besorolás szerint a pszichedelikus, pszichoaktív drogok kategóriájába tartozik. Ebben a csoportban az egyik legerősebb szer, már nagyon kis koncentrációban is hat (mikrogrammok). Fizikai függőséget nem okoz, “csak” lelki függőségről lehet beszélni. Hatását a nagyagykéreg egyes szerotoninreceptorainak és az azzal összefüggő dopaminreceptoroknak az
ingerlésével váltja ki. Bizonyított fizikailag károsító hatása nincsen, azonban gyakran kihozhat arra hajlamos emberekből skizofréniát, depressziót és egyéb pszichés problémákat. Régebben is folytak, és lehetséges, hogy ma is folynak LSD-re épülő kutatások a pszichológia területén és a hadsereg berkeiben, természetesen nem publikusan, mivel ezeket leállították. Ennek ellenére az LSD tanulmányozása fontos lehet a szerotonin- és dopaminrendszer jobb megismerése végett. Az LSD a feketepiacon a nepperektől szerezhető be, Magyarországon általában bélyeg vagy mikrodot formájában. Gyártása, kereskedelme illegális, Magyarországon szabadságvesztéssel büntethető. Büntetőjogilag az 1971-es Misuse of Drugs Act besorolása szerint az LSD “A” kategóriás drog, ami azt jelenti, hogy a heroinnal és a kokainnal van egy csoportban.
Régen felismerték, hogy a természetes anyarozs-alkaloidok alap építőanyaga, a lizergsav könnyen kapcsolódik más molekulákhoz. Albert Hoffman, a Sandoz cég vegyésze (aki többek között a pszilocibin (Psilocybe), a “varázsgomba” hatóanyagának izolálását végezte el) 1938-ban az ergotból előállította a lizergsav egyik származékát, a lizergsav-dietilamidot. Az LSD rövidítés nem az angol acid, hanem a német Saure szóból jön, bár a magyarra is stimmel. Az LSD-ből 25 formációt különített el, ezek egyike sem fejtett ki különösebb hatást a növényekre (eredetileg növényvédő szernek készült), ezért a szereket félretette. 1943-ban elővette az LSD-25-öt, mert lizergsav-dietilamid-tartarát előállításához akarta felhasználni. Naplójában így számolt be az esetről: “1943. április 16-án délután, amikor ezen a témán dolgoztam, idegesnek éreztem magam. A fejemet nem tudtam forgatni, ezért korábban mentem haza a laboratóriumból. Lefeküdtem és csakhamar delíriumos állapotba kerültem, amelyben különös benyomásokkal teli víziókat láttam. Mivel bántott a fény, lehunyt szemmel feküdtem és fantasztikus arcokat láttam, amelyek élénk színekben, kaleidoszkópszerűen váltakoztak előttem. Két óra múlva a delírium elmúlt.” “Megpróbáltam rájönni, hogy mi történt a laboratóriumban. Amikor visszamentem, megvizsgáltam a berendezést, s találtam rajta egy kis repedést. Feltételeztem, hogy lizergsav-dietilamid-tartarát gőzöket lélegeztem be.
Elhatároztam, hogy kísérleteket fogok végezni magamon, annak tisztázására, hogy megállapításom helytálló-e. Elsőre nagyon keveset vettem be belőle.” A kísérletről a következőket írja: “Enyhe szédülési érzés, izgatottság, a koncentráció képességének hiánya, látási zavarok és leküzdhetetlen nevetési inger.” Ezután naplóját már nem lehetett tovább olvasni, írása zavarossá vált. Megkérte egy kollégáját, hogy kísérje haza. Kerékpárral mentek, mivel a háború idején autóhoz nem lehetett jutni. Az út során végig hallucinációi voltak, úgy érezte, nem halad, holott kollégája szerint nagyon gyorsan hajtottak. Otthon lefeküdt, írni akkor nem tudott, ezért utólag próbálta meg tapasztalatait dokumentálni. Szédült, a kollégák arca eltorzult előtte, torzképekként látta őket. Hideg- és melegérzés váltogatta egymást. Szájában fémes ízt érzett, torka kiszáradt. Néha úgy tetszett neki, hogy kívülről szemléli magát, érthetetlenül beszél vagy kiabál. Hat óra múlva már jobban érezte magát, de körülötte minden hullámzott, a tárgyak arányai, a színek, az árnyékok, a fényerő állandóan változtak. Ha lehunyta a szemét, újra megjelentek az örökké változó fantasztikus képek, melyek a hangok és a zene hatására változtak. Éjszaka tudott már aludni, másnap jó hangulatban, de fáradtan ébredt.
Az első kísérletek után, amikor kiderült, hogy a szer konkrét alkalmazására nemigen kerülhet sor sem a gyógyászatban, sem a hadseregben, a szert félretették. Sokan próbálkoztak vele a pszichiátriában, skizofrénia és depresszióellenes szerként, mérsékelt sikerrel. A hadsereg és a CIA is sokat foglalkozott vele, ők igazságszérumnak szerették volna felhasználni, de igazából ez sem volt sikeres, bár voltak eredmények. Világossá vált, hogy az LSD gyógyszerként nem, legfeljebb kutatásokra lesz majd használható, ezért el is felejtődött egy időre. Mivel károsító hatása nem volt, úgy gondolták, hogy ellenőrzése szükségtelen, szedése úgysem jár veszélyekkel.
Elterjedése közvetetten a mexikói varázsgombának, a pszilocibinnek köszönhető. 1960-ban Timothy Leary, amerikai pszichológusprofesszor Mexikóban járt és megismerkedett a varázsgomba hallucinogén hatásaival. Hallucinációi elsősorban vallási töltetűek voltak. Hazatérve kipróbálta az LSD-t is és a későbbiekben szinte annak prófétája lett. Az LSD-vel diákjain és saját magán folytatott kísérleteket, persze a hallgatók önként jelentkezők voltak. Leary megalapított egy vallási közösséget, az International Foundation for the Internal Freedom-ot (Nemzetközi Szervezet a Belső Békességért). A szervezet azóta ugyan megszűnt, de az LSD – főleg a fiatalok körében – gyorsan terjedt. Ennek az oka (a pszichiáterek szerint) a fiatalok befelé fordulásra és misztikumra való hajlama, kíváncsiságuk és kísérletező kedvük lehetett. Paradox módon az LSD legális pályafutásának éppen Leary vetett véget, aki az LSD gyártásáról beszélgetett Kennedy szenátorral. Leary aggályát fejezte ki az LSD nem ellenőrzött gyártása miatt. Eddig a Sandoz jelentette a garanciát a szer minőségére, a 60-as években viszont megjelentek az illegális gyáracskák, ahol a termék minőségét nem ellenőrizték. 1966-ban az LSD gyártását és fogyasztását törvényben illegálisnak minősítették, az LSD “kábítószer” lett, a Sandoz is beszüntette az előállítást.
Magyarországon az LSD legelterjedtebb megjelenési formája. Lásd: Megjelenési formái
Az LSD két legfontosabb kulcskifejezése a set és a setting, ezek magyarul talán a belső lelkiállapotot és a külső környezetet jelentik. Tehát az LSD hatása nagyban függ az illető egyéniségétől, pillanatnyi és általános mentális állapotától és attól a környezettől, amiben a trip lezajlik. Nyugodt lelkiállapotban, esetleg egy kis izgalommal és barátságos környezetben a tripek nagyon jól sikerülnek. Depressziós, levert állapotban, esetleg hátad mögött egy még feldolgozatlan vagy feldolgozhatatlan sokkal, megrázkódtatással és/vagy egy barátságtalan, idegen környezetben nagy esélyed van egy bad trip átélésére. Itt a régi trauma lehet akár egy pár napja, hete történt szakítás barátnőddel/barátoddal, de lehet egy erőszakos cselekedetben való bármiféle (szenvedő vagy cselekvő) részvétel is. Tehát nem kell a bad triphez nagy megrázkódtatás. De mint minden, ez is a set-től függ; aki normálisan is könnyen feldolgoz egy ilyen eseményt, annak kevesebb esélye van a bad trip-re, mint annak, aki hónapokig, évekig emészti magát rajta. Tehát soha ne feledkezz meg a setről és a settingről, ezért fontos a trip megtervezése és a megfelelő időpont kiválasztása.
Az utazás, a kirándulás, amit a szer bevétele után átélünk. Lásd később.
Az LSD szinte mindegyik érzékszerv működését megzavarja. Pupillatágulás, szapora pulzus és a vércukorszint emelkedése tapasztalható. Az első fázisban állandó nevetési inger, hőmérséklet-érzékelési zavarok jellemzőek. Ez a felfutás (coming up) fázisa. Kb. egy óra múlva színes látási hallucinációk, víziók (főleg sötétebb helyeken), a fényérzékelés felerősödésének és megzavarodásának érzete jelentkezik. Ezután következhet az időbeli és térbeli érzékelés zavara, a 3 dimenzióból való kitörés érzete, tájékozatlanság, erős izgatottság. Gyakori, hogy a trippelő kívülről szemléli magát, személyisége megváltozik vagy teljesen szétfoszlik (depersonalisation), esetleg másvalakinek érzi magát. Előfordulhat az érzékek fuzionálásának, összekeveredésének érzete (sensory mixing), azaz a zenét látod, a színeket hallod, stb. Sokszor úgy érzel valamit, hogy az valóságos érzékeiddel kifejezhetetlen, hogy érzéken túli dologról van szó (extrasensory perception != ESP). Csukott szemmel történő zenehallgatás közben komplett fotóminőségű képek, videoklipek, érzetek, színes, többdimenziós valóságok átérzése, tapasztalása.
Gyakori a misztikus, vallásos érzés, ez lehet Istennel vagy egy Irányítóval való találkozás (closeness to God), a túlvilág megtapasztalása és akár halálközeli élmények (near death experiences). Sok esetben az illető halottnak is képzeli magát, úgy érzi, hogy más világba, vagy a túlvilágra távozott. Sokan keresik ilyenkor a választ filozófiai, metafizikai problémákra, például az Univerzum keletkezésének rejtélyére, arra, mi az idő természete, az ember szerepe és feladata, stb. Ilyenkor az illető úgy érzi, “eggyévált” az Univerzummal és számára megállt az Idő. Sokszor előfordul, hogy az illető a kérdéseire adott választ is tudni véli, de ez általában elmagyarázhatatlan, leírhatatlan és sok heavy, illetve bad trip köszönhető a Válasz keresésének, a szavakba foglalás kényszerének és e próbálkozás reménytelenségének. Gyakoriak ilyenkor gondolkodásunkban a logikai hurkok (mind trap), önmagukba visszatérő kérdések, spirálok megjelenése és “érzése”. A trip utáni depresszió, levertség sokszor ennek a reménytelenségnek is köszönhető. Általában az ilyen természetű gondolkodásra való hajlam a későbbi tripek során háttérbe szorul, eltűnik és átadja a helyét a trip, a zene, a természet élvezetének, de előfordulhat, hogy egyáltalán nem jelentkeznek ezek a “Mi az Élet?” típusú kérdések. (42)
Főleg az első utazásoknál érezhető egy bizonyos Határ, melynek átlépése igen csábító. Nem tanácsos ezt átlépni, mert míg az utazónak ez “csak” egy másik világba való teljes átlépést jelent, addig a kívülállónak gyakran heavy vagy bad trip-ként jelenik meg.
Térbeli és időbeli zavarok léphetnek fel, az órák rendkívül lassan járnak. Idegen helyeken a tájékozatlanság olyan mérvű is lehet, hogy a trippelő más korban és más földrajzi helyen érzi magát, mint ahol van, ami néha lehet kellemetlen és veszélyes is, de többnyire szórakoztató és vicces.
A szer hatása “hullámtermészetű”, tehát viszonylag normális állapotok váltják egymást a “betépett” állapottal. Normális állapotunkban ilyenkor bármire képesek vagyunk, akár teljesen értelmesen beszélgetni is tudunk bármiről (többnyire az élményről folyik ilyenkor a társalgás), a hullám tetején azonban sokaknak nehezére esik például a beszéd, az evés, az írás.
Az LSD igen hatékony szer, 50-150 ug (tehát mikrogramm, a gramm egymilliomod része) elég a hallucinációkhoz, a képekhez, 200-500 ug pedig a “nehezebb” tripekhez, akár átmeneti vagy súlyosabb személyiségbeli zavarokhoz. Természetesen, mint minden az LSD-nél, ez is a set és a setting függvénye, előfordulhat, hogy valakinél az összes tünet fellép 50 mikrogrammtól, valakinek pedig a 200 ug is csak enyhe zavarokat okoz. A durvább felosztás szerint az első hatást nevezik pszicholitikusnak, a másodikat pszichedelikusnak. A részletesebb klinikai vizsgálatok 4 szintet különböztetnek meg, úgymint:
A legfrissebb kutatások szerint az LSD a következő neurotranszmitter receptorokra hat: szerotonin, dopamin, hisztamin és a norepinefrin. Az LSD legfőbb “hatókörzete” a szerotoninrendszer, ezt a hormont 1956-ban mutatták ki először az emberi agyban. A szerotonin alapanyaga a tripofán nevű aminosav, a táplálék fehérjéinek egyik alkotóeleme. Hogy az LSD mennyire közel áll hozzá, azt az bizonyítja, hogy a tripofán vegytisztán beadva hasonló hatású, hallucinációkat, látomásokat okoz. A szerotoninnak rengeteg receptora van, ma már 5 receptorcsaládot ismernek. Az LSD szempontjából két család az érdekes, az 1-es és a 2-es, vagyis az 5HT1 és az 5HT2 (5-Hydroxytripamine). Az 1-es receptorcsalád egyes receptorai képesek feloldani a szorongásos tüneteket, míg a 2-es jelű család fordítva, a szorongás előidézésében játszik szerepet. A szerotoninrendszer centralizált felépítésű, a negyedmillió szerotoninsejt egy helyen helyezkedik el, azonban mindegyik sejtnek több százezer ágacskája van, amelyek behálózzák az egész agyat. Egyes ágacskák visszakanyarodnak és a szomszédos sejteken végződnek, amikor az egyik ágon szerotonin áramlik ki, az gátolja a szomszédos sejtet. Az elv tehát az, hogy minél aktívabban működik az egyik sejt, annál jobban gátolja a szomszédokat, vagy ha kevéssé működik, a szomszédok annál inkább. Ez egyfajta szabályozó rendszer, mindig működik, kivéve a REM álmok ideje alatt. Az LSD a 2-es és az 1C receptorokra hat, mégpedig serkentőleg, “tüzelésre” készteti őket. Az 1A-receptor is működésbe jön, de valószínűleg csak közvetetten. Az LSD gyors 5HT2 leszabályozást okoz, amely sorban csökkenti az 5HT1 működést. Ezenkívül hatása van az 5HT1C receptorra is. Azok a drogok, amelyek a 2-es (és az 1-es) receptorokra is hatnak, hallucinogének, amelyek csak 1C serkentők, azok nem. Valószínűleg a hallucinogén és az egyéb érzékelési funkciókat megbolondító hatások az 1C számlájára, a tudatot ért hatások pedig a 2-es számlájára írhatók. Amiről híres még a szerotonin, hogy egészen biztosan köze van a depresszióhoz és más szorongást kiváltó betegségekhez. Sajnos az a remény, hogy sima triptofánnal gyógyítani lehet, nem vált be.A szerotonin alacsony szintje nem feltétlenül jelent betegséget, de az bizonyos, hogy a gyógyuláshoz szerotoninra van szükség. A szerotonin ezenkívül valószínűleg felelős az agresszió gátlásáért, az étvágynövekedésért és csökkenti az alkoholéhséget, növeli az endorfin hatását és csökkenti a szexuális étvágyat. A tapasztalat sok mindent igazol ezekből a feltevésekből, azt mutatja, hogy a trip alatt elszáll a rosszkedv, a levertség (általában!), megnő az étvágy, érezhetően csökken az alkoholéhség (rendszeresen trippelők nagy része nem fogyaszt már annyi alkoholt, mint előtte – azért vannak kivételek 
) és ha a szexuális étvágy nem is szűnik meg, a szexuális teljesítőképesség igen, legalábbis zavarok jelentkezhetnek. (: ) ) Hogy a tényleges depresszióra milyen hatással van az LSD, nem tudni, de az bizonyos, hogy a szerotoninhiányos emberek sokkal könnyebben válnak indulatossá, levertté, érzékenyebbek, mint a többiek, ami azt jelenti, hogy az ilyen emberek hajlamosabbak a depresszióra. A szerotonin és a veszélyelhárítás, viselkedésfékezés közti valószínű kapcsolat ismeretében ez nem is meglepő. Tehát a szerotonin a viselkedés egyik meghatározója, ezért tekintik sokan az LSD-t durva drognak, nem is erőssége miatt, hanem mert az emberi agy egyik kulcsfontosságú rendszerét veszi célba.
A helyzetet tovább bonyolítja az a tény, hogy a szerotoninrendszer kapcsolatban áll a dopaminrendszerrel, ami pedig a mozgás, az éberség és a magatartás aktivizálását és az érzékelést szabályozza. A dopaminfokozó szerek (így köztük az LSD) nagy adagban tényleges hanghatásokat, gyanakvást, paranoid, zavaros gondolatokat ébresztenek (a dopamin alaposabb vizsgálata valószínűleg a skizofrénia megértéséhez is hozzá fog járulni). És valóban, a utazó gyakran érzi úgy (idegen környezetben, pl. kinti trip alkalmával), hogy figyelik, tudnak róla mindent. Ezenkívül a túlzott dopaminműködés okozza a következőket is: túlzott érzékenység a külső hatások iránt, véletlen hatásoknak “jelentőség” tulajdonítása, nyugtalanság, izgatottság, fura érzések, gondolatok, eufória, a tárgyak alakjának megváltozása, bizonytalanság.
Érdekes az a tény, hogy a szerotonin-termosztát éppen a REM állapot alatt szünetel, az LSD pedig valószínűleg egyfajta éber REM állapotot vált ki. Nagyon sok hasonló vonás van az álmok és egy trip jellemzői között. Az utazás során is valószínűleg éppúgy az ezoterikus, “humán” jobb agyfélteke működése van túlsúlyban a “reális” balhoz képest. Egy részlet az álmokról az Éden sárkányai c. könyvből:
“… amelyben képesek vagyunk felismerni olyan jeleket, mint például a csorgó víz érzése vagy a lonc illata, de rendkívül korlátozott a repertoárunk az olyan szimbólumokból, mint a szavak; amelyben rendkívül érzéki és érzelmi képekkel és aktív intuitív megértéssel, de nagyon kevés racionális elemzéssel találkozunk; amelyben képtelenek vagyunk kiterjedt koncentrációt követelő feladatokat elvégezni; amelyben rövid figyelmi szakaszokat és gyakori elkalandozásokat élünk meg; és mindenek felett, nagyon gyöngén érezzük át önmagunk egyéniségét, de átjár bennünket a fatalizmus, az az érzés, hogy ki vagyunk téve ellenőrizhetetlen események megjósolhatatlan csapásainak.”
Elgondolkodtató hasonlóságok.
Még egy részlet ugyanabból a könyvből:
“Pszichedelikus drogokkal – például marijuánával vagy LSD-vel – szerzett tapasztalatok szerint a drogot használó személyek általánosan beszámolnak egy ilyen őrálló jelenlétéről. Az LSD élmények szélsőségesen rémisztők is lehetnek, többen elmondták nekem, hogy az LSD élményében az ép ész és az őrültség közötti különbség teljes egészében az őrállónak, az éber tudat kicsiny, csöndes részének a folyamatos jelenlétén múlik. Valaki beszámolt nekem egy olyan marijuánás élményéről, amikor tudatára ébredt a néma őrálló jelenlétének és furcsán nem helyénvaló voltának. Az őrálló ugyanis érdeklődve, időnként kritikus megjegyzésekkel reagált az élmény kaleidoszkopikus álomképeire, de nem volt része azoknak. – Ki vagy te? – kérdezte meg tőle az illető némán. – Ki akarja tudni? – válaszolta az.”
Ez az őrálló a pszichedelikus élményekben sokkal inkább funkcionál, mint az álom-élményekben, de mindkettőben jelen van. Talán a LSD-s paranoia kialakulásában ennek a funkciónak a gyengülése vagy eltűnése játszik közre.
Mivel az LSD testileg nagyon kevéssé (talán egyáltalán nem) mérgező, elsősorban a pszichikai veszélyeiről kell beszélni. Ezek a veszélyek elsősorban a utazó személyiségéből és a környezeti hatásokból következnek. A depresszióra, skizofréniára való hajlamosság nagyon veszélyes lehet a utazóra nézve. A rossz trip viszonylag gyakori, ez lehet rövid, de átcsaphat pszichózisba, amelynek elindítója a szer. Ezek a veszélyek kiküszöbölhetőek, ha betartjuk a következőket:
Az is megfigyelhető, hogy a zárkózott, érzéseiket magukba fojtó, érzelmileg kiegyensúlyozatlan életet élők (akire azt mondjuk, hogy egy kicsit “furcsák”) nagyobb eséllyel nézhetnek egy bad trip elé. Természetesen egy kis egészséges depresszió nem baj (mindenkinek van néha rossz kedve), de aki boldogtalan, súlyosan depressziós, öngyilkossági hajlamai vannak, azon a szer nem segít, csak árt és tovább rontja a helyzetet.
Az utazás után gyakran előfordul mély levertség, ami általában megelőzhető azzal, hogy a trip után a résztvevők megbeszélik az utazás eseményeit, filozofálgatnak valamilyen békés, könnyed zene mellett.(Nagyon jó ilyenkor Mike Oldfield, Jarre, de ne szomorú zene legyen!) A zene és a kibeszélés jótékony hatása, hogy nem lép fel levertség, legalábbis nem nagy mértékben. Mivel sokszor az utazó úgy érzi, a világ teljesen újjászületett, sokszor előfordul a trip utáni természet, környezet szemlélgetése, vizsgálgatása. Főleg egy trip utáni beszélgetéskor tapasztalható az az érzés, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, azonosan gondolkozunk egy csomó dologról.
Fizikailag elfordulhat a szem túlzott érzékenysége (főleg az erős fényekre), kényelmetlen érzés a szemben. Kellemetlen érzés először , hogy nem lehet sokáig aludni. Csak egyfajta félálomban lévő gondolkodás jellemző, de nagyon jó érzés, amikor végül sikerül elaludni. Sokszor nehéz a trip után más szemébe nézni, ilyenkor az utazó talán szívesebben van egyedül, de persze van, aki pont ilyenkor igényli a társaságot, főképp egy jó ismerőssel, családtaggal, baráttal. Fellép egy az alkoholos másnapossághoz hasonló, a “többet nem”, vagy “sokáig nem akarok” érzés. Egy másik létező, de kikerülhető veszély a utazó személyiségének a megváltozása. A túl sok utazás megváltoztathatja a személyiséget, amiben az a kellemetlen, hogy ezt az illető a környezetének jelzéseiből veszi csak általában észre. Ennek a változásnak a mértéke mindenkinél más és más lehet. A változás meglehetősen összetett is lehet, ha valaki ritkán használja, inkább pozitív ez a változás, megtalálható benne a világra való sokkal nagyobb nyitottság, a pozitív érzések túlsúlyba kerülése, a zenére való sokkal nagyobb érzékenység és a megértésre való hajlam, de a túl sok használat esetén akár a fokozottabb befelé fordulás, a depresszió erősödése, az acidra mint témára való beszűkülés. Gyakori lehet ilyenkor a két világ, a normális és az LSD világának a kezdődő összemosódása, a trip után is már csak a következőről van szó, a valódi világ eseményeinek keverése, az illető érezheti magát állandóan betépve, stb. Ezek már elég súlyos “mellékhatások”, ilyenkor már segítségre is szükség lehet. Túl sok használatkor jelentkezhet a hozzászokás, ilyenkor sajnos gyakori más drogokkal való keverés, sokszor ez vezethet egy keményebb drogra való átállásra is.
A bad trip-et átélő társadat nagyon könnyű észrevenni. Pánikélmény, értelmetlennek ható kérdéseinek hangos (néha kiabált) ismételgetése és görcsös válaszkényszer jellemzi. Megjelenhetnek a már említett tünetek sokkal intenzívebben is, előfordulhat a személyiségvesztés vagy változás, a tudatalatti hajlamok feltörése. A bad trip talán akkor következik be, amikor az illető számára szinte elviselhetetlenné válik a szembesülés saját agyával (gondolataival), egy megmagyarázhatatlan kérdésre nem tud(hat) válaszolni, megpróbál a szer ellen dolgozni, azaz nem hagyja, hogy saját gondolatai sodorják. Ez egyáltalán nem kézlegyintéssel elintézhető dolog, hiszen ezek a gondolatok egészen borzasztóak is lehetnek és gyakran társulhatnak hozzájuk negatív, ijesztő hallucinációk is. (Természetesen egy negatív, ijesztő hallucináció önmagában nem jelent bad trip-et, sokakkal előfordul, hogy olyat látnak, ami kellemetlen – majd elmúlik) Ilyenkor nem csoda, hogy az illető ki akar jönni a tripből, csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint az alkoholnál, hogy megmosakszom, zuhanyzok egyet. Csak kémiai módszerekkel állítható le a trip, az ehhez szükséges anyagok pedig általában nincsenek kéznél. Nagyon nehéz ebben a helyzetben megnyugtatni az illetőt, “visszavezetni”, mert eléggé a saját kényszerképzeteivel van elfoglalva, sokszor egyáltalán nem vesz tudomást a külvilágról, csak a saját világában él. Ennek ellenére meg kell próbálni, valakinek vele kell lennie, hogy állandóan biztosítsa a szer hullámvölgyében, hogy azért “jó helyen van”. A bad trip-et átélő személyen nagyon jól nyomon követhető a szer “hullámtermészete”, az illető néha egészen normális, elfogadja személyét, helyét és idejét, ha a szer megint felkapja, újból jönnek a furcsa gondolatok, víziók. A segíteni akarónak nagyon sok türelemre és szeretetre van szüksége, hiszen ezek a hullámok percenként változnak és rengetegszer hallhatja ugyanazokat a kérdéseket és gondolatokat. Gyakran feltörhetnek ilyenkor átélt traumák, megrázkódtatások emlékei, méghozzá az illető számára teljesen valóságosan, ilyenkor összekeverheti a helyet, a személyeket, olyan dolgokról beszél, amikről egyébként soha. Ezek természetétől függően kezeljük diszkréten a mondottakat, előfordulhat, hogy jobb, ha senkinek sem beszélünk róla. (még az illető se tudja meg később, hogy mi tudjuk) Nagyon fontos, hogy az így járt társunkat ne hagyjuk egyedül, mert ilyenkor nem csak pszichikai veszély, hanem konkrét fizikai veszélyek is leselkednek rá, ha például elcsatangol egy számára idegen (vagy ismert, nem lehet tudni) helyen. Sokszor, ha a bad trip végül is szerencsésen végződött, az illető számára később nem tűnik már olyan kellemetlennek, ezért általában újból beveszi a szert. Gyakori, hogy ilyenkor előző bad trip-jének már elfeledett (vagy elfeledni kívánt) emlékeinek feltörése fogja neki az újabb bad trip-et okozni! Ezért sajnos igaz az, hogy ha egyszer átélsz egy bad trip-et, nagyobb esélyed van rá legközelebb. Arról nem is beszélve, hogy egy bad trip általában a többiek “utazását” is tönkreteszi. Sokszor segíthet a bad trip hatása alatt állónak a hely, a zene vagy a világítás megváltoztatása.
Ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy a társaságban egy illető bad trip-et él át, vagy csak tanácsot kérnek tőled, a következőkre kell tehát figyelni:
Legfontosabb, hogy az illetővel állandóan legyen valaki, legjobb, ha ez az ember az alany jó barátja, jó ismerőse, akivel mélyebb dolgokat is meg mer beszélni. Az alanyhoz szeretettel kell közelíteni, megértéssel kell hallgatni és sokat beszélni hozzá, állandóan leszögezve, hogy semmi baj sincsen. (Persze nehezebb a dolog, ha van.) Az állandó szóval tartás mellett gyakran használ a zene cseréje (nyugodt, vidám vagy semleges zenére), halkítása vagy teljes kikapcsolása, a hely megváltoztatása (séta a szabadban, szobaváltás), valamilyen cselekvés (evés, vásárlás, lényeg, hogy valami más, mint amit eddig csinált). Természetesen egy bad trip nagyon ijesztő tud lenni, de többnyire az illető megfelelő gondoskodással kihozható belőle, sokszor annyira, hogy még folytatni is tudja a tripet.
Más a helyzet, ha pszichózis alakul ki. A pszichózisos állapot akkor alakulhat ki, ha az illetőt a szer hatásának elmúltával sem rántja semmi vissza a normális állapotába és a feltört trauma emlékei, érzései eluralkodnak rajta.
Sokak véleménye szerint LSD pszichózis egyáltalán nem létezik, annak ellenére, hogy rengeteg kórházi kezeléssel végződő tripről lehet hallani. Furcsa, de valószínűleg nekik van igazuk. Az LSD pszichózis az az állapot, amikor egy rossz trip után mintha az illető “nem jönne ki” a tripből, a szer hatásának elmúltával is ugyanolyan képtelenül, őrülten viselkedik. Ilyenkor főleg skizofrén tünetek jelentkezhetnek, az illető nem tudja, hogy kicsoda ő, esetleg nem ismeri meg barátait, rokonait, egyes eseményekről kitüntetetten beszél, kényszerképzetei vannak. LSD pszichózis alkalmával nem ritka, hogy az illető homoszexuálisnak érzi magát, szerelmes egy ugyanolyan nemű ismerősébe vagy barátjába. Régi traumák, elszenvedett sérelmek törhetnek fel, ezekről beszél általában. Visszatérve arra, hogy miért nincsen LSD pszichózis: inkább LSD kiváltotta pszichózisról lehet beszélni. Ugyanis nem a szer hozza létre például a skizofréniát, hanem az arra hajlamos emberekből a trip alkalmával kihozhatja az addig nem tapasztalt tüneteket, amelyek valószínűleg előbb-utóbb maguktól is előtörtek volna. Ilyenkor az LSD hatása olyan, mintha az illető sokkot kapott volna, tulajdonképpen lehet, hogy ez is történik, hiszen az illető – az LSD-nek köszönhetően egészen élethűen – átélhet egy megtörtént traumát és a visszatartott szenvedélyek ilyenkor gátlástalanul kitörnek.
Ha a pszichózisba került illető ilyenkor kórházba kerül, egyáltalán nem biztos, hogy a legjobb kezekbe jut. Ugyanis ha megállapítható (és megállapítják), hogy LSD okozta pszichózisról van szó, akkor antipszichotikus szerekkel, vízhajtással az illetőt ugyan kihozzák ebből az állapotból, de ez korántsem jelent teljes regenerálódást. Az OTOH, a Prozac kitűnő szerek, de teljes kémiai és pszichológiai felépülést nem biztosítanak. Ennek ellenére, ha pontos a diagnózis, a kórházi kezelés után pszichológiailag 80%-os felépülés is elérhető, utána az illetőn múlik a teljes felgyógyulás. Sokszor a kórházi elhelyezéssel nem az a baj, hogy “minek ide orvos” (hiszen súlyosabb esetek a skizofrénia minden tünetét mutatják, ahova pedig nagyon kell a szakember), hanem a társadalmi beidegződések miatt a hozzátartozók, barátok nem merik elmodani az igazat, félnek a környezet negatív reakcióitól (és félnek attól is, hogy őket is kapcsolatba hozzák a droggal). Ilyenkor sokszor előfordul a legrosszabb az az eset, amikor az orvosok nem állapítják meg helyesen (önhibájukon kívül), hogy drogfogyasztás történt (az LSD-t 30-48 óráig lehet kimutatni a szervezetben), és az illetőt elmeosztályra viszik és félrekezelik. Ilyenkor a pszichózis kb. 48 órás időtartama felfuthat akár több napra is, vagy rosszabb esetben eltarthat hetekig, hónapokig.
Mivel az LSD kémiailag nem mérgező, nyilvánvaló, hogy pszichózis alkalmával kizárólag pszichés okokat kell keresni. Ezért nem célszerű a gyógyszeres kezelés, ha a szer már rég kiürült a szervezetből, ilyenkor ezek nem segítenek semmit. Ilyenkor az illetőnek egyszerűen egy nyugodt, csendes helyre van szüksége, ahol összezavarodott gondolatait újrarendezheti (megfelelő felügyelettel természetesen – de nem idegennel, hanem pl. családtag, barát). Tökéletesen megfelelő egy nyugodt, de elkülönített (tehát nem őrültekkel teli!) kórházi szoba is, de az én és az angol nyelvű FAQ íróinak egységes véleménye, hogy többet használ ilyenkor, ha az illető a természetben tölti az idejét, például elmegy jóbarátjával egy gyalogtúrára. Feltéve természetesen, hogy a pszichózis következtében nem szenvedett fizikai sérülést, nem jelent veszélyt másokra és ezért nem indokolt a kórházi elhelyezés. Strassman, aki sokáig tanulmányozta az LSD kiváltotta pszichózis gyógyítási lehetőségeit, ő is javasolja könyvében a nyugodt körülményeket, a csendes szobát, zavaró körülmények nélkül, egy rokon vagy jóbarát felügyeletével.
Bonyolult kérdés, hogy trippelhet-e újra az, akinek ilyen kellemetlen élményben volt része. Ez függ a kezeléstől, a regenerálódás mikéntjétől, de inkább azt kell mondani, hogy nem. Ugyanis neki utólag lehet, hogy már nem is tűnik kellemetlennek (de a tudatalatti mindenre emlékezik!), de a társaknak, a mit sem sejtő barátoknak és a szülőknek ez igen nagy megrázkódtatás lehet, és a rossz trip emléke visszatérhet legközelebb.
A flashback jelenség egyike a leggyakoribb dolgoknak, amit az LSD-vel kapcsolatban megemlítenek és az egyik legveszélyesebb hatásának tartják. A flashback nem más, mint a trip alatti élmények rövid megismétlődése, előtörése természetes állapotban. Ez gyakran hallucináció (vizuális zavar), hallási zavar, érzelmi deja vu vagy ezek kombinációjaként jelenik meg. A flashback hatása személyek, tárgyak váratlan megjelenésétől kezdve a tárgyak irreális mozgásáig, felületek, minták hullámzásáig sok minden lehet. Tesztek szerint a trippelők 1-5%-ának volt flashback élménye és ezeknek túlnyomó többsége sem volt egyértelműen negatív, hanem inkább zavaró, kényelmetlen. Ennek ellenére sajnos a flashback nemcsak lelkileg okozhat megrázkódtatást (például esetleges találkozás saját magunkkal), hanem nem odaillő tárgyak hallucinációja például vezetés vagy egyéb figyelmet igénylő tevékenységek alatt egyenesen veszélyes is lehet. Magyarázat, mint sok mindenre az LSD-vel kapcsolatban még nincsen. A teszt szerint azonban akiknek több negatív élményük volt, azok nagyobb valószínűséggel számíthatnak flashbackre is. Logikusan merül fel az a kérdés, hogy ha az LSD fizikailag nem mérgező, akkor hogyan jöhet elő a flashback a trip után akár egy évvel később is. Sajnos, ha az agyról beszélünk, nyilván nem különíthetünk el feketén-fehéren fizikai és pszichikai változást. Talán az agykutatás a közeljövőben választ tud adni az ilyen kérdésekre.
A szer bevétele után erős álmatlanság lép fel, ami természetesen nem a trip alatt zavaró, hanem a hatás elmúlása után. A 6-8 óra elteltével nagyon nehéz elaludni (még nem hallottam olyanról, aki tudott volna), mert az agy még igen élénk, pörög, főleg zenére, hangokra reagál. Sokan ezért is trippelnek nappal (délelőtt), így estére már többé-kevésbé rendesen tudnak aludni. Bár a trip megér egy éjszakát, hiszen bárhova mész is el szórakozni, valószínűleg ugyanúgy átbulizod az éjszakát és nem alszol. Ha a feltételezés igaz, hogy az utazás egyfajta éber REM állapot, akkor nincs is mit csodálkozni, hogy az agy nem akar aludni, hiszen – álmodik.
A szer hatásának elmúlása után gyakran jelentkezik a levertség, a letargia, esetleg a depresszió érzése. Ennek oka egyesek szerint a valósággal való újbóli szembesülés, mások szerint csak egyszerűen a szer okozza ezt. A színes álmok, a jókedv utáni száraz valósággal való szembesülés főleg a firsttimer-ek (először trippelők) számára lehet nagyon lesújtó, a profik már nem annyira törődnek vele. A firsttimerek számára ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy eldöntsék, hogy ez volt-e az utolsó. Ez a levertség, ha esetleg tovább tart, gyakran okozója az újabb tripeknek. Elképzelhető, hogy a hallgatott zene is nagyban közrejátszik a másnapi hangulat alakulásában. Megfigyelhető, hogy a könnyed, ezoterikus, lágy zenék után jobb a hangulat, és a nehezebb, nagyon pszichedelikus “agyzúzósabb” számok jobban kifárasztják az agyat, bár ez sem általánosítható. Későbbi utazások alkalmával a levertség általában eltűnik, és a “kiegyensúlyozottan” utazóknál inkább az ellenkező figyelhető meg: a normális világ újjászületése, szépségének felismerése, pozitív hangulat. A trip eseményeinek átbeszélése, egy kis filozofálgatás a világ dolgairól az utastársakkal együtt a legtöbbször megszünteti vagy lecsökkenti ezt a levertséget.
A hatást gyorsan megszünteti, a tripet leállítja 5-10 mg Diazepám (Seduxen) orálisan vagy lassan, intravénásan beadva (vigyázat: az intravénás alkalmazás légzésleállást okozhat!). Használatos még a klórpromazin (Thorazin, Magyarországon Hibernal néven forgalmazzák – forgalmazták?) 50 mg-os dózisban. Ez utóbbinak viszont sok kellemetlen mellékhatása van, alkalmazását kerülni kell, ha bármiféle gyanúja fennáll a drogok keverésének. Ugyanis ha az LSD mellett DMT is található a szervezetben, az eredmény fordított lesz, rohamokra is lehet számítani. A hatás csökkentéséhez niacin vagy B3 vitamin ajánlott. A hiedelmekkel ellentétben a C vitamin valószínűleg nem csökkenti, hanem erősíti a hatást!
Az amerikai Science folyóirat 172. számában 1972-ben jelent meg egy cikk “LSD és a genetikai károsodás – Van az LSD-nek clastogén (kromoszómakárosító), mutagén (DNS mutációt kiváltó), teratogén (születési rendellenességet okozó), oncogén (rákkeltő) hatása az emberre?” címmel. Norman I. Dishotsky, William D. Loughman, Robert E. Mogar és Wendell R. Lipscomb 68 esetet vizsgált meg az 1967-1972 közötti időszakból. Összefoglalásképpen ezt írták: “A saját kutatásaink és a megjelent irodalom alapján az a következtés vonható le, hogy az LSD közepes dózisokban alkalmazva nem okoz kromoszomális károsodást, genetikai elváltozás nem mutatható ki és teratogenikus illetve rákkeltő hatással sem kell számolni.” Amit viszont meg kell említeni, hogy terhes állapotban LSD-t fogyasztó anyáknak az átlagosnál gyakrabban születtek rendellenességgel gyermekei. (Pl. vízfejűséggel)
Sidney Cohan, aki gyakran publikált a “Journal of Nervous and Mental Disease” nevű újságban, 5000 LSD-t fogyasztó alany 25000 tripjét vizsgálta meg. Kísérlete szerint átlagosan 1000 trip után 1.8 embernek voltak rossz pszichotikus élményei, 1.2 kísérelt meg öngyilkosságot és 0.2 hajtott végre “sikeres” öngyilkosságot. “Figyelembe véve azt az óriási pszichikus hatást, választ, amit a szer indukál, leszögezhető, hogy az LSD meglepő módon biztonságos drog.”- írja. De nem tagadható le, hogy igenis előfordultak (előfordulnak) öngyilkosságok, de ezek nagy valószínűséggel olyanoknál következnek be, akik egyébként is hajlamosak rá, netán már meg is kísérelték. A nem szándékosan elkövetett öngyilkosságok (balesetek) olyanoknál fordulhatnak elő, akik a szerről nem tudnak semmit, nincsenek tisztában veszélyeivel, netán még saját magukkal sem.
Nyilvánvaló, hogy a hallucinációkat látászavarokként kezelhetjük. Valószínűleg a legtöbb hallucinációt a fényérzékelés megbolondulása okozza, a tárgyak színe és fényessége változik és ez okozza az alakváltozást, mozgást. Ezt támasztja alá, hogy a hallucinációk gyakoribbak éjszaka, amikor a fényhatások jobban érvényesülnek. Aki foglakozik számítógépes grafikával, annak úgy tűnhet, hogy a színek úgy változnak egy megvilágított felületen, mintha a színpalettát scrollozná egy rajzolóprogramban. Persze vannak olyan hallucinációk is (hullámzás, alakváltozás, folyás, stb.), amit nem lehet a fényérzékelő központ zavarának számlájára írni, amikor komplex alakok, tárgyak jelennek meg és nem a létezők torzulnak. Ez a jelenség is azok közé tartozik, amelyek a tripet trippé teszik, az egyik legszórakoztatóbb effektus a kirándulás alatt, tehát az utazó számára nagyon is kívánatos jelenség.
Az LSD kb. 30-40 óra után majdnem teljesen lebomlik a szervezetből, addig a testfolyadékokban kimutatható. (Részletesen: Bevezetés, 1.oldal) Ezután egy kis ideig még megtalálható a gerincfolyadékban és az agyfolyadékban, majd onnan is lebomlik. Mivel az LSD kitűnően oldódik vízben, ezért az emberi szervezetben nem kristályosodik ki.
Az LSD önmagában nem található meg a természetben, csak közeli kémiai rokona, a lysergic acid amid. Ez utóbbi az ergot (gabonanövények élősködő gombája) alkaloidákban, a hawaii törperózsafa magjában található meg. A mexikói törzsek (mazatékok, zapotékok és aztékok) által rituális szertartásokhoz használt ololiuqui-ban is megtalálhatóak az LSD alkotói. Hoffmannak 1960-ban sikerült is az “ololiuqui” növényeiből (Rivea corymbosa, Ipomoea violacea) lysergic acid amidot kivonnia. Mivel az Ipomoea violacea (közismert nevén a ) az USA-ban is megtalálható, elég sok kísérleteket végeztek vele. Az LAA-nak bizonyítottan hasonló hatása van, mint az LSD-nek, de kb. 20-ad olyan erősségben. A legtöbb ergolin alkaloidot a hawaii rózsafa magjaiban találták.
Az LSD gyártása komoly felszerelést és kémiai jártasságot kíván. Ennek ellenére természetesen sok “házi termék” is készül, kósza hírek szerint Magyarországon is készítenek már LSD-t. Talán nem kell különösen hangsúlyozni, hogy amíg valaki a saját agyával kísérletezik, addig a saját baja, de egy hibás terméket kivinni a piacra elég nagy felelőtlenség. Az angol nyelvű FAQ-ban van egy leírás, de rögtön így kezdődik: ne tedd.
Az USA-ban a kábítószerfogyasztás tetszőleges pénzbüntetéssel és/vagy legfeljebb 8 év börtönbüntetéssel sújtható, a kereskedelemért pedig akár életfogytiglannal is büntethetnek. Magyarországon nemrégiben, a FAQ kiadása előtt talán fél évvel lépett életbe az erre vonatkozó törvény. (Lásd hatályos magyar törvények) A megfelelő eljárást nehezíti azonban, hogy a nepperek általában a kereskedelmi mennyiségként megállapított határon aluli mennyiséget tartanak csak maguknál, így a rendőrség csak nagyobb razziáknál, házkutatásoknál számíthat nagyobb sikerre. A fogyasztáson való rajtakapás az LSD-nél ritka, legalábbis körültekintően megszervezett utazásoknál. Ugyanis ha valaki túl van az LSD nevetési ingereket okozó fázisán, arról ránézésre nem nagyon lehet megállapítani, hogy trippel. Sajnos az LSD fogyasztást legtöbbször már későn, például öngyilkosságok, balesetek vagy pszichózis esetében állapítják meg.
282.§
(1) Aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, kínál, átad, forgalomba hoz, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.
(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) üzletszerűen;
b) fegyveresen;
c) fiatalkorű vagy gyermekkorú személy felhasználásával követik el, illetve az elkövetés folytán ilyen személy jut kábítószerhez.
(3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) jelentős mennyiségű kábítószerrel;
b) kábítószernek a hatósági előírások megszegésével való termesztésével, előállításával, megszerzésével, forgalomba hozatalával vagy kereskedelmével foglalkozó szervezet keretében követik el.
(4) Az (1)-(3) bekezés szerint büntetendő az is, aki a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.
(5) Aki kábítószerrel való visszaélésre irányuló előkészületeket követ el, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(6) Aki az (1) bekezdésben írt kábítószerrel visszaélést csekély mennyiségre követi el, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(7) Aki nagy nyilvánosság előtt kábítószerfogyasztásra hív fel, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
282./A §
Nem büntethető, aki
a) csekély mennyiségű kábítószert saját használatára termeszt, állít elő, megszerez vagy tart;
b) kábítószer fogyasztással összefüggő – kétévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő – bűncselekményt követett el; feltéve, hogy az elsőfokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy legalább hat hónapig tartó folyamatos, kábítószerfüggőséget megelőző vagy gyógyító kezelésben részesült.
A Legfelsőbb Bíróság által „csekélynek” és „jelentősnek” minősített mennyiségek.
Az LSD kimutatására általában a RIA leképező eljárást használják. A RIA eljárás 100 ug-os adagot kb. 30 óráig képes kimutatni. (Ezzel szemben például az amfetamint 72 órán keresztül) Ennek az adagnak minden duplázódása 5 órával hosszabbítja meg azt az időszakot, ameddig a szer kimutatható. Tehát pl. 800 ug bevétele 2 napig kimutathatóvá teszi az LSD-t. A gyakorlatban a RIA-ra alapozott tesztsorozatot használnak (AbuScreen), ami 0.020 nanogramm/milliliter-es pontossággal ki tudja mutatni a szert. A másik használatos tesztfajta az EMIT. E két tesztfajtának a közös tulajdonsága, hogy az LSD-t gyakorlatilag mindenhol kimutatja, tehát a vérben, a gerinc, ill. agyfolyadékben, a vizeletben és mindkettő csak pozitív/negatív választ képest adni. Ezek általános tesztek, tehát többféle kábítószer kimutatására képesek (marihuána, kokain, amfetaminok, ópium és PCP), normális esetben azonban az LSD tesztet nem futtatják, hacsak a megrendelő külön nem kéri. Egyébként csak az alapteszt 15-25 dollárba kerül személyenként, erre jön még az LSD vizsgálat költsége.
A pozitív eredmény megerősítésére és pontos mennyiségi adatok megállapításához bonyolultabb vizsgálatok szükségesek. Ezek különféle kromatográfián alapuló vizsgálatok, nagysebességű rétegkromatográfiát (HPTLC) és gázkromatográfok, tömegspektrométerek (GC/MS) különféle fajtáit használják. Ezek a megerősítő vizsgálatok 0.1 nanogramm/milliliter-es koncentráció felett hatékonyak. Az LSD és metabolitja, az N-dimetil-LSD a beszedés után 4-6 és 8-10 óra után mutatható ki legjobban a vizeletben. A vizsgálat költsége kb. 50-60 dollár.
Megjegyzendő még, hogy az USA-ban csak az utóbbi vizsgálatokat fogadják el a bíróságokon, az első kettő csak “lehetséges ok” besorolást kaphat.
Az immunpróbás eljárások, mint a RIA is, a következőképp működnek. Állatokba a kimutatni kívánt drogot fecskendezik, aminek hatására az állat antitesteket kezd el termelni. Ezeket az antitesteket az állatból kivonják és radioaktívvá teszik. Az emberi vizeletbe (vagy egyéb testfolyadékba) téve az antitestek reagálnak a szerrel, ha az megtalálható a tesztfolyadékban. A kromatográfiás vizsgálatokkal a radioaktívvá tett antitestek segítségével a folyadékban lévő drogkoncentrátum kiszámítható. A gázkromatográfiás módszerhez a talált LSD-t még át is kell alakítani annak N-tri-fluoroacetil deriváltjára, így lesz pontosan kimutatható.
RIA RadioImmunoAssay
EMIT Enzyme Multiplied ImmunoAssay Technique
HPTLC High Performance Thin Layer Chromatography
GC/MS Gas Chromatography/Mass Spectrometry
Kanadai felmérések szerint a fiatalok 7-15%-a legalább már egyszer kipróbálta az LSD-t, 9%-uk pedig rendszeresen használja. Az USA-ban egy kicsit magasabbak az értékek, egy mai felmérés szerint a 14 éven aluli fiataloknak 15%-a rendszeres kábítószerfogyasztó, de ez összesítve mutatja csak a kábítószereket, ebből nem tudni, mennyi az LSD százaléka. Magyarország a vasfüggöny eltűnése után (minden droggal foglalkozó műsorban 40-szer elhangzott) tranzitországból fogyasztó országgá is vált, tehát ha nálunk is végrehajtanának egy ilyen tesztet, hasonló eredmények lennének várhatóak. Az LSD-nél is kialakul hozzászokás, de ez csak kb.3-4 napig tart. Tehát másnap beszedve ugyanazt a mennyiséget nem várható hatás, csak sokkal nagyobb adag esetén. A hozzászokás 3-4 nap alatt megszűnik, tehát elvileg egy héten két “utazás” lehetséges, amit az “acidhead”-ek ki is használnak. “Józanabb” felhasználók általában hetente egyszer (hétvégén), vagy havonta trippelnek.
Igazi lelki függőség az LSD-re akkor alakulhat ki, ha a drog csak egy pótszer ahhoz, hogy boldog legyél. Ilyenkor nehéz lehet abbahagyni, de meg lehet tenni. Igaz, hogy az LSD-s zenehallgatást és egy pár érdekes hatását nem pótolja semmi, de a nagyobb nyitottságot, a természet és az emberek szeretetét, érdeklődést, kreativitást megőrzi az ember a tripelések befejezése után is. Jó kérdés akkor, hogy mennyi tripelés “egészséges”, mennyi nem jelent még függést. A kábítószerellenes tábor szerint már a második is függőség, de azok szerint, akik értenek is valamit a dologhoz, azt mondják, hogy az 1-2 havi egyszeri trip még nem függőség. Az igazi LSD függőség az, amikor már csak a szer toleranciája szab gátat az újabb trip-eknek. Az olyan trip-ek, amelyek ritkák, tervezettek, van céljuk, értelmük és majd egyszer befejeződnek, azok nem tekinthetőek még egy függőség okozóinak.
Az átlagos LSD fogyasztóhoz több, nem ritkán 3-4 lépcsőn keresztül jut el az anyag. Az első lépcső általában egy külföldi kapcsolat, de gyengébbszereknél (Ribizli) már itthoni gyártókra is lehet számítani. Létezik egy elosztó, aki a neppereknek adja tovább az anyagot. Innen már kerülhet a fogyasztóhoz, de több lépcső is lehet. Külföldről általában 5-600 forintnyi összegért kapják a 200 ug hatóanyagú bélyeget, az elosztóknak 800-1000-ért adják tovább és mire a fogyasztóhoz eljut, az összeg 1300-1500 forint körül alakul ki, de előfordulhat a 2000 forintos “végfelhasználói” ár is. A nepperek többsége diszkókban, szórakozóhelyeken fordul meg, bár az LSD nem diszkódrog. Ezenkívül megtalálhatóak acid party-kon, alternatív ifjúsági rendezvényeken, “olyan” zenét játszó együttesek koncertjein…
Mivel az LSD fogyasztható adagja szabad szemmel nem látható mennyiségű, ezért a hatóanyagot oldják valamiben (pl. alkohol, víz, zselék) vagy papírra impregnálják.
Mikrodot: Apró gömböcskék különböző színezésben. A mikrodot általában nagyobb dózist tartalmaz, mint a bélyeg.
Zselé: Zselés állapotú anyag, közkedvelt felhasználása szemhéj alá, orrba juttatás. Kicsit “furcsább” fogyasztási mód, de a szem vagy az orr nyálkahártyáján a szer gyorsabban szívódik fel.
Bélyeg: Körülbelül negyedakkora, mint egy átlagos postai bélyeg. Rajta általában a nevére utaló rajzocska található. Nagyon sok fajta bélyeg létezik már a piacon, pl. “Varázsló” vagy “Asterix”, “Bart Simpson”, “Nagy láb”, “Ribizli”, “Buddha”, “Biciklis” vagy “Hoffman”, “Napocska”. Ezek általában koncentrátumban, tisztaságban különböznek egymástól, de más különbségek is lehetnek. Előfordul, hogy LSD-ként ALD-52-t adnak el (Sunshine), ami hatásában szinte ugyanaz, mint az LSD, de jóval gyengébb. A leggyakoribb adagok 100 és 300 mikrogramm közé esnek. A neveket kár nyilvántartani, hiszen szinte havonta jelennek meg újak, a Net-en megtalálhatóak a nevek és a bélyegek fotói. Ez a leggyakoribb elterjedési forma.
Tapasztalatok (1-5-ig osztályozva a fokokat, bár a szempontokat így különválasztani nehéz, de körülbelül így lehetne rangsorolni ):
| Bélyeg neve | Vizuális hatás | Zenei hatás | Pszichedelikus hatás |
|---|---|---|---|
| Varázsló | 4 | 5 | 4 |
| Napocska | 2 | 3 | 2 |
| Nagy Láb | 3 | 5 | 4 |
| Hofmann | 5 | 5 | 5 |
A jegyek természetesen nem a szubjektív megítélést, hanem az erősségi fokozatokat szemléltetik. Kezdőknek a gyengébb erősségi szintek, profiknak a magasabb ajánlott.
A bélyeget célszerű lezártan, fóliába, ezüstpapírba csomagolva hűvös helyen tartani, például hűtőszekrényben. Hűtve és levegőtől elzárva hónapokig eltartható. Fontos, hogy a bélyeg ne legyen melegen és ne érintkezzen nedvességgel, hiszen ezek az impregnált szert párologtatják ill. kioldják.
Mivel mindnyájan kísérletező kedvűek vagyunk, óhatatlanul felmerül a gondolat: mi van ha az LSD-vel együtt kipróbálunk ezt-azt… Egy pár dolog, amiről vannak tapasztalatok:
Tripnek nevezzük azt az összejövetelt, élményt, ahol, amikor egy társaság találkozik és remélhetőleg egy megtervezett programmal, LSD segítségével igen jól érzi magát. Nehéz ezt igazából megfogalmazni, mert mindenki másképp érzi magát, mindenki esküszik a saját, bevált helyére és társaságára. Ha azt mondja valaki: “jót tripeltem”, ebből csak az derül ki, hogy nagyon jól érezte magát. Azért írtam, hogy remélhetőleg megtervezett, mert kellő tervezéssel a bad trip veszélye csökkenthető. Megszüntetni nem igazán lehet, főleg az első tripnél nehéz vagy lehetetlen megállapítani, hogy az illető hogyan fog viselkedni. Véleményem szerint az érzi magát jól a trip alatt, aki az egészet érdekességnek és nem élete nagy eseményének fogja fel. Ez nem jelenti azt, hogy később nem szabad foglalkozni mélyrehatóbb gondolatokkal, módszerekkel, filozófiával, de főleg az első tripre nem szabad így készülni. Aki hagyja, hadd sodorják a gondolatai, hadd borítsák el a képek, érzések, aki a tripet egy ritka lehetőségnek veszi, hogy saját agyát egy “kicsit” más szemszögből és esetleg mélyebben megismerje, az nem ijed meg tőle. Aki fél attól, amit saját agyában (lelkében?) találhat, aki ellenáll és megpróbál leragadni egyes gondolatoknál, annak nagy esélye van egy bad trip-re. A “szakértők” külön tárgyalják a heavy trip-et, ami külsőségeiben nagyon hasonlít a bad trip-re, de egy nagy élmény, első szembesülés saját tudatalattinkkal, és nem követi sem rosszkedv, sem pszichózis. (Viszont a többi trippelőre elég negatívan hat a külső hasonlóságok miatt).
Itt megpróbálunk egy ajánlást adni a trip kellékeiről. Ez csak egy ajánlás, ami megpróbálja a veszélyekre is felhívni a figyelmet. Az, hogy egy helyet, vagy zenét veszélyesnek minősítünk, nem jelenti azt, hogy mindenkire az lenne. Lehet, hogy valakinek meg sem kottyan, esetleg élvezi, de a legtöbb embernek kellemetlen. Betépni pedig azért tép be az ember, hogy jól érezze magát, és nem azért, hogy rosszul legyen, vagy rémlátomásai legyenek. Ki lehet próbálni mindent saját felelősségre, aki erősnek érzi magát, de nem ajánlatos.
A legfontosabb dolog a trip megtervezése, ezzel rengeteg kockázati tényezőt kiszűrhetsz. Főleg az első tripnél (mindegyiknél) a legfontosabb a barátságos környezet. Ismerős, lakályos szoba, lehetőleg sok fekvőhellyel és jó minőségű hifi berendezéssel. Mint írtam, szerintem a trip legjobb része a zenehallgatás, relaxáció, bár ezzel sokan vitatkoznak. Ezért fontos, hogy a zenét tökéletesen élvezni tudd. Legjobb egy jó minőségű hi-fi négy hangfallal, surround-os vagy neadjisten ProLogic processzoros erősítővel, de bármilyen elfogadható minőségű hangrendszer megteszi, ugyanis a trip alatt az agy átválallja a surround processzor szerepét. A jól összeszokott társaság, ahol mindenki mindenkit ismer, talán a legfontosabb. Természetesen nem lehet mindenkit teljesen megismerni, de nagy biztonsággal megállapítható, hogyan fog az illető a trip alatt viselkedni.
Tehát:
Egy jó csapat a legnagyobb garancia egy jó tripre. Olyan emberek legyenek, akiket el tudsz fogadni, amikor nevetnek, amikor sírnak, félnek vagy netán Istennel beszélnek. Legyen közöttük olyan, aki akkor is melletted van, ha bajba kerülsz és hajlandó a kezedet fogva végighallgatni, ha netán bad triped lenne. És persze legyenek olyanok, akikkel te is meg tudod ezt csinálni, ha valami baj van. Olyanok legyenek, akik
Lehetőleg legyen olyan ember a csapatban, aki már trippelt. Ideálisabb, ha több a tapasztalt, mint a tapasztalatlan. Ha viszont kialakult egy 4-6 fős csapat, akkor már nem tanácsos újakat beszervezni, azt a csoportot kell megtartani.
Nem tanácsos, ha olyan ember van a csapatban, akivel előzőleg komolyabb érzelmi kapcsolat állt fent, de megszűnt, megromlott, megváltozott és ez az egyik fél számára negatív élmény. Ilyenkor ugyanis ezek az érzések erősebben törhetnek fel. Nem tiltott a tripek alatti ismerkedés, esetleg szex, de trip után gyakran megbánt dolgok ezek. Viszont nagyon kellemes egy “barát-barátnő kettesben” trip, egyesek szerint egy csókolózás (de akár több is, már akinek ilyenkor megy) zenére, jól betépve a legjobb dolog a
világon. A társaság szempontjából viszont nem túl jó a “párokba” különülés, főleg, ha van valaki ilyen társ nélkül is a csapatban. Ilyenkor az ember hajlamos önzően csak magára gondolni, de nagyon rossz trip lehet ebből annak, aki kívülállónak érzi magát a párokat elnézve. Persze más a helyzet, ha mindenki párban van.
A csoportban mindenkinek vétójoga van. Ha már egyvalaki nem akar valamit, az legyen döntő, akkor senki se csinálja. Ha valakinek nem tetszik egy zene, játék, hely, akkor azt hagyni kell. Ez nem olyan dolog, hogy “ha nem tetszik neki, menjen”, egy ilyen kis meg nem értésnek is súlyos következményei lehetnek a trip alatt. Javasolni bármit lehet, ha mindenki beleegyezik, akkor minden mehet. Tapasztaltabbak nyugodtan csinálhatják, hogy ha pl. nem tetszik egy zene, akkor még mindig ott a walkman vagy a discman. Azért írom, hogy tapasztaltaknak, mert a kezdőknek eleinte minden zene új és nagyszerű.
A létszám függ a helytől és a tapasztalt/tapasztalatlan aránytól a csoportban. Ha mindenki tapasztalt, 2-4 fő az ideális, ha vannak tapasztalatlanok, akkor 4-6 fő, de akkor legalább 2 tapasztalt legyen. Lehet olvasni, hogy 2 fő is elég, ha mindkettő tapasztalt. Ez valószínűleg a trip jellegétől függ, ha a meditálás, relaxáció a cél, akkor a kisebb létszám a tanácsos. Ha vidám tripparty lesz, sok tripjátékkal és beszélgetéssel, akkor a nagyobb csapat a jó. A csoport nagysága ennek ellenére 8 főnél nagyobb ne legyen, főleg ha valahol kint van a trip. Ugyanis minél nagyobb a csapat, annál nagyobb a az egyet nem értés, a szétválás – és így akár egy bad trip esélye is.
A szoba legyen tágas, a társaság kényelmesen elférjen benne, senki se rekesztődjön ki a közösségből helyhiány miatt. Persze nem kell annyi fekhely, lehet, hogy furcsán hangzik, de egész kényelmes a szőnyegen feküdve hallgatni a zenét, bár kétségkívül kényelmesebb egy díványon. Jó, ha a szobában sok érdekes mintázatú tárgy van, például szőnyegek, falvédők, fabútorok, faliszőnyegek. Ezek a tárgyak kellemes perceket (esetleg órákat!) szerezhetnek a társaságnak. Mondanom sem kell, biztosítva legyen, hogy a társaságot senki se zavarja, főleg olyanok ne, akik nem tudják, mi folyik ott. Ez nagyon kellemetlen lehet mind a trippelőknek, mind a betoppanó vendégnek. A szobából könnyen ki lehessen találni a mellékhelyiségbe, folyosóra, lehetőleg ne legyenek lépcsők, magas küszöbök, tehát semmilyen “akadály”, de később már ezek sem jelentenek gondot. A szobában legyen lehetőleg valamilyen innivaló (vagy “megközelíthető helyen”, legfinomabbak ilyenkor tapasztalatok szerint a rostos ivólék, a szénsavas italok inkább tripjátéknak tekinthetők a pezsgés miatt. Ijesztő tárgy lehetőleg ne legyen a szobában, se faragvány, se festmény, se szobor (illetve később nem árt egy kis ijesztegetés – kezdőknek nem ajánlatos).
Sokan nem osztják azt a véleményt, hogy a legjobb tripek egy zárt szobában történhetnek. Igen, a legjobb nem is jó kifejezés. Legnyugodtabb, relaxációra legjobb, és kezdőknek ajánlott, inkább így lehetne mondani. Aki izgalmasabb tripre vágyik, menjen ki, de számoljon azzal, hogy betépett állapotban jóval több veszély leselkedik rá odakint. A viselkedésen kívül csak a pupillatágulás lehet árulkodó jel. Ha nappal mész, tanácsos napszemüveget hordani, ha ismerős helyen trippelsz és esetleg félsz a lebukástól. Számolj azzal is, hogy ha kimész és walkman-nel vagy discman-nel zenét hallgatsz, az eléggé felpörgeti a kinti tripet is.
Ki lehet menni a városba, egy normális állapotban megtett séta lehet unalmas, de egy betépett társaság sétája mindennek mondható, csak unalmasnak nem! Minden fa, minden fal, még az útburkolat is rettenetesen izgalmasnak fog tűnni. Itt nem csak a hallucinációkról és képzavarokról van szó, hanem ilyenkor olyan dolgokat is észreveszel, amit normális állapotban nem. Ismert helyen is rengeteg új látnivaló várja az embert. Arra vigyázni kell, hogy nagyobb tömeg esetén kellemetlen, egyenesen rossz is lehet, hogy az ember azt hiszi, mindenki őt bámulja és mindenki tudja, hogy betépett. Ez nem igaz természetesen, ezt csak hiszed, a “vidám” fázis elmúlása után csak tüzetesebb vizsgálatra látszik, hogy nem stimmel valami. Külső szemlélők állítják, hogy egyáltalán nem feltűnő az utazó társaság – egészen addig, amíg el nem kezdenek valakivel beszélgetni. Elég ehhez egy ötlet, pl. hogy vásároljunk. Nem kizárt, hogy a társaság a bolt zárásáig a boltban marad és megőrjíti az eladókat. Ezzel szemben érdemes például moziba menni, de nem a legvéresebb akciófilmekre (ezektől egyenesen tartózkodj), hanem elgondolkodtatóbb, érdekesebb filmekre, nem árthat akár művészfilmeket is megnézni. Ez nem vicc, egy film egészen más ügy, mint normálisan. Nagyon izgalmasak lehetnek a kiállítások, a festmények, fényképek, hologramok, Vasarely-(vagy hasonló) képek megtekintése emlékezetes élmény maradhat. Idegen város veszélyesebb, de még izgalmasabb. Az LSD megzavarja a tér- és időérzékelést, ez egy idegen helyen még erősebben tapasztalható, egy hangulatos régi kort idéző városrésztől tényleg időutazónak érezheti magát az ember.
Ízléstől függően a jól megválasztott élőzene jó társaságban is nagy élmény, de veszélyesebb is, mint az apartman trip. Körültekintőbben kell tervezni, és nem elfelejteni, hogy a koncertet nem lehet lekapcsolni, mint a CD lejátszót, ha baj van.
Kimenni a természetbe egyes trippelők szerint a legszebb élmény. Feltéve persze, hogy jól választod ki a helyet. Egy egyébként is nagyon szép táj – egy erdő tisztása, egy hegy teteje, a tengerpart, egy tó környéke, ilyen hely elég sok van – betépett állapotban földöntúlian szép. Egy walkmannel zenét hallgatva ülni, nézni a tájat, vagy feküdni a fűben és nézni a csillagokat normálisan is nagyon jó, de ég és föld a különbség. Természetesen ilyenkor fel kell készülni a veszélyekre is, szerintem csak tapasztalt társaság vágjon bele egy ilyen kirándulásba, ami semmi esetre ne legyen: meredek, veszélyes helyen való fel/lemászás, barlangászat, úszás. Ezek még normálisan sem a legbiztonságosabb dolgok egy idegen helyen.
Ennek ellenére számos tapasztalat mutatja, hogy a hegyvidéki, sziklás, sőt tengerparti élmény egyáltalán nem veszélyes, igaz, fokozottabban figyelmet igényel, mint az apartman tripek. Felcammogni egy hegyre, megnézni a naplementét, óvatosan leereszkedni és a fák között sétálni egy walkmannel vagy hordozható magnóval, néha megállni, kicsomagolni a triptoy meglepetéseket, inni, enni, esetleg tábortüzet gyújtani és a parázsból figurákat építeni (persze csak az agyban), lemenni, befeküdni egy kényelmes, sötét szobába zenét hallgatni, sokak számára felejthetetlen emlék marad. Idővel a utazó megtanulja, hogy a trip alatt is ugyanúgy tudjon magára vigyázni.
Tehát a kinti tripelés inkább csak tapasztaltaknak ajánatos.
Alapvetően kétféle lehetőség van trippelésre: nappal vagy éjszaka. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. Éjszaka jobban érvényesülnek a hallucinációk, jobban lehet relaxálni a sötétben. Az sem utolsó szempont, hogy kevesebb a zavaró hatás, kevesebb kellemetlen meglepetés fordul elő. Hátránya, hogy másnap, a trip után egy kicsit nyomott az ember, mivel éjszaka nem tud ilyenkor aludni, de hát ez egy kiadós bulizás után is hasonlóképpen van. Nagyobb hátrány, hogy sokak számára ijesztőbb az éjszakai trip. Nappal viszont a trip végére már minden gond nélkül alhatsz és másnap frissen ébredsz. És persze, mivel nappal nagyobb az élet, több érdekességre, de több veszélyre is lehet számítani. Ilyenkor ugyanis (főleg apartman trip esetében) gondolj arra, hogy egy normális nap, ha tripelsz, egészen borzasztóvá válhat. Egy ismerős, rokon betoppanása, hirtelen telefoncsörgés nagyon elronthatja a tripet, így ezt a fajta utazást jobban meg kell szervezni.
A zene a kulcs a trippeléshez. A zene visz, sodor magával és változatja a gondolataid, a szívverésed, a hangulatod. A zene kiválasztása nagyon fontos. Vannak kifejezetten tripzenék, relaxációs zenék, de nem biztos, hogy ezek a legalkalmasabbak. Sokszor teljesen “normális” zenék is lehetnek varázslatosak, de előfordulhat, hogy kedvenc zenédet megriadva kapcsolod ki, ha trip alatt hallgatod. Az izgalmasabb utazásokhoz pergőbb tripzenék, acidzenék, trance valók, a relaxációhoz ezoterikus és ambient stílusú zenék. Ha az ember már kiélvezte a pergő gyorsaságot, előbb-utóbb egy kis nyugalomra vágyik, és akkor jöhetnek ezek a nyugodtan folyó ezoterikus dallamok, de persze nem mindenki igényli ezt. Általánosságban nem jók a túl gyors, túl sok ütőhangszert tartalmazó zenék, mint a hardcore, heavy metal, bár lehetnek kivételek. Mindenképpen a pszichedelikus, space rock, trance, ambient, ethno zenék ajánlatosak a tapasztalatok szerint.
Még magyarázatra vár az LSD és a zene kapcsolata. A tripzenéknek LSD alatt külön világuk van, gyakran trip alatt sokkal gazdagabb hangzásvilággal rendelkeznek, mint “normálisan” hallgatva. A pszichedelikus zenék pedig egyenesen teljesen mások, mint normálisan, sokszor fel sem ismerhetőek. Az LSD teljesen térbelivé teszi a zenét, a legjobb Dolby ProLogic surround rendszerek is ócskavasnak tekinthetőek egy darabka bélyeghez képest. Egyes együttesek által analóg szintikkel “kitenyésztett” trip-effektek teszik fel a zenékre a koronát, melyek egyedülálló élményt nyújtanak zenehallgatáskor. (Általában ezek az effektek “normál” zenehallgatás alatt idegesítőek, idétlenek is lehetnek, trip alatt viszont nagyon megdolgozzák az agyat.)
Zenék kiválogatásakor ajánlatos egy hallgatási sorrendet választani, amitől persze el lehet térni, de ne a trip közben kelljen keresgélni a zenéket. (mert nem mindig megy) Érdemes előkészíteni egy lágy, nyugtató CD-t vagy számot, arra az esetre, ha valakit nagyon megviselne egy zene. Ilyenkor a nyugtató zene sokat segít.
Ha ezeket mind kipróbáltad, válogass a Delirium katalógusból, amelyben több száz pszichedelikus zene listája és ára található meg. (delirium@mail.bogo.co.uk)
A zeneválasztásnál is nagy az alkat szerepe. Mindenkinek ajánlatos ennek ellenére kedvenc zenéinek kipróbálása, de a fentiek figyelembevételével csak óvatosan. Valószínűleg a trippelők világában két kategória alakul ki: a legjobb zene és a legjobb tripzene, de természetesen vannak olyan zenék, amelyek minden állapotban élvezetesek, talán ezek az igazi jó zenék. Érdemes filmek soundtrack-jeit is kipróbálni, például nagyon jó a Crow (főleg a szimfónikus változat).
Persze a zenéket csukott szemmel kell hallgatni a tökéletes elmerüléshez, videoklipekhez, utazáshoz, de a nyitott szemmel való zenehallgatás is alaposan felpörgeti a tripet.
Nagyon fontos, hogy a zene nem egyszerűen a trip egy kiegészítője, eszköze. Nagyon ügyelni kell, hogy mit hallgatunk ilyenkor, hiszen a gondolatokat, a képeket (a rosszakat is) a zene stimulálja. Tehát a legtöbb esetben a nem megfelelő zene felelős lehet a bad trip kiváltásáért.
A tripjátékok arra szolgálnak, hogy furcsa (vagy néha egészen normális) tárgyakkal összezavart érzékeidet még jobban összezavard, lehetőleg pozitív hatást (pontosabban: még több röhögést) kiváltva. Egy jól kiválasztott tripjátékkal nagyon emlékezetessé lehet tenni egy tripet.
Könyvek: egyeseknek nehéz ilyenkor olvasni, ha nem lehetetlen; mások szerint bizonyos könyveket csak ilyenkor lehet megérteni (ebben lehet valami); megint mások szerint hülyeség erre pazarolni az időt. Azért érdemes kipróbálni.
Déligyümölcsök, legjobb a narancs: Az íz, a minta, a forma varázslatos kombinációja. Narancslé is megteszi.
Kréták, ceruzák, filcek: rajzolni és festeni trip nélkül is nagyon jó. Hát még alatta…
Dobok: a dobolás csodálatos trance, spirituális élményt nyújthat. Vagy egyvalaki dobol a többieknek, vagy mindenki egy körben.
Zselatin alapú kaják, pudingok, gumicukrok Sok kaját érdemes kipróbálni, a szénsavas üdítőket, a jégkrémeket, a bébiételt (!), a gyümölcsöket. Csak keveset, hiszen igazából nem enni akarunk, hanem csak “érezni”.
Izzó alakok a sötétben, de lehetőleg ne koponyák és csontvázak. Pl. izzó acid jel.
A virágok (főleg a frissek) színpompás látványt és nagyszerű érzést nyújtanak, nem ritkán mozognak és tekerednek.
Színes (főleg mintás) lufikat felfújni, nézegetni szintén nagyon szórakoztató, főleg, ha a belsejükbe valamilyen világító, fluoreszkáló dolgot teszünk.
Különböző izzó végű vagy foszforeszkáló pálcák, karikák, botok nagyszerű látványt nyújtanak sötétben. Mivel a fények a kitágult pupillának köszönhetően sokkal később tűnnek el, egész bonyolult dolgokat lehet rajzolgatni fényből.
A tükrök nagyon érdekesek, bár kissé veszélyesek. Nem mindenki képes elviselni a saját arcát ilyenkor. De érdemes kipróbálni, főleg ha sikerül torzító tükröket is szerezni.
Filmek: számítógépes animációs filmek, rajzfilmek és elgondolkodtató művészfilmek ajánlatosak. Óvakodjunk azonban David Lynch filmjeitől, a Született gyilkosoktól és társaiktól!
Hangszereken játszani (például gitáron, zongorán) egészen csodálatos, “érzem a zenét” érzést ad.
A természet a legjobb triptoy, kimenni, főleg éjszaka. Egy erdő éjjel, csillagos égbolttal, egy napfelkelte vagy naplemente egy tóparton vagy tengerparton normálisan sem egy utolsó látvány. De tapasztalatok szerint ezek a dolgok trip alatt a legcsodálatosabb dolgok az Univerzumban.
Tábortűz: egyrészt hidegebb időkben kellemes meleget ad, másrészt a tűz kialvása után, a parázs igen érdekes figurákat formál…
Stroboszkópok 20-30 Hz-re beállítva nagyon klassz dolgok, de egyeseknél rohamokat válthatnak ki, szóval kockázatosak, a pupilla tágultsága miatt akár szemkárosító is lehet (nem mintha normálisan egészséges lenne).
Hangjátékok, például csak magánhangzós hangokkal, vagy kitalált nyelven beszélni.
Maga a víz, meg lehet inni, folyatni, csobogtatni, rengeteg érdekes és vicces dolgot lehet vele elkövetni. Csak egyet ne! Ne fürödjünk ilyenkor mély vízben és felügyelet nélkül.
Általánosságban igaz, hogy főleg firsttimer-eknek minden tárgy, minden minta triptoy.
A tripvezető (guide) olyan összejövetelekre ajánlott, ahol sok kezdő van, vagy ha “veszélyesebb” helyre megy a társaság. Ilyen embert találni elég nehéz, de sokat segíthet, ha valami baj van. Egyrészt ő találja ki a trippoénokat, ő adja a zenét és az esetleges számítógépes demókat mutatja, másrészt ha valami baj van, ő tud a legjobban segíteni. Tripvezető kétféle lehet, egyik, aki nem tép be (clear), vigyáz a többiekre, a zenét és a játékokat biztosítja (nagyobb felelőssége is van), a másik, aki szintén be van tépve és inkább a D.J. szerepét tölti be. Jobbára kezdőkből álló társaságban mindenképp ajánlott egy “clear” guide.
Nagydózisú utazások esetén is mindenképpen ajánlatos a clear guide, mert ilyenkor még a profik is segítségre szorulhatnak.
Sok FAQ-ban olvasható, hogy ne trippelj számítógéppel. Ez így nem igaz, csak vigyázni kell, ne ragadjon le senki a gép mellett. Érdemes demo-kat megnézni, érdekes képeket (fraktálok, minták, vannak külön ilyen képek), pszichedelikus utility-kat (forgó spirálok, változó minták). Lehet próbálkozni pszichedelikus modulok írásával, de a zenével kapcsolatban leírtak figyelembevételével. A fraktálok világa egyébként is érdekes, de más dolog egy fraktálban utazni és elmerülni, felismerni, hogy fraktáloknak mennyire mély jelentésük van.
Ne ess pánikba!
Könnyű ezt mondani, de néha annál nehezebb megtenni. Az a lényeg, azt kell megérteni, hogy amiket ilyenkor gondolunk, hallucinálunk, az mind-mind a saját agyunk szüleménye, tehát a “mi tulajdonunk”. Azaz ne féljünk a saját agyunktól, minél jobban ismerjük, annál kevésbé érhetnek meglepetések. Általában az első tripnél előjönnek a veszélyesebb gondolatok, de nem mindig. A lényeg annyi, hogy amíg nem túl vészes a helyzet, inkább hagyjuk magunkat sodorni, hadd szökelljen az agy, ha úgy érezzük, nem bírjuk, nyissuk ki a szemünket, váltsunk zenét, beszélgessünk, csináljunk mást.
Nehéz helyzetek kezelése (Guide-oknak, Vezetőknek)
Az alábbiakban 2 részre bontva találhatók a legjellemzőbb, ‘bad trip’-et okozó élmények és azok kezelése. Elsőnek a paranoiákról, majd az ún. heavy trip-ről lesz szó.
A paranoia fogalma kb.: valamilyen negatív (vizuális vagy pszichikai) élmény hatására kialakult beteges kényszerképzet, egy bizonyos gondolat túlzott előtérbe helyezése.
Nagyon sokféle paranoia (parázás) létezik, de mindenekelőtt külön kell tudni választani a pszichikai, ezenbelül a vizuális és gondolati paranoiákat, és a fizikai alapokra épülő rosszulléteket. Ezekről később
részletesen…
Hogyan állapítható meg valakiről, hogy parázik? Nos, ijedt, félelmet sugárzó arckifejezés és a humorérzék teljes elvesztése. Súlyosabb, mélyebb parázásnál rémült kiabálás, rohangálás, vagy magzatpózba gömbölyödés, szóval észre lehet venni.
Minden parázásnak meg kell találnunk az okát, kiváltóját, hogy megfelelően tudjuk kezelni. Ha a ‘beparázott’ személyt rá tudjuk ébreszteni a félelme alaptalanságára és valóban nyugodt körülmények között tudja folytatni a tripet, akkor remélhetőleg minden rendben lesz Egy a lényeg! A legcsekélyebb mértékben beparázott embert sem szabad egyedül hagyni!!!!!
De! Mindenekelőtt inkább próbáljuk megelőzni a bad tripeket, mint folyamatában próbálni segíteni. Ezért nagyon fontos a FAQ elején levő tanácsok betartása. A következőkben néhány gyakori (?) pszichikai paranoiáról, kezelésükről, megelőzésükről lesz szó.
Firsttimereknél, kezdőknél előfordul (nem gyakran), hogy olyan dolgokat vélnek látni, amelyektől megijednek (pl: bogarak a padlón, az utcán mindenhol rendőrök, hullák a földön…stb :)) Az egyén idegzetétől függ, hogy mennyire veszi komolyan ezeket, tanácsos ilyenkor a helyszín elhagyása, a fények megváltoztatása, és mindemellett megnyugtatni az illetőt, hogy valójában nincs ott semmi. Megelőzésére ajánlott a barátságos, ismert környezet kiválasztása és kis adag bevétele.
Ugyancsak firsttimereknél gyakoribb az ‘úristen meddig tart ez még??’, vagy az ‘örökre ilyen maradok??’ jellegű gondolatok előtérbe helyezése. Ezekre az élmény hosszúsága miatt és az időérzék elvesztése miatt gondolnak néha. Elég könnyen kezelhető probléma, nem igazán lehet belehülyülni Súlyosabb
problémát jelent, ha valaki a társaságon belül ébreszt negatív érzéseket a másikban, kelt félelmet benne. Ezt muszáj megelőzni azzal, hogy jól összeszokott társaságban trippeljünk, és mindenki ismerjen mindenkit. Még így is előfordulhatnak nézeteltérések, vagy félreértelmezett nem verbális jelek, grimaszok, amelyek összeugraszthatnak két embert. Itt legjobb egy harmadik személy közbelépése (nem több!!) és ha tényleg nem szándékos piszkálásról van szó akkor nagyon meggyőzően meg kell nyugtatni a feleket, (hosszadalmas dolog!) hogy csak félreértésekről van szó és ‘dehogy akar ő bántani téged!’
Problémát jelenthet, ha valakinek már volt bad tripje, előzőleg már parázott, de újra tripelni akar. Számítani lehet rá, hogy előbb-utóbb újra előjönnek az emlékei a rossz élményekről és attól ijed meg, hogy ismét megtörténik majd. Ha a múltbéli parázások okai tisztázottak akkor könnyebben ki lehet beszélni, meg lehet nyugtatni az illetőt. Itt is ajánlott a kis adag bevétele, és a helyszín lehetőleg ne ugyanaz legyen (!) ahol már egyszer rosszul lett az egyén.
Óriási felelőtlenség és majdhogynem öngyilkosság az, ha valaki gyógyszerre vesz be LSD-t! Legyen az bármilyen gyógyszer, a tripet megelőző 3-4 napos időszakban ne vegyük be! Ugyancsak nem ajánlatos fejfájással, fogfájással és egyáltalán semmilyen betegséggel tripelni! Ha valamilyen véletlen folytán, vagy ha az illető nem akar kilógni a társaságból és nem árulja el, hogy gyógyszert szedett, vagy fáj a feje, mondván: ‘áh, úgyse lesz semmi’; szóval ha valaki van ilyen felelőtlen magával szemben, akkor sem szabad egyedül hagyni, sőt kifejezetten vigyázni kell rá, és esetleg kényszerrel visszatartani attól, hogy bármit is cselekedjen, ami veszélyes lehet önmagára, vagy másra. Itt olyan mértékű lehet a személyiségváltozás és a paranoia, hogy az már komolyabb szaktudást, valószínűleg orvost igényel.
Semmiképp ne adjunk további gyógyszereket, pl. nyugtatókat azzal a céllal, hogy hátha ez majd használ! Itt már nem segít a kibeszélés, a nyugtatgatás (bár azért számít valamit), mert a probléma nem pszichikai eredetű. Végső esetben meg lehet próbálni tejet itatni az illetővel, vagy ha van kéznél klórpromazin, akkor 50 mg orálisan.
De hangsúlyozom :
A fizikai rosszullétekhez sorolhatóak, de pszichikailag kezelhetőek az olyan esetek, amikor a tapasztalt, vagy magukat tapasztaltnak vélő tripelők nagyon friss és nagyon tiszta anyaghoz jutnak hozzá és ugyanakkora adagtól, amit addig bevettek, a tiszta anyag miatt egy kétszer-háromszor erősebb tripet élnek át. Ha a dealer nem szólt előre az anyag erősségéről, akkor ez elég ijesztő is lehet. Előjöhetnek olyan gondolatok, hogy ‘úristen, most biztos beparázok!’ és hasonlók. Itt tulajdonképpen annyit lehet tenni, hogy fokozottabb odafigyeléssel tripelni tovább, még jobban összetartani a csapatot és lehetőleg nem próbálkozni a trip leállításával. Minél jobban akarja valaki, hogy ‘kijöjjön’ a tripből, annál jobban belehülyül abba, hogy nem tud kijönni. Végülis itt a félelemtől fél az ember. Tehát : DON’T WORRY! BE HAPPY!
Leginkább erősen pszichedelikus zenék csukott szemmel való hallgatásakor (Ozrics, Hawkwind stb.) alakulhat ki. Itt is csak akkor, ha az illető még soha nem találkozott ilyenfajta zenével. Inkább csak firsttimereknél, de tapasztalt tripelőkkel is előfordulhat nagy adag és erős anyag bevételekor. Nem feltétlenül rossz élmény, bár a külső szemlélő nagyon rossznak láthatja. Egy tulajdonképpeni transzba esés történik az emberrel, a zene annyira átjárja és olyannyira elfelejteti vele a valós világot, hogy azt hiszi meghalt és ez már a túlvilág, vagy egy másik világ, ahová a lelke távozott. Ettől megijed és vissza akar kerülni a valós világba, amit hangoztat is általában. Tehát folyton ki akar jönni a tripből és nemigen lehet meggyőzni arról, hogy nem halt meg. A zenét ki kell kapcsolni és nem ajánlott utána egyáltalán zenét mutani az illetőnek. Semmiképpen sem szabad egyedülhagyni, mert felléphet olyan körülmény, hogy az illető azt fogja hinni a tulajdonképpeni valós világról, hogy csak az ő agyának a szüleménye. Mindenről azt fogja gondolni, hogy ő teremtette, tehát semmiképpen sem szabad egyedülhagyni és meg kell próbálni elmagyarázni neki a dolgok valódi állását. (Nehéz ügy) Ugyancsak előfordulhat pszichedelikus zenék hallgatásakor, hogy az ember ügy érzi: rájött a világmindenség titkára. Nagyon egyszerűen kimondhatónak tűnik, de elég könnyen bele lehet hülyülni, ha megpróbáljuk. Jobb ha hagyjuk elúszni ezeket a gondolatokat…
Megelőzésére a következők ajánlottak: A firsttimerekkel előbb ismertessük meg a könnyedebb, nyugis zenéket, (pl: Mike Oldfield/OmmanDawn; Hergest Ridge;Tubular Bells stb.) és csak ezek után mutassunk meg EGY pszichedelikus zeneszámot. Utána ajánlatos megbeszélni az élményt, és ha minden rendben akkor mehet még egy szám, majd megint megkérdezni, hogy minden rendben van-e, és ha igen, megint le lehet egyet játszani, és így tovább, egészen addig, amíg biztonságban nem érzik magukat minden zenében. Mindezt természetesen kis adag fogyasztásával.
Végszó: Ha valakin megpróbálunk segíteni, azt csakis szeretetet és nyugalmat árasztva tegyük…
Az LSD és általában a hallucinogén drogok gazdag mítoszok és filozófiai elméletek gyártására ösztönzik az embereket. Ez a téma kívül esik a FAQ keretein, de egy pár szót illik róla szólni. Az LSD egyik legnagyobb filozófusa a már említett Leary volt, aki komplett elméletét dolgozta ki az LSD “vallásának”. A filozófia alapja nagyjából az, hogy az LSD tulajdonképpen nem is hat végig az agyra, hanem az agy előtt egy kaput, újabb valóságot nyit meg, feloldja az ember és az érzékelt valóság közötti kötelékeket, újabb világot tár fel. Ezt a tudományos vizsgálatok is megerősítik, hiszen az LSD aktív időszaka tíz perc-fél óra, míg egy trip eltarthat akár 7-8 óráig is.
Megvilágosodás, a tudat szabadsága, amit az LSD-vel gyorsan elérhetünk, szemben a jóga, a meditáció hosszas gyakorlásával szemben. Ezek a filozófiák általában sokat merítenek a keleti filozófiákból, buddhizmusból, taoizmusból (vagy pl. a Tibeti Halottaskönyvből – ld. Leary The Psychedelic Experience c. könyvét) Természetesen ez a mesterségesen okozott zavar valóban okoz pozitív változásokat, kitágítja az ember látókörét, fokozza kreativitását és más már említett változást is okoz. Sok kérdés merül fel talán most is a tartózkodó olvasóban: Elérhetőek-e ezek a változások a szer nélkül is? Miért nem tudjuk agyunkat mi magunk, kémiai szerek nélkül így beállítani, kihasználni? Valóban tartogat az evolúció olyan képességeket,
amelyek még nem aktiválódtak, ott szunnyadnak az agyban? Elképzelhető, hogy az LSD egy tiltott terület kapuját nyitja meg?
Több érdekes gondolat is összegyűlt már a témával kapcsolatban. Sokan beszámoltak a végtelen beégetettnek hitt korlátjának eltűnéséről. Sokan azt mondják, a Válasz ott van bedrótozva az agyunkban, de a valóságos világban megközelíthetetlen, érthetetlen lenne, csak a halálkor és a trip alatt ismerhető meg. Végtére is, a Válasz idő előtti megismerése az élet értelmetlenségét jelentené. Vagy ahogy a Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyvben olvashatjuk, a Kérdés eleve kizárja a Választ… Sokan a feltárulkozó új területet, világot, amely a trip alatt elérhetővé válik, a számítógép operációs rendszerének legalsó, felhasználó számára
megközelíthetetlen területével azonosítják.
Érdekes azon is elgondolkozni, hogy tulajdonképpen az LSD (és egyéb pszichedelikumok, mint a DMT, meszkalin, pejot, stb.) molekulái éppen azért ilyen hatékonyak, mert annyira hasonlítanak az emberi agy kulcsfontosságú (érzelmekért, érzékelésért felelő) neurotranszmitterére, a szerotoninra. Viszont, ha egyesek
hallucinációnak nevezik az pszichedelikus állapotokat, akkor ugyanilyen joggal nevezhetjük hallucinációnak valós életünket is. Végtére is, az agy nem tud különbséget tenni, hogy receptorai egy szerotonint fogadtak, vagy egy LSD molekulát. Így vagy miundkét állapot hallucináció, vagy mindkettő valódi, csak más nézőpontból. Az utóbbi álláspont talán hihetőbbnek tűnik mindenki számára.
Sokan ekkor értik csak meg igazán azt a gondolatot, hogy mindenki egy külön világot rejt magában….
Ha bővebben érdekelnek az ilyen gondolatok, ne hagyd ki a most következő, Cellux által írt rendkívül érdekes eszmefuttatást sem.
A félelem az ego találmánya. Az ego szűklátókörű, földi személyiséged. Félti önmagát, karrierjét, nehezen szerzett földi boldogságát, mert nem lát túl saját korlátain. Az ego reszket az ismeretlentől. Ha éjszaka, a sötétben botladozva szemed megakad egy ismeretlen tárgyon, az ego sorra gyártja az elméleteket arról, mi lehet az: szörnyű démon, mérges pók, vagy más fenevad. De ha felgyújtod a villanyt, láthatod, hogy egy partvis
rémített halálra. Az ego minden benyomást, ami az agyba érkezik, kategorizálni igyekszik. Ha ez nem sikerül, akkor beindul a válaszreakció, a félelem.
A félelmet több módon is elkerülheted. Az egyik módszer, hogy nyitsz az agyadban egy külön kategóriát az acid élmények számára, és mindent, amit az ego nem tud racionalizálni, ide sorolsz (valószínűleg elég sok ilyen élményed lesz:). A másik, amit egyes pszichológiai iskolák is javasolnak hasonló esetekben, hogy szembenézel a félelemmel és “beleveted magad a vicsorgó sárkány pofájába”. Ezt persze könnyű mondani, annál nehezebb megvalósítani. Csak olyanoknak javaslom, akik egyébként is szeretnek az élet veszélyes oldalán élni. A harmadik, és talán legjobb megoldás: megpróbálod kikapcsolni az egodat a trip idejére. Egyszerűen nem figyelsz oda arra, amit mond. Ha nem hagyod, hogy az egod erőszakkal megállítsa a benyomások áramlását, akkor minden félelmetes jelenség nemsokára magától elmerül az áradatban.
A trip olyan, mintha egy NAGYON gyorsfolyású folyón utaznál, egy matracon üldögélve. Amíg nyugiban ülsz, és szemlélődsz balra-jobbra (a trip mélyebb részein full 3D-ben), addig nincs gond. De ha megijedsz valami félelmetes igrictől, bepánikolsz, és mondjuk megkapaszkodsz egy fejed fölött belógó fa ágaiban, tuti, hogy lebuksz a matracról, aztán győzzél csak úszni utána.
A trip valóban utazás. Idegenvezető is jár mellé. Ha odafigyelsz, könnyen észreveheted, hogy valaki van a közelben és a háttérből irányítja mindazt, amit átélsz. Ne félj ettől a valakitől, próbáld meg szóra (gondolatra?) bírni, biztos sok érdekes dolog van a tarsolyában. Megmutathatja neked mindazt, amit valaha is tudni vagy látni akartál. Olyan ő, mint egy szellemi tanító, saját egyéniséggel, sőt humorral. Ha zenét hallgatsz, a zenét ő vezényli és ő vezet be annak rejtett világába (hi to the erps of the ozric tentacles!). Ha filozófiai gondolatmeneteket követsz, ő fonja a gondolatok fonalának végét. Lehet, hogy valójában a rejtett éned figyel
téged. Barátkozz meg vele és ismerd meg önmagad!
Amit gondolkodásnak hívunk, nem egyéb, mint a benyomások szavakká szervezése. Felmerül benned egy benyomás, és az agyad egyből nekiáll kifejezni azt, szavakat keres, mondatokat alkot, és ami ebből a “gépből” kijön, azt a szádra adja. Ám amíg az agy mondatalkotó képessége dolgozik, addig nem merülhet fel újabb benyomás. Benyomások csak akkor merülhetnek fel, amikor nincs mondatalkotás. Amikor az agy “üres”. Az acid – ilyen értelemben – kiüríti az agyat. Ezért a benyomások – ilyenkor – szünet nélkül áramlanak a tudatban. A mondatalkotó képesség persze nem tűnt el maradéktalanul, még mindig hajlamos vagy arra, hogy mondatokká formáld, amit átélsz. Ez a trip elején még talán lehetséges is. De később, ha bölcs vagy, lemondasz erről. Minek? Szavakkal kifejezni a kifejezhetetlent? Inkább hagyd, hogy magával ragadjon a benyomások immár szünet nélkül áramló áradata.
A benyomások a tudatalattid világából erednek. Minél mélyebbre jutsz, annál inkább kinyílik ez a világ. A hétköznapi tudatállapot számára ez a világ nem látható, csak az igazi intuíció ritka pillanataiban. A benyomások
között belső összefüggések állnak fent, ezért a benyomások áradata nem véletlenszerű. Amikor egy benyomás kiemelkedik a tudat felszínére, magával vonszolja hozzá közel álló társait is, és ezért a benyomások egymásra
következésében koherencia fedezhető fel. A tudatfolyam mindig vezet valahová, de a megtett útra csak az tekinthet vissza, aki eljutott a célig. A végső megismerés fázisában a benyomások úgy követik egymást, mint egy spirális vonal mentén egymástól rögzített távolságra kijelölt pontok; ahogy közeledsz a spirális csúcsa felé, a tudatban úgy vándorolnak a benyomások, egyre gyorsuló tempóban, folyamatos logikai láncot, a megértés láncolatát alkotva. A spirál csúcsánál találod meg Istent.
Az acid számottevően megváltoztatja az időérzékelést. Minél jobban belemélyedsz a tripbe, minél inkább a hatása alá kerülsz (azaz minél mélyebbre mész), annál nagyobb lesz az eltérés az objektív és a belső, szubjektív idő között. A legmélyebb állapotokban az idő már érzékelhető pillanatok egymásutánja, és egyre lassul, miközben a benyomások fénysebességgel száguldanak a tudatban. A trip csúcsán megáll az idő és az
ember – számára meghatározhatatlan időtartamra – a pillanatban honol.
Saját tapasztalataim alapján: A misztikus élmény egyenértékű a dolgok gyökeréig hatolással. Az ember felismeri önnön transzcendentális természetét. Felismeri, hogy Isten lényege a Szeretet. Felismeri, hogy az élet játék, egy nagy varázslat, amelyben Isten varázsolja a világot, annak szellemi és anyagi oldalával együtt. Minden, ami mindennapi életünkben körülvesz minket, része a játéknak. A játék célja: a szépség érvényre juttatása. A szépség magában hordozza az értelmet. Az értelem egyenértékű a rendezettséggel. Az ember valóban Isten képmására teremtetett, ő is rendelkezik a teremtés képességével, mégha csak kis mértékben is.
Mindegyikőnk ezt teszi: szüntelenül teremtünk, gondolatokat, elképzeléseket; először a tudatunkban, aztán ha nem ütközünk korlátokba, realizáljuk őket a fizikai világban is. A különbség főként abban áll, hogy nekünk, embereknek nincs tudomásunk arról, mi a tökéletes szépség, ezért alkotásaink, melyek a múlandó, földi ego hatása alatt születnek, soha nem lehetnek tökéletesek. A művészet lényege: folytonos törekvés arra, hogy megfogjuk és rögzítsük a tökéletességet. De ugyanez a lényege matematikának is.
Végső fokon nincs Jó és Rossz, csak a végletek közötti egyensúly van. Ha Jó van, Rossznak is kell lennie. Az élet lényegét a Yin-Yang szimbólum fejezi ki a legjobban.
És végül: nagy igazság van Jézus azon mondásában, hogy olyanná kell válnunk, mint a gyermekeknek, ha be akarunk jutni a mennyek országába.
Nem csak aciddal, hanem rengeteg más úton is (yoga, transzcendentális meditáció, vallásos extázis, aszketizmus, spontán megvilágosodás, stb.) a legmagasabb, amit az ember elérhet: az újraegyesülés a mindenki mélyén ott rejtőző közös eredettel (Isten, Teremtő, Tao, Lényeg, Lét, Szeretet, stb.) Ez az újraegyesülés nem jelenti az ember fizikai halálát, mert a halál csak akkor jön el, ha valaki megérett rá (és nem valószínű, hogy valakinek az élete pont egy acidtrip alatt teljesedik ki). Ez az állapot egyenértékű a yoga legmagasabb fokozatával, az abszolúttal való eggyéválással (a jogában aszampradnyata szamadhi, a buddhistáknál nirvana, a keresztényeknél üdvözülés). Ebben az állapotban nemhogy személyiség (ego), de tudat sincs többé, csak “önnön fényességében ragyogó létezés”.
A hegy csúcsára számtalan ösvény vezet. Késznek kell lenned a “halálra”, azaz az egyéniséged, a személyiséged ideiglenes elvesztésére. Az első fázisban az acid megmutatja neked, miként zajlik az élet. Élő részesévé válsz az örvénylésnek, és ha fogékony vagy a szépségre, esztétikai mennyországban érezheted magad. Ha nem avatkozol bele a trip folyásába, akkor megfelelő karmikus háttér esetén (azaz ha nincs olyan tapasztalatod, élményed, hiedelmed, ami ezt megakadályozná) az acid előbb-utóbb lefosztja rólad a személyiséged (ez elég ijesztő testi tünetekkel járhat együtt – pl. úgy érzed, mintha a szívedből kiindulva valami fehér izzás széthasítaná a tested). Több ilyen “halálon” is keresztül kell menned, amíg el nem jutsz a meztelen lélek valóságáig. Olyan az egész, mintha egy hagyma lennél, amelyről valaki egymás után hántja le az újabb és újabb rétegeket. Amint előtűnik a legbelső mag, az ember megismeri Istent. Ha belátja, hogy a legbelső magra sincs többé szüksége, az is szétfoszlik és ezzel beáll a nirvána állapota.
Az egyesítettség állapota hirtelen ér véget. Nem tudod, mi történt, sem azt, hogy ki vagy, ki voltál azelőtt. Ez az újjászületés fázisa, amikor lassan újrateremtődik a személyiséged. Gyermekként állsz ilyenkor a külvilág csodái előtt, és túláradó érzékenységedet sérti minden durva megnyilatkozás. Maradj nyugodt, tudatosítsd magadban, mi történik, és csendes békével alakítsd magad, hogy a harmóniát magaddal vihesd a mindennapi életbe is.
Az egyik legproblémásabb kérdés. A válasz elsősorban attól függ, mit tartasz valóságnak (azaz hit kérdése). A nyugati világban felnőtt ember általában az őt körülvevő fizikai világot tartja az egyedüli objektív valóságnak, és mindazt, ami ettől eltér (pl. az álmok, a képzelet világát vagy a hallucinogén szerek által előidézett tudatállapotokat) csak az agyán belül létező, általa teremtett szubjektív valóságként fogja fel. Ebből a nézőpontból az acid hatása nem több, mint az agyadban létrehozott “zavar”, a neuronok tüzelése, stb., és minden tapasztalat (bármilyen furcsa és meglepő legyen is az) ennek a zavarnak a következménye. Ezzel szemben az ősi keleti társadalmakban honos létszemlélet szerint a fizikai világ csak maya, illúzió, az ember belső világának a tükröződése, amelyet a nem-tudás állapotában lévő ember egyedüli valóságként értelmez (azaz az okozatot tartja valóságnak, és nem látja a mögötte meghúzódó okot). Erről az oldalról nézve az acid bepillantást enged az igazi valóság természetébe, és rámutat a világ maya voltára.
A hozzáállás, a kulturális háttér, a hit, a világnézet, stb. nagyjából meghatározza, hogy valaki milyen tapasztalatokat szerez a trip alatt és azt is, hogy később ezekről a tapasztalatokról miképpen vélekedik. Személy szerint úgy gondolom, erre a kérdésre mindenkinek magának kell a választ megadnia. Én hajlok rá, hogy az acid világát valóságnak tekintsem (személyes tapasztalat alapján).
Mint írtam, az LSD nem alakít ki fizikai függőséget, csak pszichikai függőséget okoz. Ha az illető az LSD fogyasztóknak abba a kategóriájába tartozik, amelyik a szert csak kipróbálja, úgyszólván “tudományosan” érdekli a szer hatása (bár ezek a kipróbálások igen megszaporodhatnak ), azoknak nem is okozhat nagy erőfeszítést a leszokás. Hiszen ha megtapasztalták, amire kíváncsiak voltak, élményeket szereztek és tartják
magukat ahhoz, hogy ők ezt csak kipróbálták, tudják magukról, hogy ők kitűnően megvannak a szer nélkül is, akkor ez csak egy szimpla döntés lehet. Ha ebbe a csoportba tartozol, a leszokás általában nem amiatt következik be, merthogy a szer káros lenne, vagy ilyesmi. Inkább azért, mert találtál egy sokkal jobb elfoglaltságot magadnak, eljött a nagy Ő, aki nem értékeli ezt a “hobbidat”, vagy már kényelmetlen állandóan titkolni, esetleg hozzátartozóid előtt kitudódott, valaki bad tripje miatt te is bajba kerültél, vagy egyszerűen azért, mert az ember nem csinálhatja örökké, egyszer abba kell hagyni.
Bonyolultabb a helyzet, ha az LSD egy hiánypótló az életedben, csak arra használod, hogy átlépj kedvenc világodba a gyűlölt hétköznapokból, csak szórakozásodat, barátaidat pótolja. Nehéz ilyenkor tanácsot adni, mégis több dolgot tehetsz. Az első a legrosszabb: nem változtatsz semmit. Ha hallottál az LSD személyiség változtató hatásáról, akkor beláthatod, hogy az elhúzódó, magányos, elkeseredett embert a szer még olyanabbá teszi. Ami ezután jön, a teljes elhidegülés az emberektől, mély depresszió, lelki leépülés, ami pedig akár testi bajokhoz is vezethet. A második már jobb megoldás, ugyan a kábítószerellenes tábor biztosan megkérdőjelezi, de talán a fokozatossága miatt mégis hasznos lehet. Ha nagyon hiányzik a szer, ne próbáld abbahagyni, menj el olyan társaságokba, akik nem csupán szórakozásból tripelnek. Próbáld a szert hasznos dolgokra használni, elemezd utazásbeli álmaid, gondolataid, próbálj olyan tevékenységeket, amelyekkel megnövekedett kreativitásodat használhatod, írj, szerezz zenét, verselj, fess vagy rajzolj a tripek után. Lényeg, hogy ne feledkezz bele a teljes önsajnálatba, próbáld a hasznodra fordítani az LSD-t. Ha sikereket érsz el, utazásaid meg fognak ritkulni, mert az idődet mással fogod már tölteni, új barátaiddal és új hobbiddal. Mindez lehet, hogy elsőre furcsának hangzik, de próbáld ki. Kitűnő megoldási lehetőség lehet a yoga, az agykontroll is, amelyek sokak számára misztikumnak tűnnek, de tudományos alapjai vannak. Semmit sem vesztesz, ha elmész egy ilyen tanfolyamra, jó társaságba kerülsz és igen nagy eséllyel le fogsz szokni a szerről (legalábbis mint pótszerről – nem mondom, hogy örökre abba kell hagyni) – nem kell elhinni, csak ki kell próbálni.
Ez egy igen fontos dolog, úgyszólván a legfontosabb. Az LSD és általában a kábítószerek megítélése a társadalomban egyértelműen negatív. A társadalom szemében a kábítószer fogyasztása és kereskedelme egyértelműen bűn, mind erkölcsileg, mind a törvények szempontjából. A mai idősebb generációk a kábítószerről szinte semmit sem tudnak Az egyre terjedő felvilágosító műsorok, kampányok és drogszolgálatok révén már több információhoz lehet jutni. Természetesen csak a kábítószerek negatív hatásairól. Mi szükség a drogra, elég élvezet van az életben – mondja a drogellenes tábor. A válasz az, hogy nem minden drogot használnak csak az élvezet miatt. Annak ellenére, hogy az LSD is illegális drog, az LSD-t fogyasztók többsége nem érzi rossznak, hogy ebbe a táborba tartozik. Ez nem teljesen egyértelmű, ugyanis egy kemény drogos (crack, kokain, heroin esetében) azért többnyire tisztában van vele, hogy rossz úton jár, csak általában képtelen ezen önerejéből változtatni. Azok a középkorúak, akik teljesen résztvettek a hippimozgalomban, azaz szedtek pszichedelikus szereket is, töbnyire nem bánták meg ezt. Ha eljön az az idő, amikor meg kell válni a tripektől, a tábor többségének nem okoz nagy gondot. Legtöbben úgy emlékeznek majd rá, hogy egy hasznos eszköz volt önmaguk és a világ megismerésében, de már nincsen rá szükségük.
A “semmi értelme” világban élünk. Még aki a felszínen kifogástalan életet él is, manapság egyre inkább elgondolkozik, hogy ez lenne az, amit egész életében elérni tudott, akart? Érdemes volt? A legtöbb ember erőt vesz magán és elhessegeti ezeket a gondolatokat. De azok egyre gyakrabban visszatérnek.
Ma a céltalanság, a depresszió, az életuntság, a kilátástalanság az egyik legnagyobb népbetegség, ami egyre inkább a mai fiatalokra jellemző. Akik egyrészt folytatták az előző generációk hagyományait, alkohollal próbálnak felejteni, és akik új módszert kerestek és megtalálták a drogokat. Aztán akiknek, Magyarországon különösen sokan, végleg elegük lett ebből a világból. Mi eme nagy céltalanság oka? Közhelyek: felszínes kapcsolatok; műanyag, igénytelen világ; a pénz istenné válása; a természet pusztulása; az érzelmek háttérbe szorulása. Ezek a “közhelyek” egyre inkább sokkolják az embereket, sokan próbálnak ellene tenni, de a helyzet, úgy tűnik, egyre rosszabb. Egyáltalán nem csoda, hogy sokan próbálnak menekülni. Az LSD és a pszichedelikus drogok élvezői egy komplett világot kapnak, ami ugyan szintetikus, de legalább többnyire szép és mindenki szeret benne mindenkit, az embereket, a természetet. Mi lenne a megoldás? Nyilván, ha ehhez nem kellene semmilyen drog, ha ez menne magától.
Talán nem kellett volna leállítani az LSD-vel folytatott kísérleteket. Sokat lehetne tanulni az agyról, ha jobban tanulmányoznák ezeket a drogokat. Kinyerni belőle azokat a jó tulajdonságokat, amiért használják, megtanulni őket pusztán az aggyal segítségével használni. Természetesen nem arról van szó, hogy egy tökéletes, mellékhatások nélküli drogot előállítani. Nem, ez lenne a legrosszabb. Csak egyszerűen megtanulni azt, amit a pszichedelikus drogok nyújtanak: megvilágosodás, a zene érzése, a nyitottság, a természet szeretete. Amit a természeti, távol-keleti népek már nagyrészt tudnak és talán sokkal jobban is érzik magukat. Sokan úgy érzik, itt az ideje valamilyen Változásnak.
Egyes országok, köztük élen járva az USA keresztes hadjáratot indítottak a kábítószer ellen. Ha sikerül a kábítószerpiac teljes felszámolása (ami valószínűleg sohasem fog), akkor tekintsük át a világot, mi történne: Sokan (az LSD fogyasztók legnagyobb része) meg tudnak válni ettől a szenvedélyüktől, valami ugyan eltűnt az életükből és ezt megpróbálják helyettesíteni valamivel. Legjobb, de talán a legritkább eset lesz az, amikor ezt a szenvedélyt egy pozitív, kreatív szenvedéllyel sikerül majd helyettesíteni. Általános lesz a kábítószer élvezetének helyettesítése egy másik élvezettel. Igy fellendül majd az alkoholizmus, a prostitúció, az agresszió megnyilvánulási formái. A kábítószerüzletben forgó pénz áthelyeződik a fegyverpiacra, a prostitúcióra, egyéb élvezeti cikkek piacára. Az erősebbek függőket erőszakkal kell majd leszoktatni a szerről, rengeteg elvonót kell felállítani. Ezeknek az embereknek a nagy része sohasem fogja újra megtalálni a helyét a társadalomban. (Nem mintha eddig lett volna helyük.) Mi lehet talán a megoldás? A drogosok természetesen arra szavaznak, hogy legyenek legálisak a kábítószerek.
Tekintsük át a helyzetet, mi történne ekkor a világban: Egyetlen előny talán az lenne, hogy a kábítószermaffia, a mai bűnözés egyik legnagyobb forrása megszűnne, mivel mindenki vehetne drogot. De egy halom hátránnyal kell azonban számolni. Leggyorsabban a kábítószereket mint hiánypótlót fogyasztók száma nőne meg ugrásszerűen. A fogyasztás úgy terjedne, mint a futótűz. Az állam megadóztatná a kereskedőket, az erkölcsi szempontok egyre inkább a háttérbe szorulnának a pénz mögött. Sokan esnének áldozatul a fizikai függőséget okozó drogoknak a “miért ne próbálnám ki” eset eredményeképpen, olyanok, akiknek egyáltalán nem lenne rá szükségük. A lecsúszott emberek nagy százaléka, a lelki sérülésekkel küszködők nagy része elköltözne ebből a világból, egy álomvilágban folytatná az életét. Sokan elhanyagolnák munkájukat, mindennapi teendőiket, a személyes kapcsolatok, a valódi világgal való kapcsolatok leépülnének, a nyomor új kategóriája születne meg. Az így sem valami jó világ még sokkal rosszabb lenne. Akkor mit lehetne tenni? Csak a könnyű drogokat legálissá tenni, mint Hollandiában? Hol legyen a határ? Ki kaphat és ki nem veszélyesebb drogokat? Hiszen nagyobb mennyiségben a fűnek is pszichedelikus hatása van. Nyilvánvalóan nem igazán lehet ezt így szabályozni. Valószínűleg a mai világ még sokáig meg fog maradni ebben az “egyensúlyhelyzetben”. Látható, hogy sem a teljes tiltás és teljes engedélyezés sem működne.
És persze a tiltott gyümölcs a legfinomabb, ezt is tudjuk. Amíg azonban a pszichedelikus drogok megítélése nem változik (úgy tűnik, nem is nagyon fog – bár azért betiltása előtt egyáltalán nem volt az LSD-nek olyan negatív megítélése, mint ma), addig a többség jobban teszi, ha távol tartja magát tőle.
Mindenekelőtt:
Az LSD sem nem jegy a nirvánába, sem pedig gyógyszer az emberiség összes
problémájának megoldására”A valóság azoknak való, akik nem tudják elviselni a kábítószereket.”
Az LSD-re nem lehet rászokni. Én már csak tudom, egy éve élek vele.”
A FAQ-t minden trip után újraírjuk…”
LSD: Az agyadban olvad, nem a kezedben.”
Az élet csupán egy szerotonin-hallucináció”
TI: Hungarian Language LSD FAQ
AU: Gombor Gábor
AU: Ruzsa Balázs
DT: FAQ összeállítás
DT: tanulmány
PD: 1997/05 (elektronikus kiadás)
NO: Version 1.2 (H)
SO: URL: http://www.vein.hu/~gomborg/lsdfaqh.html
KW: LSD
KW: drogok
KW: kábítószer
NT: Elektronikus kiadás a szerzők/fordítók engedélyével.
Hungarian language LSD FAQ
An underground Tasteless WineKillers release. Version 1.2 (H)
1996-97 Copyright reserved.
“még mindig semmit sem tudunk az egészről”
(C) 1996-97 Copyright Biga, Naive, Cellux. Public Domain. Infos, questions, corrections to adress on Biga’s homepage (http://www.vein.hu/~gomborg)
A(z) Ayahuasca beszámoló – Lelkek indája cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Hat hónappal az 1. fejezetben leírt ibogain kalandom, és három hónappal a Lewis-Williams professzorral való találkozásom előtt öt hetet töltöttem Peruban, bennszülött indián sámánok társaságában, az inkák nyelvén ayahuasca-nak nevezett szent növényből készült hallucinogén italt iszogatva. Az ayahuasca összetett szó, amelynek szó szerinti fordítása: „a halál indája“, de egyes fordításokban a „lelkek indája-ként” szerepel. Az elnevezés az afrikai iboga-hoz sokban hasonlít, a dél-amerikai cserje azon feltételezett képességére utal, hogy fogyasztóit átrepíti egy igen meggyőzően spirituálisnak és túlviláginak tűnő valóságba, ahol az illetők igen gyakran elhunyt őseikkel találkoznak. Mivel én eltökéltem, hogy tesztelni fogom azt a hipotézist, amely szerint az emberiség első vallási elképzeléseit, valamint az ezeket megjelenítő barlangművészetet pszichoaktív növények által gerjesztett látomások ihlették, ezért valósággal lázba hozott a hír, amikor megtudtam, hogy az Amazonas vidékén él egy indián törzsi sámán, aki rendszeresen lefesti ayahuasca-látomásait.8 Bizonyos sámánok, mint a híres Pablo Amaringo, vagy unokatestvére, Francisco Montes Shuna, már nemzetközi hírnévre tettek szert ayahuasca ihletésű művészetükkel – az utóbbi művész egy festményével részt vett az angliai Cornwallban rendezett Eden Projectben, az előbbi gyűjteményes kiállításokat rendezett New Yorkban, és nagynevű művészeti könyvekben jelent meg.9
A tudósok előtt már ismert, miért hoz létre látomásokat az ayahuasca. Azért teszi ezt, mivel két legfontosabb növényi alkotórésze közül az egyik bőségesen tartalmaz N-dimetil-triptamint (DMT-t), egy rendkívül erős és gyorsan ható hallucinogén anyagot, amelyet igen kis mennyiségben az emberi agy is kiválaszt, bár általában nem pszichedelikus dózisban. Annak ellenére, hogy testünkben is jelen van, a DMT mind tiszta formájában, mind az
ayahuasca-főzetben jelen lévő oldatként 1/A osztályba sorolt illegális kábítószernek minősül az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, birtoklása komoly börtönbüntetést vonhat maga után. Ezzel szemben az Amazonas vidékén, ahol az ayahuasca évezredek óta a bennszülött indián kultúra szerves része, a szer nem illegális; épp ellenkezőleg: Peruban, Brazíliában, Kolumbiában és Ecuadorban a szabad vallásgyakorlás joga védi a fogyasztóit. Ezek a helyes és becsületes jogszabályok, valamint a helyi közösségekben curanderos-ként (gyógyítóként) dolgozó bennszülött sámánok viszonylag könnyű elérhetősége elégséges oknak bizonyult számomra, hogy ayahuasca-szeánszaim túlnyomó részét az Amazonas perui szakaszán végezzem el. Egy ülésen azonban Brazíliában is részt vettem egy modern szinkretikus kultusz, az úgynevezett Uniao da Vegetal (UDV) tagjaival. A kultusz szentségként kezeli az ayahuasca-t, és élővé teszi a látomásos kinyilatkoztatás ősi sámánisztikus hagyományát egy egyébként teljesen „normális”, középosztálybeli, művelt brazil polgárokat magában foglaló – és villámgyorsan bővülő – közösség számára.
Számos olyan növény terem szerte az Amazonas mentén, amely ugyanazt a DMT-t tartalmazza, amely az ayahuasca rendkívüli látomásos erejét adja, a bennszülött sámánok pedig minden ilyen növényt ismernek. Az egyik legszélesebb körben felhasznált növény a Psychotria viridis.
A Psychotria viridis cserje a Rubiaceae család tagja, leveleinek főzete pedig pszichotropikus mennyiségű DMT-t tartalmaz. Akár ebből a növényből, akár a másfél tucatnyi más ismert forrásból vonják ki a DMT-t, mindenképpen lesz egy áthidalandó probléma. A monoamine-oxid, egy a gyomrunkban természetesen jelen lévő enzim igen hatékonyan pusztítja a DMT-t, vagyis a szer szájon át bevéve teljesen hatástalanná válik. Itt lép be a képbe a főzet másik fontos összetevője – maga az ayahuasca inda. Tudományos nevén a Banisteriopsis caapi, a hatalmas őserdei lián, a Malpigia család tagja, tartalmazza azt a monoamine-oxid gátlószert, amely igen ügyesen kikapcsolja a gyomorenzimet, s ezáltal lehetővé teszi, hogy a Psychotria viridis levelekből (vagy más növényekből) kioldódó DMT kifejtse a hatását10Jeremy Narby antropológus megfogalmazásával:
Adva vannak tehát ezek az emberek, akik mindenféle elektronmikroszkóp segítsége nélkül kiválasztják az Amazonas-vidéki mintegy nyolcvanezer növényfaj közül azokat a cserjeleveleket, amelyek hallucinogén agyhormonokat tartalmaznak, majd összekeverik egy olyan liánnal, amelynek hatóanyagai semlegesítik azt a gyomorenzimet, amely egyébként gátolná a hallucinogén hatást. Teszik mindezt azért, hogy módosult tudatállapotba kerüljenek. Ez az egész úgy néz ki, mintha ismernék a növények molekuláris tulajdonságait és elegyítésük művészetét is. Amikor pedig megkérdeztem őket, honnét tudják ezeket a dolgokat, azt válaszolták, hogy tudásuk közvetlenül a hallucinogén növények elfogyasztásából származik.11
Richard Evans Schultes, híres néprajzkutató-botanikus ugyanezzel a problémával szembesült:
Az ember elcsodálkozik, hogy primitív társadalmakban élő, mindenféle kémiai és pszichológiai ismeretet nélkülöző emberek miképp jöhettek rá egyáltalán arra a megoldásra, hogy egy monoamine-oxid-gátló anyaggal aktiváljanak egy alkaloidát. Puszta kísérletezéssel? Valószínűleg nem. Ahhoz túlságosan sok példát találunk.12
Dél-amerikai utazásomat lényegileg ez a történelmi rejtély motiválta. Közeli és meghitt kapcsolatba kerültem a vidék vallási elképzeléseivel és vallásos művészetével. A szemek már a létezése is biokémiai rejtély, és ellentmond a valószínűség minden törvényének, a sámánok pedig, akik használják, azt állítják, hogy átviszi őket egy túlvilági birodalomba, ahol nagy hatalmú szellemi lényekkel találkoznak.
A következő oldalakon saját látomásaimat mutatom be folyamatos elbeszéléssé szőve. Tíz alkalommal vettem részt ayahuasca-szeánszokon Peruban és Brazíliában, egyszer pedig Európában. Nem számított azonban, hogy hol ittam meg a főzetet, rendkívüli hatása minden alkalommal meglehetősen gyorsan ugyanabba a komplex, belső összefüggésrendszerében konzisztens és rendkívül különös univerzumba vitt el.
A nagy sámánt, Francisco Montes Shunát kísérem el egy erdei tisztásra, ahol az ayahuasca-t főzik. A földön halomba hordva már ott hever egy adag feldarabolt ayahuasca inda, amely egyébként a magas fákról lecsüngő liánszerű kúszónövény. Francisco kiválaszt több nagyobb darab indát – mindegyik körülbelül karvastagságú lehetett -, amelyek három-négy, párosodó kígyókként szorosan összefonódó szálból állnak. Ezeket a nagy darabokat 22, egyenként kb. 30 centiméteres darabra vágják. Ezután a közeli bokrokról leszedünk körülbelül háromszáz friss zöld Psychotria viridis-levelet. Végül a huszonkét liándarabot egy nehéz fabunkóval összezúzzák – módszeresen pépesítik az indákat, főként Francisco, bár három darabnál (meglehetősen szakszerűtlenül) én is besegítek.
Ahogy az indákat összezúzzuk, feltárul a növény belső része, amely egyszerre igen rostos, mégis lédús, színe vörösben játszik. Francisco vastag réteg pépesített indát helyez egy nagy vaslábas aljára, erre halmozza rá az összes Psychotria viridis-levelet, majd újabb réteg következik az összezúzott indákból. Ezután az egész halmot leszorítja két, átlósan kitámasztott bottal, és több liter hideg forrásvízzel önti fel, amíg a folyadék teljesen ellepi a növényeket. A leendő főzet egy éjszakán keresztül ázik.
Másnap reggel nyolc óra körül visszamegyek megnézni a főzet elkészítését. A folyadék akkor már két órája forr, bugyogva a lassú tüz felett. Az első levet végül egy másik vaslábasba fejtik le, és újra friss vizet öntenek a levelek és indák fölé. Ezt háromszor ismétlik meg. Aztán az egész hatóanyagban gazdag, többliternyi főzetet átmerik a második lábasba, majd addig forralják lassú tűzön, mígnem egyliternyi koncentrált ayahuasca főzet marad. Az indákat és a leveleket, miután feladatukat betöltötték, egyszerűen elhajítják.
A szertartást mindig este kilenc és tíz óra körül kezdik. Az esőerdő sűrű, bársonyos sötétje mindent elborít. A helyszín lehet egy kicsi, szerény kunyhó Iquitos távoli végében, vagy egy templom Sachamanában, amelyet Francisco Montes alapított, esetleg egy tanyaépület az Amazonas mellékfolyója mellett, vagy csupán egy erdei tisztás a dzsungelben.
Néha egyedül vagyok a sámánnal; általában azonban a feleségem, Santha is velem van; de gyakran jönnek emberek a helyi közösségekből is, akik szeretnének csatlakozni az iváshoz.
A sámán szinte mindig valamilyen jellegtelen nyugati ruhába öltözött, falusi férfi. Semmi különlegeset nem vennénk észre rajta, ha elhaladna mellettünk az utcán, viszont rengeteg mindent tud az őserdő gyógynövényeiről, illetve hogy miképp lehet őket hasznosítani az emberek javára. Gyakorló ayahuasquero-ként valószínűleg gyermekkora óta fogyasztja a szent főzetet, és gyakorta tesz utazásokat a természetfölötti birodalmába, ahová az ayahuasca nyit kaput, vagyis valóban mestere minden különös tapasztalatnak, amellyel itt találkozhat az ember. Már réges-rég találkozott saját „spirituális állatával”, aki a látomásos túlvilágon csatlakozott hozzá, hogy védelmezőjeként és kalauzaként szolgáljon a transzállapotban, illetve hogy segítse látnoki és gyógyítói hivatásában. Egyes esetekben a sámánnak több „hatalomtárgya” is van – például kvarckristályok, egy mágnesezett vasdarab, egy nyaláb toll, bizonyos apró fa-, csont- vagy agyagszobrocskák, amelyek kiegészítő támogatást nyújtanak a szellemvilágban vívott harcában.
Bárhol tartottuk is a szertartást, bármilyen sámán vezetésével, mindig egy lényegileg hasonló eljárást követtünk.
A sámán a szent dohányból sodort hatalmas cigarettából pöfékel, és füstfelhőt fúj maga és az ivók feje fölé, majd füstöt fúj az ayahuasca-t tartalmazó üvegbe is. Aztán idéző szavakat dörmög, a levegőt suhogtatja néhány lombos ággal, majd egy Agua Florida nevű olcsó parfümöt permetez szét. A sámán sokszor megköszörüli a torkát, és kiköp. Ezután kezdődik az karos, egy ősrégi, már feledésbe merült időkből továbböröklődött – kántálásból és suttogásból álló – dal éneklése, amely bevonja a körülöttünk lévő szellemeket az általunk formált körbe.
Ilyenkorra már általában az ayahuasca kitöltése óta több mint fél óra eltelt. Egyes esetekben – például Brazíliában – nagy poharakban hozzák ki az erősen felhígított főzetet. Ennél jóval gyakoribb, hogy az ayahuasca-t ismételt forralással olyan sűrű, sötét, viszkózus folyadékká főzik, mint amilyet Francisco Montes Shuna is készített, majd apró csészékben szolgálják fel.
Legelső szeánszom alkalmával egy középkorú nőt figyelek, aki halott férje szellemével akar találkozni. Egyet kortyol. Szünet. Belenéz a csészéjébe. Aztán a maradékot egy húzásra megissza. Minden résztvevő ugyanazt a piszkos bögrét használja, a sámán pedig minden egyes alkalommal gondosan felméri az illetőt (testsúlyát? auráját?), mielőtt kitöltené az adagot. Minden alkalommal kivehetetlen szavakat suttog a bögrébe, mielőtt átnyújtaná a résztvevőnek. A kitöltött adag minden esetben nagyjából egyformának tűnik – körülbelül egy dupla whiskynek megfelelő mennyiség lehet.
Én következem. A sarkamon ülök a sámán elé kiterített gyékényen. Felmér engem is, kitölti a standard ayahuasca adagot a csészébe, belesuttogja a kivehetetlen szavakat, majd átnyújtja nekem.
Óvatosan belekortyolok a rettentő ízű folyadékba – olyan erős, keserédes és sós, olyan sötét, koncentrált és anyagszerű, hogy az már taszító. Kakaó, orvosság és erdei rothadás disszonáns ízét érzem kavarogni a számban. Ráadásul határozottan az az érzésem támad, hogy valami félelmetes és nehezen megfogható dolgot ittam meg- „élő lelket”, ahogy a régi mítoszok emlegetik-, amely a főzet puszta anyagában és energetizált testességében fejezi ki jelenlétét.
Újra az ajkamhoz emelem a csészét. A sámán által kitöltött folyadék mintegy kétharmada még megmaradt, amelyet most egy kortyra felhajtok. Az erős, keserédes ízt azonnal rohadás és orvosság utóíze követi, amely ökölcsapásként éri a gyomromat. Megrázkódom. Hányni fogok? Vagy összecsinálom magam? Hallottam, hogy az efféle kényelmetlenségek mindig az ayahuasca kockázatai közé tartoznak, amely felülmúlhatatlan hallucinogén képességei mellett rendkívül erős és hatékony hashajtó is (az Amazonas vidékén közszájon forgó számos beceneve közül az egyik a La Purga – a meghajtó). Az ayahuasca fogyasztói körében igen gyakori a hányás és a hasmenés, az embernek egyszerűen meg kell birkóznia ezekkel a mellékhatásokkal. Kissé bizonytalanul érzem magam, ezért megköszönöm a sámánnak az italt, és visszabotorkálok a helyemre.
Telik az idő, én azonban nem követem nyomon. Feltekert hálózsákomból párnát rögtönözök a fejem alá, és mostanra már azt érzem, hogy igen erős gyengeség uralkodik el rajtam. Izmaim önkéntelenül elernyednek, lecsukom a szemem, és a látomások özöne minden előzetes harsonaszó nélkül, váratlanul megindul. A látomások egyszerre geometrikusak és élők, olyan fényeket látok, amelyek nem hasonlítanak semmilyen eddig látott fényre – sötét fények, a legmélyebb foszforeszkáló ibolyakékek és vörösek pulzáló, örvénylő mezői bukkannak elő az éjszakából, földöntúli mintázatok és színek, naprendszerek forognak, spirális galaxisok mozognak… Hálókat és különös, létraszerű struktúrákat látok. Látomások tűnnek elém, amelyekben mintha többszörös rácsos hálókat látnék egymás mellé és egymás tetejére helyezve, hogy aztán egy hatalmas ablakmintákba rendeződjenek. A képek ugyan hangtalanul öltenek formát előttem egy ősinek tűnő légüres és határtalan térben, mégis elképesztően különös és egyedi minőséggel rendelkeznek. Úgy érzem őket, akár a dobpergést – mintha valódi funkciójuk valami más dolog eljövetelének hirdetése lenne.
Figyelmemet kezdem egy adott képre vagy inkább belső vizuális mezőm egy adott pontjára összpontosítani, ahol az egybefonódó geometrikus minták figyelmesebb vizsgálódást követően egy kígyóbőr részletének bizonyulnak – egy gigantikus méretű és szemmel láthatóan élő kígyó bőrének -, az állat feje és farka azonban kívül esik a látómezőmön. Ráközelítek a képre. Ki tudom venni az egyes pikkelyeket és azt is, ahogy átfedik egymást. Négyszögletes pikkelyeket látok, szélükön fekete, ablakszerű szegély. Minden egyes négyszög közepén kör van. Újabb ráközelítés. A körök bíborszínűek, tűzijátékként pörögnek, és túlvilági sötét fénnyel ragyognak, amelyet máris kezdek megszokni itt. Itt? Hol az az itt? Miért nem létezik a hétköznapi életben az a hely, ahol ezeket a színeket látom?
Még közelebb. Egyetlen pörgő körre koncentrálok.
Mi ez? Feldereng az ismerősség érzése, aztán minden világossá válik. Az a pávatoll irizáló „szeme”… Egy spirális galaxis, amely az ür sötétjében örvénylik és forog…
Aztán a sámán újra elkezdi kántálni az icaros-t. Hangja először nagyon halk, de aztán erősödik… erősödik. Másfél órának tűnő idő után a levegőt betölti a dallamos kántálás és suttogás, olyan, mintha óriási szárnyak suhognának, én pedig azt veszem észre, hogy teljesen feloldódom ebben a hangvilágban.
Valami érdekes dolog veszi kezdetét. Meglehetősen simán, mintha egy automata sebességváltó kapcsolna át, a minták és a földöntúli színek, a geometrikus lüktetés és a kavargó fények mind a kántálás ritmusára kezdenek lüktetni. Olyan érzésem támad, hogy éteri szintekre emelkedek fel – mintha igaza lett volna a régi gnosztikusoknak abban, hogy a valóság több, egymásra rakódó rétegből áll, a legdurvább anyagtól a tiszta szellem felé haladva.
Teljes látómezőm átalakul, kevésbé statikus és kikristályosodott, inkább folyékony és organikus érzést kelt. Váratlanul úgy érzem magam, mintha éjszakai merülésen vennék részt. Felnéztem a kristálytiszta óceán fenekéről, és bíborszínű medúzák hatalmas tömegét láttam a felszínen lebegni. Olyan sokan voltak, hogy úgy tűnt, mintha egyetlen érzéki, lüktető szövetté állnának össze, és ahogy most megfigyelem, mindegyiken egy medúza hullámzó „szoknyája” alján fénylő gyöngyök gyűrűje látható, mintha apró űrhajók leszállófényei lennének. Ahogy a kántálás és a suttogás erősödik és halkul, ez a hatalmas ismétlődő minta lassan és méltóságteljesen a fejem fölé siklik, közben úgy váltakoznak rajta a fények, mintha egy jól összehangolt son et lumiére-t látnék.
A lenyűgöző látomások mellett teljes mértékben földhözragadt érzéseim vannak. Néhányszor igen erős hányingert tapasztalok, úgy tűnik azonban, hogy a legrosszabb részén már túl vagyok, és egyelőre semmi sem utal arra, hogy magam alá fogok csinálni. Ha pedig kinyitom a szemem, a látomások azon nyomban eltűnnek, mint a vámpírok a napfényben.
Nyugtalanító érzés megtapasztalni, hogy csukott szemmel határozottan szokatlan univerzumot, míg nyitott szemmel teljesen szokványos anyagi világot látok, illetve hogy korlátozott mértékben képes vagyok váltogatni ezt a két valóságot – pislogok: hétköznapi, pislogok: nem e világi, és így tovább. Ugyanakkor azt is érzem, az ésszerűség és a józanság újra előtérbe tolakszik, és a természetfeletti immanencia, amely mind ez idáig az élményeimet jellemezte, máris halványulni és gyengülni kezd.
Az órámra pillantok. Hajnali egy körül jár az idő. A látomások már akkor is gyengék és akadozók, ha lehunyom a szemem. Száz százalékig visszatértem a földre, józan vagyok, racionális, nem készülök párhuzamos dimenziókba látogatni.
Elértem az előszobába, és láttam a tapétáját. Ez az események reális értékelése. Bekötöttem a biztonsági övemet, és kigurultam a kifutópályára, de nem tudtam elérni a felszállási sebességet. Ott álltam az érzékelés kapujában, de nem tudtam belépni rajta.
Jóllehet még elég rettenetesnek és ijesztőnek tűnik a küátás, igaz, hogy a főzet ízének még a puszta gondolatára is émelyegni és öklendezni kezdek, mintha mustárgázt lélegeztem volna be, eldöntöm, hogy újabb csészével iszom belőle.
Kimegyek a szabadba, vizelek, majd újra visszamegyek, leveszem a cipőmet, és néhány korty vizet iszom. Az ayahuasca ivás komoly megpróbáltatás – egyetlen részletében sem egyszerű dolog. Még sincs más választásom, csakis a kitartó próbálkozás, másképp soha nem értem meg ezt a rejtélyes anyagot. Számos olyan esetről hallottam, ahol az első két-három ayahuasca szeánszot minden különösebb élmény nélkül átélő emberek csak harmadik-negyedik próbálkozásuk során kaptak menettérti jegyet a párhuzamos világba.
Újra odacsoszogok a sámánhoz, és közlöm vele, hogy úgy érzem, készen állok a második dózis bevételére. Kitölti nekem a szokásos mennyiséget a csészébe, majd belesuttogja a szokásos kivehetetlen szavakat, mielőtt átadná nekem, hogy megigyam.
Arra készülök, hogy egy hajtásra kiürítem, végül is elég kis mennyiségről van szó. Az ital azonban megint csak ijesztőnek tűnik, olyan, mintha egy összeturmixolt varangyot szolgálnának fel egy csészében. Ösztönösen visszaborzadok tőle, habozni kezdek, majd egy puhatolózó kortyot iszom, pontosan úgy, mint előzőleg. Van valami különleges és leírhatatlan az amazonasi ayahuasca ízében. A lélek indája. Az istenek megavasodott orvossága… Hátrahajtom a fejem, és egy húzásra felhajtom a maradék főzetet.
Ahogy visszabotorkálok, hogy újra elfoglaljam helyem a padlón, azon töprengek, hogy az előző adaggal a szervezetemben -amely valószínűleg nem ürült még ki, mindenesetre nem hánytam ki – vajon jogosan remélem-e, hogy a második adag megteszi a hatását. Annyit máris tudok, hogy a válasz legfeljebb „talán” lehet, és valóban, az ayahuasca hatása nemcsak emberenként, de naponként, sőt óránként is más és más.
Körülbelül negyven perc múlva újra megindul a képek áradata -felbukkannak a geometrikus ábrák, a hálók, a létrák és az ablakok, a spirálok, az űrben pörgő horogkeresztek, a vadul cikázó vonalak, a földöntúli színekben játszó kaleidoszkópok – én pedig újra ott találom magam az ayahuasca világának előszobájában. Miként előzőleg, a hangok és a látomások most is maguktól összehangolódnak, és az egész szcéna hipnotikusan lüktet. Most is képes vagyok ráközelíteni a tárgyakra, most is ugyanazt a gigantikus kígyóbőrnek tűnő dolgot látom, amikor pedig közelebbről megnézem, ugyanazok a négyszögletes pikkelyek tűnnek fel előttem, amelyek mindegyike az előzőekben is látott kavargó, irizáló szemet foglalja magában.
Egy ideig semmi különös nem történik. Aztán váratlanul, minden bevezetés nélkül cikcakkos vonalak, gúlák és halotti maszkok tűnnek fel előttem. Együk jön a másik után, mintha röviden felvillannának a legerősebb reflektorfényben, szinte kiugranak a sötétségből, majd újra eltűnnek. Ez az ayahuasca előszobájába tett második látogatásom nagy fináléja. Ahogy a látomások halványulnak, visszatérnek a hétköznapi valóság képei, tudatomat ismét teljes egészében betölti az anyagi világ.
Második szeánszom alatt, amikor a geometrikus ábrák és minták özönét hatalmas mennyiségű kígyó borítja el, már tudom, ezúttal másképp zajlanak majd a dolgok. A kígyók igen nagyok, testük fejtől farokig teljes terjedelmében tisztán látható. Uralkodó színeik a barna és a sárga különböző árnyalatai.
Számítottam a felbukkanásukra. Mielőtt az Amazonashoz utaztam volna, átrágtam magam a témával foglalkozó könyveken, és megtudtam, hogy a világ minden részéről származó és különféle kultúrákban felnövekedett emberek rutinszerűen találkoznak kígyókkal ayahuasca utazásaik során. A sámánok szerint azért van így, mert az ayahuasca szelleme, akárcsak az inda maga. kígyó formáját ölti magára. Látomásomban a kígyók egybefonódó kerekek és spirálok mintájába rendeződnek, aztán egyetlen hat almás masszává olvadnak össze, végül párokra szakadnak, a párok pedig úgy fonódtak egymás köré, mint a DNS dupla spirálja.
Olyan erős hányinger tör rám, hogy odakint a sötétben hányok. Az öklendezés testem legmélyéig megráz, tetőtől talpig elönt a jeges veríték, végül csak az öklendezés marad. Négykézláb a földre ereszkedek, nekiesek a kunyhó egyik tartóoszlopának , aztán meggondolom magam, amikor azon kapom magam, hogy egy hatalmas mérges pókkal nézek farkasszemet.
Kitisztult a fejem. Visszamegyek a kunyhóba, elfoglalom helyem a körben, és lehunyom a szemem. Meg több kígyó, visszatérnek a geometriai minták. Váratlanul két, fehér lényből álló lény pattan a szemem elé. Viszonylag aprók. 90-120 cm magasak, egymás mögött és mellett állnak, én csak felsőtestükéi látom, deréktól lefelé nem láthatók. Fehér arcuk neonként ragyog, hozzávetőlegesen szív alakú, nagy, boltozatos homlokuk és keskeny, hegyes álluk van.
Orrlyukuk és szájuk, ha van egyáltalán, csupán keskeny hasíték az egyébként sima arcukon. Szemük teljesen fekete, pupilla nem látszik rajtuk.
Úgy tűnik, valami dolguk van velem. Kommunikálni szeretnének. A kommunikáció vagy kommunikációs kísérlet telepatikusnak tűnik, valami miatt azonban nem megy végbe. Mohóságot és… frusztrációt érzek részükről.
Újra jön a hányinger, igazán erős, én pedig újra a kunyhón kívül vagyok, újabb elnyújtott hányás- és öklendezésroham következik. Egy fatörzsön ülve felnézek a csillagokra. Az a különös érzésem támad, hogy megszállt apám szelleme, mintha valahogy belém került volna: összeolvadt velem és a tudatommal.
Egy másik látomásos éjszaka teljesen máshogy kezdődött. A mértani alakzatok és létrák kezdeti rohama után egy épület belsejében találom magam – hatalmas épület, bejáratánál kicsit az ókori Egyiptomban épült Edfu-templomra emlékeztet, az ajtó azonban egy teljesen más térre nyílik. Rendkívüli arányokkal rendelkező, fantasztikus építészeti szerkezetet látok. Webkameraszerü látószöggel rendelkezem, tetszés szerint tudok körbepásztázni, illetve bármely pontra ráközelíteni. Felrepülök a hatalmas kupolába, megvizsgálom a mennyezetet díszítő egybefonódó cirádák mintáját. Aztán újra erőt vesz rajtam a hányinger, és a látomások eltűnnek.
Amazóniai tartózkodásom ötödik éjszakáján egy őserdei tisztáson ittam ayahuasca-t. Az indiánok supay chakra-nak, az „ördög farmjának” nevezik az ilyen természetesen kialakult tisztásokat. Két ideiglenes padot állítottak fel egy hatalmas, ősrégi fügefa mellett, mi szúnyoghálók alatt fekszünk függőágyainkban a tisztás szélén. Leszáll a sötétség, körülvesznek minket az éjszakai őserdő hangjai. Körülbelül este nyolc óráig várunk a szertartás kezdetével.
Látomásaim – amelyek most igen enyhék – körülbelül 45 perc elteltével kezdődnek. Az erdei talajt borító többezernyi halott levél kísérteties ragyogása felerősíti az álomszerű állapotot. Ha kinyitom a szemem, ezt a valódi őserdőt látom a derengő talajával; ha behunyom, egy másik erdő jelenik meg – fák, virágok, hajtások erdeje, amelyeket tűzvonal vesz körül, és tesz idegenszerűvé.
Újra látok kígyókat is, ezúttal nem nagyon nagyokat, viszont mindegyik nagyra tátja a száját. Aztán apró bábu jelenik meg az őserdő nagyra nőtt növényei között. Mérete és alakja egy törpéé, viszont fehér neonfényben ragyog. Úgy mozog, mint egy dróton mosatott bábu. a bábjátékos azonban kívül esik a látómezőmön. A bábu át táncol a magas fák között.
Reggel Don Alberto, a sámán elmondja, hogy a chakra szelleme velünk volt, egész idő alatt a fügefa mögé bújva figyelt minket. Nyilvánvalóan nem tette boldoggá, hogy rókázunk – és még ennél is rosszabb dolgokat végzünk – a chakra előtt. Don Alberto azonban megnyugtatott minket, hogy közbenjárt az érdekünkben, és mindent elrendezett a dühös természetfeletti lénnyel. …
Utolsó perui ayahuasca szeánszomat Don Leonceo, a 74 éves shipibo indián sámán tartotta az Iquitos melletti őserdőben lévő tambójában. A szokásos összetevők – Psychotria viridis-levelek, Banisteriopsis caapi-indák – mellett az ő ayahuasca főzetébe belekerült a datura, egy másik közismert hallucinogén növény is, és a főzet íze leírhatatlanul undorító volt.
Egy sor kisebb és a legkevésbé sem félelmetes látomásom van. Néhány kígyót látok, többször egy sor zöld piramis képe terül ki előttem hosszú, elvékonyodó csíkokban. Mintha ezek felett a csíkok felett repülnék. Látok még gömböt, négyszöget, háromszöget és egy sor kígyót vagy aligátort, szájuk tele van fogakkal.
Ma éjszakai látomásom egyetlen és legemlékezetesebb aspektusa – érzésem szerint – néhány másodperc alatt bontakozik ki. Úgy tűnik, egy nagy és meglehetősen sötét szobában vagyok,
amelynek egyik oldalán nyitott ajtó áll. Az ajtón keresztül dől be a fény, ha benézek, gyönyörű, tágas erkélyt látok, amely hatalmas tóra vagy folyóra, de az is lehet, hogy tengerre néz.
Az erkély bal oldalán, közvetlenül a nyitott ajtó mellett váratlanul egy alak jelenlétére leszek figyelmes. Lenyűgöző szobor, körülbelül 180 cm magas, szemmel láthatóan egyetlen tömb zöld kőből – talán jádéból – faragták ki.
A szobrász rendkívül részletesen kidolgozta a finom köpenyt, az övet, az övre akasztott tárgyat (talán kardot?).
Első pillantásra ez a döbbenetes szobor mindössze egy ártalmatlan, élettelen faragásnak tűnik. Szeretném jobban szemügyre venni, ezért kicsit ráközelítek, hogy az arcára is vethessek egy pillantást. Meglepetésemre a szobor félig ember, félig állat. Teste egy erős, szép izomzatú emberé, de krokodilfeje van, akár Sobeknek, az ősi egyiptomi krokodilistennek. Váratlanul észreveszem, hogy a „szobor” él: élő teremtmény, egy természetfeletti kapuőr. Ebben a pillanatban a lény szeme elfordul, és rám néz: felfigyel rám.
Tekintete intelligens, ahogy felmér, valamiféle ravaszságot is érzek benne, mégsem fenyegető. Mi ez a szobor, ez a jádelény? A látomás halványul…
Perut elhagyva Santhával Brazíliába repültem, így részt vehettem az Uniao de Vegetal (UDV) egyik szeánszán, amelyet Ilha de Guarantiba csodálatos szépségű körzetében tartottak, mintegy egyórás autó útra Rio de Janeiro központjától.
Antonio Francisco Fleury lesz a mestere – a szertartásvezető. Tekintélyes, értelmes tekintetű, hatvanas éveiben járó úriember, szürke bajusszal. Körülbelül száz ember gyűlhetett össze. Családi eseményről van szó, amelyen a karon ülő csecsemőktől a tinédzsereken át a hetvenéves nagyszülőkig minden korosztály képviselteti magát. Az UdV a gyerekeknek is engedélyezi az ayahuasca-(vagy ahogy ők nevezik: cha, azaz tea) fogyasztást, 14 éves kortól havonta egyszer, 18 éves kor felett havonta kétszer.
Ez egy láthatólag jómódú, középosztálybeli csoport, amelynek tagjai között sok diplomás ember, orvosok, jogászok, ügyvédekés építészek is vannak. A templom egy erre a célra szentelt villa, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a tájra. A villában konyha, étkező és nyitott belső udvar, illetve egy nagy terem található, ahol az ayahuasca (egész pontosan Banisteriopsis caapi, Psychotria viridis és víz) főzete készül. Maga a templom egy nagy, négyszögletes, mintegy százfőnyi gyülekezet befogadására alkalmas terem, ahol mindenki kényelmes ülőhelyet találhat magának.
Az egészben a gyülekezeten uralkodó, rendkívül barátságos, támogató, szerető és józan atmoszféra a legmegdöbbentőbb. A szigorú kábítószer-tilalomhoz szokott nyugati ember számára elég meglepő tapasztalat látni ezeket a felelősségteljes, udvarias embereket és családokat, akik azért gyűlnek össze, hogy igen erős hallucinogént fogyasszanak – és teszik mindezt saját mélyen filozofikus vallásuk legelemibb szentségeként. A szeánszra mindenki egyenruhát vett fel, amely a hierarchiában elfoglalt helyüket mutatja. A férfiak fehér öltönyt és cipőt viselnek, a nők narancssárga kosztümöt. Mindenkin nyakig gombolt, rövid ujjú ing van. A legalacsonyabb (belépésnél kapott) rangot a bal szivarzsebre hímzett fehér UdV betűk jelzik. A következő rangfokozat a Councillor (tanácsnok), amelyet fehér UdV és narancssárga CDC betűk jeleznek. A magasabb rangokat aranycsillagok jelzik, a hierarchia csúcsán a mestere áll, jelvénye az egy csillaggal díszített kék ing. Az egyszerű látogatók civil ruhájukat hordhatják.
A cha-t a központi asztal asztalfőjén elhelyezett nagy üvegtartályból osztják ki. A mester dönti el – részben a testsúly, részben más tényezők (múltbéli tapasztalatok?) alapján -, hogy mennyit kapnak az egyes emberek. A cha kiosztását a rangsor elejéről kezdi (első a mestere), utána következnek a tanácsnokok, majd le egészen a kezdőkig, végül a hozzám hasonló látogatók zárják a sort. Mindannyian sorba állunk, hogy megtöltsék a poharunkat, és megvárjuk, amíg mindenki kap, majd a mestere szavára mindenki kiissza a poharát. A cha híg, színe a túl sokáig áztatott tejes teáéra emlékeztet. íze a megszokott rettenet, és legalább öten azonnal ki is mennek hányni.
A többiek leülnek. Az egyik tanácsnok felolvas az UdV alapjául és filozófiájául szolgáló számos szöveg egyikéből. Egy másik tanácsnok állva marad, és bizonyos pontokat megmagyaráz. Egy harmadik tanácsnok himnuszokat énekel.
Az első óra javarészt csendben telik, számba vesszük látomásainkat és gondolatainkat, bár időnként a gyülekezet valamelyik tagja jelentkezik, hogy kérdéseket tegyen fel, amelyekre valamelyik tanácsnok válaszol. Néha mások is hozzászólnak.
A szeánsz későbbi szakaszában a gyülekezet több tagja is (egyenként) az asztalhoz járul, és beszél a gyűlés résztvevőihez. Vannak, akik a szeánsz alatt tapasztalt látomásaikról és gondolataikról ejtenek szót, mások a legújabb eseményekről vagy elméletekről számolnak be, amelyek mélyen megérintették őket. Az egész esemény hangulata komoly, őszinte, spirituális és filozofikus.
Néha visszatérő melódiákat játszanak le CD-ről. Időnként a vezető tanácsnok himnuszokat énekel.
A szeánsz este 9-től körülbelül hajnali 1.20-ig tart. En 9.20-kor iszom meg a főzetemet, 9.45-re jó látomásaim vannak. Az első óra – 10.20-ig – érzésem szerint egy pillanat alatt elszáll. Látomásaim ismerősek és pozitívak – talán fényesebbek (kevesebb „sötétség látható”), mint az előzőeknél. Nagy kígyókra emlékszem (újra!), hatalmas, egymást és a fák ágait körbefonó, világos színű boákra. Újra látom a piramismintákat is, amelyek valamiféle rácsozatot vagy keretet építenek fel.
Az este legjobb része akkor jön el, amikor újra megpillantom a Peruban már látott egyiptomi istennőt – ezúttal a látómezőm bal oldalán. Először elrejtőzik az árnyékok között. Közelebbről is szemügyre veszem, és egy karcsú nőalakot látok, aki kék maszkokat tart az arca elé – az egyik maszk egy pálcára van erősítve. Aztán elveszi az arca elől a maszkot, és mielőtt elenyészne, egy pillanatig tisztán látom az arcát. A lány olvasztott arany színében ragyog.
Ha meg kéne neveznem az ayahuasca hatása alatt fellépő látomásaim egyetlen meghatározó minőségét, akkor a víziók – teljesen függetlenül attól, hogy mennyire túlvilágiak voltak – megdöbbentő „valóságosságának” érzését emelném ki. Elég meglepő volt olyan valószínűtlen dolgokkal találkozni, mint amilyenek a „fénylények”, a jaguárrá átalakuló értelmes óriáskígyó, a hibrid krokodilember vagy az én „idegeneimhez” hasonló rovaremberek-különösen, ha figyelembe vesszük, hogy normális esetben az ehhez hasonló lények gondolata meglehetősen távol áll tőlem. Ugyanakkor a velük való találkozást – minden idegenségük dacára- a bizonyosság és a szilárdság megmagyarázhatatlan aurája vette körül, s ez kétszeresen is zavaró és elbizonytalanító volt.
Néhány hónappal a David Lewis-Williamsszel lezajlott találkozás előtt az Amazonas vidékén szerzett tapasztalataim máris kezdtek meggyőzni a professzor érvelésének erejéről. Ha őseink a felső paleolitikum idején pszichoaktív növényeket fogyasztottak – és látni fogjuk, hogy alkalmas jelölteket bőven találunk a jégkor idején, amelyek ayahuasca szerű hatást idézhettek elő13 -, akkor, mivel idegrendszerünk megegyezik az övékével, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy őseink is az enyémhez hasonló tapasztalatokat élhettek át (természetesen nem minden egyes apró részlet egyezhetett, az általános atmoszféra azonban nagy vonalakban alighanem hasonló volt).14 Kezdett nagyon valószínűvé válni számomra Lewis-Williams hipotézise, miszerint a hallucinációk teremthették meg a természetfeletti lények és világok létezéséről, illetve a halált túlélő „lélekről” szóló korai elképzeléseket. Tulajdonképpen hol máshol találkozhattak volna őseink elsősorban ilyen ideákkal, ha nem a látomások világában, ahová minden korszak és kultúra sámánjai mindig is megtették a maguk „spirituális utazásait”.
Ezekben a látomásokban, ahogy azt már én is megtapasztaltam, félig ember, félig állat hibridek, fénylények, átalakulások és holtakkal való találkozások egyaránt lehetségessé válnak. Valóban az efféle találkozások bizonyítékai lennének a felső paleolitikumbeli Európa barlangjainak mélyén a vallás születését dokumentáló festmények – ahogy azt Lewis-Williams állítja?
A szerző megjegyzése: Saját ayahuasca látomásaim előtt soha nem láttam egyet sem Pablo Amaringo festményei közül Csak később nyílt alkalmam, hogy felfedezzem saját látomásaim és a perui sámán számos munkája közti hasonlóságokat, akinek a képeit ebben a fejezetben is bemutattam illusztrációként, hogy alátámasszam azt a megdöbbentően hasonló képvilágot és egyforma „párhuzamos világokat”, amelyekről a világ különböző tájain és kultúráiban élő, ayahuasca-t ivó emberek számoltak be. A 23. fejezetben még közelebbről is megvizsgáljuk ezt a kérdést.
Részlet Graham Hancock: Természetfeletti című könyvéből
A(z) Sámán doktor meggyógyít téged: Kecskevér külsőleg cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Vajon mire képesek Kamerun törzsi gyógyítói? Lehet, hogy egy egyszerű kecskevér-fürdő hatékonyabb terápia minden méregdrága nyugati kezelésnél? Az epizódban ezt kutatja Piers Gibbon és két bátor önkéntese, a szorongásos neurózisan szenvedő Jenna Patel és az ízületi gyulladásos Dwight Werner.
(Az évad számozás a magyar vetítés sorrendjében történik az eredeti vetítés évadjai más sorrendben vannak.)
A(z) Abszint történelem – A zöld tündér visszatér cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Ismét legális butító divat lehet a nem régóta már Magyarországon is forgalmazható, alapkiszerelésben “méregerős”, 50-80 alkoholszázalékos, smaragdszínű szeszes ital, imádóinak elnevezése szerint a “zöld tündér”. Az illegalitás évei hosszúak és szigorúak voltak. Az ital Európában az utóbbi nyolcvan-kilencven évben egy-két hely – például a közelebbi szomszédságban az egykori Csehszlovákia – kivételével “tiltott gyümölcsnek” számított. Mi több, a klasszikus abszintra továbbra is érvényes marad a tiltás, és Magyarországon – illetve várhatóan rövidesen az Európai Unió eddig elzárkózó országaiban – csak egy “erőtlen” változatának engednek szabad folyást. Az Egyesült Államokban pedig csupán egy teljesen legyengített formája kerülhet a poharakba. Pedig a furcsa karriert befutott ital annak idején kifejezetten “gyógyhatású készítményként” kezdte.
Egyébként a gyógyítónak vélt hatást és az eltiltást is ugyanannak köszönhette, nevezetesen egyik alkotóelemének, az Európában és Ázsiában szinte mindenütt megtalálható fehér ürömfűnek (HVG, 1995. április 29.). Az abszint kesernyés ízét adó, különleges tulajdonságokkal bíró egyik fő növényi alkotóeleme már az ókortól kezdve afféle univerzális gyógyszerként szolgált. A geometriai alapvetéseiről ismert Püthagorasz például már 2500 évvel ezelőtt a szülési fájdalmak enyhítésére javallotta a nagyjából 1 méter magas, cserjeszerű fehér ürömfű apró leveleinek borban vagy más szeszes italban való kiáztatásával nyert szert. A modern orvoslás alapjait megteremtő Hippokratész pedig száz évvel később a reuma és a menstruációs kínok gyógyírjaként is számon tartotta. Igaz viszont az is, hogy Plinius, 1. századi római történetíró, nyilván keserű íze miatt, még absintiumként utalt rá – ami ihatatlant jelent -, és a középkorban is inkább emésztést elősegítő szert láttak benne, míg John Gerard angol füvész 1597-ben megjelent, Herball című könyvében pedig kifejezetten bélférgek ellen ajánlotta.
Az igazi abszint persze más – a modern varázsnedű prototípusát ugyanis a francia forradalom elől 1792-ben Svájcba menekülő orvos, Pierre Ordinaire mixelte össze, elsősorban a már emlegetett fehér ürömfű, édesgyökér, izsóp, angyalgyökér, ánizsmag és édeskömény alkoholhoz történt hozzáadásával. A gyógyitalmenedzsmenthez viszont aligha érthetett, mivel a hamarosan zöld tündér néven ismertté váló abszint tömeggyártására Henri-Louis Pernod indított családi vállalkozást. Az igazi sikert azonban még csak nem is ez, hanem a franciák által 1844-1847 között vívott algériai háború hozta. A hadjárat során a francia sereg vitézei ugyanis állítólag derekas abszintfejadagot is kaptak a lázas megbetegedések megelőzésére. Az ekképpen kellőképp függővé tett katonák aztán hazatérve már tömegesen keresték – és fogyasztották – kedvenc italtündérüket. Olyannyira, hogy a 19. század derekán 26 üzemben napi 20 ezer liter abszintot termeltek, a századfordulóra pedig akkora gyártókapacitást kellett üzemeltetni, amely ki tudta elégíteni a francia lakosság addigra évi 20 millió litert is meghaladó abszintigényét.
Az abszintmánia erre az időre már odáig fajult, hogy – mint az Barnaby Conrad amerikai kutató Absinthe című könyvéből is tudható – Párizs utcái délután 5 órára szinte elnéptelenedtek, és az emberek a “zöld órának” nevezett időintervallumban előre megfontolt szándékkal abszintoztak a két és fél milliós nagyváros több mint 33 ezer e célt szolgáló műintézményének valamelyikében. Ekkoriban alakult ki az abszintfogyasztási etikett is: a ma is alkalmazott módszer szerint egy nagyobb méretű pohárba sok jeget vagy hideg vizet töltenek, a pohár tetejére egy erre a műveletre rendszeresített, leginkább lyukacsos kanálformára emlékeztető “célszerszámot”, arra pedig a kesernyés ízt valamelyest tompító kockacukrot helyeznek, erre öntik a pohárban lévő víz nagyjából ötödét kitevő, eredetileg áttetsző, ám a vízzel keveredve opálossá váló abszintot.
Az ivás eleganciája persze megint más kérdés. A kor ismert művészei híresek voltak jellegzetes abszintfogyasztási modorosságaikról. Az olyan kéretlen propagátor is, mint a 19. századi francia költőzseni Charles Baudelaire, aki jóllehet Mesterséges paradicsomok című munkájában elítélte a tudatmódosító szerek használatát, napi 10-12 pohár abszintjáról képtelen volt lemondani. Nyilván ezek hatására is írhatta naplójába 1862. január 23-án: “Figyelmeztetést kaptam, éreztem, hogy az őrület szárnya meglegyint.”
De nemcsak őt legyintette meg az egyre többek számára izgalmas kalandnak vélt őrület. Paul Marie Verlaine, a fiatal Arthur Rimbaud-val folytatott viszonyáért több évre börtönbe zárt poéta 1867-ben, unokatestvére halála után azt írta, “tudatosan vetettem magam az abszintba, éjjel-nappal”. Olyannyira – írja a már idézett abszinthistorikus Conrad -, hogy viharos házassága során az abszint hatása alatt nemegyszer meggyújtotta felesége haját és ruháját. De a párizsi Montmartre lakói nemcsak magánéleti okokból nyúltak a zöld itallal töltött pohár után. Voltak, akik új élményekért, víziókért keresték az abszint bódító hatását. Rimbaud például – Baudelaire példáját követve – ugyancsak ezzel kívánta gátlásait levetkőzni, hogy az így létrejött “szörnyű komposztból”, mint “elvarázsolt gomba”, nőjön ki művészete. Kétségtelen, nem kevés alkotásról tartja a műtörténet, hogy megszületéséhez az alkotói zsenialitáson túl az abszint is hozzásegített. Edouard Manet, Henri de Toulouse-Lautrec (akiről azt tartották, hogy összes képe abszintos állapotban született) és Vincent van Gogh is szívesen festett “zöld hangulatban”, de – mondják – időről időre Jack London és Oscar Wilde is az ánizsos ital bűvöletében alkotott. Ernst Dowson költő – egy, a számtalan abszintódaszerző közül – pedig akként foglalta össze a francia művészvilág hitvallását: “A whisky és a sör a bolondoknak való, de az abszint a költőknek, mert mágikus erő rejlik benne.”
Ezt az egészségügyi szempontból egyre többek által végzetesnek tartott varázserőt kívánta aztán kiiktatni a francia antialkoholista liga egyik szószólója, az ugyancsak (ámde józanul) irodalmárkodó Georges Ohner, amikor 1907-ben e szavakkal riasztotta a józan közvéleményt: “Ha nem tiltják be az abszintot, akkor országunk hamarosan egy nagy gumiszobává válik, ahol a franciák egyik fele kényszerzubbonyt lesz kénytelen húzni az ország másik felére.” Aggodalmát megalapozottnak érezhette: Pierre Henri Schmidt gyógyszerész és parlamenti képviselő egy korabeli jelentésében rámutatott, Franciaországban 1871 és 1901 között – feltehetően az abszintfogyasztás következtében – megduplázódott, 50 ezerről 100 ezerre nőtt a “holdkórosok” száma. Az ezt megerősítő orvosi vélemények és több, állítólag abszintos állapotban elkövetett gyilkosság hatására végül 1915. március 16-án – három évvel az Egyesült Államok és nyolc évvel Svájc után – Franciaországban is betiltották az abszint forgalmazását.
Közel egy évszázaddal a tilalom bevezetése után mindenesetre már valamivel pontosabban megfogalmazható az egykor csak sejtett káros hatás mibenléte. Magával a fő bűnösnek tekintett fehér ürömfűvel – mondják – tulajdonképpen nem is lenne akkora baj. Már csak azért sem, mivel a növényt sok ártalmatlannak bizonyult vermut- és gyomorkeserű-fajtában ma is használják. Nem egészen áll ez az ürömfű leveléből és virágzatából kivonható illóolajra, melyben a tujon nevű összetevő feldúsul. “Az alkoholban oldódó tujon ugyanis idegméregként hat, és esetleg epilepsziás görcsöket okoz, túlzott fogyasztása pedig pszichés károsodásokhoz is vezethet” – konkretizálja az ártalmakért való felelősséget Lemberkovics Éva, a Semmelweis Egyetem Farmakognózia Intézetének professzora.
A “száműzetés” hosszú évtizedei alatt azért nem kellett az egykori abszintmániásoknak végleg elbúcsúzniuk a megszokott zamattól. A gyártók ugyanis nem késlekedtek feltalálni az abszinthoz némileg hasonló, ám fehér ürömfű felhasználása nélkül előállított – tömény formában hasonlóan magas alkoholtartalmú – italokat. Így terjedt el a pastis és több, ehhez hasonló ánizslikőr -, ezeket az abszintaszályos évek alatt is bárhol szabadon lehetett forgalmazni. Most viszont itt az amnesztia – igaz, feltételesen: a hatályban lévő új európai uniós szabvány ugyanis előírja, hogy az ital tömény, még hígítatlan állapotában a tujontartalom nem haladhatja meg a kilogrammonkénti 10 milligrammot. Magyarországon is már érvényes ugyanez a szabály. Itt legfeljebb annyival szigorúbb, hogy az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet nem engedélyezte az abszint név és címke használatát.
Izsák Norbert – HVG, 2002 http://fu.web.elte.hu/drogeria/cikk/0003hvg20020413.html
A(z) Pszichedelikumok kutatása az ezredfordulón és napjainkban cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Részletek Szummer Csaba: LSD és más “csodaszerek” című könyvéből. Pár részletet ragadtam itt ki, aki még nem olvasta volna kitűnő és hiánypótló könyv a pszichedelikus kutatásokról, a pszichedelikumok történetéről. Ha szeretnéd elolvasni az egész könyvet itt megvásárolhatod: HVG könyvek: Szummer Csaba: LSD és más “csodaszerek”
A klasszikus pszichedelikumokra irányuló humán kutatások sorra álltak le az 1960-as évek második felében, míg végül 1974-ben befejeződött Gróf, az utolsó mohikán kutatása is Baltimore-ban. Az LSD és más klasszikus pszichedelikumok vizsgálata ezzel másfél évtizedre teljesen megszűnt Amerikában. Az 1970-es évek második felében azonban váratlanul egy újfajta pszichedelikum bukkant fel San Franciscóban, az MDMA (Extasy), amely 1984-ig minden korlátozás nélkül alkalmazható és kutatható volt, és amely terápiás szempontból rendkívül hatékonynak bizonyult. Ezzel a szerrel kezdődött el a pszichedelikus terápiák és kutatások második hulláma, amely egyben előkészítette a harmadik, máig tartó korszakot, az ezredforduló pszichedelikus reneszánszát is.
Bár az MDMA-t már az I. világháború előtt felfedezték, a szernek több mint 60 évig kellett várakoznia, hogy pszichoaktív ágensként kezdjék el alkalmazni. Az MDMA terápiás felhasználását Alexander „Sasha” Shulgin és csoportterapeuta felesége, Ann indította el. A 2014-ben elhunyt Sasha Shulgin, aki a pszichedelikus szubkultúra legendás hírű vegyésze volt, egy diákjától hallott a szerről az 1970-es évek elején egy egyetemi kurzuson. Sasha később közölt néhány cikket az MDMA kémiai tulajdonságairól. Shulgin eredetileg a Dow Chemicals sikeres kutatóvegyésze volt, ám amikor szabadalmai révén anyagi függetlenségre tett szert, 1966-ban otthagyta a céget, és a saját házában rendezett be jól felszerelt kutatólaboratóriumot. Itt három évtized alatt több mint kétszáz új pszichedelikus vegyületet alkotott. Ezeket saját magán és barátain tesztelte – nagy körültekintéssel és óvatossággal.
Figyelemre méltó egyébként, hogy az a négy ember, akiknek a neve leginkább összekapcsolódott a pszichedelikumokkal, és akik rendszeresen fogyasztottak enteogéneket, szép kort élt meg: Hofmann 102 évet; Leary 76-ot; Shulgin 89-et; az 1931-ben született Gróf pedig ma is kiváló egészségnek örvend. Ez ugyan nem tudományos bizonyíték, de azt sejteti, hogy körültekintő szerhasználat mellett feltehetően nincsen negatív korreláció az élettartam és a pszichedelikumok fogyasztása között. Sasha és Ann két lebilincselő könyvben rögzítették a vegyész által felfedezett hallucinogén szerekkel kapcsolatos tapasztalataikat.1
Több tucat tanulmány látott napvilágot az 1980-as évek elején az MDMA pozitív terápiás hatásairól. George Greer 29 páciensét kezelte a szerrel, és 27-nél pozitív hatásokat figyelt meg: az empátia, a bizalom, az együttérzés és a nyíltság növekedését. Hasonló eredményekről számolt be metatanulmá-nyában Beck és Seymour is, amelyben 14 MDMA-val gyógyító terapeuta eredményeit dolgozta fel. Downing 1985-ös cikke ugyancsak a szer kiemelkedő terápiás hatásosságát dicsérte. Akkortájt Kaliforniában már jó néhány
terapeuta alkalmazta az MDMA-t pszichiátriai és tanácsadói környezetben, és – részben a humanisztikus pszichológusok révén – Európába is eljutott a szer. Párhuzamosan gyorsan nőtt azonban a rekreációs célú fogyasztás is. Az Élelmiszer-biztonsági és Gyógyszerészeti Hivatal drákói válasza nem maradt el: mintegy két évtizedes fáziskéséssel az MDMA-t is elérte az LSD sorsa. 1984-ben ideiglenesen, két évvel később pedig véglegesen tiltólistára helyezték a szert, mégpedig a legszigorúbb fokozattal.
Ez a bizonyos legszigorúbb, vagyis Schedule I (Európában és az Egyesült Királyságban „A”) fokozat a heroinnal megegyezőnek ítélt veszélyességet jelez. Ettől kezdve az MDMA tudományos kutatásához is végig kellett csinálni a hosszadalmas és drága engedélyezési hercehurcát. Az LSD-szabályozás gyakorlatából tudni lehetett, hogy ez a kutatások halálos ítéletével egyenértékű bürokratikus korlátozást jelent. Közvetett módon mégis az MDMA kriminalizálása vezetett a pszichedelikus kutatások feltámadásához az ezredfordulón.
1986-ban egy fiatal amerikai pszichiáter, Rick Doblin úgy döntött, hogy civil szervezetet hoz létre a pszichedelikumok kutatására. Doblin mind a szakirodalom, mind pedig saját tapasztalatai alapján úgy vélekedett, hogy az MDMA kivételesen hatékony terápiás és önismereti eszköz. Az általa életre hívott Multidisciplinary Associationfor Psychedelic Studies (Multidiszciplináris Társaság a Pszichedelikumok Kutatásáért, MAPS) ma a legnagyobb és leghatékonyabb civil szervezet ezen a területen. Doblin nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy az MDMA és más pszichedelikumok korlátozottan és ellenőrizetten újra forgalmazhatók legyenek. Víziója egy „non-profit pszichedelikus-farmakológiai gyógyszergyár” létrehozása, elsősorban MDMA- és cannabistartalmú készítmények előállítására – természetesen legális körülmények között. Ehhez azonban be kellett bizonyítani a szer hatásosságát.2 A MAPS-et 1986-ban jegyezték be hivatalosan, és azóta mintegy 15 millió dollárral járult hozzá a pszichedelikumok és a marihuána terápiás alkalmazási lehetőségeinek tudományos kutatásához.3
A MAPS mellett az 1990-es évektől kezdődően számos magánalapítvány és civil szervezet dolgozik a pszichedelikumok ész szerűbb szabályozásáért.
A legfontosabbak közé tartozik a Heffter Kutatóintézet, amelyet 1993-ban alapítottak, és amely kutatási egységekkel rendelkezik Amerikában és Svájcban. Továbbá a Beckley Alapítvány, amelyet angliai székhellyel Amanda Feilding hozott létre 1998-ban; valamint San Franciscóban működik 1993 óta a Bob Jesse-féle Council for Spiritual Practice (Spirituális Gyakorlatok Tanácsa). 1993-ban pedig Dieter Hagenbach és Lucius Werthmüller Bázelben hozta létre a Gaia Média Alapítványt.
A MAPS stratégiája nyílt, átlátható és hatékony: szorosan együttműködni az Egyesült Államok és más országok szabályozó hatóságaival, elsősorban az Élelmiszer-biztonsági és Gyógyszerészeti Hivatallal és az Európai Gyógyszerügynökséggel (European Medicines Agency, EMEA). Ezzel biztosítani lehet, hogy a MAPS által támogatott kutatások a gyógyszervizsgálatok legszigorúbb szakmai és etikai követelményeinek is megfeleljenek.
A szervezet megalakulása óta minden évben jelentős nemzetközi konferenciákat szentel a pszichedelikumok terápiás, kulturális, spirituális és kreativitást elősegítő lehetőségei feltárásának.4 A MAPS döntő szerepet játszott abban, hogy két évtizedes kényszerű Csipkerózsika-álmuk után az 1990-es évek közepétől Svájcban, Németországban, Amerikában és számos más országban újra megindultak a pszichedelikus terápiás kutatások, az elmúlt fél évtizedben jelentősen felgyorsultak, és kiterjedtek olyan országokra is, mint Anglia, Izrael, Oroszország, Spanyolország és Portugália. (A magyar jogi szabályozás (tehát a szabályozás és nem a kutatási gyakorlat) ezzel a folyamattal lényegében összhangban van. A 142/2004. (IV. 29.) Korm. rendelet a kábítószerekkel és pszichotrop anyagokkal végezhető tevékenységekről engedélyezi ezeknek a szereknek a kutatási célból történő alkalmazását.)
Ma már kisebbfajta reneszánszról beszélhetünk ezen a területen. Mind több bizonyíték gyűlik össze arra nézve, hogy miközben a különböző legális pszichofarmakonok hatásossága sok esetben elmarad a kívánatostól, egyes pszichedelikumok – pszichoterápiával kombinálva – hatékony gyógyítási eszközök lehetnek. A legoptimistább kutatók arra számítanak, hogy hamarosan újra megjelennek a gyógyszergyárak is ezen a területen. Más kérdés, hogy a profitlehetőségek ennek inkább ellene hatnak.
Az amerikai DEA 2005-től kezdődően ad ki újra engedélyeket MDMA-kutatásokra. Ahogyan Ben Sessa rávilágított, ha valaki egy ideális pszichoaktív szert akarna kifejleszteni, az pontosan olyan volna, mint az MDMA. Az ugyanis nem addiktív, nincsen szükség belőle napi fenntartó adagra, és akár egyszeri dózis is hatásos és elegendő lehet; hatása csupán néhány óráig tart, enyhíti a szorongást, növeli a terapeuta iránti bizalmat, ezért pszichoterápiával jól kombinálható, valamint megszünteti a társas izoláció érzését. Az MDMA empatogén és ektaktogén, azaz javítja az empátiás és az altruista képességeket és hajlandóságot, valamint a tapintási és erotikus érzékenységet. Végül hatásosságát könnyebb igazolni, mint a klasszikus pszichedelikus szerekét, mert jobban illeszkedik a jelenleg elfogadott paradigmákba: a spirituális dimenziók itt háttérbe szorulnak a társas kapcsolatokban való nyitottság javára.
A fentiek miatt a MAPS által támogatott kutatások favoritja az MDMA (extasy) lett, amely kiváló eszköznek tűnik a poszttraumatikus stressz zavar (Post-Traumatic Stress Disorder, PTSDJ kezelésére. A lelki traumák feldolgozása az egyik legnehezebb feladat a pszichoterápiában. Például a nemi erőszak vagy a harctéri trauma emléke rendkívül erős szorongást vált ki. A szorongás nagymértékben akadályozza a felidézést, ami viszont elengedhetetlen a trauma feldolgozásához. Az MDMA nagy előnye éppen az, hogy lehetővé teszi a szorongásmentes felidézést. A szerrel történő üléseket általában hagyományos pszichoterápiával egészítik ki.
Az MDMA-kutatások mellett a MAPS más területeken is finanszíroz kutatásokat. Ezek közé tartozik az LSD és a pszilocibin alkalmazása végstádiuma betegségek esetén fellépő szorongás és depresszió kezelésére, az ibogain alkalmazása ópiátfüggők kezelésében, valamint a marihuána orvosi célú felhasználása. A szervezet adományokból tartja fenn magát, az elmúlt évtizedben évi 600-800 ezer dollárból gazdálkodott, és több pszichedelikum terápiás alkalmazását tesztelte az I. klinikai, az MDMA alkalmazását pedig a II. klinikai fázisban. A végső cél egy olyan gyógyítóhálózat létrehozása, ahol a pszichedelikus kezelések erre szakosodott orvosok és terapeuták irányításával mennének végbe.5
A MAPS-kutások és egyéb vizsgálatok szempontjából is áttörést jelentett Mithoeferék cikke 2011-ben a Journal of Psychopharmacologybein, amely metodikai szempontból kifogástalan összefoglalóját adta az előző 5 év kutatásainak, és szinte bizonyossá tette, hogy az MDMA pszichoterápiával kombinálva a PTSD jelenleg ismert leghatékonyabb kezelési eszköze, elhanyagolható káros mellékhatásokkal.6
2010-ben megalakult Magyarországon a Multidiszciplináris Társaság a Pszichedelikumok Kutatásáért (MTPK), a kelet-európai régió első ilyen profilú civil szervezete, amelyet 2011-ben a MAPS felvett tagszervezetei közé. A társaság tagjai neves hazai és külföldi pszichiáterek és pszichológusok, filozófusok, pszichedelikus kutatásokkal foglalkozó doktoranduszok, valamint terapeuták, addiktológusok és más segítő foglalkozású személyek.
Az MTPK profilja a MAPS-hez hasonló, ám annál szélesebb. Az alapszabály a következő célokat rögzíti:
A gyógyszervizsgálatok és a laboratóriumi kutatások mellett fontos alternatív lehetőségeket biztosítanak az empirikus adatgyűjtésre a terepen folyó kutatások. A rituális szerhasználat vallásszociológiai vizsgálatát és a terepen folytatott antropológiai és etnofarmakológiai kutatásokat a laboratóriumi vizsgálatoknál ugyan kevésbé akadályozta a pszichedelikumok fél évszázaddal ezelőtt végbement stigmatizálása és kriminalizálása, az antropológusokat is befolyásolták azonban azok az ideologikus-politikai töltetű előítéletek, amelyek a pszichedelikumokat körülvették.
Több tízezer fős, a peyote esetében pedig negyedmilliós minták vannak, amelyek révén generációkon keresztül követhető ezeknek a szereknek a fiziológiai, mentális, spirituális és társadalmi hatása. A korábban említett észak-és dél-amerikai enteogén egyházak, a peyote-ot alkalmazó Native American Church és az ajahuaszkát használó brazíliai szinkretikus egyházak, elsősorban az Uniáo do Vegetál és a Santo Daime, páratlan megfigyelési lehetőséget kínálnak.
Elsősorban az ajahuaszkakutatásokra jellemző, hogy a pszichofarmakológiai vizsgálatok nemritkán összekapcsolódnak az antropológiai, etnobotanikai és különösen etnofarmakológiai kutatásokkal. Aki ilyen vizsgálatba kezd, azt előbb-utóbb mágnesként kezdi el vonzani az amazonasi indiánok vagy az ecuadori shuarok kozmológiája, különösen, ha alkalma van ajahuaszka-ceremóniákon is részt venni.
Az ajahuaszkafőzet – írják Bokorék -, amely „Peruban, Brazíliában, Kolumbiában és Ecuadorban […], hoasca, yagé, yajé vagy daime neveken is ismert, két növény keverékének forráspontközeli főzésével készül. Fő hatóanyagai a Banisteriopsis caapi inda kérgében található (J-karbolin-származék harmin és tetrahidroharminy és a Psychotria viridis cserje levelében található NyN-dimetil-triptamin (DMT) alkaloidák.”1 Az ajahuaszka kifejezés egy kéttagú kecsua szóösszetétel, amelyben az aya jelentése „lélek vagy ősök”, a wasca (huasca) értelme pedig valószínűsíthetően „inda”.
A különböző ajahuaszkatradíciók három rétegéről beszélhetünk. A legrégebbi az Amazonas medencéjében élő indiánok törzsi tradíciója. A mélyen a dzsungelbe hatoló mesztic favágók minden bizonnyal tőlük vették át az ajahuaszka rituális használatát, és ötvözték a saját szinkretikus, elsősorban katolikus alapú hiedelemrendszerükkel. Végül az ezredfordulón az aja-huaszkaceremóniák bekerültek a globalizáció véráramába.2
A mesztic ajahuaszkatradíciók közül a legelterjedtebb a vegetalismo hagyomány, elsősorban Peru Loreto régiójában. Eszerint az ajahuaszka egyike azoknak a „tanító növényeknek” (doctores), amelyek egyszerre közvetítenek misztikus és hétköznapi, például gyógyító tudást az emberek felé. Az ajahuaszka kiemelkedik a többi növény közül, mert „ő” teszi lehetővé, hogy a sámán (vegetalista, ayahuascero) megértse a növények, így a többi tanító növény nyelvét is.
A nyugati kultúra érdeklődését a sámánizmus iránt nagyban fokozták a II. világháború után Mircea Eliade, a híres román származású mitológus írásai. Eliadénak azonban nem volt jó véleménye a pszichedelikumokról. Nem tagadta ugyan, hogy egyes sámánkultúrák „hallucinogén hatású” növényeket használtak és használnak, ezt azonban a sámánizmus „elfajuló” jelenségének tekintette.
A pszichedelikus sámánizmus egzotikus intézményére a nagyközönség figyelmét az 1950-es évek végén egy amerikai bankár, a korábban már bemutatott Gordon Wasson hívta fel Life-riportjával, majd könyveivel. Roszak 1969-ben megjelent könyve, az Ellenkultúra születik nagy hangsúlyt helyezett a „neosámánizmusra”, a könyv utolsó fejezete teljes egészében ezzel foglalkozott. Roszak ebben (is) megérezte az idők szavát, a nyugati neo-sámánisztikus mozgalmak ugyanis csak jóval később, az 1970-80-as években szerveződtek meg.
Könyvében szembeállította egymással az olyan intézmények, mint „az állam, a vállalat, az egyetem vagy a párt hitelesítő autoritását” a „személyes vízió közvetlenségével”. Ez utóbbi, akárcsak a „régi mágia”, „képes volt megtalálni a szent jelenlétét egy fában, egy tóban, egy sziklában, egy totemben”.3 Az ellenkultúra „ösztönös vonzódása” a mágiához és a miszticizmushoz Roszak szerint abból a törekvéséből fakadt, hogy a modern társadalmat sújtó betegségek gyökeréig hatoljon le. így egyesülhetünk újra „létezésünk végső alapjával”, és „állíthatjuk vissza a közvetlen belső élmény autonómiáját”.4
Az Uniáo do Vegetál (UDV) és a Santo Daime egyházakkal kapcsolatban – írják Bokorék – „az első tudományos eredményeket az 1990-es években a Hoasca Project nemzetközi tudományos konzorcium szállította szisztematikus pszichofarmakológiai és pszichológiai vizsgálatok révén”. A pilot-jellegű kutatás 15 UDV-tagra terjedt ki, és az „eredmények azt mutatták, hogy az ajahuaszka tartós fogyasztása a résztvevők életében pozitív viselkedés- és életmódbeli változásokhoz vezetett”.8 Több kutatási alany számolt be „az ajahuaszka használatát megelőzően fennálló alkohol- és egyéb függőségi problémáiról, melyek a szertartások előrehaladtával nyomtalanul eltűntek”.9
Halpernék két évtizeddel később a Santo Daime egyház 32 tagját vizsgálták meg, és hasonló eredményeket kaptak.10 Más kutatások ugyancsak az asszertivitás és az életöröm növekedéséről számoltak be,11 kevesebb szorongásos tünetről, a serdülők nagyobb magabiztosságáról, érzelmi érettségéről és kitartásáról,12 az agresszió csökkenéséről,13 a kreativitás növekedéséről.14 Addikciónak nyomát sem találták.15
Charles Grob és Marlene Dobkin de Rios az UDV-hez tartozó brazil tinédzsereket vizsgáltak. Az ajahuaszka semmilyen ártalmas hatását nem észlelték, ugyanakkor érzelmi érettséget és az agresszív késztetések csökkenését tapasztalták, valamint, hogy családjaikhoz erősebben kötődtek, mint az UDV-n kívüli kortársaik.16
A pszichometrikus tesztek alkalmazásával végzett vizsgálati eredmények szerint „az ajahuaszka akut hatása alatt lévők a reménytelenséghez és pánikhoz köthető állapotokra alacsonyabb értékeket adnak, viszont a szorongást (state- or trait-anxiety) mérő értéket az ajahuaszka az akut fázisban sem befolyásolta”.17 Hasonló pozitív eltérések jellemzik az addikció terén és más devianciamutatóknál a NAC tagjait is.
Bizonyos függőségek kezelésére az ajahuaszka megfelelő készítmény lehet.18 A legjobb eredményeket, 60%-on felüli gyógyulási arányt a Peruban, Tarapotóban 1992 óta működő Takiwasi Központ19 érte el Jacques Mabit francia pszichiáter vezetésével. Mabit egyformán járatos a nyugati pszichiátriában és a curanderismo-módszerekben. A gyógyítócentrumban nyugati terapeuták és indián vegetalisták működnek együtt.20 Takiwasi kapacitása sajnos korlátozott, az elmúlt két évtizedben mintegy 700 embert fogadtak 2-3 hetes terápiákra, egy részük idült függőbeteg volt. Az ajahuaszka mellett a vegetalismo-hagyománynak megfelelően más „tanító növényeket” is alkalmaznak.21
A szer hatásosságának leírására neurológiai és pszichológiai modellekkel többen is kísérletet tettek, egyelőre azonban még nem lehet áttörésről beszélni. „Az ajahuaszka esetleges működési mechanizmusát az addikció kezelésében […] még nem sikerült pontosan feltárni. Liester és Prickett szerint a főzet dopaminszint-csökkentő hatásának” tulajdoníthatók az eredmények, továbbá az ajahuaszkaélmény „traumafeloldó, és a transzcendens tartalmak átélése által is pozitívan hathat a függő betegekre”.22 Bokorék megkockáztatták: „Feltehetőleg az ajahuaszka erős szerotonerg hatása játszhat szerepet abban, hogy a beszámolók szerint általában nem történik (re)traumatizáció, és a negatív élmény mintegy »átfordul« pozitívba, utat nyitva a poszttraumás jellegű növekedéshez.”
Az ajahuaszka használata – leszámítva az említett enteogén egyházak tagjait az amerikai kontinensen – a nyugati kultúrkörben illegális. A szerről való ismereteik kisebbrészt a nyugati underground ceremóniák résztvevőinek anonim kérdőíves vizsgálatain, nagyobbrészt pedig terepmunkán gyűjtött fizikai állapotfelméréseken, mélyinterjúkon és pszichológiai teszteken alapulnak. Bokorék a következő modellt állították fel az ajahuaszka pszichológiai hatására:
Az élmény során lebomlanak és láthatóvá válnak az énvédelmi mechanizmusok, megnyitva az utat az elfojtott pszichés tartalmak előtt, hogy azok beáramoljanak a tudatba, segítve a résztvevőket megérteni hibás gondolkodási, érzelmi és viselkedési mintáikat. E mintákat okozó traumatizáló élmények érzelmi kioltódása, illetve a gyakran új mintaként megélt, addig ismeretlen érzelmi állapotok és gondolkodási sémák időleges átélése pedig lehetőséget nyújt a minták későbbi megváltoztatására.
[…] az élmény során tapasztalható dekondicionációs, majd reintegrációs szakaszok egymásutánisága speciális, „védett” regressziót tesz lehetővé, amely lehetőséget nyújt bizonyos kognitív struktúrák (egyéni fogalmi hálók, mal-adaptatív sémák stb.) megváltoztatására. A folyamat – bizonyos szempontból – hasonlóságot mutat a rogersi szemléletben természetes fejlődési potenciálként említett jelenséggel.23
Ez a „természetes fejlődési potenciál”, vagy annak valamilyen fogalmi megfelelője, megtalálható Jungnál az individuáció folyamatában, és számos más pszichológiai modellben, amelyek azt implikálják, hogy felszabadíthatók a lelki működések olyan természetes mintázatai, amelyeket a kedvezőtlen szocializáció és az egyén későbbi mentális beidegződései leblokkolnak, és valamifajta kényszerzubbonyként korlátoznak.
Az élmények integrációját „legkönnyebben pszichoterápiával és erre megfelelően képzett szakember igénybevételével lehet segíteni”. A jelenlegi jogi tiltás azonban nem teszi lehetővé, hogy a terapeuta – hacsak nem vállalja az illegalitásból eredő kockázatokat – ott legyen a helyszínen, így csupán utólag történhet meg az élmény hagyományos pszichoterápiás feldolgozása.24 Az illegalitás megakadályozza az ajahuaszkaterápiában járatos szakemberek kiképzését is, ezért ma még alig vannak olyanok, „akik otthonosan mozognak az ilyen élmények világában. így, miközben évről évre egyre nő az ajahuaszka-szertartásokon részt vevő laikus személyek száma, a tudományos kutatások fellendítése mellett a szakemberek edukációja is kritikus fontosságúvá kezd válni.”
Bokorék végső konklúziója, hogy egyfelől az illegális, underground ajahuaszkafogyasztás láthatóan terjed a nyugati országokban, másfelől, annak ellenére, hogy „az ayahuascáról összegyűlt eddigi ismereteink alapján feltehetően terápiás potenciálú szerrel állunk szemben. […] A jogi korlátozások, a kutatások kis száma és a szakemberek körében tapasztalt információhiány miatt […] félő, hogy ezek a terápiás lehetőségek kiaknázatlanok maradnak”.
Az ajahuaszka rekreációs célú fogyasztásával kacérkodók számára intő jel, hogy a vegetalismo hívei a főzet által kiváltott mentális állapotra a trabajo (munka) kifejezést használják. A főzetnek ugyanis vannak mind fizikai, mind pedig mentális veszélyei. Az ajahuaszka – figyelmeztet Jim DeKorne etnobotanista Psychedelic Shamanism (Pszichedelikus sámánizmus) című könyvében – „a legkevésbé sem rekreációs drog. Rendkívül potens hallucinogén, amelyet senkinek nem volna szabad óvatlanul fogyasztani, vagy anélkül, hogy tisztában volna testi hatásaival.”25
James Callaway pedig azt hangsúlyozza, hogy – akárcsak a többi pszichedelikum esetében – „az ajahuaszka keverése a szelektív szerotoninújrafelvétel-gátló gyógyszerekkel, amelyek közül a Prozac a legismertebb, veszélyes, adott esetben fatális reakciókat válthat ki”.26 Ezeknek a fizikai mellékhatásoknak az elkerülése a legegyszerűbb egy minimum 12 órás, de optimális esetben akár 10 napos böjttel, diétával. A vegetalista sámán erre rendkívüli figyelmet fordít.
Az ajahuaszkát, mint említettük, az Amazonas menti természeti népek fedezték fel. Ez komoly farmakobotanikai ismeretekről tanúskodik, hiszen két növényből álló főzetről van szó, amit empirikusan, próba szerencse módszerrel kikísérletezni szinte reménytelen vállalkozás. A főzet az indiánoktól került át a meszticekhez, akik a brazíliai szinkretikus egyházak, a Santo Daime, az UDV és a Barquinha vallási szertartásaiban az ajahuaszkát rituálisan, szentségként fogyasztják.27 Az ajahuaszka-egyházak az ezredfordulón tűntek fel Észak-Amerikában és Európában, történetük azonban jó száz évvel korábbra, a 19. század végére nyúlik vissza. Az Amerikai Legfelső Bíróság végzése szerint az UDV tagjai rituális keretek között legálisan használhatják az ajahuaszkát az Egyesült Államok területén is.
Az ezredfordulón az ajahuaszkatradíciók autentikus és kevésbé autentikus változatai, mint annyi más helyi kultúra szerte a világon, bekerültek a globalizáció véráramába. Ma már több tucat ajahuaszkaüdülő kínálja Közép- és Dél-Amerikában napi 50-200 dolláros áron szolgáltatásait elsősorban a spirituális érdeklődésű turisták, kisebb számban pedig a függőségüktől megszabadulni akarók számára. Nem csupán a pszichedelikus szakírók, hanem a National Geographic} vagy éppen a népszerű női magazinok, mint az Elle vagy a Marie-Claire is közöltek – magyar nyelven is – cikkeket az ajahuaszkaturizmusról és az ajahuaszka-szertartásokról. Az ajahuaszka-turisták az elmúlt évtizedben ennek köszönhetően szinte özönlenek Amazóniába, sajnálatos módon azonban nem csupán hiteles ayahuascerókkal sámánokkal találkoznak, hanem szélhámosokkal és kuruzslókkal is.
De megindult az ajahuaszkaceremóniák exportja, Amazóniából a nyugati világba történő kiáramlása is. Eltérő szakmai és emberi kvalitású ajahuaszkagyógyítók járják a világot, és tartanak szertartásokat különböző nyugati országokban. Ugyanakkor „egyre nő a számuk azoknak az európaiaknak […], akik személyes motivációból indíttatva önként vállalnak tanítványi képzést valamelyik tradícióban, majd visszatérve Európába, »underground« módon tartanak szertartásokat: sok esetben őszinte meggyőződésből gyógyító szándékkal vagy pszichoterápiás céllal”.
A jogi szabályozás, akárcsak a többi pszichedelikum esetében, itt is diszfunkcionális, inkább ront, semmint javít a helyzeten. A nem rekreációs célú szerhasználatokat, terápiákat, spirituális eseményeket és kutatásokat jelentős mértékben akadályozza, miközben a felelőtlen rekreációs szerhasználatra csupán minimális hatást tud kifejteni.
Ha az ajahuaszkakultuszt más pszichedelikus szubkultúrákhoz, például az MDMA- vagy az LSD-fogyasztókéhoz hasonlítjuk, szembeötlő annak szakralizárt, ritualizált jellege. A szintetikus pszichedelikumokkal szemben az ajahuaszka fogyasztása a szinkretista és a még régebbi, indián törzsi tradíciókhoz kapcsolódik. A résztvevők a vegetalismo-hagyományoknak megfelelően sokszor megszemélyesítik az ajahuaszkát, és – akárcsak a népi vallásosság különböző formáiban a szentekhez – imádkoznak hozzá, könyörögnek neki: másrészt az is „gyakori, hogy a résztvevők előre meghatározott szándékkal érkeznek az ajahuaszka-szertartásra: gyógyítás-, útmutatás- és tanításkérés, vagy válasz keresése a résztvevőt foglalkoztató kérdésre. Ezek a szándékok részint meghatározzák az élményben felmerülő tudattartalmakat, részint pedig értelmezési keretet nyújtanak az élmény későbbi feldolgozásához.”28
Horgán így írta le annak az ajahuaszkaceremóniának a bevezető szertartását, amelynek során az előző részben bemutatott víziókban volt része: Tony, az egyik kísérő meggyújtott egy kisebb fadarabot, és körbefüstölte vele a helyet, és a résztvevőket is. „A megtisztításért” – mondta zavart mosollyal.29 Ezután „egy színes szálakból szőtt kötelet vett a kezébe, mint mondta, a kötél a csoportunk egységét szimbolizálja. Mindegyikünknek egy csomót kellett kötnie a kötélre, és közben valamit mondania. Másnap reggel majd kioldjuk a csomókat, és ismét megosztjuk egymással a gondolatainkat.”30 Maga a szertartás éjjel megy végbe, ha az időjárási viszonyok megengedik, a szabad ég alatt.
Az ajahuaszka-szubkultúrának ma már saját zeneirodalma van. A zene és a dzsungel hangjai (hangfelvételekről) adják a háttérzajokat az utazáshoz, amit akár egy óriási sámándob mennydörgésszerű dübörgése, szuggesztív hatású csörgők hangja, valamint az ayahuascero éneke is kiegészíthet az utazás bizonyos szakaszaiban.
A főzetből alkalmazott kezdő mennyiség 1-1,5 dl. A ceremónia vezetői 1-1,5 óra múltán megkérdezik a résztvevőket, hogy érzik magukat, hol járnak, és ha az illető igényli, felajánlanak neki fél deci boostert, rásegítő adagot. A főzet bíborbarna színű, rendkívül rossz ízű, és az utazás folyamán szinte mindenkinél többször is erős hányást, ritkábban hasmenést okoz.
A gyógyszergyártók nem mindig tiszta kezű világa, amely az 1940-es évek végén akaratlanul is kiszabadította a szellemet a palackból, és széles körben elérhetővé tette a pszichedelikumokat, ma már ellenérdekelt ezeknek a pszichotrop vegyületeknek a kutatásában. Nem lehet belőlük napi adagot felírni, mivel gyorsan kialakul a tolerancia, vagy, mint például az ajahuaszka esetében, egyenesen a negatív tolerancia, vagyis ugyanazon pszichotrop hatás eléréséhez egyre kisebb adagok elegendőek. Ráadásul nem indokolt napi rendszerességgel szedni őket. Terápiás hatásosságuk alapja ugyanis nem biológiai-medikális, hanem inkább pszichoterápiás-mentális: a spirituális-transzcendens víziók kiváltása, az élmények pszichoterápiával történő feldolgozása, a szorongás csökkentése, az énhatárok átjárhatóvá tétele, a társkapcsolati bizalom erősítése.
Talán nem kapott eddig kellő figyelmet az a tény, hogy a vallási-spirituális élmények feltételezik az éber-normál tudatállapottól való eltávolodást, azaz valamilyen módosult tudatállapot elérését. A módosult tudatállapotokba sok minden beletartozik; legáltalánosabb meghatározásuk: ideiglenes változás „a szubjektív élmény általános mintázatában, melynek időtartama alatt az alany úgy érzi, hogy elmebeli működése határozottan eltér megszokott éber tudatállapotának bizonyos általános jellemzőitől.1
A legismertebb módosult tudatállapotok: az álom, az irányított álom (lucid dreaming), a hipnózis, a meditáció, a hallucinációk és a transzállapotok, a testen kívüli, valamint a halálközeli élmények. A változást okozó hatás szerint csoportosítva lehetnek „önmaguktól, illetve betegségek által kiváltódóak, vagy szándékosan (például fiziológiailag, pszichológiailag, farmakológiailag) kiváltottak. Az előidéző technikák pedig többek között ingermegvonáson, túlingerlésen, az ingerek ismétlésén, testi változásokon, légzésmódokon vagy pszichoaktív szerek használatán alapulhatnak” – foglalta össze Móró Levente a pszichedelikus szereket használó egyházakról írt tanulmányában.2
A módosult tudatállapotok két szempontból is elválaszthatatlanok a vallásoktól. Egyfelől, a vallási eszmerendszerek, gyakorlatok és intézmények ősforrásai minden vallás esetében az ember által önmagáról és a többi létezőről alkotott víziók, misztikus és költői látomások, amelyek vélhetően módosult tudatállapotok eredményei. Másfelől, jellemző módon, egyfajta enyhébb módosult tudatállapotot tételez fel és idéz elő a kész, kialakult vallások gyakorlata is, például egy „átlagos” (ha szabad itt ezt a szót használni) katolikus mise vagy egy protestáns istentisztelet is. Feltételezve, hogy az nem csupán intellektuális vagy formális időtöltést jelent. Ezért nem csoda, hogy – Mórót idézve – a legtöbb szakrális helyre és vallásos összejövetelre jellemzőek a módosult tudatállapotot előhívó ingerek és helyzetek: „Aranycsillogás, szentek arcképei, zene, tágas tér, tömeg, kántálás, ima, térdelő testhelyzet, füst, illatok, félhomály, misztika, mozgássorozatok, társas szerepek és így tovább.”3
A vallásos rituálék és aktusok során létrejövő módosult tudatállapotok látványos formában nyilvánulhatnak meg. A természeti népeknél például a révületbe eső varázsló vagy sámán jellegzetes alakjában, a nyugati kultúrkörben pedig a pünkösdista, karizmatikus kisegyházak szertartásain gyakran megfigyelhető a glosszolália, azaz „nyelveken szólás” (értelmetlen szótagokból álló, de folyékony beszédimitálás), a kézrátétel hatására bekövetkező, esetleg rángatózással járó csodás gyógyulások, az átszellemült elragadtatás önkívületi állapota (eksztázis) és más hasonlók.
A „vallásos élmény” – mint William James nevezi a spirituális-transzcendens fantáziák, érzések, kognitív tartalmak együttesét – tehát gyakorta feltételez valamilyen módosult tudatállapotot. Megkockáztatom, hogy a vallásos rituálék egyik funkciója nem más, mint ennek a különleges tudatállapotnak az előidézése.4A módosult tudatállapotok elérését célzó különféle technikák (például ima, meditáció, böjtölés, kántálás, transztánc, dobolás, izzasztókunyhó és egyebek) a vallási tradíciók lényegi részét képezik, kultúrától és kortól függő nagy változatossággal.
E módszerek, valamint az adott vallást jellemző hiedelemrendszerek elsajátítása és gyakorlása útján az „átlagos” hívő is erőteljes, mély vallási élményekhez juthat, erre fogékony alanyoknál pedig az észlelési, kognitív és érzelmi folyamatok radikális átalakulása révén misztikus élmények lépnek fel. A misztikus élmények a vallásos tapasztalatok legintenzívebb fokozatai, kortól és kultúrától függetlenül minden kultusz kivételes státust biztosít nekik, szent révületként, profetikus látomásként, epifániaként, isteni megnyilatkozásként tekint rájuk.
Ha elfogadjuk, hogy a vallási élmények az esetek túlnyomó többségében egyfajta módosult tudatállapotot jelentenek, akkor azt is be kell látni, hogy a vallásos élményhez szükséges módosult tudatállapotok „mesterséges” előidézésére a legradikálisabb eszközt a pszichedelikumok rituális környezetben történő fogyasztása kínálja. Annál is inkább igaz ez, mivel a pszichedelikumok rituális kontextuson kívül is meglepően gyakran hívnak elő transzcendens-spirituális fantáziákat és lelki tartalmakat. Erre a tulajdonságra utalva nevezik a pszichedelikumokat enteogéneknek* azaz a „belső istent előhívó” szereknek.6 (*enteogén: A kifejezés a görög en („benn”) és theosz („isten”) szavakból, valamint a francia -géné („valamit létrehozó”) képző azonos jelentésű angol változatából, a -gen-ből összeállított angol neologizmus magyar átvétele. (A francia képző a ,,-genész” [„született”, „létrehozott”] görög képző átvétele, félreértett jelentéssel.)5)
A szerhasználók beszámolói szerint a pszichedelikumok használatának egyik indítéka, hogy segítségükkel az adott személy a misztikus-vallási élményekhez hasonló tudatállapotot próbál meg elérni.7 Az Istennel, istenekkel, a világ valamilyen transzcendensnek elképzelt lényegével való találkozás feltétele azonban a fizikai, érzelmi és szociális szempontból egyformán biztonságos, lehetőleg csoportos környezet kialakítása. A pszichedelikus terápiák és önismereti „utazások” során erre már az 1960-as évek elejétől kezdve tudatosan törekedtek terapeuták, művészek, és olykor a mainstream ellenkultúra képviselői, a hippik is. Lényegében ez jellemezte Leary „ajánlásait” is.
Ám miközben ez a fajta védett környezet napjaink illegalitásba kényszerült „pszichonautái”8 számára sajnálatos módon legtöbbször hiányzik, az enteogén egyházak rituáléi és közösségei ideális feltételeket biztosítanak mind a transzcendens-spirituális élménytartalmak megjelenéséhez, mind pedig feldolgozásukhoz, integrálásukhoz. A történelem folyamán kultúrák változatos sokasága élt hallucinogén hatású növényekkel, szinte minden esetben rituális kontextusban. Az etnobotanika és etnofarmakológia számos ilyen használatot dokumentált és tár fel napjainkban is, elsősorban Dél- és Közép-Amerikában, például a peyote-hoz és a mexikói pszilocibingombák-hoz („varázsgombákhoz”) kapcsolódó rituálékat a prekolumbiánus időktől egészen napjainkig. Az aztékok szakrális szerként fogyasztották a mexikói lophophora williamsii (vagy Anhalonium lewinii) kaktuszból kinyert peyote-ot.9 A varázsgombákat, például a psilocybe mexicanát, Mexikó egyes részein a mazaték curanderók, népi gyógyítók alkalmazzák szinkretikus vallási rítusokban. Az aztékok teonanácatl vagyis „isteni gomba” elnevezéssel utaltak rájuk. Ez volt az a gomba, amelyet Gordon Wasson Doha Sabina jóvoltából megkóstolhatott.
A peyote-ot fogyasztják a Native American Church tagjai is, akiknek ez 1980 óta az Amerikai Legfelső Bíróság döntése folytán törvény által biztosított joguk. Két évtizeddel később a Legfelső Bíróság egy másik döntése az ajahuaszkát nyilvánította jogi szempontból pszichoaktív szentséggé, így 2001 óta törvényesen használhatja az Egyesült Államokban két brazíliai eredetű szinkretista egyház, az Uniáo do Vegetál és a Santo Daime. Az ajahuaszkafőzet – a peyote-ot leszámítva – vallási kontextusban ma a legszélesebb körben használt hallucinogén anyag. Eredendően az Amazonas-medencében élő indián törzsek rituális itala, az ezredfordulótól kezdődően pedig népszerű underground pszichedelikum. Összegezve: miközben a nyugati ember számára az enteogének immáron fél évszázada tiltott gyümölcsöt jelentenek, az észak-amerikai indiánok és a dél-amerikai meszticek ilyen jellegű egyházait nem csupán Dél-Amerikában, hanem az Egyesült Államokban is legálissá tették.
A pszichedelikus élményt gyakran hasonlítják az álomhoz, valamint a hallucinációhoz. Míg az első hasonlat megvilágosító erejű, a második annál kevésbé az. A pszichedelikus víziók mentális szerveződése csakugyan emlékeztet az álomra: lelki rezdüléseink, gondolataink, emlékeink, érzéseink, fantáziáink saját életre kelnek, mintha tőlünk független létezési módra tennének szert, általában képekké alakulnak. A hallucinogének által kiváltott víziók azonban összefüggőbbek, valamint színesebbek és elevenebbek, mint álmaink, továbbá az „utazó” meglehetősen pontosan emlékezik átélt vízióira. A gyakorlott pszichonauta arra is képes, hogy – a lucid dreamerekhez hasonlóan – bizonyos mértékig irányítsa látomásait.
Annyit egyébként meg kell jegyezni, hogy az orvosi-addiktológiai szakirodalom helytelenül aposztrofálja hallucinogén szereknek a pszichedelikumokat. A pszichotikus hallucinációja kaotikus, szervezetlen, szorongással telített élmény. A pszichedelikus tapasztalat – ideális esetben – rendelkezik valamilyen mintázattal, és elősegítheti a pszichonauta számára, hogy integráltabb állapotba kerülhessen, mint az utazás előtt volt.
Már idézett tanulmányában Móró megjegyezte, hogy fenomenológiai szempontból, vagyis pusztán az adott személy által átélt élményeket vizsgálva „az enteogének segítségével megélhető, közvetlen misztikus élmény sem céljában, sem mélységében” nem különbözik „az általánosan elfogadott, »szermentes« technikákkal előidézhető vallásos tapasztalásoktól”.10 Ez minden bizonnyal így van, a kérdés ennél mégis bonyolultabb. Egyfelől kétségtelen tény, hogy ezek a szerek nemritkán a misztikus állapotokhoz vagy vallásos és művészi elragadtatásokhoz hasonló élményeket váltanak ki használóikból, „vihetnek spirituális dimenziókba, és adhatnak spirituális érzelmeket, érzeteket a fogyasztóknak”.11Másfelől azonban számos szerző kétségbe vonja a pszichedelikumok által kiváltott élmény és a meditáció útján vagy más módon elért misztikus élmények egyenértékű voltát.
Úgy vélem, hogy a felek részben elbeszélnek egymás mellett. A pszichedelikumok hívei többnyire csupán az élményről beszélnek, és hajlamosak negligálni az integráció problémáit. Az ellenzők viszont azt tartják szem előtt, hogy milyen hatással van az élmény az adott személy spirituális fejlődésére hosszú távon. Egyelőre, hogy jelezzem a hasonlóságot a pszichedelikus és a spontán módon keletkező transzcendens-vallási élmények között, ugyanakkor meg is különböztessem a drogok által kiváltott spirituális tapasztalatokat apar excellence, vagyis a hagyományos értelemben vett vallási-spirituális élményektől, a szakirodalomban nem teljesen ismeretlen „kvázi-misztikus” jelzőt használom.12
A kvázimisztikus pszichedelikus élmény megragadásának nehézségeit azok a szerzők – így James, Huxley, Watts, Huston Smith, Stanislav Grof – is hangsúlyozni szokták, akiktől a legpontosabb leírások származnak. Noha hangulatilag jól azonosítható, tartalmi szempontból rendkívül változatos kognitív és érzelmi mintázatokról van szó. Bokorék erre így utalnak:
Az ajahuaszka orális elfogyasztása körülbelül fél óra lappangási idő után fokozatosan beálló, intenzív tudatmódosulást idéz elő, ami körülbelül 3-5 óráig tart. Az élmény során radikálisan változhatnak a perceptuális folyamatok, a tér- és időérzékelés, a realitásról alkotott elképzelések, a kognitív folyamatok és az érzelmi mintázatok. Gyakoriak a lenyűgöző vizuális élmények, az „ajahuaszkavilág” jellegzetes elemei: a kulturális antropológia sámáni irodalmából ismert erőállatok, vezető szellemek, trópusi motívumok, geometriai minták.13
Fel kell hívnunk a figyelmet az önszuggesztió lehetséges szerepére is. „Figyelembe véve a pszichedelikus élmény hatalmas erejét, nagy az esélye az elvárási és a placebohatások érvényesülésének” – állapítja meg Walsh és Grobe.14 Részben ezzel függhet össze, hogy az ajahuaszka gyakran vált ki az Amazonas medencéjében élő indiánok kozmológiájába illő víziókat, különösen akkor, ha a ceremónia résztvevői kvázirituális kereteket hoznak létre, és a mexikói varázsgombák is gyakran idéznek elő az inka és az azték építészetből ismert vizuális formákat. Úgy vélem, ezeket az eltérő élményeket elsősorban a set, az utazó beállítódása, nem pedig a szerek eltérő kémiai hatása hozza létre.
A(z) A rituális fáramászás az amerikai indiánoknál cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Láttuk már, milyen makacs következetességgel tér vissza az embert elnyelő szörny témája a serdülőkori rítusokban vagy a titkos társaságok beavatásaiban, csakúgy, mint más mitikus-rituális összefüggésekben. Egyébként nem ez az egyetlen forgatókönyv, amelyet többféle beavatástípusban is föl lehet használni.
Ugyanilyen sokrétűen alkalmazható a fák vagy szent póznák megmászásának beavatási témája: az ifjúavatási szertartásokban és a magasabb rendű beavatásokban egyaránt előfordul. Példáival találkoztunk már az ausztráloknál (39. o. skk.) és egyes észak-amerikai népességeknél (135. o. skk.). A famászás rítusának értelme csak akkor válik majd teljesen érthetővé, ha bemutattuk a közép- és észak-ázsiai sámánok beavatásaitól önkívület-technikáit. A fölemelkedés kozmológiai szimbolikája ugyanis elsősorban náluk őrződött meg elég világosan.
Mindkét Amerikában azt látjuk, hogy az oszlop vagy a szent fa a törzs fő vallási ünnepein, az ifjúavatásokban és a sámáni gyógyító egyaránt fontos szerepet játszik. A fát vagy póznát az emberek és az istenség (a Legfőbb Lény vagy a Napisten, a kultúrhérosz, a mitikus ős stb.) a közvetítőnek, illetve az istenség képviselőjének olykor megtestesítőjének tekintik. Más szóval, az istenséggel való tényleges kapcsolat főként ha nem is kizárólag, egy szent fa vagy oszlop közvetítésével valósul meg. Ez az alapgondolat még azokban a tartásokban is fölismerhető, amelyekben a rituális fölmászás nem szerepel így például a legprimitívebb dél-amerikai népek közé tartozó botocudóknál a szent oszlop a jó égi szellemekkel áll kapcsolatban. Ők játsszak a közvetítő szerepét a Legfőbb Lény felé; fölmásznak az oszlopon az „Öreghez”. A Legfőbb Lény soha nem jön le az égből: az égi szellemek viszik föl Istenhez az emberek imáit. Gyógyítások
alkalmával adományokat helyeznek az oszlop tövébe.
A botocudók szomszédainál, a mashakaliknál a szent oszlop körül táncolnak, ezek a táncok azonban a halotti szertartásokhoz fűződnek. Úgy hiszik, a halottak lelke az oszlop menén megy föl az égbe. Az oszlop vallási funkciója azonban ennél összetettebb, mivel a fiúk serdülőkori rítusaiban is szerepet kap.
A sherenték a Nap ünnepe alkalmából állítanak oszlopot. A férfiak fölmásznak rá, s mikor a tetejére érnek, a Naphoz imádkoznak, látomásokban és próféciákban részesülnek. A szertartás végén a pap is fölmászik. AZ Orion csillag közvetítésével odafönn üzenetet kap a Napistentől. Más dél-amerikai törzseknek is hasonló elgondolásaik vannak. Például a mundurukuk egy bizonyos ünnep alkalmával fát állítanak a szertartásház közepén. Köréje gyűlnek, s az orvosságos ember a Teremtő-Kultúrhérosz oltalmáért és segítségéért könyörög. A szent fa a Gran Chaco északi részén élő, igen primitív kis népek, a chamacocók és a vilelák ifjúavatásaiban is jelen van. Amikor azonban az első utazók megfigyelhették és leírhatták, az intézmény már hanyatlóban volt. Táncolnak ugyan a fa körül, de nem tudjuk, hogy a beavatás korábban magában foglalt-e rituális fölmászást is.
A szent oszlopnak a yarurók is nagy jelentőséget tulajdonítanak. A sámán, hogy kapcsolatba lépjen Kunéval, a teremtő istennővel vagy a mitikus hősökkel és a holtak lelkeivel, az oszlophoz megy, s addig dohányzik, énekel és táncol, míg végül önkívületbe nem esik. Nem tudni, hajdan föl is mászott-e – ahogyan például az araukánoknál történik. Ők egy berovátkolt oszlopot emelnek a Legfőbb Lény tiszteletére, melynek csúcsán áldozati oltár van. Gyógyítások alkalmával a sámán, akit az emberek és a Legfőbb Lény közti közvetítőnek tekintenek, fölmászik az oszlopra, s amikor a tetejére ér, transzba esik.
Mint látjuk, egyes dél-amerikai népeknél a szent fa vagy oszlop az égi isteni vagy félisteni hatalmakkal való kapcsolattartás példázatszerű eszköze. Az emberi és az isteni világ közti közvetítőként a rituális oszlop vagy a fa a serdülőkori beavatásokban, a közösségi ünnepekben és a sámáni gyógyító szertartásokban egyaránt jelen van. A legarchaikusabb dél-amerikai törzseknél megtaláljuk, a fejlettebb társadalmak vallási életéből viszont hiányzik. A fa és az oszlop mitikus-rituális komplexuma a primitív vadászkultúrák velejárója. Márpedig, mint Josef Haekel kimutatta, Dél-Amerikába ez a komplexum valószínűleg az északról érkezett vadászkultúrák hullámaival került.
Több észak-amerikai népnél valóban találunk ehhez többé kevésbé hasonló mitikus-rituális forgatókönyvet. A prériindiánok a rituális oszlopot a Naptáncok alkalmával használják. Egyes törzsek, például az arapahók szerint az oszlop az az út, amelyen az imák az égbe jutnak. A Naptánc egyik legősibb eleme éppen az oszlopmászás. A mandanoknál a szertartás mitikus megalapítójának tekintett „magányos férfi” szimbóluma egy cédruspózna. Az alapító kijelentette: „a cédrus a testem, amit nálatok hagyok védelemül minden baj ellen” A legfontosabb vallási szertartások a pózna körül zajlanak. Az okipa szertartás, ami a világteremtés mítoszának drámai felelevenítése, a fiúk beavatásának kiváltságos alkalma is, próbatételeik pedig borzalmas kínzásokat foglalnak magukban.
A selishek a szertartásházban emelnek szent oszlopot, ahol a táncok zajlanak. Csúcsára mágikus tárgyak vannak erősítve, és jelképes adományokat hoznak neki A sámán az oszlop előtt esik önkívületbe. Fontos megjegyezni, hogy egyes selish törzsek ismerik a Világfa mítoszát: a fa csúcsán a Főisten tartózkodik, tövénél pedig Isten Ellenfele. Egy másik mítosz azt meséli, hogy a Teremtő, miután létrehozta a hét világot, egymásra rakta, és úgy fogta egybe, hogy átszúrta egy fával vagy póznával.
Hasonló szimbolikával találkoztunk a kwakiutl kozmológiában is: a Rézoszlop köti össze a Világ három régióját, a szertartásházban fölállított cédruspózna a Világoszlopot testesíti meg. A Kannibál-társaság tagjelöltjét a cölöphöz kötözik, amire beavatása során föl is mászik. Mint láttuk (135. oldal skk.), a fölmászás rítusa a bella bellláknál és a Fort Rupert-i kwakiutloknál is ismeretes. Tegyük hozzá, hogy a maiduknál a középponti oszlop ugyancsak lényeges rituális szerepet tölt be. A sámánszertartások ideje alatt a szellemek az oszlopon ereszkednek le, és beszélgetnek a sámánnal. A pomóknál a fiúk beavatási szertartása magában foglalja a póznamászást, a déli pomók pedig a rituális táncok alkalmával akrobatikus elemeket is bemutatnak (például fejjel lefelé kapaszkodnak föl az oszlopra)
Egyszóval Észak-Amerikában a szent fák vagy oszlopok fontos szerepet töltenek be a törzs kozmológiájában és mitológiájában, a nyilvános ünnepeken, az ifjúavatásoknál vagy a titkos társaságok felvételi rítusaiban és a sámánszertartásokban. A fölmászás célja az érintett társadalmi-vallási kontextusok sok félesége ellenére mindig ugyanaz: találkozás az istenekkel vagy az égi hatalmakkal, azért, hogy áldást kapjanak (ez lehet személyes megszentelődés, az egész közösségnek kért jótétemény vagy egy beteg gyógyulása). Sok esetben a fölmászás eredeti értelme – szimbolikus égbeemelkedés -, úgy tűnik, eltűnt, a rítust azonban továbbra is gyakorolják, mert az égi szakralitás emléke még akkor is fennmarad, amikor az égi lényeket már teljesen elfeledték.
Hogy jól megértsük a famászás beavatási forgatókönyvét, sok Amerikán kívüli adatot is figyelembe kell vennünk, mégpedig elsősorban az észak- és közép-ázsiai sámánrítusokat, Ázsiában az oszlop vagy a szent fa a Világfát, az Axis Mundi-t jelképezi, s úgy tekintik, hogy „a világ közepén” áll; a sámánról pedig, amikor fára vagy póznára mászik, úgy vélekednek, hogy az Égbe megy föl. Az amerikai és ázsiai mitikus-rituális komplexumok megdöbbentő hasonlósága fölveti a két földrész közötti történelmi kapcsolatok fogós kérdését. Ezt itt nem tudjuk érinteni; legyen elég csupán annyi, hogy a középponti oszlop szimbolikája messze túlmutat az észak-ázsiai sámánizmus övezetén; Délkelet-Ázsiában, Óceániéban, az ókori Közel-Keleten, a Földközi-tenger vidékén és más területeken egyaránt ismeretes. Az a tény, hogy még az olyan ősi népességeknél is megtalálható, mint az ausztráliai achilpák és a semang pigmeusok, másfelől pedig hogy a „Világ Közepe különféle szimbolizmusai az őstörténeti emlékeken is bizonyítottan megtalálhatók, arra ösztönöz, hogy meglehetősen ősi kozmológiai elgondolást lássunk benne.
A Világ Közepe efféle szimbolikája mindig az égbeemelkedés vagy az égben lakozó isteni és félisteni lényekkel való rituális kapcsolatok köré összpontosuló ideológiával függ össze. A fölemelkedés az egyik legősibb vallásos módja annak, hogy az ember személyesen kommunikáljon az istenekkel, következésképpen teljes mértékben részesüljön a szentségben, abból a célból, hogy meghaladja az emberi létállapotot. A fölemelkedésre és a repülésre úgy szokás tekinteni, mint az ember megistenülésének legkifejezettebb bizonyítékára. A „szent szakértői” – az orvosságos emberek, a sámánok, a misztikusok – mindenekelőtt olyan emberek, akik önkívületben vagy in concreto felrepülnek az Égbe. Ezzel a témával a következő fejezetben foglalkozunk majd, de már most is világosan látjuk, miért van jelen a serdülőkori rítusokban és a titkos társaságok belépési szertartásaiban: a jelölt azért megy föl szimbolikusan az égbe, hogy a szent forrását magát vegye birtokba, átlényegítse saját ontológiai státusát, és a homo religiosus archetípusához, a sámánhoz váljék hasonlatossá.
Az égbeszállás beavatási témája alapvetően különbözik az embert elnyelő szörny témájától; ám jóllehet eredetileg valószínűleg különböző kultúratípusokhoz tartoztak, ma egyazon valláson belül találjuk őket; mi több, a két téma olykor egyazon egyén beavatása során is összetalálkozik. Ennek okát nem nehéz megérteni: az alvilágjárás és az égbeemelkedés természetesen más-más vallási élményt jelöl ugyan, de mindkettő csodálatosan illusztrálja, hogy az, aki elszenvedte őket, meghaladta az emberi létállapotot, és „tiszta szellemként” viselkedik.
A(z) Mandzsu sámánok között cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
Először 1991-ben jártam Kínában. A két ország tudományos akadémiái közötti együttműködési szerződés keretében érkeztem négyhetes tanulmányútra. Kína akkor, a kelet-európai változások után néhány évvel még maga volt a változatlanság világa. Az akadémia illetékeseivel hosszan vitáztunk, hogy mehetek-e vidékre, találkozhatok-e sámánokkal, éppen úgy mint a korai nyolcvanas évek Szovjetuniójában. Aztán mégis eljutottam a hatalmas ország északkeleti részébe, Mandzsúriába. Ott találkoztam a helyi mandzsu kutatók segítségével életemben először egy igazi, klasszikus értelemben vett sámánnal. Az idős mandzsu sámánról készített fotó egyik könyvem címlapját díszíti (Sámánok: lelkek és jelképek, Helikon, 1994). Amikor aztán négy év múlva ismét elmentem Csangcsunba, elvittem a könyvemet, amelyben megjelentek azok a fotók is, amelyeket a kínai kollégáktól kaptam. Az öreg sámán ezt már nem érhette meg. Akkor egy másik mandzsu sámánnal találkoztam, aki azóta szintén meghalt.
Újabb öt év múltán megint eljutottam e hatalmas országba. Az első utam alkalmával látott, akkor még csak megkezdett építkezések befejeződtek, így a többsávos belső körgyűrű autópálya a városon belül, a hatalmas szállodák és bevásárlóközpontok teljesen új arcát mutatták a fővárosnak. S mondhatom, hogy a vidéki kisváros Csangcsun, amelynek legjobb épületeit még a japánok építették (ez tűnt fel egy évtizeddel korábban) teljesen megújult, húsz-harminc emeletes szállodáival és sugárútjaival. 2000-ben már többsávos autópályán robogtunk Jilin felé, ahonnan kimentünk egy újabb sámánhoz. Majd egy évvel később konferencián vettem részt, ahová mint a Nemzetközi Sámánkutató Társaság elnökét hívtak meg.
2000-ben Hailarban is jártam, ahol a környéken élő evenki népcsoport, valamint a dahurok és orocsok képviselőivel találkozhattam. Megnéztem a helyi múzeum gazdag anyagát, amelyben többféle sámánruhát és kelléket állítottak ki. Ott külön kutatóintézet működik, amelynek munkatársai ezeket a kis, néhány ezer lelket számláló kisebbségeket vizsgálják, folklórjukat és kínai nyelv nyomása alatt egyre jobban eltűnő nyelvjárásaikat. A két utolsó utam alkalmával már videofelvételt és több száz fényképet készítettem az általam látott sámánszertartásokról.
A videofelvételek a néprajzos-etnológus számára lehetővé teszik, hogy a lehető legpontosabb leírást készítse a látottakról. A hagyományos néprajzi leírás – az etnográfia tudománya innen nyerte elnevezését – ugyanis az emlékezetre hagyatkozhatott csupán, esetleg néhány fényképre, amelyet ott a helyszínen készített a kutató. Az emlékezet pedig mindig csal egy kicsit, mert végtelenül szubjektív és szelektív, vagyis válogat az események közül. Mint kutató, többször megtapasztaltam, hogy mennyire eltér az a kép, amit emlékezetem őriz a napi eseményektől, attól, amit a videokamera megörökített. A könnyen kezelhető, több órás folyamatos felvételt lehetővé tévő, lámpák nélkül is működő videokamerák egy teljesen új stílusú néprajzi gyűjtést tesznek lehetővé. A néprajzi leírás képi rögzítéssé lesz, a részletek közeli megmutatásával, a hiteles hangfelvételekkel kiegészítve. Különösen fontos lehet egy-egy rítus megörökítésekor az események ritmusának a rögzítése, az hogy miként, milyen ritmusban követik egymást a lényeges mozzanatok, és hogy a szokás egyes elemei milyen hosszú ideig tartanak. Kiderült például, hogy a sámándobolást ott a helyszínen szinte elviselhetetlenül hosszúnak éreztem, pedig valójában alig haladták meg az öt-hat percet. Mintha a sámándob megállítaná az időt!
Az alábbiakban a 2001-es tanulmányutam néhány tapasztalatát teszem közzé.
1.
Gyönyörű nap volt, felhő se volt az égen. Jilin városából egy jó órányira – talán még annyi sem – most készült el a néhány épületből álló falumúzeum. Pontosabban úgy alakították ki az épületeket, ahogy azok régen álltak, olyan udvarházszerűen, vagyis szemben a bejárattal a főépület, a gazda lakóháza, amely beosztás szempontjából nem különbözött a két oldalt álló valamivel kisebb épületektől. A bejárattól jobbra és balra nyílt egy-egy szoba, amelynek két oldalán megtalálható a fűthető ágy-emelvény (amelyre csak cipő nélkül lehetett fellépni). Végig ablakok nyíltak nyugatra és keletre. A középső helyiségben két tűzhely, nagy üstöknek való lukakkal középen – télen innen fűtötték az ágynak is használt “kang”-okat.
Amikor megérkeztünk, már folytak az előkészületek. A konyhában, vagyis a középső helyiségben az üstökben víz forrt, és láttam, hogy előkészítik a darált kukoricamálét (vagy kölest?) a szertartási ételekhez. Az oszlopos tornácon ott álltak a falhoz támasztva a sámánok dobjai. A jellegzetes kerek mandzsu dobok (kb. 60 cm átmérőjűek), amelyeknek a fogója egy tenyérnyi rézkarika, amit vékony bőrszíjak kereszt alakban kötnek a dob kávájához. A szíjak elhelyezése és csomózása egy-egy csoport (klán vagy nagycsalád), vagy a sámán egyéni jellegzetessége, ismertető jegye.
Állítólag ez a házegyüttes, falumúzeum és turista-motel együtt csak nemrégiben készült el, és jellemző, hogy egy vállalkozó építette fel (fiatal felesége lett a főnök), és az éledő mandzsu etnikus öntudat jellemzője, hogy ilyen falumúzeumokat építenek a turista létesítmények mellé. Azt lehet mondani, hogy teljesen hiteles, a hagyományokat követő az épület, mert mind a három mandzsu sámánnál tett korábbi látogatásaim alkalmával pontosan ilyen beosztású házakban jártam.
A bal oldali szoba végébe néhány dolog már oda volt készítve, ahol fölül az ősök leszármazási családfáját őrizték egy kis ládában, alul a szintén magasított részen egy oltárszerűség, néhány edény és füstölő-rudacskák. Az előzetes program szerint Jongji faluban, a Guan klán áldozatot mutat be az ősök szellemeinek és az Aratás istenének (“God of Harvest” – így írták a programban). A délutáni áldozati szertartást az Égnek ajánlják, az esti sámántánc pedig a Hús istenének (“the God of Meat”) szól, melynek során egy disznót áldoznak, vagyis leölnek egy fekete sertést, amelynek húsából mindenki részesülhet, együtt a falubeliekkel. Így ez nagyon érdekesnek ígérkezett, hiszen a betakarításnak még nincs vége – a kukorica még kint állt a mezőn – a konferencia szervezői ügyeltek arra, hogy a sámánok az időszaknak megfelelő szokáshagyományból mutassanak be a helyi kutatóknak – mert a három külföldin kívül csak a mandzsu kultúra kutatói és megtartásán dolgozó szervezetek képviselői voltak jelen, több mint százan.
Még mielőtt bármi elkezdődött volna, én azért megismerkedtem a sámánokkal és megkérdeztem – Meng Hui-jing pekingi kolléganő segítségével –, hogy mi lesz a szertartás célja? A felelet az volt, hogy “emlékezés az ősökre”. Végül is a nyár közepén, a betakarítás idején a tisztelet kijárt nekik, mert ők segítették a közösséget a terméssel. A sámánok nevei: Guan Junde, 53 éves; Guan Junduo (66 éves); Guan Canghong (70 éves); Guan Junbi (74 éves) és Guan Junjiu (78 éves). Tulajdonképpen ők inkább csak dobosok – nem hiszem, hogy mind sámánok lettek volna – a két fiatalabb klántag, akik csak később kapcsolódtak be a szertartásba, azok valóban sámánoknak, beavatottaknak tűntek. Az ő neveik: Guan Changgi (33 éves) és Guan Jingfu (39 éves). Az egyik sámán-dobos hozzátette, hogy a nagy család tagjai számára az ősökre való emlékezés egyben megerősítést jelent, boldogságot és egészséget. Ezért vesznek részt örömmel ezen a szertartáson. Egyébként az Aratás istenének a neve Usi Enduri. Arra a kérdésre, hogy ezt a szertartást minden évben megtartják-e, azt felelték, hogy nem, hanem csak a Sárkány és a Tigris évében (a keleti kalendárium szerint). Ez a mostani alkalom nem ilyen, a szokások bemutatása nekünk szól, illetve a falumúzeumot most ezzel az áldozati szertartással avatják fel.
Kezdésként néhány percet doboltak, ami nem tartott tovább 4-5 percnél. Két hosszú, három rövid ütemből állt a ritmus. Ez a bevezető dobolás még kinn az udvaron, az ajtó előtt történt. Egy nagy, erős hangú, állványon álló, mélyhangú dob adta meg az alapritmust. Hirtelen hagyták abba a dobolást, és mindenki benyomult a bal oldali szobába, ahol az oltárnak előkészített asztal állt. Akkor kiderült, hogy szinte mindenkinél van kamera vagy fényképezőgép, és mindenki meg akarja örökíteni az eseményt. Egymást lökdöstük, állandóan belógtak a kamerák a nézőterembe, gondolom az enyémé is az övékbe. Egyszóval majdnem lehetetlen volt filmezni.
Teljesen természetes, ha a sámánok ezt az őrületet és népszerűséget látva elkezdenek majd másként viselkedni. Egyelőre ezt nem vettem észre, ők nem igen zavartatták magukat, egyszerűen tették a dolgukat, beidegzetten, ahogy megszokták, ahogy helyesnek tartották. A ruhájuk, noha a régi szabást követte, és még színben is megfelelő (sötétkék), az anyaga talán műanyag volt, teljesen nylonnak látszó, tartás nélküli valami. Csak az öt dobos viselte ezt a köntöst, a fiatal sámánon halványkék felső, piros öv és kék szoknya volt.
Az oltárasztalt piros textillel leterítették, az egyik dobos felállította és meggyújtotta a füstölő rudacskákat a kis edényekben. A mongoloknál megismert artish-t egyengetett az egyik segéd-sámán – elég idős volt, akár nagyobb rangja is lehetett volna –, s ahogyan más filmekből is emlékszem, mindig csak oldalt dobolt. A dobosok egyébként mindahányan fekete kalapot viseltek. A nők a nyugati bejárattól jobbra eső kang-ra ülhettek vagy állhattak, a férfiakat leparancsolták onnan. A két fiatal sámánt felöltöztették a kék szoknyába, amelynek alján stilizált díszítés található. (A minta nem olyan ősi, mint az általam 1995-ben meglátogatott Guan Borongé, aki éppen ennek a klánnak volt a nagysámánja.) Újra kezdődött a dobolás, a már megismert ritmusban. Fu Jü-guan is dobot vett a kezébe, és ő is dobol. Közben a fiatal sámánok az oltárra apró edényeket, meg kis réztányérokat, fém teáskannát helyeztek. Majd letérdeltek az oltár előtt és homlokukat háromszor a padlóhoz érintették. A két fiatal sámánon régi szabású (kínai?) ing, illetve ingkabát volt, és úgy tetszik a piros öv fontos és jellemző része az öltözetnek, mert azok a sámánok is, akikkel korábban találkoztam, piros övet viseltek.
Ezután újra dobolás kezdődött, a két fiatal fősámán is együtt dobolt az idősebbekkel. Közben behoztak egy csónak alakú teknőt, benne a rituális éteknek szánt sárga puliszkával. A fősámán az óra járásával megegyezően, majd visszafelé is körbedobolta az alacsony asztalra helyezett “csónakot”. Amiről kiderült, hogy nem a hagyományoknak megfelelően készítették, mert az eredeti alak egyszerűen egy téglalap alakú láda! Pedig milyen érdekes elméleti magyarázatokra ragadtathatták volna magukat az etnológusok, pl. az ősöket szállító csónak szimbolikájáról! A dobolás pontosan öt percig tartott.
A rítus következő eleme a puliszka előkészítése, illetve nagy fakalapácsokkal való ütögetése volt egy malomkövön, amelyet két erős ember – a dobosok közül – gurított be a szobába a puliszkával töltött csónak ajtó felöli végéhez. Ezután újra kezdődött a dobolás. Az előszobában nagy üstben főzték a puliszkát, amiből aztán egy-egy – 5 cm vastagságú és vagy 30 cm átmérőjű – lepényt behoztak, majd lecsapták a malomkőre. A dobosok közül ketten a dobolás ütemére felváltva ütni kezdték. Majd a konyhában lévő “csónakban” folytatták a puliszka verését, amiből a lányok az ünnephez (rítushoz?) szükséges két ujjnyi széles “süteményeket” formáztak.
Egy alacsony asztal mellé ülve/térdelve a keleti “kang”-on gyúrták, formázták a puliszkát, amelyet közben tovább ütögetve, tömörítettek a sámán-segítők. Az egyik öreg magyarázta a lányoknak, hogyan kell csinálni. Olyan volt a hangulat, mint a csigatészta készítésénél – igaz ezek a fiatal lányok nem énekeltek. Több tucat lapos, téglalapalakú “lepényt” készítettek. Közben újabb és újabb adag massza érkezett, a művelet jó hosszan eltartott. A lányok mandzsu ünnepi ruhában voltak. Eközben a konyhában megtisztítottak egy csirkét, amelyet aztán az ősök ládája elé helyeztek. A lányok rendületlenül gyúrták a puliszkából a kis rudakat (később nem került elő ez a sok sütemény!). Térdeltek bizony, nem ültek, pedig a munkájuk majd egy óráig eltartott. Amikor befejezték, akkor a két fiatal sámán behozta a két megpucolt csirkét, és elhelyezte az oltár melletti láda előtt. A csirkéket az Aranysas Istennek (Aishin Daimin) ajánlották. Közben a dobosok rendületlenül verték a ritmust. Megfigyeltem, hogy nem mindegyik sámán forgatta a dobját az ütések alatt. Ez az átlagosnál hosszabb dobolási szakasz volt, jó húsz perces, közben a két fiatal sámán az oltár körül foglalatoskodott, rendezgették a rajta lévő tárgyakat. (Szerencsére a nagy dobolást többen nem bírták és kimentek, így könnyebben lehetett forgatni – egyébként egymást tapostuk!)
A fősámán és segítője felöltötte csörgős sámánövét és újra kezdődött a dobolás – az egész rítuson végigvonul a szakaszosság. Mintha felvonulásokra oszlana az egész, kisebb-nagyobb szünetekkel, újfajta akcióval. A két sámánruhába öltözött fiatal szemben állt az oltárral és komoly arccal doboltak, időről időre térdet hajtottak, anélkül, hogy a dobolást abbahagyták volna. Alig két perc múlva megindultak kifelé a szobából, hogy a konyhaajtóban állva az ősök szellemeit hívják. Azt remélték, hogy az ősök szellemei majd segítik a közösséget. (Mondanom se kell, hogy a fotósok hada utánuk tódult, szerencsére én bent maradtam és sikerült az oltárt és az ősök ládája elé kitett két csirkét és egy másik áldozati oltárt lefényképeznem. Így amikor bejöttek, igen jó pozícióban voltam, hogy megörökítsem jellegzetes derékrázó bevonulásukat. A dobolás ez alkalommal se volt több három percnél.
Már jól benne voltunk a délutánban, amikor kívülről, az udvarról felhangzott egy malac sivítása. Egy nagy fekete disznót vezettek, illetve toltak a ház felé úgy, hogy csak az első két lába érte a földet. Behozták az oltár elé, oldalára fektették és ott doboltak a fülébe. Ezt még nyugodtan tűrte, majd a fülébe öntött a fősámán egy kis pálinkát, s mivel megrázkódott, ez azt jelentette, hogy az istenek, az ősök szellemei elfogadják az áldozatot. Azután kivitték a konyhába és leszúrták, a vérét felfogták egy edényben. Ezután következett a fekete sörte letisztítása a hatalmas üstből kimert forró víz és éles kések segítségével. (Az esti vacsorához aztán készítettek véres hurkát, valódi vérből, nem keverve semmi mással, ez egy jellegzetes mandzsu étel!)
Fontos mozzanat volt a kettévágott disznó feldarabolása. Az egyik idősebb segítő férfi mutatta, hogy hol vágják el a testet nyolc részre, mert aztán a darabokat bevitték az oltár elé. A csónakszerű ládában újra összerakták az egész testet. A fej egyben maradt, de beborították a száját valami hártyával (talán a gyomrot húzták rá hártyaszerűen). A fej került az oltár közelébe, a forró húsdarabokat a legidősebb segítő-dobos hordta be a ládába, a fiatal fősámán és segítője csak nézte. Fu Jü-guan ismét dobolt, rajta nem volt semmilyen sámánruha, mint ahogy két másik doboson se. A két fiatal sámán az oltárral szemben állt és dobolt, most már újra felöltötték csörgő övüket. A bal oldalon álló sámán énekelve sorolta a megidézett isteneket, ahogy az ilyenkor szokásos volt. A dobosok körbe állták a felajánlott disznó áldozatot és rendületlenül verték dobjaikat. A disznó feldarabolásában kimerült dobosok nyakában sárga törülközök lógtak, már a műanyag köntös sem volt rajtuk.
A két fősámán övüket, derekukat rázva hátrált a disznóig, majd vissza az oltárhoz. A fősámán kezét rázva táncot imitált, majd felvett néhány gömb alakú csörgőt az oltárról és körbejárta a disznó tetemét, egyszer az óramutató járásának megfelelően, egyszer pedig fordítva, a segítő (zhai-li) fogta az övét hátulról és követte. A harmadik körbejárás után odakapott a disznó fejéhez és feltépte az álkapcsokat, szétszakítva ezzel a borító hártyát. Mint a helybéliek elmondták, ezzel jelképesen megnyitották az utat az istenek számára, hogy ehessenek az áldozati állatból.
Ekkor a fősámán a földre zuhant és ottmaradt, a segítője pedig mellette térdelt és hosszasan énekelve sorolta, hogy milyen istenek lettek megidézve a szertartásra. Ez a transz-imitáció és a kísérő ének se tartott tovább két percnél. A sámánt ilyenkor állítólag a Vaddisznó isten szelleme szállja meg (talán a fekete disznó utal erre), a főisten, az Ég istene pedig Abha-enduri volt, akit említettek, az ő madara a holló, szerencsét hozó madár, a mandzsu sámánok egyik segítője. A holló hozza az istenek üzenetét – a magyar néphitben is hírvivő madár. A mandzsuk különösen tisztelik a denevért, mert egyik ősüket Nurhacsit, a legendás hőst (baturu) megmentette, mégpedig úgy, hogy a fejére szállt és ezáltal a hős láthatatlanná vált. A denevér stilizált formában megjelenik a mandzsu ornamentikában is. Fu Jü-guan elmondta, hogy a bagoly szintén a sámánok segítő madara volt.
Este nyolc óra körül volt a vacsora. Ez a valódi szertartások esetében is így volt, mondták a helybéliek, a mandzsu sámánság szakértői, mert estére készültek el az ételek és mindenki elfáradt, ezért következett az együttevés, amely minden közösségi rítus lényege. (Megjegyzem, hogy a koreai sámánszertartásokban is jól elkülöníthető “felvonások” figyelhetők meg. Azt is mondhatnók, hogy a szent és profán mozzanatok állandó váltakozása az egyik jellemzője az eurázsiai sámánszertartásoknak.)
Közben teljesen besötétedett, s félhold ragyogott a felhőtlen égen, ekkor a dobosok újra rákezdtek a dobolásra. A két fiatal fősámán közül most az énekelt, amelyik napközben a segítő volt. Inkább recitált valami szöveget, s mindkettőjük arcán látszott, hogy teljesen komolyan veszik, mélyen átélik a szerepüket. Az korábban, délután is érezhető volt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták a körülöttük állókat (a fotósokat és a vendégeket), csak tették a dolgukat, mert az ősökre, illetve azok szellemeire figyeltek. Körüljárták, körül dobolták a kis asztalt, amire egy kis fémedénybe füstölőt állítottak és egy másikban szeszesital volt, meg egy tálon húsdarabok. Ez a dobolás se tartott öt percnél tovább! Érdekes, hogy az ember jóval hosszabbnak érzi a monotonság miatt. Aztán rövid szünet után újrakezdték a dobolást és kezdték körbejárni a tüzet, amelyet a szünetben meggyújtottak.
Elég nagy máglyát raktak, amiből hamarosan látványos tűz lett. Közben egy asztalon kihoztak sok tenyérnyi nagyságúra vágott szalonnás részt a disznóból és hosszú vasnyársakat. A nyársak arra szolgáltak, hogy mindenki pirítson egy kis szalonnát. Így mindenki részesült az áldozati állatból. Az öklömnyire vágott darabokból aki akart vehetett, és süthetett magának a tűznél. Ez volt feltehetően a Hús istenének tiszteletére rendelt szertartás – legalábbis így jelezték az előzetes programban – és az értelme az volt, hogy aki evett a húsból, az hosszú életű lesz – mondták a helybéliek. Vagyis a Hús istene részesült az áldozatból azáltal, hogy a rítus résztvevői ettek, de a Tűz istene is jóllakott, mert sok húsdarab beleesett a tűzbe. A tűz volt a közvetítő, mint annyi más szertartás alkalmával. (Tulajdonképpen most értettem meg a szalonnasütés jelentését – feltehetően az is hosszú életet jelent, vagyis így őriztük meg, egy hajdani állatáldozat emlékét, amikor szalonnát sütöttünk!)
A hangulat egyre emelkedett, a tűz magasra csapott, nem volt könnyű még a hosszú nyársakkal se sütni, olyan erős volt a tűz. Aztán újra megszólaltak a dobok, de most nem az eddigi dobosok ütötték a ritmust, hanem a helybéliek, a konferencia résztvevői, bárki beszállhatott és be is állhatott a tűz körüli keringésbe. Hívtak is mindenkit és sokan be is álltak. A dobosok vad ugrálásba kezdtek – ilyet már láttam egy mandzsu dokumentumfilmben, csak ott maszkokkal csinálták a szellemtáncot, itt meg anélkül.
Ez a felszabadult körtánc tette igazán hitelessé az egész napi megrendezett szertartás-játékot (“Dasein” – a benne való lét). Éppen azáltal lett igazivá az egész, hogy az áldozati állatot leölték, a húsát felajánlották az ősöknek, majd maguk a résztvevők együtt elfogyasztották (communio). Végül pedig a csillagok alatt, a tűz körül önfeledt körtáncot jártak önmaguk, és persze az ősök szórakoztatására. (A rítusnak ezt a funkcióját Koreában is megfigyelhettük az ottani sámánszertartások alkalmával, ugyanis ott kimondottan szórakoztatni kellett a szellemeket, és mindenkinek be kellett kapcsolódni a közös táncolásba, még a külföldi vendégnek is, a filmkészítő antropológusnak is!)
Mivel engem is kértek, hogy álljak be a táncba, én is kértem egy dobot, és átvéve a ritmust jót doboltam, táncoltam és ugráltam, mint a többiek. A végén egy fiatal mandzsu nő odajött és megdicsért, és hazafelé a buszban mondták többen, hogy jól doboltam. Igen, ez a tánc nekik, a helybelieknek szólt, ami nappal még visszafogott tartózkodás volt, az a sötétség és a tűz felszabadító mámorában önfeledt kerengéssé varázsolódott. Az aratás, a hús, a körtánc mind-mind a termékenység, az egészséges életösztön megélésének biológiai és társadalmi jelentésének kifejeződései. Ezért válhatott, és vált valójában a bemutatásra szánt hagyomány egyszerre élettel és jelentéssel teli közösségi rítussá, amelynek hatása alól senki se tudta kivonni magát. A szemek ragyogtak, mint a teljesedő hold az égen, ezen a felhőtlen nyárközépi éjszakán.
2.
A következő nap is jól indult, mert csodás idő volt. A program ugyan “folklore tour”-t ígért Ulajie faluban – ők ugyan városnak nevezik –, amelyhez egy másik kisebb település tartozik, Hancun, ahol az ottani sámánok majd bemutatót tartanak. Mivel a múlt évben – 2000-ben – éppen ebben az utóbbi községben jártam, és ott egy régi hiteles öreg sámánnal találkoztam, úgy gondoltam, még ha bemutató lesz is, az többé-kevésbé hiteles lesz. Estére egy szigeten – Wusong volt a neve, a Szungari folyóban – külön szertartást ígértek, amely az égen lévő csillagoknak szól. (Fu Ju-guang legújabb könyvében és Guo Shu-junnál is külön fejezet szól a csillagképek szerepéről a mandzsu samanizmusban.)
Ehhez képest tömény “folklorizmust” kaptunk. Kezdődött azzal, hogy a helyi általános iskolások felkészültek fogadásunkra és minden tudásukat bemutatták a tömeges chi-gong-tornától az áltörténeti játékig (kosztümös színdarab a mandzsu hősidőkből!). Ami még mindig jobb, mintha kínai darabokat adnának elő – persze az egész kínaiul ment. Ami viszont érdekes volt, hogy az egyik tömeges kosztümös tornabemutatón a lányok sámán-övet, illetve annak utánzatát viselték és maszkokkal az arcukon ugráltak. A helyi hagyományból ismerem ezeket a maszkokat, mert itt vették fel azt a filmet, amit azért végül is sikerült megszereznem, amelyben a múlt évben meglátogatott öreg sámánom szerepelt, akkor még fiatalon. A rítus végén maszkos alakok rohannak be a házba és ott vadul táncolnak. Tehát nem teljesen alaptalan az elgondolás, de mindez kínai – vagy annak tűnő – zenére történt, legalább dobolás lett volna.
Aztán tovább vittek minket a szigetre, ahol egy másik iskolás csoport várt bennünket. Ez ha lehet még rettenetesebb volt, noha ezek a leánykák is csörgő sámánövet és párducbőrt imitáló szoknyácskát viseltek. Nagyot változott a világ, tíz évvel ezelőtt alig lehetett a sámánokról beszélni, most meg már folklorizmus lett belőle. Sajnos éppen ott, ahol még megvan az eredeti. Nem kellene úgy eltorzítani – persze, ha úgy veszem, hogy így legalább tudatosul, akkor még mindig jobb, mintha egyáltalán nem beszélnének róla.
Már az is figyelemreméltó, hogy a szigeten úgy építettek fel egy turistafogadó szálloda-féleséget, hogy a szerkezetét és külsejét tekintve a régi mandzsu udvarházakat formázta. Ott voltak a vendégszobák (zuhannyal és wc-vel). Volt külön étterem és konyharészleg, és külön egy szintén hagyományos stílusban épített falumúzeum-szerűség. Lényegében egyetlen kiállítóhelység, ahol néhány régi használati tárgy látható. Itt is több ház állt négyszöget alkotva, és délután ott mutatta be énekeit a Chang-klán (ezt a kategóriát használták a kínai kollégák, amikor angolra fordították a magyarázatot), és ez itt helyénvaló, mert a sámán-rítusok valóban nagycsaládi keretben szerveződnek ezen a vidéken.
Ennek a közösségnek érdekessége, hogy kínaiak, vagyis a több évszázada ide telepített han katonák leszármazottai keveredtek a helyi mandzsu lakossággal – ezért is nevezik őket, ezt a csoportot handzsunnak. Sámánjaik dobjai is különböznek a mandzsukéitól. Vaskeretes taiping-ku dobok ezek (régi vágyam teljesült, mert vettem egyet a csoporttól 50 dollárért).
Amit viszont bemutattak, az a teljes folklorizmus volt. Valami furcsa fehér pizsamában – a hátán kínai sárkány hímzéssel – jelentek meg és először alig két percet doboltak. Hatan voltak. A legöregebb nem volt beöltözve, hanem csak egy kopott katonakabát volt rajta, a neve Chang Wei-xuan (82 éves), ő csak ült oldalt és diktálta a ritmust a fiatalabbaknak, mellette állt egy fiatal dobos. A beöltözött csoport vezetője Chang Zhi-qian (73 éves), úgy emlékszem, hogy őt láttam az egyik dokumentumfilmben. Chang Shu-jun (35 éves), ővelük vagyok lefényképezve, de volt még két egészen fiatal tagja is a csoportnak az egyik huszon-, a másik inkább tizenéves lehetett, mondjuk tizenhét-tizennyolc.
Amikor a dobot vettem, az öreg sámán bejött és egy tolmács segítségével sikerült megtudnom tőle, hogy ő tizennégy éves volt, amikor sámánná lett. Nem betegség útján vált azzá, hanem egy idősebb sámán kiválasztotta őt, a mestere írástudatlan volt, mégis tőle tanult mindent. Büszkén említette, hogy a család alapító őse a Ming dinasztia korában híres generális volt, s az ő emlékét ma is őrzik, ez adja a nemzetség összetartozás-tudatát. Egyébként az utolsó ének, amit a csoport elénekelt, éppen egy ilyen ősöket megidéző dallam volt.
Visszatérve a bemutatóhoz, nem volt érdektelen abból a szempontból, hogy láthattuk és érzékelhettük a különböző ritmusokat, a dobolás mozdulatait, fogásait, a sámánok táncát, forgásaikat, lépéseik kidolgozottságát. Ezek pontosan ugyanolyanok, mint amilyeneket egy dokumentumfilmben láttam, amelyet évekkel ezelőtt vettek fel. Noha a ruha – lényegében csak egy kék szoknya, alul tenyérnyi piros dísszel – gyanúsnak tűnt, a fejdísz hiteles volt. Lényegében egy homlokpánt, három beépített tükörrel és pávatollakkal. A magam részéről úgy fogtam fel a dolgot, hogy a fiatal sámánok (vagy sámánjelöltek) gyakorolják a dobolást és a mozgást. A 73 éves és az egyik fiatal volt felöltözve – gondolom, hogy a valódi szertartásokon is ők a rítus főszereplői, s nekünk most éppen úgy mozognak, ahogy megszokták. Ebből a szempontból, amit megörökítünk az valami kontextuson kívüli szokásrészlet volt, de a dallam, a ritmika szempontjából teljesen hiteles. Hálát adok a sorsnak, hogy én még láthattam turizmus előtti sámánokat is.
A táncos dobolás bemutatók után, ahol a virtuóz dobforgatást is bemutatta az egyik idősebb sámán (ez egyébként szintén benne van az egyik még a 80-as években készített dokumentumfilmben) elénekeltek három különböző éneket. Ezek is mind a helyi sámánhagyomány anyagából valók (a “Három veréb hat szemmel” ritmusára szólt az első). Időnként az öreg időről időre meghajolt – noha ült! – feltehetően a szövegben említett valamit (ez az ének is körülbelül három percig tartott). Majd egy másik következett, ahol ő előénekelt és a fiatalabbak válaszoltak, illetve utána énekelték a szöveget. Ez néha nem kis nehézséget okozott az ifjaknak, de legalább láthattuk a hagyomány állapotát. A negyedik perc után letérdelt az egész csapat és úgy folytatták az éneklést és csak a nyolcadik percnél álltak fel.
Végül a négy égtáj felé térdet hajtottak és befejezték a bemutatót, ami valódi dallamokat, valódi dobolást, hiteles ritmust és beidegzett mozgást mutatott be nekünk kívűlállóknak, érdeklődő kutatóknak, távolról jött turistáknak. A két öregebb biztosította a bemutató hitelességét – ki tudja meddig.
3.
Négy nap múlva Csangcsunban hajszál híján lekéstük a Belső-Mongóliába induló vonatot. Tongliao városába igyekeztünk, mert a tánckutató folklorista kolléganő elmondta, hogy ő ismer egy idős sámánt. Fel is hívta telefonon, meg az intézetének egyik fiatal munkatársát, hogy hozza be az öreget a jó két órányira lévő kis falujából a városba. Hiába mondtam, hogy mi szívesen kimennénk. “Nem lehet!” – volt a felelet, mert a faluban van egy másik sámán is, és valahogy ott is megvan a féltékenység. Guo Shuyuntól én már tudtam erről az öreg sámánról, mert még a múlt évben megígérte, hogy kivisz hozzá, de nem lett belőle semmi. A Harner-féle csapat is járt ott és videóra vették még 1995-ben (ha jól emlékszem) az öregnek és női segítőjének a bemutatóját.
Bármennyire is viszolyog egy antropológus attól, hogy amit filmre vagy videóra vesz, az csak bemutató, meg kell barátkozni azzal a ténnyel, hogy bizonyos esetekben be kell érje azzal, amit kap! Hiszen a rítusok nem akkor történnek, amikor ő éppen ott tartózkodik, vagyis amikor valami szertartás van, akkor ő éppen nincs ott! Az énekeknek azonban van egy bizonyos hosszúsága (illetve szövege), a szertartásoknak egy belső rendje, felépítése, és az egésznek egy olyan határozott dinamikája, amely nem teszi lehetővé, hogy a sámán másként tegye a dolgát, mint ahogy megszokásból teszi. A bemutató tehát hiteles képet ad a legtöbb szertartásról.
Az idős sámán, aki most 77 éves (1925-ben született), a mongol horcsin nemzetségből származik, Szerencsin a neve. Hetedizigleg sámán nemzetségből való és tíz beavatáson ment keresztül, ezt a róla szóló könyv, ugyancsak mongol származású szerzője, Bai Cuying mondta el, aki összegyűjtötte még a 80-as években az akkor még ereje teljében lévő sámán (bő) énekeit (mintegy 30 szellemhívó éneket – ezt a könyvet nekem adta). Fotókat is készített 1984-ben, amelyek a sámán különleges táncát is mutatják, szerinte teljes extázisban.
Segítője egy 40 éves asszony, Tanhuar, aki az öreg tanítványa és ugyanabban a faluban lakik. A ruhát és a felszerelést egy kopott bőröndben hozták magukkal. A bemutatóra végül is a múzeum egyik termében került sor – elég lehetetlen körülmények között, rövid vita után. Az első mozzanat az volt, hogy egy kis asztalt kerítettek, amelyre mintegy oltárra kitették a felszerelést, az öltözetet, a koronát és a dobokat. A két korona (tolga) különösen szép volt, mert réz lapokból készültek, a pánt fölötti (ilyen: ¦ alakú) lapok, amelyeket buddhista képek voltak halványan bevésve. A dobokat (höngörögö) is oda állították az asztal-oltárra a verővel (dzsesura – így értettem a kiejtést) együtt. A koronáról hosszú kék, zöld és piros selyem szalagok (purgutin szule) lógtak, a szem előtt lógó szürke szálak (halvache) teljesen betakarták az öreg sámán arcát. A koronán felül három madár volt, ezek egy-egy leveles fa tetejére voltak erősítve, amely a világfát (mate) jelképezi. A sámánok nyelvszerű szalagokból összeállított szoknyáját (alügtür) mindenféle színes anyagból készítették – jellegzetes példája a Lévi-Strauss által említett “bricolage”-nak, amit találtak, abból készítették. Az öv egy bőr szíj, olyan három ujjnyi széles, amelyre vékony bőr szíjakon hét kerek réztükröt (tölö) függesztettek, ezek aztán nagy zajt csaptak a sámánok forgásakor. (Fölül mindketten egyszerű hétköznapi inget viseltek, azt amiben jöttek – ez is mutatja, hogy mennyire összefonódik a köznapi és a szent a samanizmusban.)
Az “oltárra” még felállítottak egy-egy kis ostort és egy-egy három ujj széles kardot, amelyekre a markolat fölött egy kis réz korong volt erősítve. Az egyik “kard” (inkább tőr, mert a penge kb. 40 cm hosszú volt mindössze) pengéjének közepén sárgaréz pontok voltak a vasba beledolgozva. A Göncölszekér alakját mutatta a pontok elrendezése. Megjegyzendő, hogy a múzeumban megnéztük a sámántárgyak gyűjteményét is, amely kb. egy tucat tárgyból állott. Ott is volt három kard és három dob. Érdekes, hogy ezek a belső-mongóliai dobok vékony kovácsoltvas keretre feszített bőrdobok és nem a Mongóliában látott hatalmas fakávás dobok. A szomszédos handzsun sámánnál láttam ilyet 2000-ben, amikor ott jártam és a koppenhágai múzeum gyűjteményében vannak ilyen dobok (egy csakar sámán tart ilyet a kezében egy régi fényképen).
A fiatalabb sámánasszony segített az öregnek az öltözésben. Megfigyeltem, hogy a fém korona alá (mű)bőrből készített sapkát vettek fel, és hogy a színes nyelvekből álló szoknya alá vörös szövetből készített kötényt kötöttek fel a derekukra, és a réztükrök alá is bőr alátétet tettek. Végül az asztal-oltáron csak három kis ivópohár maradt, amelyet megtöltöttek a jellegzetes törkölyszerű erős pálinkával. Ebből később a fősámán hintett a szellemeknek.
Az öltözködés negyed ötkor kezdődött, amikor már teljes díszben voltak (utoljára a koronát tették fel), akkor kitették az asztalra a rongyokból kicsavart ongot-okat. Kétszer kilenc kis ember alakú szobrocska került elő a vörös posztóból, illetve egy erszényből, amelyben a sámánnő tartotta a szellem-segítőket jelképező bábukat. Az asztal közepén egy kis edényben rizs volt és abba állították a füstölő pálcikákat, majd a kis ivópoharakban is meggyújtották a szeszt. Ez elég nehezen sikerült a modern gázöngyújtók segítségével. Végül az öreg megfüstölte az “oltárt” és az egyik kis gyűszűnyi pohárból háromszor spriccelt a szellemeknek, majd egy széles mozdulattal körbeöntötte az italt maga körül a földre. Ezután szembeálltak az asztal-oltárral, amelyen a kardok mellett ott állt a két ostor is (közben az ongot-okat összeszedték és eltették), és elkezdtek dobolni. Időről-időre meghajoltak kissé és közel emelték a fejükhöz a dobot. Aztán két percnyi dobolás után először jobb felé, majd félfordulat után egy másik irányba, majd újabb félfordulat után bal felé is doboltak, vagyis a négy égtáj mindegyikét köszöntötték.
Amikor visszatértek az oltárral szemben álló helyzetbe, akkor elkezdtek énekelni és közben a versszakok végén megütötték a dobot is. (A sámánasszony váratlanul berekedt és félrevonult köpködni és krákogni. Jókat köpött időnként a későbbiekben is.) Megfigyeltem más sámánszertartások alkalmával, hogy a segítő a szertartás közben itatja a sámánt. Ez most is kétszer megtörtént. Egy ének nyolc percig tartott és ezalatt kétszer itatta a fősámánt a sámánasszony. Az első ének után egy másik dallamot énekeltek, négy perc után egy még újabbat, és minden “versszak” (3-4 sor) után megütötték a dobot, majd tettek néhány tánclépést. Egy kicsit előre mentek és aztán jobbra, majd visszatértek az eredeti helyükre. Ez is majdnem nyolc perces ének volt, az öreg ezután újabb énekbe fogott. A sámán női segítőjével szembe állt, majd dobjaikat magasra emelve, jobbra kilépve kétszer megkerülték egymást. Ez a “tánc” másfél percenként megismétlődött. Majd a sámánasszony az öreg bő gyorsuló dobolására forogni kezdett és jó másfél-két percig forgott. Aztán hirtelen megállt és határozott dobütésekkel abbahagyta, befejezettnek nyilvánította a szertartás-bemutató első részét.
Mindketten letették dobjaikat, levették a koronát, és leültek pihenni, ami jó negyedóráig tartott, mert az öreg igencsak elfáradt. Aztán újra feltették a madaras koronát és nyolc percnyi újabb éneklés kezdődött. Előbb rövidebb ének gyorsabb dobolásra, majd egy másik ének lassúbb ritmusra. Néhány versszak után együtt tökéletes összhangban néhány tánclépést tettek, de aztán még vagy négy percig énekeltek szemben az oltárral. Végül az öreg elkezdett forogni és verte az éles hangú dobot. Szoknyája és a korona szalagjai szálltak szétterülve, ő meg önfeledten forgott. Ahogy Bai Cuying, a helyi folklorista elmondta, ilyenkor szokott transzba esni. Most csak elfáradt, már nem érzi jól magát, mert elfogy a levegője.
Leült az öreg egy székre és a kedves kolléganő, Bai Cuying, aki rosszul érezte magát, már az előző nap Changchunban a kórházban is járt, most megvizsgáltatta magát, mert ilyenkor szokott a bő diagnózist csinálni. Megfogta és hosszasan tartotta az asszony pulzusán az ujjait. Ő is megállapította, hogy nincs jól a kolleganő, és vigyáznia kell magára. Még mielőtt a diagnózishoz kezdett volna, Bai asszony háromszor töltött a sámánnak az üveg pálinkából egy kis pohárkába, melyet aztán az öreg széles mozdulattal körbeöntött. Mintegy szakrális kört rajzolt maga köré, vagy az is lehet, hogy csak a helyi szellemeket akarta kiengesztelni, vagy megjutalmazni, hogy segítik a munkáját. A női sámánsegítő ott állt mögötte és csendben figyelte a történéseket, az öreg mind a két kéz pulzusát a kezébe vette. (Én gyorsan csináltam néhány fotót, mert ilyen alkalom ritkán adódik – rondán bele is hallatszik a felvételbe a fekete-fehér gépem csattanása, meg a másik gép villanása!) Ez a rész se tartott két és fél percnél hosszabban. (A tuvai sámánok jóval hosszabban tudakolják a hozzájuk fordulók bajait, ők is vagy a pulzus nézik, vagy kis kavicsokkal jósolnak.) Végül az öreg felállt, fordult néhányat, majd az oltár felé elénekelt egy pergő ritmusú éneket, ami alig egy percig tartott. Aztán meghajolva határozottan megütötte a dobját, ezzel mintegy jelezve, hogy befejezettnek nyilvánítja a bemutatót, ami így a szünettel együtt jó másfél óráig tartott, és az előzetes megállapodásnak megfelelően 300 dolláromba került.
A világ megváltozott, terepmunkát már itt se lehet ingyen végezni. 2000-ben még csak néhány száz yüant fizettem a sámánnak (meg a mikrobusz bérlésekért vagy 600-800-at) most a jilini konferencia részvételi díja 500 dollár volt. Igaz, ebben legalább benne foglaltatott a két kirándulás. Természetesen a “kedves” kolleganő, Bai Chu-ying asszony előre kérte a pénzt (és az előzetesen kialkudott 2000 yuan helyett 3000-et kért, mire Tungliaoba érkeztünk), így még szerencse, hogy legalább egy értékelhető másfél órát kaptam cserébe. Igaz a háttér nem természetes, de mégis jobb, mint semmi.
4.
Másnap délelőtt – mivel csak vasárnap járt repülőgép Pekingbe – Bai Chu-ying levetített egy videófelvételt az öreg horcsin bő utolsó beavató szertartásáról, amelyet utolsó csapat tanítványának rendeztek. Meglehet, hogy a velünk készített felvétel is egyike az utolsóknak, mert nagyon fáradt volt már a végén, azért is fejezte be olyan hirtelen.
Szerencsin bő 2000. október 6-án tartotta az utolsó beavató szertartást. Tíz tanítványa vett részt ezen a több órás rituálén. (A szertartásról készült felvételt a televízió képernyőjéről felvettem az én kis kamerámmal – rettenetes lett a minőség, de több mint a semmi.)
Az első képek az öreg sámán otthonát mutatják. A házi oltár felett Mao elvtárs, amint éppen kezet fog valakivel. Az oltár mellett a telefon, ami egyébként a szertartás alatt meg is szólalt. A szertartás bevezető részét, ami a time-kód szerint déli tizenkettőkor kezdődött, az öreg otthonában tartották, bár jó sokan (legalább harmincan) voltak a szobában vagy teremben, és a tanítványok, a felavatandók ott térdeltek Szerencsin mögött. Az egyik reszketett egész testében, a másik csak az összetett kezét rázta, illetve rázta őt magát a transzállapot. Egy harmadik egy kis pohárból állandóan spriccelt az oltár felé a szellemeknek. Előttük ott gőzölgött a reggel levágott és megfőzött birkahús egy nagy tálban, az is az oltár előtt, ami a fényképek tanúsága szerint az öreg őseit ábrázolta. Az öreg ott állt és gyors ritmusban verte a taktust az énekhez, amelyben a sorok végén, refrénszerűen mindig ugyanazt a szót lehetett hallani – mint később Bai asszony felvilágosított ez a szó a tengri volt. Vagyis istenhívó éneket énekelt a fősámán, hogy az(ok) segítsenek a felavatandóknak, adjanak bátorságot a próbákhoz, a várható megpróbáltatások elviseléséhez. Így első alkalommal – ezeket mutatták a felvételek – három próbán kell átmenni, amelyek a következők voltak: 1) két éles kardon kell mezítláb végiglépkedni, 2) egy tüzes kapára kell lépni, 3) egy tüzes vasdarabot kell a fogak közé szorítani néhány pillanatra. Ezeknek tudatában nem meglepő, hogy az egyik felavatandó fiatal nőre olyan rázkódás jött rá még a szobában, hogy alig tudták a többiek lefogni.
Délután került sor a valódi beavatási próbákra. Szerencsin és segítőnője először doboltak és táncoltak, forogtak – ahogy azt nekünk már bemutatták –, a tanítványok pedig felsorakoztak, hogy végig menjenek a próbákon. Kivittek az udvarra egy asztalt, azon rögtönöztek egy oltárszerűséget és elhelyeztek rajta három kis poharat, amelyekbe pálinkát öntöttek és meggyújtották – éppen úgy, mint amikor nekünk a bemutatót tartották. A helybeliek nagy tömege és a rokonok, ismerősök állták körül a beavatás helyszínét.
A földre terítettek egymás mellé több műanyag zsákot, amelyeken a beavatandók végigmennek, megközelítik megpróbáltatásaik eszközeit. Az első próba szerint két éles kard élén kellett mezítláb végig lépkedni. Először a sámánnő, Tenhuar mutatta meg, hogy mit kell csinálni, majd az öreg sámán. Közben gyors ütemben verték a dobot és egymás után jöttek a tanítványok, férfiak és nők vegyesen (az utóbbiak talán csak négyen voltak). Két fiatal szép arcú, bajuszos fiatal férfi verte a dobot, az öreg bő pedig figyelte a próbát. A két dobos feltehetően már beavatott lehetett. A sámán néha pálinkát öntött a kardok élére, először csak ráléptek, majd a sarkukkal nehezedtek rá, végül hosszában kellett végig araszolni rajtuk – mintahogy a koreai sámánasszonynál láttam.
A második próba során a sámánjelöltek először a sarkukat beleérintették egy feltehetően olajat(?) tartalmazó tálba, majd erősen rátapostak egy tűzből éppen kivett forró vaskapára. A sarkukról az olaj (vagy szesz) a kapán hatalmas lángot vetett, ekkor sikeres volt a próba. A körbenállók megdermedve figyelték az eseményeket – itt elég jó a videófelvétel, még így a rossz minőségű átmásolásban is látszik, hogy milyen forró a vas. Érdekes, hogy itt az öreg utoljára lépett a kapára és mivel már nem volt olyan forró, nem csapott fel a láng, a segítőnője pedig két lábbal ugrott a kapára és elcsúszott rajta, úgy kapták el, mert két oldalt azért tartották a jelölteket.
Végül a harmadik próba következett, amely egy kis megtüzesített háromszög alakú vasszerszám szájbavételét jelenti, pontosabban egy pillanatra a fogak közé szorítását. Ez is minden jelöltnek sikerült, kivéve egyet, aki állandóan előretolta, kinyújtotta a nyelvét, úgyhogy a sámánnő nem akarta megégetni a nyelvét. Érdemes megjegyezni, hogy az öreg és segítője, Tenhuar teljes sámáni díszben, öltözetben és koronásan vettek részt az avatási szertartáson, addig az avatandók köznapi, mai huszadik századi modern öltözékben voltak. A tüzes vas fogak közé szorítását is kétszer kellett megcsinálni. Az egész végén – mármint a szertartás és a videó végén – az öreg ül a fűthető alvóhelyen és a tanítványok egymásután leborulnak előtte, letérdelnek és homlokukkal érintik a földet.
Az egész belső-mongóliai utazás nagy tanulsága, hogy amit magam láttam – mint bemutatót is – érdekes volt, de amit nem láttam – csak mások által készített videófelvételen – az még érdekesebbnek tűnt. Ha nem jövök el és nem fizetek a lehetőségért, akkor talán soha nem láthatom Szerencsin utolsó tanítványbeavatási szertartását. Nem láthatom, hogy egy tucat – próbáltam megszámolni, többen voltak, mint tízen – középkorú és fiatal sámánjelölt kezdte meg működését, mivel túlestek az első felavatáson. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a 21. század legelején több tucat fiatal sámán – a korábban avatottakkal együtt – áll készen arra, hogy folytassa Szerencsin mesterségét, tovább vigye az ősi hagyományt. A beavatottak arcán látszó elszántság és megszállottság azt mutatta, hogy van jelentése számukra a szertartásnak, hivatást választottak, illetve teljesítenek, mert engedtek az elhívásnak. Hiszen mint Bai Cuying elmondta, hosszú időn át jártak a tanítványok esténként az öreghez, hogy elsajátítsák, eltanulják a részleteket, de legfőképpen az énekeket (érdekes, hogy itt együtt éneklésre nem került sor). Pénzt nem fizettek, hanem inkább ételt hoztak, teát, vajat és ajándékokat. Szemcsin mind a tíz próbán átment, amelyek közül a negyedik a szögeken való lépdelés, az ötödikben pedig árkánnyal kilencszer (Bai asszony is ezt a szót használta – mongol/hun jövevényszó a magyarban!) körülkötik az avatandót, és az egyetlen erőfeszítéssel elszakítja azt. A hatodik próba során forró vajból kell egy üst aljáról régi fémpénzeket kivenni. A hetedik alkalmával pálcikákkal kilencszer megütögetik a jelöltek ajkát, hogy jól tudjanak énekelni, a nyolcadikban botosok sorfala között kell végigfutni, akik ütik botjaikkal őket (sorgolin taba) – mint Jancsó Szegénylegények c. filmjében. Így lesz valakiből utagan bő, ha nő, és bő, ha férfi.
Sajnos a beavatás kilencedik és tizedik próbatételét nem sikerült megtudnom, mert indult a repülőm.
Forrás: http://www.zemplenimuzsa.hu/02_3/hopal.htm
A(z) Inuit sámánizmus és az inuit sámán (1900-as évek eleje) cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A sámán olyan ember, aki bizonyos kiképzés útján megtanult kapcsolatba lépni egy vagy több szellemmel, amelyek természetfeletti képességeit alkalmazni tudja; ilyenformán közvetítővé válik az emberek és azon erők között, melyeknek beleszólásuk van az emberi sorsba.
Nem mindenki lehet sámán; mert a szellemek nem szolgálnak bárkinek; sajátos hajlamra van ehhez szükség és egyfajta elhivatottságra. Amikor egy ember egy utazás alkalmával, amelyre egyedül indul, éneket hall, amely esetleg egy szellemtől származik, vagy életszerűen szellemeket lát, akkor érzi magát elhivatottnak arra, hogy angákork legyen.
Általában a legjobb vadászok lesznek sámánok, csak olyan férfiak, akik képesek tiszteletet kelteni maguk iránt földijeik között. Egyébként soha nem gyakorolnak semmilyen vezető szerepet a törzsükben, kivéve amikor valamilyen veszély fenyeget. Minden szálláshelyen találni egy, időnként több angákork-ot. Ezek eléggé titoktartóak a maguk mestersége tekintetében, és minden kérdést leggyakrabban tréfával űznek el. „Menj csak ki a sziklák közé, és tanuld meg magad!” – mondják; vagy azt a választ kapjuk, hogy „Nekem fogalmam sincs a szellemek hívásáról, csupa csalás és hazugság az egész!” – amikor mások jelenlétében tudakozódunk. De ha az ember el tud menni velük kettesben, lehetőleg vadászat alkalmával, és meg tudja nyerni a bizalmukat, akkor már nincs kifogásuk az ellen, hogy egy kis felvilágosítást nyújtsanak, persze azzal a feltétellel, hogy hallgatást fogadunk „a nagy tömeg előtt, amely nem tud semmit a rejtett dolgokról, olyan hitetlen és gúnyos.” Ehhez járul egyébként az is, hogy a különböző sámánok szeretik lekicsinyelni egymást, mert mindegyikük érthető módon arra támaszt igényt, hogy az egyetlen prófétának tekintsék. Ez az oka annak, hogy mások hitetlenségével szemben ironikus megjegyzések mögé bújnak. Tudják, hogy a többiek mindazonáltal valószínűleg gondolnak majd még rájuk, a „kevés hitelűekre,” amikor balszerencse vagy betegség dönti romlásba az embereket, és teszi érzékennyé a gondolkodásukat. Ezért még a fiatal sámánok is mindig kihasználják az alkalmat az első, egész jövőjükre és pozíciójukra nézve döntő szellemidézésre, amikor földijeik bizonytalanságban érzik magukat.
A következőkben egy sámán elbeszélését idézem arról, hogy miként nyert hatalmat első segítő szellemei fölött. Az elbeszélő egy, a korábbiakban gyakran megnevezett férfi, akit Odarknak hívnak. Körülbelül 25 éves, és a törzs legügyesebb vadászainak egyike. Ezt a vallomást, amely igen jellemző egy angákorkokra itt szó szerinti fordításban adjuk vissza:
Sámán akartam lenni, és mentem is a sziklákhoz, messze ki a sziklákhoz, nagyon messze, és ott is aludtam rajtuk. Látok rajtuk két sziklaszellemet, kettő volt ott, két nagy sziklaszellem, magasak, olyan magasak, mint egy sátor. Szellemdalokat énekeltek, folyamatosan szellemdalokat énekeltek, az a két nagy sziklaszellem. Egy szót sem vettem ki; csendben maradtam, míg azok szellemdalokat énekeltek; szégyelltem magam, és nem mertem beszélni hozzájuk.
A rákövetkező napon hazamentem; akkor egy kicsit voltam csak szellemhívó, csak egy nagyon kicsit voltam szellemhívó. De a többi embernek semmit sem mondtam erről; szégyelltem erről beszélni, mert még csak egy nagyon kicsit voltam szellemhívó.
Egy másik alkalommal ismét elhatároztam magam egy kis kirándulásra a sziklákhoz nyúlvadászat végett, amikor kedvem támadt nyúlhúsra. Fölmentem egy nagy sziklára, és amikor fölértem rá, lefeküdtem aludni. Nem voltam álmos, csupán lefeküdtem.
Ott fekszem egy kicsit, fekszem és újra hallom a sziklaszellemek énekét; az a két nagy volt, akiket már korábban is hallottam. Az egyikük most elkezd beszélni, hozzám beszélni, kér tőlem egy köteg fát. Éppen csak hallottam, hogy énekelt, és hogy hozzám szólt; de én magam nem szóltam semmit. Amikor lementem az emberekhez, most se meséltem semmit abból, amit láttam. De kivágtam egy köteg fát, egy igen szép köteg, tiszta fát.
Amikor harmadszor hallottam a sziklaszellemek énekét, akkor nem jártam a szikláknál, akkor otthon voltam. Most ők kerestek fel engem, most már egyre inkább és inkább kezdtem szellemhívóvá válni, de az emberek nem tudtak róla semmit. Amikor újra láttam a szellemeket, egy nagy kutya szaladt utánuk, egy tarka kutya, az is a segítő szellemem lett.
Csak akkor mutatkoztam meg szellemhívóként, amikor sok ember megbetegedett. És sok betegen segítettem. A segítő szellemeim ismerik a gondolataimat és a szándékomat, és segítenek nekem, amikor parancsolom. Egyszer nagyon megbetegedtem, és akkor elvesztettem szellemhívó-erőm egy részét. A segítő szellemeim elkezdtek megvetni, megvetetettek engem, mert megbetegedtem.
Most már ismét nagy szellemhívó vagyok. Még a feleségem is képes hallani a szellemeket, amikor jönnek hozzám, s én tudom, hogy mikor fognak megbetegedni emberek, és tudom, hogy vajon az állapotuk jobbra fordul-e. Látod, Mekro talán meghal az év második részében, de talán én tudok segíteni rajta. Mekro beteg lesz.
– Megmondtad a férjének?
– Nem, még nem; nem tudom, megmondjam-e; de én tudom ezt, a segítő szellemeim megmondták nekem.
– Tudsz rajta segíteni?
– Igen, talán; végül is szellemhívó vagyok, és segítő szellemeim megteszik a kívánságomat; de sokan vannak rajtam kívül, akik sokkal nagyobb szellemhívók, mint én.
A szellemtisztelet a sarki eszkimók között nagyon leegyszerűsödött, ha az ember összeveti azt a kelet-grönlandiakéval vagy a most megkeresztelkedett nyugat-grönlandiakéval. Közelebbről, a sarki eszkimók már nem vágynak annyira a hasbeszélő művészet után, amely oly magas fokban növeli az izgalmat a kelet-grönlandi szellemidézéseknél, ahol az ember például sok hangot hall egyszerre szólni a sámán szájából, egy földalatti kórust vagy lármázó szörnyeket.
Az is hosszú, kínosabb tanulás volt, melyen a keletieknek kellett keresztülmenniük, mielőtt ki mertek volna állni honfitársaik elé . Egyebek mellett hagyniuk kellett, hogy egy gyermekszerű szellem felszívja őket, amely csak azután köpte ki őket darabonként, hogy jól megrágta őket. Ha a jelölt ezt a procedúrát egy öreg angákork szeme láttára ki tudta állni, akkor szabályos szellemidézőnek nyilvánították; s akkor képessé vált arra, hogy felrepüljön a mennybe, és hogy lemerüljön a tenger feneke alá.
Maga a szellemidézés is sokkal nagyobb apparátussal zajlott le, kioltott lámpák mellett, száraz, merev bőrre mért ütések zajánál, ami misztikus, mennydörgésszerű hangot keltett. Magam is találkoztam és hosszabb ideig együtt is éltem egy kelet-grönlandi szellemhívóval, aki egyszer azt állította, hogy egy szörny fogai között „szellemkeményedett” (andehardetet) meg. […]
A sarki eszkimók szellemhívói ezekkel összevetve igen szerények és különösebb hivalkodás nélküliek. Azt állítják, hogy a nagy sámánok mind kihaltak. Valamikor lehetséges volt náluk is a mennybe szállni és a tenger alá menni szellemi utazásra; az ember ki tudott bújni a saját bőréből, és újra föl tudta venni azt; és lehetséges volt sok ember füle hallatára, kioltott lámpák mellett szellemeket hívni a házakba tanácskozásra, pontosan úgy, mint a keleti parton.
Mostanra mar az öregekkel együtt kihalt e tudomány; a legutolsó sámán Szagdlork volt, akit a korábbiakban említettünk.
Bar az ő szellemidézésük csendesebb, és tudományuk nem olyan fejlett, mint a régi időkben, azért még most is ugyanúgy uralkodnak a segítő szellemeik fölött, mint azelőtt. A szellemidézések télen a házakban folynak le, félig kioltott lámpák mellett, nyáron pedig a sátrakban, fény mellett. A szellemek felidézésére okot szolgáltathat egy betegség, egy hosszan tartó vihar vagy a rossz vadaszat.
Amikor egy angákork a „megszállottság” állapotában van, akkor úgy liheg és nyög, mintha az ájulás közelében lenne, elkezd egész testében remegni, hirtelen felugrik a padlón, s megszólaltatja a monoton szelleméneket egy olyan szöveggel, amelyet ama speciális esetre improvizál, mellyel foglalkoznia kell. Az éneket egyre hangosabban és hangosabban énekli, s ahogy a szellemidézés előrehalad, a sámán egyre vadabbá válik a maga gesztikulálásában és kiabálásában. Liheg és nyög, mintha őrült erők költöztek volna belé, és gyakran olyan benyomást tesz, mint akit egy súlyos hatalom tart megszállva.
Nem tudok semmit; de az élet folyton olyan erők elé állít, melyek erősebbek nálam. Sok család tapasztalatai bizonyítják, hogy élni nehéz, és hogy mindig a kikerülhetetlen lesz a férfi és a nő végzete. Ezért hiszünk a gonoszban.
A jót nem kell az embernek megfontolnia, mert az önmagában véve jó, és nem igényel semmi imádatot. Ezzel szemben a gonoszt, ami a nagy homályban leselkedik reánk, fenyeget minket a szélviharon és orkánon keresztül, és becsempészi magát hozzánk a hideg és nedves ködökben, nos, a gonoszt távol kell tartani az utaktól, amelyeken járunk.
Az emberek oly kevésre, igen kevésre képesek, és még azt sem tudjuk, hogy vajon igaz-e az, amiben hiszünk. Az egyetlen, amit bizonyosan tudunk, az, hogy aminek meg kell történnie, megtörténik.
Ez egy idős kelet-grönlandi válasza, szó szerint leírva, úgy, ahogyan elmondta, amikor az életről és annak rejtélyeiről kérdeztem őt. Ez a sötét és fatalista életszemlélet különös ellentétben áll azzal az élénkséggel, mely még ma is minden nap jellemez minden eszkimó lakóhelyet.
A sámánok papok, rejtett dolgokon gondolkodó emberek, a betegek gyógyítói és ápolói, közvetítők az emberek és a természetben lévő szellemek között.
Egy szent tudomány révén – melyet hosszú és nehéz, akár sok évig is elnyúló tanulási időszak során sajátítanak el – nyílik fel a szemük mindaz iránt, amit a hétköznapi ember nem képes meglátni.
Földijeik tisztelik is őket, mindenki engedelmeskedik nekik, sokan félnek tőlük, ők pedig vallási és táplálkozási előírások útján próbálják meg fenntartani a régi, örökölt szokásokat.
Általában osztoznak embertársaik sorsának minden részletében, néha jó vadászok, néha közepesek, és mint mindenki más, ők is ki vannak téve az élet kisebb-nagyobb gondjainak; egyáltalán sohasem veszik körül önmagukat valamiféle kultusszal ama pillanat előtt, melyben ilyen vagy olyan okból sámándobot kell a kezükbe venniük, és felemelkednek a földről a menny tereibe, ahová senki sem követheti őket. Ekkor munkálkodhatna azon, hogy meggátolják a gonosz tevékenységét, mely az emberek ellen irányul, és így embertársaik szemében a jóság legmagasabb rendű formáját gyakorolják; vagy pedig a sötétség segítői lesznek egy gonosz cél szolgálatában, és rosszat hoznak embertársaik fejére.
Zsákmányállatokat szereznek oly módon, hogy rossz fogás idején szellemi utazásra kelnek, le a Tengeranyához; légi utazásra indulnak a bosszúálló Hold-emberhez, vagy kieszközölik az időjárás megváltozását az Azoknál, akik az időjárás urai; és felkeresik a „Halottak Országát” a mennyben vagy a tenger alatt, hogy tudomást szerezzenek arról, ami az élet után vár az emberekre a világon.
Amikor egy lakóhelyen olyasmi történik, ami kívánatossá teszi egy szellem segítségül hívását, akkor a sámán hívja a segítő szellemeit. Előbb azonban különböző előkészületeket kell végrehajtani. Először kifeszítenek egy állatbőrt a kunyhó belsejében a kis bejárati lyuk elé, amelyen át az ember a bejárati folyosóról bejön a kunyhóba; azután eltakarják az ablakokat, és végül leterítenek egy bőrt – amely éppúgy, mint az összes többi, melyeket szellemidézéskor használnak, új és használatlan – a padlóra a bejárati lyuk elé. Ide helyezik a sámánt meztelenül, csak a maga egészen kicsi ágyékkötőjébe öltözve. Amint leült a bőrre, hátrakötik a kezét egy erős bőrövvel, a fejét pedig szilárdan rögzítik a nyakával együtt elöl a lábához, úgyhogy teljesen képtelen mozogni. Ezután leteszik mellé a sámándobot a dobverőkkel együtt, és minden lámpát kioltanak a házban.
Azt szokás hinni, hogy a sámán kezében lévő dob maga misztikus erők birtokában van, amelyek segítenek fölidézni a szellemeket; ezért megelevenedhet egy szellemidézés alatt, és szabadon körbelebeghet a kunyhóban, anélkül hogy maga a sámán megérintené. Azt mondják, hogy amikor egy ügyes sámán tart szeánszot, akkor a dob a lámpák kioltása után rögtön szólni kezd. Ha meggondoljuk, hogy a sámán szorosan hátrakötözött kézzel fekszik, és szüksége volna némi időre ahhoz, hogy kioldozza a kötelékeit, akkor ezt arra utaló jelnek tekinthetjük, hogy a dobban magában lévő erők lépnek működésbe, vagy még ama szellem is, mely a dobot szolgálja.
Számon tartanak ezenkívül bizonyos helyzeteket, amelyeket a dobnak döntő pillanatokban el kell foglalnia. Amikor egy sámánnak légi utazásra kell indulnia, akkor a dob fogójának a nagylábujján kell nyugodnia abban a pillanatban, amikor a sámán elszáll a házból. A dob és a dobverők mégis hátramaradnak, a dobverők továbbra is dobolnak, és teljes erőből dolgoznak, mintha egy láthatatlan kéz ilyenkor is ugyanúgy folytatná a dobolást.
A sámándob mágikus erejét fejezi ki az is, hogy azon az estén, amelyen egy sámán először mutatja be nyilvánosan a tudását a vele egy helyen lakók előtt, a dob a sarkához fog lebegni, és ott is marad. Ennek az lesz a hatása, hogy mintegy letépi a fátylat az illető szeme elől, minek folytán ő megláthatja azt, amit más emberek nem láthatnak. Ahogyan a sámán növekedik a maga művészetében, a dob a szeánszok során mindig egyre feljebb helyezkedik el a teste mellett, és azt mondják, hogy azon az estén, amikor a válla magasságába emelkedik, leomlik minden akadály a sámán előtt, és ő minden vidéket úgyszólván egyszerre lát maga előtt körben, úgyhogy képessé válik minden eseményt követni, ami csak a Földön történik.
A sámándob egy fakarikából áll, amelyre egy medve húgyhólyagja vagy egy csuklyás fóka (Cystophora cristata) összevarrott belei vannak felfeszítve. A dob bőrét használat előtt benedvesítik, úgyhogy zengő hangot ad, amint egy fa vagy csont dobverővel ráütnek a fakeretére.
Abban a pillanatban, amikor teljesen sötét lesz a házban, megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá a sámánon, akinek a szellemidézést tartania kell; sőt, egyesek közülük azt mondják, hogy olyan szorongás szállta meg őket, hogy azt hitték, belehalnak. Ezzel egyidejűleg megszólal a dob, és gyakran a jelenlévők feje fölött lebeg, messze bent a fekvőhely fölött; időnként úgy tűnik, hogy hangok érkeznek felülről, egy, a tetőgerenda alatti helyről, máskor viszont a dobverő lent dolgozik a padlószinten vagy inkább alatta.
Szellemidézéskor a ház mindig dugig tele van. A jelenlévők szétszóródnak az egész házban, a sámánról pedig azt szokás gondolni, hogy a maga helyén ül. Az egész hallgatóság szelleménekeket énekel, hogy odahívja a segítő szellemeket. A sámán mindeközben nyög, mintha csak hatalmas erőkkel küzdene, mígnem az ember végre, nagy sokára hallja, amint az első segítő szellem nagy lármával bejön a folyosón keresztül; és ugyanebben a pillanatban elhallgat a jelenlévők éneke.
Több segítő szellem is érkezhet a folyosón keresztül; hallható, amint kiabálnak és sikoltanak, hol jó távolról, hol bent a házban, ahol súlyos, hatalmas testekhez illő léptekkel trappolnak fel-alá a padlón; érezni lehet, amint mások zajtalanul lebegnek a ház terében, úgyhogy az ember csak a leheletüket érzi; egyesek nők módjára, magas hangfekvésben beszélnek, mások férfias, mély basszusban. A sámán és a szellemek sajátságos szellemnyelven fejezik ki magukat, amelyet csupán a beavatottak értenek.
A sámán-fajta a kelet-grönlandiak között ma csupán múló idők emléke. Minden arra irányuló kísérlet, hogy kapcsolatban maradjanak a természettel és annak misztériumaival, tiltottnak minősült a kereszténység bevezetése óta. Ezért mindaz, amit erről össze tudtam gyűjteni a kelet-grönlandiak közötti tartózkodásom során, csupán hagyomány azzal kapcsolatban, ami valaha létezett. A sámándob most már soha nem fogja verni a taktust a komor énekekhez, amelyek elhallgatnak, amikor a szellemek kaotikus és rettegett csapata közeledik. Éppen ezért a legnagyobb emberi és tudományos jelentőséggel bír az, hogy e törzset harmincöt évvel ezelőtt egy olyan ember kereste föl, mint Gustav Holm, akinek volt alkalma és képessége akkor végezni ilyen természetű kutatásokat, amikor ez a törzs még teljes mértékben a maga természeti állapotában volt.
A jelen könyvben mindent el kell mondanunk, ami a grönlandiak sajátos képzeteivel s felfogásával kapcsolatos. Éppen ezért érdekes lesz itt idézni Holm kapitány leírását egy szellemidézésről, hogy megmutassuk, miként látta a sámánságot egy éles elméjű és kritikus gondolkodású fehér ember, s hogyan hatott az őreá.
A következő idézetet az Etnológiai vázlat az Angmagsszalikerekről c. művéből vesszük:
Végre előjött Szanimuínak. Úgy járt, mint aki álmodik, mint egy mártír, se jobbra, se balra nem nézve, és leült a padlót borító bőrre. A lapos követ és a dobot pontosan meghatározott helyre tette. A haja egyben hátra volt kötve, és egy rézpánt volt a homlokára nyomva. A férfi, aki a rézpántot készítette, most megkötözte az angákorkot [sámánt] egy hasonló pánttal a kezétől a könyökéig, és úgy rácsavarta azt, hogy annak keze egészen elkékült. A sámán e procedúra alatt úgy nyögött és zihált, mintha valami ellenállhatatlan hatalom nehezedett volna rá. Amikor a segítő férfi látta, hogy érdeklődéssel követem a karok megkötözését, patetikus hangon közölte velem, hogy láthatom, hogy a megkötözöttnek lehetetlen volna kibogoznia a kötelékeit. Helyet mutattak nekem ott egy, a padlóra helyezett bőrön, ahol a leghidegebb volt ülni, miközben a többiek lassanként felmásztak a deszkaágyakra. Ezután kioltották a lámpákat, először azt, amelyik legmesszebb, bal oldalt volt az angákorktól, azután sorjában mindig az ahhoz legközelebbit, úgyhogy a jobboldalt legmesszebb lévő aludt ki legutoljára.
Rögtön kiáltások hívták a szellemeket: „Goj! Goj, goj, goj!” – hol egy hang szólt, hol több, hol a ház egyik oldaláról, hol a másikról. Ezalatt az angákork erősen nyögött és zihált. A bejáratot eltakaró bőr hirtelen zörögni kezdett, mintha erős szél mozgatná. A dob elkezdett verni, először lassan, de fokozatosan egyre gyorsabban. Most mindenféle csörgő, fütyülő, zörgő zaj és lárma következett, néha úgy, ahogyan egy üzemben szokott lenni, néha úgy, ahogyan a lokomotív fújtat, és néha úgy, mintha nagy, repülő lények lennének jelen. A legborzalmasabb lárma közepette időnként megrázkódott az ágy és az ablaktábla. Időnként az angákorkot lehetett hallani, amint valami nagy túlerőtől elnyomva liheg, siránkozik, sikoltozik, suttog; időnként viszont szellemeket lehetett hallani, amelyek némelyikének durva, némelyikének vékony, másikának selypegő vagy fütyülő hangja volt. Gyakran hallottunk egy ördögi, gurgulázó és gúnyos kacajt. E hangok néha fentről hallatszottak, néha a föld alól, néha a ház egyik végéből, néha a másikból, a házon kívülről, néha pedig a folyosóról. A „Hoj! Hoj! Hoj!” kiáltás mintegy a legtávolabbi mélységben veszett el. A dob elképesztő ügyességgel működött, gyakran úgy, hogy körbement a házban, és különösen elidőzött az én fejem fölött. A dobhoz gyakorta dal szólt, amely időről-időre eltompult, mintha csak az alvilágból hangzott volna. Gyönyörű női ének volt hallható időnként a háttérből. Egy fülsiketítő, recsegő, csörgő és fütyülő zaj után hirtelen teljes csönd állt be: most jött be a rettenetes szörny, Amórtortok. Neki, mint említették, fekete karja van, és akit megérint, az elfeketedik, és meg kell halnia. Súlyos léptekkel járt körbe a házban és az ágyakon, s azt üvöltötte: „A-mó! A-mó!”Mindenki a legtávolabbi sarokba menekült az ágyakon attól való félelmében, hogy a szörny esetleg megérinti őt. Különösen nálam időzött el, a fülembe bömbölt, és megpróbálta kitépni alólam a bőrt, amin ültem, hogy odapenderítsen egy sarokba a többi néphez, de csak a bőrt sikerült darabokra tépnie. Ezután a lény után jött egy másik, amelyik úgy visított, mint egy róka, és a tartok204 útján kijelentette, hogy olyan szag van, mintha kavdlunakok [fehér emberek] lennének jelen, és igen körülményesen vizsgálódott nálunk. Egyébként nem értettem semmit a szellemek nyelvéből.
Kutuluk, a házigazda ekkor megkérdezett engem – valószínűleg a tartok kérésére – hogy vajon nem volt-e elegem aznap estére a jelenésekből, mert akkor a többivel lehet várni egy másik estéig. Miután a jelenések körülbelül egy órája tartottak, és fojtogatóan meleg volt a házban, nem tudtam elutasítani az ajánlatot, amit közöltek is a tartokkal. Ő azonban nem tudott olyan gyorsan eltávozni; a visszaút lassú volt, és közel sem olyan lármás, mint a megérkezés. Hosszabb idő múltán valaki megkérdezte, hogy ne gyújtsuk-e most már meg a lámpákat, mire Szanimuínak a saját, természetes hangján válaszolta, hogy tartok]*, még mindig jelen van. A kérdező azonban feltételezte, hogy már elment; hiszen ezért nem szól már a dob. Szanimuínak erre azt felelte, hogy „valakinek kézbe kell vennie a dobot, mert a tartok nem akar dobolni.” Nem sokkal ezután mégis újrakezdődött a dobolás, és a visszaút az állatbőr zörgése és elhaló ének közepette lezajlott. A lámpákat a kioltáséval ellentétes sorrendben meggyújtották, s mindenki úgy ült ott, mint a szeánsz előtt. Az angákork izzadságban fürödve ült ugyanazon a helyen, mint a szeánsz elején. A keze ugyanolyan módon volt hátrakötve, de közel sem olyan jól, mint korábban.205
Az itt idézett leírás úgy mutatja be a sámánt, mint aki az egész szellemidézés alatt bent tartózkodott a házban; ha azonban a feladatok megkövetelik, hogy a sámán távolabbi helyekre tegyen szellemutazást a segítő szellemei társaságában, akkor egy segítő szellemnek vissza kell maradnia a házban a sámán helyett, és nem szabad elhagynia azt, mielőtt a szellemutazás véget ér.
A sámánok e szellemutazás alkalmából hosszú utazásokat tesznek meg az égi tereken keresztül; vannak, akik úgy vélik, hogy ennek során lelkük és szellemük elszakad a testüktől, amely hátramarad, míg mások feltételezik, hogy a sámán teste is elutazik; de ehhez lehetőleg szárnyakat kell erősítenie a lapockacsontjára. Különösen betegség esetén szoktak a sámánok ilyen szellemutazásra menni. […]
Legelőször is az izgalom és eksztázis állapotát kell fontolóra vennünk, a félelmet és borzadást, amelybe a sámántanítvány önmagát helyezi, amikor magányos helyeket keres fel a sziklák között, hogy kapcsolatba lépjen a természetfelettivel. Ilyen módon bizonyára hajlamot fejleszt ki magában a hallucinációra, melyet azonban nem beteges tünetnek fog fel, hanem szellemek szent adományának. Tudja, hogy bizonyos dolgokat látnia kell, de ez a tudat nem működik szabályozóerőként a számára; csak akkor támadnak látomásai, amikor már felizgatta magát az éhezés és a magány révén, a félelem s a reszketés által.
Amikor a sámánok később szellemeket idéznek, akkor hasonló módon szuggerálják nemcsak önmagukat, hanem a hallgatóikat is, úgyhogy azok minden kritika nélkül elhiszik, hogy a sámánszeánsz során valóban a természetfeletti erőkkel lépnek kapcsolatba.
202 K. Rasmussen: Nye mennesker, Kobenhavnog Kristiana: Gyldendalske Boghandel, 1905,160-171. Az „Új emberek” cím az akkortájt újra felfedezett, ún. északi-sarki eszkimókra utal, akik Grönland északnyugati partvidékét lakják.
203 K. Rasmussen: Myter og Sagn I-III, Kobenhavn: 1921-1924, vol. I, 9-21 és 22.
204 A tartok sámánt személyesen szolgáló, nagy szellem, amely „nem látható, de annál jobban hallható;” Holm: Ethnologisk Skizze af Angmagssalikerne, 121-124.
205 Uo., 124-126.
Részlet a Szellemhívók és áldozárok című könyvből
A(z) Tudatállapotok – interjú sorozat cikk, először a Sámánok és Entheogének oldalon jelent meg.
A tudat ellentmondásos fogalom a pszichológiában. Sokáig elhanyagolták , több értelemben használják ill. bizonyos pszichológiai könyvek nem is tartalmaznak ezen a címen fejezetet. Tudatállapoton éberségi szintet is értenek. Az Atkinson-féle könyv definíciója szerint:
A tudatunk folyamatosan figyeli a környezetünket és magunkat, hogy észleleteink, emléknyomaink, és gondolataink pontosan képződjenek le,
A tudatunk vezérli önmagunkat és környezetünket, hogy viselkedéses és kognitív tevékenységünket elindítani és befejezni képesek legyünk.
Az adásba becsatlakozik majd Dr. Frecska Ede, a Debreceni Tudományegyetem Pszichiátriai Klinikájának igazgatója.
Témáink: kognitív idegtudományok, a tudat, tudományos tudatkutatás, módosult tudatállapotok, álmodás és tudatos álom, hipnózis, meditáció, hallucinációk
Móró Levente publikációi: http://users.utu.fi/leve/
Az ayahuasca az Amazonas vidékén őshonos kétkomponensű, pszichoaktív főzet, melynek hatóanyagai β-karbolin- és triptaminszármazékok. Forrásvidékén a főzet a mai napig számos gyógyító és rituális törzsi szertartás központi eleme. A szer az elmúlt évtizedek során laikus és tudományos körökben egyaránt ismertté vált, és mára Európa-szerte is terjed használata. Adásunkban az elmúlt évtizedek során végzett kutatási eredmények összefoglalásán keresztül mutatjuk be az ayahuasca legfontosabb jellemzőit, a használatával kapcsolatosan felmerülő legfontosabb kérdéseket, kockázati tényezőket és potenciális hasznokat két kiváló, szakértő vendég segítségével.
Pszichológus, aki kisgyerekként fizikusnak készült. Az élet azonban, ha vargabetűkön keresztül is, de a pszichológiával való megismerkedéshez segítette. Mondhatni már az első találkozás izgalmassága meghatározó volt. Ám nemcsak a nyugati orvoslás tanai érdekelték, hanem ezzel egy időben vonzódott misztikusabb dolgokhoz. Petra a Takiwasi, kecsua nevén “a dalok háza” drogrehabilitációs intézetben volt Peruban.
Magyar származású, Kanadában élő orvos, író. Irodalomtanárként indult, de sosem gondolt fikcióírásra, mert nem hiszi, hogy van hozzá tehetsége. Írni akart, de ehhez arra volt szükség, hogy
megismerje magát. Szakterülete a szenvedélybetegségek és a pszichedelikus szerek gyógyászati felhasználása.
Témák: a szokás az illúzió, a szabadság a valóság, tudhatjuk-e biztosan, hogy mi használjuk a gépeket, vagy a gépek használnak minket, LSD, MDMA, ayahuasca
Dr. Kazai Anita orvos, szabadúszó szerkesztő, újságíró. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvoskarának elvégzése után egy ideig a Merényi Gusztáv Kórház pszichiátriai osztályán és a Budai Drogambulancián dolgozott, majd elvégezte a Magyar Újságírók Szövetségének újságíró-szaktanfolyamát. Legfőbb érdeklődési területe az agy, az elme, illetve a tudatosság működése.
Dr. Frecska Ede pszichiáter és pszichológus a debreceni Kenézy Kórház Felnőtt Pszichiátriai Osztályának vezető főorvosa. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen 1977-ben szerzete meg orvosi diplomáját amelyet 1986-ban kiegészített egy pszichológus diplomával az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsésztudományi Karán. Szerzője-társszerzője több mint ötven lektorált publikációnak, könyvfejezetnek. Pszichiátriai érdeklődése a spirituális dimenzió bevonásával túlmutat a jelenlegi bio-pszicho-szociális spektrumon. Tizenhét évet élt Amerikában először a skizofrénia ellenszerét kutatta, majd érdeklődése a sámáni tudatállapotok felé fordult, melynek során több látogatást is tett a Brazil Amazonasz-menti őserdőkben. A beavatási és gyógyító rítusok híve, s az idegtudomány kvantumelméleti megközelítésének kidolgója. Számos nemzetközi idegtudományi, pszichológiai és tudatkutatási szervezet tagja, többek között az Amerikai Pszichológia Társaságé. Az Egyesült Államokban irakból hazatért ifjak poszt-traumás stressz szindrómáját kezelte spirituális megközelítéssel. Nemzetközi szervezetek díjukkal tüntették ki munkásságát.
